Élet és Irodalom, 2000. július-december (44. évfolyam, 27-52. szám)
2000-11-17 / 46. szám - Kulcsár-Szabó Zoltán: • könyvkritika | Ex libris • Paul de Man: Az olvasás allegóriái (Ictus-JATE, 1999.) | Paul de Man: Esztétikai ideológia (Janus/Osiris, 2000.) | Michel Foucault: A szavak és a dolgok (Osiris, 2000.) | Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése (Napvilág, 2000.) (17. oldal) - Gábor Áron: rajza • kép (17. oldal)
EX LIBRIS KULCSÁR-SZABÓ ZOLTÁN A de Man-i „dekonstrukció” hangsúlyos magyarországi jelenlétét mi sem jelzi jobban, mint az, hogy nem sokkal Az olvasás allegóriás kiadása után az Osiris Kiadó és a pécsi egyetem közös sorozatában megjelent A humán tudományok elméleti megközelítésének Magyarországon a ‘90-es években megújuló kísérletei többször is arra az érdekes fejleményre nyújtanak példát, hogy az ilyen, rendre nyugati inspirációról tanúskodó folyamatok során a valamely tudományos világnyelven írt alapmű (jó esetben kritikai) recepciója megelőzte a tényleges fordítást, azaz a magyar változat egy már - olykor terminológiailag is - preformált értelmezési kontextusba helyezkedhetett bele vagy volt kénytelen betelepedni. Mint e rovat hasábjain korábban Szilasi László utalt rá (Élet és Irodalom, 1998/22), ez a folyamat különösen szembetűnő az irodalomtudományban, amely - minden ellentétes látszat ellenére is - az utóbbi évtizedek domináns teoretikus álláspontjainak recepcióját a hazai szellemtudományok közül a legelmélyültebb módon hajtotta végre. Paul de Man: Az olvasás allegóriái című művének megjelenése is hasonló folyamatként értelmezhető, hiszen aligha téveszthető szem elől, hogy a ‘90-es évek második felétől éppen az ő (kései) írásai gyakorolták a legnagyobb hatást az elméleti igényű irodalomértelmezés hazai alakulására, olykor egészen eltérő perspektívákat megnyitva a különböző egyetemi műhelyekhez köthető kutatásokban. De Man már jó ideje sokat citált klasszikus munkája azon három kötet egyike, amelyeknek összeállítását még maga a szerző határozta meg, ezek közül ráadásul az egyetlen, amely nemcsak tanulmánykötetként, hanem egybefüggő munkaként is olvasható-olvasandó. Ez a körülmény egyébként nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi de Man-kutatás elé is sajátos akadályokat állított, hiszen de Man alapvető műfaja azegy szöveg értelmezése mentén egy teoretikus kérdéskört mérlegelő) tanulmány, a de Man egybefüggő nézetrendszerének rekonstruálására tett - amúgy is problematikus, ám elkerülhetetlen - kísérletek sokkal inkább valamifajta mozaikkirakásként, mintsem valamely narratív vagy lineáris logika leírásaként vagy interpretációjaként valósultak meg (jól jelezheti ezt az, hogy a kötetet 1988-ban német nyelven kiadó Werner Hamacher például elhagyta a Rousseau-ra vonatkozó teljes második részt, melynek helyére más tanulmányokat emelt át). A hazai olvasó számára alighanem szintén kevéssé lesz rekonstruálható (vagy jelentéses) az a folyamat, amely során a könyv második része a Rousseau-értelmezéstörténet elablírozódott hagyományaival való vitában igyekszik feltárni a romantika újraértésének olyan feltételeit, amelyeket de Man itthon kevésbé ismert korai írásaiban már érzékelni látszik, sokkal inkább az, a könyv előszavában összefoglalt folyamat válhat de Man kérdésfelvetéseinek egyik kulcsává, amelyet a szerző a történeti kutatásnak az olvasás elméleti problémáiba való szükségszerű beleütközéseként jellemez s amely a nyelv retorikai dimenziójára irányította a figyelmét, utat nyitva Nietzsche olyan, azóta is meglehetősen inspiratív újraolvasásához, amely szigorúan ragaszkodik a retorika és a nyelvészet fogalmaihoz. A „retorikai olvasás” itt kifejlesztett kritikai feladata az, amely de Man számára ekkor a Derridától kölcsönzött „dekonstrukció” kifejezéssel jellemezhető, ugyanakkor érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy nem feltétlenül ez a szó kínálja de Man értelmezői praxisának leghatékonyabb megnevezését, olyannyira nem, hogy a szó de Man munkái közül csak ebben tűnik fel fogalomként, vagy legalábbis bizonyos teoretikus súlylyal, de még