Élet és Irodalom, 2000. július-december (44. évfolyam, 27-52. szám)
2000-07-21 / 29. szám - Kálmán C. György: • könyvkritika | Ex libris • Kenyeres Zoltán: Ady Endre (Korona, 1998.) | Eisemann György: Mikszáth Kálmán (Korona, 1998.) | Tverdota György: József Attila (Korona, 1999.) | Margócsy István: Petőfi Sándor (Korona, 1999.) (17. oldal)
EX LIBRIS KÁLMÁN C. GYÖRGY Egykori igazgatóm, a nagyszerű irodalomtörténész, Klaniczay Tibor mindig nagyon odafigyelt arra, hogy mi történik az irodalomtudományban itthon és külföldön. Ismerte a tendenciákat és divatokat, az „elvárásokat” és a tudomány belső logikáját. Közvetlen munkatársai mesélik, hogy havonta-kéthavonta állt elő újabb és újabb változatokkal: „most monográfiát kell írni, az egész világon azt csinálják - mondta például -, egyeben szerzőre összpontosítani, és mélységében feltárni”. Ám néhány héttel később már ezt mondta: „lejárt a monográfiák ideje, a folyamatokra kell odafigyelni, nem életművekben, hanem korszakokban és irányzatokban kell gondolkodni”, vagy: „a műelemzés a jövő útja, az átfogó vállalkozások reménytelenek és spekulatívak”. No, ezen igazodjon ki az ember. Nem is lehet persze kiigazodni. Monográfiákra ma is szükség van - vagyis a monográfiára abban az értelemben, hogy az irodalomtörténész egyetlen íróra összpontosít, az egész életművet számba veszi, az eddigi irodalomtörténeti eredményeket összegzi, az életrajzot is szem előtt tartja. Szükség van rájuk, részint a „laikus” olvasók számára, akik tájékozódni szeretnének, és jogos kívánságuk, hogy legyen egy-egy könyv, amelyből mindent megtudhatnak X-ről vagy Y-ról, csak le kelljen emelni a könyvespolcról a vaskos kötetet, és máris meg lehessen tudni, ebben és ebben az évben mit is csinált kedves költőjük, vagy hogy hogyan is értendő ez a vers vagy az a novella. Részint pedig hasznosak az irodalomtudomány számára a „profi” olvasóknak , mert jelzik, hol tart éppen a tudomány, mi az, ami a szövegekről vagy szerzőkről eddig tudható, pontosabban: hogyan tudható (és hogyan értik egyesek, mérvadó vagy épp marginális körök) mindaz, amiről a monográfia szól. Ugyanakkor a monográfiaírás gyanús vállalkozássá vált: a monográfia műfaja valahogy menthetetlenül összekapcsolódott az adatgyűjtögető, földhözragadt, minden új értelmezéstől ódzkodó pozitivista hagyománnyal (vagy épp az átfogó világmagyarázathoz az irodalmat pusztán illusztrációként felhasználó, lila ködbe fúló tradíciókkal). Nemcsak a nagy elbeszélésekben nem hiszünk már, hanem az egységbe foglalható életút és életmű elbeszélésében sem igen, a definitív értelmezésekről vagy az okok, motívumok, következmények végleges magyarázatáról nem is beszélve. Azt hiszem, egyre többféle dolgot vagyunk hajlamosak monográfiának nevezni, talán hogy ezt a régi szép terminust mégiscsak megőrizhessük; s hogy mennyire izgalmas, érdekes vagy egyszerűen csak hasznos egy monográfia, az nem annyira a műfajon, hanem a kérdéseken múlik. Tud-e a monográfus jó kérdéseket feltenni a szerzőnek (a műnek)? (Egyáltalán vannak-e kérdései?) A budapesti Korona Kiadó monográfiasorozatot indított tavalyelőtt, Klasszikusaink címmel, amely a magyar irodalom legnagyobb alakjait dolgozza fel, mind-mind