Élet és Irodalom, 2000. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)

2000-04-28 / 17. szám - Takáts József: • könyvkritika | Ex libris • Peter Burke: Az olasz reneszánsz (Osiris, 1999.) | Kulturális antropológia és irodalomtudomány (Argumentum, 1999.) | Bruno Latour: Sohasem voltunk modernek (Horror Metaphysicae-sorozat. Osiris, 1999.) | Narratívák 3. A kultúra narratívái (Kijárat, 1999.) (17. oldal)

2000. ÁPRILIS 28 L­ EX LIBRIS TAKÁTS JÓZSEF A humán tudományok történetének van­nak pillanatai, amikor váratlanul egy másik tudományág szövegei fontosabbak lesznek egy-egy szakma (vagy annak egy része) számá­ra, mint saját klasszikusai. Jó néhány évtized­del ezelőtt az irodalomtudomány művelői a nyelvészetben látták saját tudományuk megú­jító forrását, két évtizede pedig sok szocioló­gus tekintett ugyanígy bizonyos közgazdaság­tani elméletekre. Időnként egy-egy tudo­mányág hódító útra indul, s egymás után vál­toztatja meg más tudományágak alapvető kér­déseit, módszereit, sőt a történetét is. A kul­turális antropológia ilyen hódító útra indult körülbelül húsz évvel ezelőtt, forradalmat ki­váltva például a társadalomtörténet-írásban és a művészettörténet-írásban. Peter Burke: Az olasz reneszánsz című könyvének bevezetése e forradalom jegyé­ben íródott. Olyan művészettörténet-írást vázol fel, amelynek középpontjában nem a korszak nagy művészei és műalkotásai állnak, hanem azok a kulturális kódok vagy „nyelvek”, amelye­ken a műalkotások (kicsik és nagyok egyaránt) beszéltek. S mivel e műalkotásokat Burke vissza szeretné helyezni abba a társadalmi környezet­be, amelyben akkor működtek, a figyelme nem is csupán a műalkotásokra irányul, hanem a tár­sadalom kommunikációs eseményeire, melyek közül mi, modern utókor némelyeket művésze­tiként különböztetünk meg, másokat pedig ki­zárunk a művészettörténeti érdeklődés köréből. Nincs sok értelme azt mondani, hogy egyikünk művészettörténész, a másikunk pedig irodalom­­történész, írja Burke. „Ma már valamennyien művelődéstörténészek vagyunk.” Vannak könyvek, amelyeknek előszava iz­galmasabb, mint amilyennek aztán maga a könyv mutatkozik. Talán igazságtalanság ezt épp e kiváló könyvvel kapcsolatban leírni, mégis, a bevezetést olvasva azt szerettem vol­na, ha egy másik könyv következne utána, s nem Az olasz reneszánsz. A szerző lendületes előszava, mely húsz évvel az első angol kiadás után íródott, inkább A kora újkori Itália tör­téneti antropológiája című későbbi Burke­­művet vezeti be, s nem ezt. A bevezetés antro­pológiai programjához képest maga a könyv inkább szociológiai megközelítésmódúnak tű­nik, bár ezt a kifejezést a szerző nem használ­ja. Arra kíváncsi, hogyan működött a rene­szánsz idején a „művészeti rendszer”, s ho­gyan viszonyult másfajta társadalmi cselekvé­sekhez, mire használták a képeket, miért ren­delték meg őket a műpártolók, milyen társa­dalmi rétegből verbuválódtak azok, akik elő­állították e képeket, milyen karrierlehetősé­gek álltak előttük - ilyenek a kérdései. Burke könyve egyrészt abban tér el a hason­ló tárgyú művészettörténeti munkáktól, hogy nem a nagy műalkotások esztétikai jellegű magyarázatára vállalkozik. Michelangelo Dá­vidjáról például azt hangsúlyozza, hogy nem lehet megérteni se annak tudása nélkül, hogy egy gyapjúcéh megrendelésére készült, se anélkül, hogy tudnánk, mi volt a politikai je­lentése egykori felállítói, készítője