Élet és Irodalom, 2000. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)
2000-04-28 / 17. szám - Takáts József: • könyvkritika | Ex libris • Peter Burke: Az olasz reneszánsz (Osiris, 1999.) | Kulturális antropológia és irodalomtudomány (Argumentum, 1999.) | Bruno Latour: Sohasem voltunk modernek (Horror Metaphysicae-sorozat. Osiris, 1999.) | Narratívák 3. A kultúra narratívái (Kijárat, 1999.) (17. oldal)
2000. ÁPRILIS 28 L EX LIBRIS TAKÁTS JÓZSEF A humán tudományok történetének vannak pillanatai, amikor váratlanul egy másik tudományág szövegei fontosabbak lesznek egy-egy szakma (vagy annak egy része) számára, mint saját klasszikusai. Jó néhány évtizeddel ezelőtt az irodalomtudomány művelői a nyelvészetben látták saját tudományuk megújító forrását, két évtizede pedig sok szociológus tekintett ugyanígy bizonyos közgazdaságtani elméletekre. Időnként egy-egy tudományág hódító útra indul, s egymás után változtatja meg más tudományágak alapvető kérdéseit, módszereit, sőt a történetét is. A kulturális antropológia ilyen hódító útra indult körülbelül húsz évvel ezelőtt, forradalmat kiváltva például a társadalomtörténet-írásban és a művészettörténet-írásban. Peter Burke: Az olasz reneszánsz című könyvének bevezetése e forradalom jegyében íródott. Olyan művészettörténet-írást vázol fel, amelynek középpontjában nem a korszak nagy művészei és műalkotásai állnak, hanem azok a kulturális kódok vagy „nyelvek”, amelyeken a műalkotások (kicsik és nagyok egyaránt) beszéltek. S mivel e műalkotásokat Burke vissza szeretné helyezni abba a társadalmi környezetbe, amelyben akkor működtek, a figyelme nem is csupán a műalkotásokra irányul, hanem a társadalom kommunikációs eseményeire, melyek közül mi, modern utókor némelyeket művészetiként különböztetünk meg, másokat pedig kizárunk a művészettörténeti érdeklődés köréből. Nincs sok értelme azt mondani, hogy egyikünk művészettörténész, a másikunk pedig irodalomtörténész, írja Burke. „Ma már valamennyien művelődéstörténészek vagyunk.” Vannak könyvek, amelyeknek előszava izgalmasabb, mint amilyennek aztán maga a könyv mutatkozik. Talán igazságtalanság ezt épp e kiváló könyvvel kapcsolatban leírni, mégis, a bevezetést olvasva azt szerettem volna, ha egy másik könyv következne utána, s nem Az olasz reneszánsz. A szerző lendületes előszava, mely húsz évvel az első angol kiadás után íródott, inkább A kora újkori Itália történeti antropológiája című későbbi Burkeművet vezeti be, s nem ezt. A bevezetés antropológiai programjához képest maga a könyv inkább szociológiai megközelítésmódúnak tűnik, bár ezt a kifejezést a szerző nem használja. Arra kíváncsi, hogyan működött a reneszánsz idején a „művészeti rendszer”, s hogyan viszonyult másfajta társadalmi cselekvésekhez, mire használták a képeket, miért rendelték meg őket a műpártolók, milyen társadalmi rétegből verbuválódtak azok, akik előállították e képeket, milyen karrierlehetőségek álltak előttük - ilyenek a kérdései. Burke könyve egyrészt abban tér el a hasonló tárgyú művészettörténeti munkáktól, hogy nem a nagy műalkotások esztétikai jellegű magyarázatára vállalkozik. Michelangelo Dávidjáról például azt hangsúlyozza, hogy nem lehet megérteni se annak tudása nélkül, hogy egy gyapjúcéh megrendelésére készült, se anélkül, hogy tudnánk, mi volt a politikai jelentése egykori