másféleképpen. Négyet választottam a sorozatból - már több megjelent -, ezeket tekintem át röviden. Az sorozat első darabjará, hogy a készen kapott összefüggések helyett újakat teremtsen, így létrejött egy fontos, de meglehetősen hagyományos monográfia, amely jól tájékoztat és el is igazít, de nemigen lep meg, és benne hagyja Ady költészetét abban a hagyományban, amely sajnos egyre kevésbé képes tárgyát megszólaltatni - élővé, hatásossá, akár megrázóvá tenni. Kenyeresnek egy olyan előddel kellett megmérkőznie, mint Király István hatalmas terjedelmű és máig nagy hatású monográfiája; csöppet sem irigylésreméltó feladat. Feltűnő, hogy Kenyeres - talán a Király előtti főhajtásként - az egész tanulmányt múlt időben írja, ahogyan ez Király (különös és idegesítő) szokása volt. Ugyanakkor elmarad a jellegzetes mondatszerkesztés (Király mindig a mondat elejére tette az állítmányi részt). Kenyeres tartózkodik a sajátos terminológia felelevenítésétől, a korszakolás is más. A tradíció azonban azonos kérdés, hogy mikor és hogyan lehet határozottabban el- és leszámolni vele. (Korona, 1998. 199 oldal, 1450 Ft) Bár Király Mikszáth-monográfiát is írt, Mikszáth mai monográfusa nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja azt a művet: ugyan meghatározta egy egész kor Mikszáth-értését (ahogyan az Ady-könyv is az Ady-értést), a mai próza változásainak fényében Mikszáthhoz talán jobban hozzá lehet férni. Ennyiből Kenyeres Zoltán: Ady Endre című munkája volt. A sorozatszerkesztő maga vállalta tehát, hogy nyitja a sort, talán hogy mintát is adjon. Nos, a minta kissé felemásra sikeredett. Először is, a négy kötet közül ez a legkarcsúbb: csak mintegy 120 oldal foglalkozik Ady költészetévelés publicisztikájával, novellisztikájával egy sem), a maradék nyolcvan oldal az életrajzi kronológia és a bibliográfia. Másodszor, a monográfia abból a feltételezésből indul ki, hogy Ady „kötet-költő” volt, vagyis hogy egyes versei „kezdettől a kötetszerkezetek rendjében értelmeződnek az olvasók számára” (s itt számos kérdőjelet kitehetnénk, hiszen mi az, hogy „kezdettől” és mi az hogy „az olvasók”), ezért a kötetek sorrendjében halad végig az életművön, Ady „költészetének folyamatrajzát” szeretné adni. Ezért - harmadszor — Ady-képe nem tetszik nagyon markánsnak, nagyon újnak - én legalábbis elég nehezen tudnám elkülöníteni, úgy látom, elég jól beleilleszkedik a közmegegyezésbe. Negyedszer pedig: azt hiszem, Kenyeres nem találta meg az igazán jó kérdéseket: az „adottból” (a kötetek sorrendjéből, a „folyamatból”) indult ki, s nem törekedett az Eisemann György: Mikszáth Kálmán című monográfiája könnyebb helyzetben van; persze joggal feltételezhetjük, hogy Eisemann mindenképpen keresztülnézett volna Király Mikszáth-könyvén. Ő ugyanis egészen másként fogja fel feladatát, mint Kenyeres, újra akarja olvasni Mikszáthot, friss szemmel szeretne rátekinteni. Ezért, bár rögtön munkája elején reflektál arra, hogy a monográfia gyanús műfaj, Mikszáth esetében mégis vállalhatónak tartja, mert írásával éppen a szép, egyenes vonalú, adott, épp csak részleteiben különböző pályaképek (fejlődésrajzok) kihívását tekinti céljának. Noha a könyv indítása (az első kötetek és ami