és nézői számára. Másrészt azért is eltér, mert nem mai világunk vagy művészetünk kezdeteként te­kint a reneszánszra, mint e téma oly sok írója, hanem idegen kultúraként, amelyet csak úgy lehet megértenünk, ha felfüggesztjük saját fo­galmaink használatát. Burke azt szeretné meg­tudni, mit láttak a kortársak, amikor ugyanar­ra a képre pillantottak, amire ma mi is rápil­lanthatunk. ,Az akkor élt emberek szemével látni” - ez már jellegzetesen az antropológus lehetetlen vágya, aki terepmunkája során a balinézek vagy a nuerek között „a bennszülöt­tek szemével” szeretne látni, pontosabban az ő szemükkel is és a sajátjával is. Burke ugyan­ezt szeretné, csak ő a reneszánsz előállítóiként és kortárs fogyasztóiként ismert egzotikus tör­zset tanulmányozza. (Osiris, 1999, 309 oldal, 1280 Ft) Majdnem ugyanazon évben, amikor Peter Burke Az olasz reneszánsz új bevezetőjét fo­galmazta, megjelent egy antropológiai tanul­mánykötet Writing Culture címmel, amely ki­sebbfajta forradalmat okozott saját tudo­mányágában. E kötet James Clifford által írt bevezetője és egyik leghíresebb tanulmánya, Vincent Crapanzanóé, nemrégiben magyarul is megjelent a Helikon Kulturális antropológia és irodalomtudomány című számában (1999/4), melyet N. Kovács Tí­mea állított össze. Az etnográfust valaha, mond­juk nyolcvan évvel ezelőtt, bátor felfedezőnek látták, aki behatolt a fehér emberek számára is­­meretlen területre, s a bennszülöttek közt élve, tevékenységük résztvevőjeként objektíven meg­figyelte, majd leírta életmódjukat. Műve egy kultúra teljes reprezentációjának számított, hű képe volt s egyben képviselője is. Az etnográfus hangot adott egy néma népnek, írásában meg­mentett egy eltűnőben lévő kultúrát. Harminc évvel ezelőtt már másként tekintettek az etnog­ráfusra, inkább a gyarmatosítókra kezdett ha­sonlítani, tudománya pedig nem objektívnek, hanem a gyarmatosító politika részének tet­szett. Nem hangot adott ő egy-egy népnek, in­kább elhallgattatta őket, hogy csak saját tudo­mányos hangjának adjon teret, bekebelezve a nyugati kultúrába egy másikat. Később még rosszabb lett a helyzet már se hősnek, se anti­­hősnek nem tűnt az etnográfus, inkább olyasva­lakinek, aki saját kultúrája foglyaként nem ké­pes megérteni az általa tanulmányozott mási­kat. A Writing Culture kötet szerzői pedig az írót fedezték fel az etnográfusban, aki nem csu­pán megfigyel, hanem kitalál, megkonstruál egy kultúrát, s mindezt retorikai, irodalmi esz­közökkel teszi. A reprezentáció hite végképp odaveszett, ám a hősiességből valamit sikerült visszanyerni. A Writing Culture kötet vagy éppen James Clifford kapcsán az antropológia retorikai vagy textuális fordulatáról szokás beszélni. N. Kovács Tímea kiváló bevezető tanulmányában idézi is Aljun Appadurait, aki­­ egy olyan kötetben kü­lönben, amely válaszként született a Writing Culture kihívására - egyenesen „a kultúra terü­letének irodalomtudományok általi elfoglalásá­ról” beszél. Úgy tűnhet, hogy míg a kulturális antropológia (például Clifford Geertz vagy Vic­tor Turner tanulmányaival) hódító útra indult a történeti tudományokban, addig az antropo­lógusok egy része számára már egy másik tudo­mány szövegei váltak fontossá, megújító erejű­vé: az irodalomelmélet szövegei. Bizonyára sok igazság van ebben. Azonban feltűnő, hogy Ja­mes Clifford bevezetője egyáltalán nem így úja le ezt a fordulatot. Ő