felállítói, készítője és nézői számára. Másrészt azért is eltér, mert nem mai világunk vagy művészetünk kezdeteként tekint a reneszánszra, mint e téma oly sok írója, hanem idegen kultúraként, amelyet csak úgy lehet megértenünk, ha felfüggesztjük saját fogalmaink használatát. Burke azt szeretné megtudni, mit láttak a kortársak, amikor ugyanarra a képre pillantottak, amire ma mi is rápillanthatunk. ,Az akkor élt emberek szemével látni” - ez már jellegzetesen az antropológus lehetetlen vágya, aki terepmunkája során a balinézek vagy a nuerek között „a bennszülöttek szemével” szeretne látni, pontosabban az ő szemükkel is és a sajátjával is. Burke ugyanezt szeretné, csak ő a reneszánsz előállítóiként és kortárs fogyasztóiként ismert egzotikus törzset tanulmányozza. (Osiris, 1999, 309 oldal, 1280 Ft) Majdnem ugyanazon évben, amikor Peter Burke Az olasz reneszánsz új bevezetőjét fogalmazta, megjelent egy antropológiai tanulmánykötet Writing Culture címmel, amely kisebbfajta forradalmat okozott saját tudományágában. E kötet James Clifford által írt bevezetője és egyik leghíresebb tanulmánya, Vincent Crapanzanóé, nemrégiben magyarul is megjelent a Helikon Kulturális antropológia és irodalomtudomány című számában (1999/4), melyet N. Kovács Tímea állított össze. Az etnográfust valaha, mondjuk nyolcvan évvel ezelőtt, bátor felfedezőnek látták, aki behatolt a fehér emberek számára ismeretlen területre, s a bennszülöttek közt élve, tevékenységük résztvevőjeként objektíven megfigyelte, majd leírta életmódjukat. Műve egy kultúra teljes reprezentációjának számított, hű képe volt s egyben képviselője is. Az etnográfus hangot adott egy néma népnek, írásában megmentett egy eltűnőben lévő kultúrát. Harminc évvel ezelőtt már másként tekintettek az etnográfusra, inkább a gyarmatosítókra kezdett hasonlítani, tudománya pedig nem objektívnek, hanem a gyarmatosító politika részének tetszett. Nem hangot adott ő egy-egy népnek, inkább elhallgattatta őket, hogy csak saját tudományos hangjának adjon teret, bekebelezve a nyugati kultúrába egy másikat. Később még rosszabb lett a helyzet már se hősnek, se antihősnek nem tűnt az etnográfus, inkább olyasvalakinek, aki saját kultúrája foglyaként nem képes megérteni az általa tanulmányozott másikat. A Writing Culture kötet szerzői pedig az írót fedezték fel az etnográfusban, aki nem csupán megfigyel, hanem kitalál, megkonstruál egy kultúrát, s mindezt retorikai, irodalmi eszközökkel teszi. A reprezentáció hite végképp odaveszett, ám a hősiességből valamit sikerült visszanyerni. A Writing Culture kötet vagy éppen James Clifford kapcsán az antropológia retorikai vagy textuális fordulatáról szokás beszélni. N. Kovács Tímea kiváló bevezető tanulmányában idézi is Aljun Appadurait, aki egy olyan kötetben különben, amely válaszként született a Writing Culture kihívására - egyenesen „a kultúra területének irodalomtudományok általi elfoglalásáról” beszél. Úgy tűnhet, hogy míg a kulturális antropológia (például Clifford Geertz vagy Victor Turner tanulmányaival) hódító útra indult a történeti tudományokban, addig az antropológusok egy része számára már egy másik tudomány szövegei váltak fontossá, megújító erejűvé: az irodalomelmélet szövegei. Bizonyára sok igazság van ebben. Azonban feltűnő, hogy James Clifford bevezetője egyáltalán nem így úja le ezt a fordulatot. Ő