előtte volt) és szerkezete (az időrend megtartása, az egymásra épülő szakaszok sugalmazása) mintha azt jelezné, hogy Eisemann megmarad a jól bevált, megszokott keretek között, a monográfus mégsem annyira a „meglévő” és már jó előre megcsócsált, az értelmezések története során számunkra hagyományozott Mikszáthra kíváncsi; sokkal inkább az az olvasó érdekli, aki már ismeri Krúdyt, Kosztolányit, Calvinót és Esterházyt, aki úgy olvassa Mikszáthot, mint ezek kedves, olykor távolinak tetsző, máskor meghökkentően hasonlító rokonát. Igen, ha úgy tetszik nem Mikszáthot, hanem az olvasót értelmezi, ez a talán túl éles megfogalmazás pedig annyit jelent, hogy szeretné a mai olvasás számára értelmessé és fontossá tenni Mikszáthot, azt keresi, hol és hogyan válhat ez az életmű olvashatóvá, élvezetessé, a mai prózaolvasás számára is izgalmassá. Olyan nagyon erőlködnie sem kell - vagy talán jól elhiteti, hogy erőlködés nélkül is megy ez - : a mai (magyar) próza, legalább a Termelési regény óta, gyakran idézi vagy felidézi Mikszáthot, s ami ennél is fontosabb, problémájává teszi (vagy újra azzá teszi, vagy pedig problémaként láttatja meg a nagy elődben) mindazt, amit e könyv hasábjain Eisemann sorra vesz: a történelem és a fikció kapcsolatát, az anekdotát, a legendát, az elbeszélésmódot, az irányzatosságot és így tovább. A mai magyar próza sokat köszönhet Mikszáthnak vagy Mikszáth a mai magyar prózának. Eisemann tehát valódi és eleven kérdéseket tud megfogalmazni: azért, mert ráébred (vagy mert meg tud győzni arról, hogy mennyire benne él korunkban Mikszáth. Nem azért olvas újra, mert ez valamiféle feladat volna, hanem mert nem is tehet mást, és mert jó olvasó, és olvasatait jól adja át, ezek az olvasatok egybecsengenek a kortársi kérdésekkel. Lehet, hogy az újraolvasások olykor kicsit nagylelkűek: elfeledkezni látszanak Mikszáth sutaságairól, engedményeiről, automatizmusairól - de legalább olyan kapukat nyitnak az értelmezések előtt, amelyek eddig mintha be lettek volna falazva. Eisemann nem fordul szembe látványosan az eddigi értelmezési hagyománnyal, csak épp valami egészen mást csinál, s ezzel arra figyel Tverdota György: József Attila című monográfiáját vesszük kézbe, kicsit aggódhatunk: nem arról van-e szó, hogy József Attila még hiányzott a sorból, és bár Szabolcsi Miklós nagyszabású munkája általános elismertségnek örvend, kellett egy rövidebb terjedelmű összefoglalás is? A válasz határozott nem: Tverdota munkája önálló és a maga nemében irányadó munka. Nem vállalkozik ugyan arra, hogy valami radikálisan új József Attila-képet adjon, finom elemzései és elképesztő filológiai tudásról árulkodó háttérrajzai mégis jócskán alakítanak a hagyományon. Azon a hagyományon, amelybe ez a könyv kétségtelenül beleilleszkedik, a monográfia érvényesnek tekinti azt az olvasásmódot, ahogyan a mai közmegegyezés József Attilához közelít. Tverdota nem gondolja azt, hogy Tandori, Petri vagy Celan átírták volna József Attilát, hogy a század végén mást kellene immár kérdeznünk a század első felének egyik legnagyobb költőjétől. Mégis úgy gondolom, Tverdota igen jeles munkát tett az asztalra. Ezt a tanulmányt nem valamiféle fordulat érzékelése vagy igénye, hanem