inkább amellett érvel, hogy létrejövőben van egy olyan új kutatási te­rület, amelybe beletartoznak mindazok a törek­vések, amelyek kulturális jelentésrendszereket, alkotásokat és cselekvéseket tanulmányoznak, s egyben átlépik saját tudományáguk határait. E Helikon-összeállítás olvasója inkább azt tud­hatja meg, miért vált megújító erejűvé az antro­pológia számára az irodalomelmélettel való megismerkedés, azt viszont sokkal kevésbé, hogy tartogat-e valamit (az önbizalomnöveke­désen túl) az irodalomtudomány számára is e találkozás. Talán Francesco Loriggio tanulmá­nyának kellett volna e kérdésre választ adnia, ám szövege, amely negyvenhatszor (!) szakad meg - ennyi kisebb vagy nagyobb részt hagyott el az eredetihez képest a magyar változat -, ta­lán csonkasága, talán fejtegetéseinek kuszasága miatt, nem lehet képes erre. Csak Crapanzano ússza meg, a többiek tanulmányait rövidítve közlik, Cliffordéban például tizenöt vágásnak van nyoma. E szerkesztési gyakorlat felől vissza­pillantva a Burke-könyvre, már szóra sem érde­mesnek tűnik, hogy ott meg kimaradhatott egy korrektúraforduló, s ezért minden ötödik olda­lon betűhibába botlik az olvasó. (Argumentum, 1999, 172 oldal, 250Ft) Bruno Latour: Sohasem voltunk modernek című könyve viszont teljesen szétesett és lapjaira hullott, mire elolvastam. Nézzük inkább tehát, mi van belül. Latourt tudományszociológusnak vagy tudománytörténésznek lehetne nevezni, bár azt hiszem, kicsinylené ezeket az elnevezé­seket Könyve roppant ambiciózus mű, amely a teljes modern európai gondolkodást le kívánja cserélni egy másikra. Ehhez - akárcsak ambició­zus elődei az elmúlt évtizedekben­­ új szótárral is előáll, új fogalmak sorával. Talán azért rokon­szenvesebb, mint elődei, mert vagányabb náluk: négyoldalnyi terjedelemben képeli fel Heideg­­gert, három elég neki, hogy a „nyelvi fordulat” és a diszkurzusok elméleteit hatástalanítsa, ugyanennyi jut a posztmoderneknek vagy Ha­­bermasnak is. Igazi párbajozó szerző, ha lankad­ni látszik gondolatmenete, keres egy eszmei el­lenfelet és leken neki egy pofont. S mindezt rendkívül éleselméjűen teszi: könyvének pole­mikus részei sokkal érdekesebbek, mint azok, ahol előáll a maga megoldásával. Latour azt állítja, hogy a magát modernnek tudó európai civilizáció azon a megkülönböz­tetésen alapszik, amellyel elválasztjuk egymás­tól a tárgyakat és az embereket, a természetet és a kultúrát, a dolgokat és a történelmet, s egyben elválasztjuk a mi modern világunkat a premodernekétől, akik még összekeverték mindezeket. Kihagyjuk a történelemből a tár­gyakat, holott életünk teljesen összefonódott velük. A természetet úgy képzeljük el, mintha kívül volna az emberen, különállóan, holott éppúgy társadalmi konstrukció, mint a kultú­ra. ,A­ társadalomnak kell mindent önkénye­sen létrehoznia, beleértve a kozmikus rendet, a biológiát, a kémia és a fizika törvényeit!” - írja a szerző. Latour saját korábbi kutatásaiból hoz érvet, amikor arról ír, hogyan változtatta meg a francia társadalmat Pasteur elgondolá­sa a baktériumokról. Másfajta társadalomban élünk, ha vannak benne mikrobák, s másfajtá­ban, ha nincsenek. Az antropológia azért min­taszerű tudomány Latour számára, mert az et­nográfus, aki monográfiájában leír egy kultú­rát, igyekszik megőrizni a megfigyelt élet tel­jességét: tárgyak és emberek, természet és kul­túra együttállását. Az antropológiának