inkább amellett érvel, hogy létrejövőben van egy olyan új kutatási terület, amelybe beletartoznak mindazok a törekvések, amelyek kulturális jelentésrendszereket, alkotásokat és cselekvéseket tanulmányoznak, s egyben átlépik saját tudományáguk határait. E Helikon-összeállítás olvasója inkább azt tudhatja meg, miért vált megújító erejűvé az antropológia számára az irodalomelmélettel való megismerkedés, azt viszont sokkal kevésbé, hogy tartogat-e valamit (az önbizalomnövekedésen túl) az irodalomtudomány számára is e találkozás. Talán Francesco Loriggio tanulmányának kellett volna e kérdésre választ adnia, ám szövege, amely negyvenhatszor (!) szakad meg - ennyi kisebb vagy nagyobb részt hagyott el az eredetihez képest a magyar változat -, talán csonkasága, talán fejtegetéseinek kuszasága miatt, nem lehet képes erre. Csak Crapanzano ússza meg, a többiek tanulmányait rövidítve közlik, Cliffordéban például tizenöt vágásnak van nyoma. E szerkesztési gyakorlat felől visszapillantva a Burke-könyvre, már szóra sem érdemesnek tűnik, hogy ott meg kimaradhatott egy korrektúraforduló, s ezért minden ötödik oldalon betűhibába botlik az olvasó. (Argumentum, 1999, 172 oldal, 250Ft) Bruno Latour: Sohasem voltunk modernek című könyve viszont teljesen szétesett és lapjaira hullott, mire elolvastam. Nézzük inkább tehát, mi van belül. Latourt tudományszociológusnak vagy tudománytörténésznek lehetne nevezni, bár azt hiszem, kicsinylené ezeket az elnevezéseket Könyve roppant ambiciózus mű, amely a teljes modern európai gondolkodást le kívánja cserélni egy másikra. Ehhez - akárcsak ambiciózus elődei az elmúlt évtizedekben új szótárral is előáll, új fogalmak sorával. Talán azért rokonszenvesebb, mint elődei, mert vagányabb náluk: négyoldalnyi terjedelemben képeli fel Heideggert, három elég neki, hogy a „nyelvi fordulat” és a diszkurzusok elméleteit hatástalanítsa, ugyanennyi jut a posztmoderneknek vagy Habermasnak is. Igazi párbajozó szerző, ha lankadni látszik gondolatmenete, keres egy eszmei ellenfelet és leken neki egy pofont. S mindezt rendkívül éleselméjűen teszi: könyvének polemikus részei sokkal érdekesebbek, mint azok, ahol előáll a maga megoldásával. Latour azt állítja, hogy a magát modernnek tudó európai civilizáció azon a megkülönböztetésen alapszik, amellyel elválasztjuk egymástól a tárgyakat és az embereket, a természetet és a kultúrát, a dolgokat és a történelmet, s egyben elválasztjuk a mi modern világunkat a premodernekétől, akik még összekeverték mindezeket. Kihagyjuk a történelemből a tárgyakat, holott életünk teljesen összefonódott velük. A természetet úgy képzeljük el, mintha kívül volna az emberen, különállóan, holott éppúgy társadalmi konstrukció, mint a kultúra. ,A társadalomnak kell mindent önkényesen létrehoznia, beleértve a kozmikus rendet, a biológiát, a kémia és a fizika törvényeit!” - írja a szerző. Latour saját korábbi kutatásaiból hoz érvet, amikor arról ír, hogyan változtatta meg a francia társadalmat Pasteur elgondolása a baktériumokról. Másfajta társadalomban élünk, ha vannak benne mikrobák, s másfajtában, ha nincsenek. Az antropológia azért mintaszerű tudomány Latour számára, mert az etnográfus, aki monográfiájában leír egy kultúrát, igyekszik megőrizni a megfigyelt élet teljességét: tárgyak és emberek, természet és kultúra együttállását. Az