a lassú építkezés közege jellemzi - viszont az, amit Tverdota elvégez, előkészíthet érdekes újraolvasásokat. Egyfelől azok a rövid, de sokatmondó, alapos elemzések, amelyek a könyv gerincét adják, bizonyára kihívást jelentenek: remélhetőleg új, más, vitázó értelmezésekre adnak majd alkalmat. Másfelől Tverdota virtuózán kapcsolja össze a költői életművet a költő és a kor gondolkodásmódjával. A tanulmányok és cikkek kritikai kiadásának egyik szerkesztőjeként nagyszerűen ismeri József Attila teoretikus munkásságát és elgondolásait, utánajárt mindannak, amit a költő olvasott, ami hatott rá, ami a közege volt, s mindez nem afféle holt, bogarászó ismeret a számára: meg tudja mutatni, hogy az egyes versek egyes motívumaitól a szövegformálás általános elveiig és a költői életmű fölépítésének sajátosságaiig hogyan vannak benne mindezek József Attila költészetében. Míg Eisemann nyelve erősen teoretikus, gyakoriak a hivatkozások az utolsó évtizedek irodalomelméletének terminológiájára, belátásaiA legklasszikusabb klasszikus a magyar irodalomban persze a magyarok Petőfije, akiről Margócsy István: Petőfi Sándor korántsem meglepő címmel írt - micsodát is? Mert hogy ez nem monográfia, az biztos. Ezt a szerző rögtön az első oldalon be is jelenti. A monográfiát - legalábbis a Petőfi-monográfiát - teljességgel lehetetlennek tartja, és bőséges érveket is felsorakoztat a vállalkozás ellen. A rosszindulatú olvasó persze rögtön gyanakodni kezd, hogy Margócsy talán így akarja megúszni a dolgot: írt Petőfiről ezt-azt, összeilleszti egy monográfiasorozat részére, aztán kimenti magát, hogy monográfiát Petőfiről nem is lehet írni. Elnevezi a kötetet (alcímében) „kísérletnek”, de hát ez annyi mindent jelenthet. A kötet azonban a sorozat eddigi legjobbja. Még ha nem is monográfia. Sőt: a Petőfiéletrajz (a sorozat mindegyik kötete életrajzi kronológiával zárul) tüntetően rövid és szűkszavú, pályaképről még annyira sincs szó, mint Eisemann-nál. A tanulmányfüzér forma lehetővé teszi Margócsy számára, hogy arra összpontosítson, ami számára a legfontosabb, ami a legjobban izgatja: kihagyhatja az érdektelen kérdéseket (vagy a nem kérdéseket), nem kell számot adnia arról, ami „megvan”, ami nem probléma. Ahhoz, hogy Petőfiről újat mondjunk - márpedig mi mást érdemes mondani, mint újat? - , arról is kell beszélni, hogy eddig mit és hogyan mondtak róla: számot kell vetni a befogadástörténettel, fel kell mérni az értelmezések hol túlságosan sima, hol túlságosan bozótos területét. Margócsy kérdései részint erre vonatkoznak: hogy hogyan működött a Petőfi név több mint egy évszázad kultuszaiban, hogy hogyan igyekszik mindig legyalulni az értő olvasók mértékadó társasága a sokféleséget, a szerepek változatosságát, az ideológiai tájékozódás szeszélyeit; hogyan igyekszik „realistává” maszkírozni, szelídíteni, szalonképessé tenni a romantikust. Margócsy már az előszóban is jelzi, hogy nem akarja a maga interpretációs javaslatát a többi fölé tornászni, és nem is bújik a szakirodalom bírálata mögé: az eddigi kérdések felülvizsgálata azért fontos a számára, hogy feltegye a maga kérdéseit, s a maga Petőfi-értelmezését megfogalmazza. Az ő Petőfije valóban „szabadelvű”, aki