csak „haza kell térnie”, s ugyanolyan pillantást kell vetnie saját modern társadalmára is, amilyet a premodernekre vetett. Ugyanazon előfeltevé­sekkel kell néznie egy törzsi rítust, mint egy tudományos közösség viselkedését. El kell jut­nia a tudomány antropológiájáig. A könyv néha pamfletnek tűnik („Van-e vala­ki, aki valóban megfeledkezett a Létről? Igen, mindenki, aki azt gondolja, hogy a Létet való­ban elfelejtették” - íja például Heideggerről.), néha manifesztumnak, csakhogy egy jó pamflet vagy manifesztum nem kétszázharminc oldal hosszú. Hangja hol szemtelen, hol prófétikus. Ha belelovallja magát saját gondolataiba, hata­lomra törő cinikus összeesküvőként beszél a „modernekről és cinkosaikról”. Bár nevetséges­nek tartja, hogy a modernek azt hitték vagy mondták, hogy szakítottunk a múlttal, ő is ilyes­­valamire biztatja olvasóját. Zsákutcába jutott avantgárdoknak nevezi a posztmoderneket, ám ő éppúgy űberelni igyekszik az éppen piacon lé­vő elméleteket, mint a posztmodernek tették. Mégis, aki jobban szereti a kihívó gondolatme­neteket, mint az ellentmondás-mentességet, kedvelni fogja Latour könyvét. (Horror Metaphysicae-sorozat, Osiris, 1999. 257 oldal, 1280 Ft) Narratívák 3. A kultúra narratívái Néhány évvel ezelőtt olvastam valahol Robert Damton, a híres amerikai történész eszmefutta­tását arról, hogy a humán tudományok rendsze­re átalakulóban van, egymás után jelennek meg olyan kutatási irányzatok, amelyek szétfeszítik a korábbi tudományágak kereteit, s egyben kiala­kulni látszik egy új, nagyobb, összefüggő tudo­mányterület, amit kultúrakutatásnak nevezhe­tünk, a kulturális jelentések rendjével foglalko­zó tudománynak. Nem tudom, Damtonnak iga­za van-e az átrendeződést illetően, mindeneset­re az irodalomtudomány utóbbi évtizedében több olyan kutatási téma futott be nagy karriert, amelyek vizsgálatához át kell lépni, méghozzá többfelé is, a tudományági határokat. Ilyen pél­dául a kánonok, a kulturális emlékezet vagy a narratívák tanulmányozása. A Thomka Beáta szerkesztette Narratívák­­sorozat a harmadik köteténél jár. E kötetekben más tudományágak felől tér vissza az elmélet hazai színpadára egy valaha hódító, ám időköz­ben porossá, „meghaladottá” vált irodalomtu­dományi irányzat, az elbeszéléselmélet. A kultú­ra narratívái kötet első tanulmánya, Mark Currie-é, egyebek mellett éppen arról az avant­gárd dinamikáról számol be, amely az iroda­lomelmélet terén működik, irányzatok gyors felfutásaiban és „elavulásaiban”. Currie 1990- ben azt fontolgatta, ír egy könyvet a dekon­­strukcióról (bár addigra már volt a piacon ilyenből néhány). „Lejárt, lejárt, lejárt” - vála­szolta neki egy amerikai könyvkiadó. Mi más le­hetne akkor a leghelyénvalóbb kérdés, mint az: „Mi megy most?” Currie-től megtudjuk, hogy most az újhistorizmus megy, Foucault a király. Tanulmánya amellett érvel különben, hogy en­nek ellenére „a dekonstrukció nem múlt ki a nyolcvanas években”, hanem tovább munkál az újhistorizmus elemzési gyakorlatában. Szövege azért is fontos lehet számunkra, mert nyíltan tárgyalja, amit a „dekonstrukció utáni” elméleti irányzatok magyarországi recepciója szégyenlő­sen elhallgat vagy eltakarni igyekszik: ezen irányzatok erős politikai (baloldali) elkötele­zettségét vagy egyenesen politikai mivoltát. A Narratívák-sorozat első kötete arról közölt tanulmányokat, milyen szabályszerűségek sze­rint