antropológiának csak „haza kell térnie”, s ugyanolyan pillantást kell vetnie saját modern társadalmára is, amilyet a premodernekre vetett. Ugyanazon előfeltevésekkel kell néznie egy törzsi rítust, mint egy tudományos közösség viselkedését. El kell jutnia a tudomány antropológiájáig. A könyv néha pamfletnek tűnik („Van-e valaki, aki valóban megfeledkezett a Létről? Igen, mindenki, aki azt gondolja, hogy a Létet valóban elfelejtették” - íja például Heideggerről.), néha manifesztumnak, csakhogy egy jó pamflet vagy manifesztum nem kétszázharminc oldal hosszú. Hangja hol szemtelen, hol prófétikus. Ha belelovallja magát saját gondolataiba, hatalomra törő cinikus összeesküvőként beszél a „modernekről és cinkosaikról”. Bár nevetségesnek tartja, hogy a modernek azt hitték vagy mondták, hogy szakítottunk a múlttal, ő is ilyesvalamire biztatja olvasóját. Zsákutcába jutott avantgárdoknak nevezi a posztmoderneket, ám ő éppúgy űberelni igyekszik az éppen piacon lévő elméleteket, mint a posztmodernek tették. Mégis, aki jobban szereti a kihívó gondolatmeneteket, mint az ellentmondás-mentességet, kedvelni fogja Latour könyvét. (Horror Metaphysicae-sorozat, Osiris, 1999. 257 oldal, 1280 Ft) Narratívák 3. A kultúra narratívái Néhány évvel ezelőtt olvastam valahol Robert Damton, a híres amerikai történész eszmefuttatását arról, hogy a humán tudományok rendszere átalakulóban van, egymás után jelennek meg olyan kutatási irányzatok, amelyek szétfeszítik a korábbi tudományágak kereteit, s egyben kialakulni látszik egy új, nagyobb, összefüggő tudományterület, amit kultúrakutatásnak nevezhetünk, a kulturális jelentések rendjével foglalkozó tudománynak. Nem tudom, Damtonnak igaza van-e az átrendeződést illetően, mindenesetre az irodalomtudomány utóbbi évtizedében több olyan kutatási téma futott be nagy karriert, amelyek vizsgálatához át kell lépni, méghozzá többfelé is, a tudományági határokat. Ilyen például a kánonok, a kulturális emlékezet vagy a narratívák tanulmányozása. A Thomka Beáta szerkesztette Narratíváksorozat a harmadik köteténél jár. E kötetekben más tudományágak felől tér vissza az elmélet hazai színpadára egy valaha hódító, ám időközben porossá, „meghaladottá” vált irodalomtudományi irányzat, az elbeszéléselmélet. A kultúra narratívái kötet első tanulmánya, Mark Currie-é, egyebek mellett éppen arról az avantgárd dinamikáról számol be, amely az irodalomelmélet terén működik, irányzatok gyors felfutásaiban és „elavulásaiban”. Currie 1990- ben azt fontolgatta, ír egy könyvet a dekonstrukcióról (bár addigra már volt a piacon ilyenből néhány). „Lejárt, lejárt, lejárt” - válaszolta neki egy amerikai könyvkiadó. Mi más lehetne akkor a leghelyénvalóbb kérdés, mint az: „Mi megy most?” Currie-től megtudjuk, hogy most az újhistorizmus megy, Foucault a király. Tanulmánya amellett érvel különben, hogy ennek ellenére „a dekonstrukció nem múlt ki a nyolcvanas években”, hanem tovább munkál az újhistorizmus elemzési gyakorlatában. Szövege azért is fontos lehet számunkra, mert nyíltan tárgyalja, amit a „dekonstrukció utáni” elméleti irányzatok magyarországi recepciója szégyenlősen elhallgat vagy eltakarni igyekszik: ezen irányzatok erős politikai (baloldali) elkötelezettségét vagy egyenesen politikai mivoltát. A Narratívák-sorozat első kötete arról közölt tanulmányokat, milyen