elveit olykor szabadon váltogatja is, aki csöppet sem élhetetlen (tudatosan és ügyesen vesz részt az irodalmi gépezet működtetésében), s meghökkentő sorokat tud idézni, még ha azt hittük is, hogy Petőfit azért kívülről-belülről ismerjük. Margócsy olykor lapnyi mondatokat ír, amelyek zárójeles idézetekkel és gondolatjeles kitérőkkel komótosan, ám mindig áttekinthetően kanyarognak, s van bennük - szóhasználatukban, retorikájukban, szerkesztésükben - valami tizenkilencedik századi íz: egyszerre irónia és a tárgy érzékeltetése, egyszerre a ráérős pontosság kifejeződései és a pontoskodás kifigurázásai. Ha Eisemann teoretikus felkészültsége minden bekezdéséből kiderül, s ha Tverdotánál az elméleti háttér homályban marad ugyan, de a racionális diskurzus lehetősége mindig egyértelmű - akkor Margócsynál úgy bukkanhatunk rá korunk hermeneutikájának, befogadásesztétikájának, kulturális antropológiájának stb. stb. alkotó alkalmazására, hogy észre sem vesszük. Elmélet és értelmezés, történeti látásmód és teória egymásban, együtt, egy helyen vannak. Elkezdünk újra Petőfit olvasni: lám, milyen jó költő. Mégiscsak. (Korona, 1999, 312 oldal, 1690 Ft) 2000. JÚLIUS 21. meztet, hogy meg kell változnia Mikszáth-képünknek. Akkor marad eleven a szöveg, ha az új és új nemzedékekben más és más lesz. (Korona, 1998, 199 oldal, 1450 Ft) No de mi van akkor, ha időben hozzánk közelebb lévő, s megszakítatlannak tetsző hagyományt teremtő életműről van szó, amely napi olvasmánnyá vált, részei szállóigékké és köznyelvi fordulatokká lettek, s amelynek elevensége vitathatatlannak látszik? Nem nehezebb-e a monográfus helyzete, amikor ilyen könnyű a dolga? Amikor nem áll elő erős újraértelmezéssel, és az értelmezési hagyománnyal nem látszik semmi komolyabb baj lenni? Amikor ra, jelentős alakjaira, addig Tverdota szinte kihívóan esszéisztikus, gyakran inkább érzékeltet, nem törekszik az elméletileg pontos megfogalmazásra, sokszor metaforikus ízlés és célközönség dolga. Eisemann könyvét a középiskolások és az érdeklődő nagyközönség nyilván nehezebben olvassa majd, a Tverdotáét könynyebben. Még az is lehet, hogy a különbség a feladat eltérő voltából is magyarázható: Tverdota közös tudásra, konszenzusra alapíthat, Eisemann-nak az árral szemben kell úsznia. Mindenesetre az volt az érzésem, hogy Tverdota legtöbbször „lefordítható” volna egy szigorúbb nyelvre is, nem a levegőbe beszél, nem szépeleg, csak egyszerűen szeretne kevés terminussal, jól elrejtett elméleti állványzattal dolgozni. (Korona, 1999, 285 oldal, 1690 Ft) 17 1. Kurt Vonnegut: A hamvaskék sárkány (Maecenas) 2. Márai Sándor összegyűjtött versei (Helikon) 3. Luciano De Crescendo: A görög filozófia rendhagyó története (Tericum) 4. Bacher Iván: Elindulni három nővel (Göncöl) 5. George Orwell: Az oroszlán és az egyszarvú I—II. (Cartafilus) A Helikon Könyvesház (Bp. VI., Bajcsy-Zsilinszky út 37.) júniusi sikerlistája 6. Thomas Mann: Egy apolitikus ember elmélkedései (Helikon) 7. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere (Magvető) 8. John Lukacs: Öt nap Londonban (Európa) 9. Francis Fukuyama: A nagy szétbomlás (Európa) 10. A Qumráni szövegek magyarul (Pázmány P. Katolikus Egyetem) Élet És|· IRODALOM