beszélnek el történeteket a képek, legújabb kötetének írásai pedig arról szólnak, hogyan beszélik el történeteiket a történetírók, illetve az etnográfusok. N. Kovács Tímea, A kultúra narratívái válogatója szerencsés helyzetben volt: ami nem férhetett be az általa összeállított Heli­kon-számba, azt leközölhette itt: két nagyszerű antropológiai tanulmány ide is jutott, Edward Bruneré és James Cliffordé. A kötet olyan, mint a kultúrakutatás roppant heterogén területe maga is: egymás mellé kerültek benne egymás­tól nagyon eltérő témájú, megközelítésmódú és színvonalú munkák. Egyet szeretnék kiemelni közülük, David Carr tanulmányát, amely ahhoz a történelemelméleti vitához kapcsolódik, amelynek egy másik vitázóját, Hayden White-ot, ismerhetik a magyarul olvasók is. Hayden White szerint a történész nem feltá­rója a történeti valóságnak, s műve nem a megtörtént dolgok hű reprezentációja. Sok­kal inkább íróként kell rá tekintenünk, aki - hasonlóan ahhoz, ahogy a regényíró formálja a maga irodalmi narratíváját - elbeszéléssé alakítja át a megtörtént tények halmazát. A másik fél, például Carr is, viszont amellett érvel, hogy az elbeszélés nem külsődleges és másodlagos a megtörtént dolgokhoz képest, mint White is állítja, hiszen „a mindennapi emberi tapasztalások és tettek mind egyéni, mind közösségi szinten narratív jellegűek”. Nemcsak utólag beszéljük el narratívaként az életünket, akként is éljük meg. Az elbeszélés előbb az emberi élet, az idő megtapasztalásá­nak formája, s csak azután irodalmi műfaj. Carr ebből arra a következtetésre jut, hogy a jó történetírói műnek illeszkednie kell azok­hoz a narratívákhoz, amelyekkel forrásaiban találkozik: szóhoz kell juttatnia az egykori cse­lekvők és beszélők önleírásait. Ugyanoda érke­zik tehát, mint Peter Burke s mindazok a tör­ténészek, akiknek álláspontját befolyásolta a kulturális antropológia perspektívája. S talán itt lelhetjük meg megválaszolatlan kérdésünk­re is a feleletet: mit adhat az irodalomtudo­mány (vagy legalábbis az irodalomtörténet) számára a kulturális antropológiával való talál­kozás? Mindenekelőtt azt a tapasztalatot, hogy e tudományág határai nem ott húzódnak, ahol korábban véltük, s olyan sajátosan irodalomtu­dományinak gondolt témák vizsgálatához, mint a narratíva, a befogadás vagy a műfaj, át kell lépni a tudományág határait, le kell mon­dani sajátos perspektívájáról egy másfajta látó­szög kedvéért. Ideiglenesen vagy véglegesen. (Kijárat, 1999. 216 oldal, 980 Ft)­ ­ Szű­ts Miklós: Diófa utca (részlet) A Pont Könyvesbolt (1051 Bp. Nádor u. 8.) sikerlistája az elmúlt hetek (IV. 1-21.) könyveiből 1. Esterházy Péter: Harmonia caelestis (Magvető) 2. Miklós Tamás (szerk.): Az ezeregyéjszaka meséi II. (Atlantisz) 3. Márai Sándor: Éltem egyszer én, Márai Sándor (Helikon) 4. Prónai Csaba (szerk.): Cigányok Európában­­ - Nyugat-Európa (Új Mandátum) 5. Francois Furet: Egy illúzió múltja - Esszé a XX. század kommunista ideológiájáról (Európa) 6. Michel Foucault: Elmebetegség és pszichológia — A klinikai orvoslás születése (Corvina) 7. J. K Rowling: Harry Potter és a Titkok Kamrája (Animus) 8. Bossányi Katalin: Kísérlet (Héttornyú) 9. Emmanuel Lévinas: Teljesség és végtelen (Jelenkor) 10. Karády Viktor: Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek (1867-1945) (Replika) H-7 117 ­ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next