szabályszerűségek szerint beszélnek el történeteket a képek, legújabb kötetének írásai pedig arról szólnak, hogyan beszélik el történeteiket a történetírók, illetve az etnográfusok. N. Kovács Tímea, A kultúra narratívái válogatója szerencsés helyzetben volt: ami nem férhetett be az általa összeállított Helikon-számba, azt leközölhette itt: két nagyszerű antropológiai tanulmány ide is jutott, Edward Bruneré és James Cliffordé. A kötet olyan, mint a kultúrakutatás roppant heterogén területe maga is: egymás mellé kerültek benne egymástól nagyon eltérő témájú, megközelítésmódú és színvonalú munkák. Egyet szeretnék kiemelni közülük, David Carr tanulmányát, amely ahhoz a történelemelméleti vitához kapcsolódik, amelynek egy másik vitázóját, Hayden White-ot, ismerhetik a magyarul olvasók is. Hayden White szerint a történész nem feltárója a történeti valóságnak, s műve nem a megtörtént dolgok hű reprezentációja. Sokkal inkább íróként kell rá tekintenünk, aki - hasonlóan ahhoz, ahogy a regényíró formálja a maga irodalmi narratíváját - elbeszéléssé alakítja át a megtörtént tények halmazát. A másik fél, például Carr is, viszont amellett érvel, hogy az elbeszélés nem külsődleges és másodlagos a megtörtént dolgokhoz képest, mint White is állítja, hiszen „a mindennapi emberi tapasztalások és tettek mind egyéni, mind közösségi szinten narratív jellegűek”. Nemcsak utólag beszéljük el narratívaként az életünket, akként is éljük meg. Az elbeszélés előbb az emberi élet, az idő megtapasztalásának formája, s csak azután irodalmi műfaj. Carr ebből arra a következtetésre jut, hogy a jó történetírói műnek illeszkednie kell azokhoz a narratívákhoz, amelyekkel forrásaiban találkozik: szóhoz kell juttatnia az egykori cselekvők és beszélők önleírásait. Ugyanoda érkezik tehát, mint Peter Burke s mindazok a történészek, akiknek álláspontját befolyásolta a kulturális antropológia perspektívája. S talán itt lelhetjük meg megválaszolatlan kérdésünkre is a feleletet: mit adhat az irodalomtudomány (vagy legalábbis az irodalomtörténet) számára a kulturális antropológiával való találkozás? Mindenekelőtt azt a tapasztalatot, hogy e tudományág határai nem ott húzódnak, ahol korábban véltük, s olyan sajátosan irodalomtudományinak gondolt témák vizsgálatához, mint a narratíva, a befogadás vagy a műfaj, át kell lépni a tudományág határait, le kell mondani sajátos perspektívájáról egy másfajta látószög kedvéért. Ideiglenesen vagy véglegesen. (Kijárat, 1999. 216 oldal, 980 Ft) Szűts Miklós: Diófa utca (részlet) A Pont Könyvesbolt (1051 Bp. Nádor u. 8.) sikerlistája az elmúlt hetek (IV. 1-21.) könyveiből 1. Esterházy Péter: Harmonia caelestis (Magvető) 2. Miklós Tamás (szerk.): Az ezeregyéjszaka meséi II. (Atlantisz) 3. Márai Sándor: Éltem egyszer én, Márai Sándor (Helikon) 4. Prónai Csaba (szerk.): Cigányok Európában - Nyugat-Európa (Új Mandátum) 5. Francois Furet: Egy illúzió múltja - Esszé a XX. század kommunista ideológiájáról (Európa) 6. Michel Foucault: Elmebetegség és pszichológia — A klinikai orvoslás születése (Corvina) 7. J. K Rowling: Harry Potter és a Titkok Kamrája (Animus) 8. Bossányi Katalin: Kísérlet (Héttornyú) 9. Emmanuel Lévinas: Teljesség és végtelen (Jelenkor) 10. Karády Viktor: Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek (1867-1945) (Replika) H-7 117 ÉLET ÉS ÍR IRODALOM