itt is eléggé idegen testként hat, folytonosan érzékelhető például bizonyos alkalmi jelleg a használatában. A hazai de Man-kutatás szerencséjére gondos és pontos, de van sokat emlegetett többnyelvűségét is szem előtt tartó fordításban jelent meg a könyv, ami Fogarasi György munkáját dicséri. Bizonyos fogalomválasztások ugyan vitára késztethetnek (például a fordítás a névvet „setzen” kifejezésre visszautaló „position”-t „tételezés”-ként adja vissza, ami nem is lexikai okokból, hanem a szóhasználatot körülvevő teoretikus kontextus miatt volna esetleg újragondolható), ez azonban - praktikus, bár valótlan különbségtétellel élve - már nem a fordítói, hanem a (jelen példa esetében a nyelv performativitásának a 6. fejezet Nietzsche-olvasatában nyújtott jellemzését érintő további értelmezői munkára vonatkozó kérdés. (Fordította Fogarasi György. Ictus-JATE, 1999. 432 oldal, 1200 Ft) Paul de Man: Esztétikai ideológia című, utolsó munkája is (Katona Gábor szintén jól megoldott fordításában), sőt az Osiris hamarosan megjelenőként hirdet egy harmadik de Man-válogatást is (az a ritka eset áll így elő, hogy — hozzávéve még a folyóiratokban publikált egyéb fordításokat - de Man munkái immár nagyobb számban állnak rendelkezésre magyar, mint például német nyelven). Az „esztétikai ideológia” gondolatalakzatának kritikájára épülő munka de Man utolsó és már befejezetlenül maradt projektuma volt (a tervezett és a kiadott írások viszonyáról Bókay Antal tájékoztató utószava világosít fel), amelynek hozzáférhető szövegeit Andrzej Warminski publikálta 1996-ban (a német változat már 1993-ban megjelent, hasonló cím alatt, ám megint nem identikus az amerikai kiadás anyagával). De Man itt egybegyűjtött munkái felfoghatók annak az alakulási folyamatnak a végpontjaként, amely során az ‘50-es évektől felismerhető s Ortwin de Graef monográfiáiban középpontba állított alapprobléma (nyelv és valóság szeparációja mint a romantikus irodalom alapvető kondíciója) nyelvelméleti kontúrokat nyer, majd felhasználható egy olyan rendszer (a romantikára kényszerített ideologéma jellegzetes kifejeződéseként is érthető esztétika) kritikájaként, amely ennek az, alapvetően tehát a - de Man által nem csak, de nem is elhanyagolhatóan irodalmi kánonként kezelt - romantika fogalmát meghatározó, ám az irodalmiság par excellence létfeltételét jellemző elválasztottságnak a leplezését szolgálná. A retorikának Az olvasás allegóriáiban kidolgozott elmélete, amely a nyelv kognitív és performatív működése közötti konfliktusra épül, itt az ideológiakritika értelmében operacionalizálódik (az ideológia, az Ellenszegülés az elméletnek című tanulmány emlékezetes meghatározása szerint, de Man számára „éppen a nyelvi és természetes valóság [...] egybemosódása”), és olyan problémák nyelvi magyarázatát kínálja, mint az esztétikai ítélet átlépése a politika diskurzusába vagy a történetiség eseménykarakterű elgondolásának lehetősége. De Man briliáns (noha filozófiatörténészek által gyakran és nem alaptalan érvekkel megkérdőjelezett) Kant-, Hegel- vagy Schlegel-olvasatai egyebek mellett a szimbólum, a jel, az allegória vagy az irónia fogalmainak használatát (pragmatikáját) szembesítik a bennük munkáló nyelvi folyamatok paradox szabályaival (grammatikájával, szemiológiájával), amelyek a bensővé tevő emlékezés (Erinnering, remembrance, recollection) és a mechanikus, „bevéső” emlékezet (Gedächtnis, memory) ellentétének feltárásán vagy például a fenséges fogalmának újraszituálásán keresztül azt is láthatóvá teszik, hogy az „esztétika” ideologémájának csábítása minden, a megértésfolyamatra összpontosított irodalomfelfogásban benne rejlik. Ez - utólag vagy viszszafelé - de Man munkáit (az olvasáselméletek mellett vagy azok kritikájaként) egy olyan tudománytörténeti kontextusban (Benjamin és Adorno oldalán) is elhelyezi, amelyet - ebből a szempontból - leginkább a kommunikatív vagy anti-hermeneutikus irodalomfogalma tüntet ki: alighanem éppen ennek feldolgozása jelentheti a legnagyobb kihívást a „retorikai olvasás” olyan praxisa számára, amely úgy igyekszik megfelelni de Man örökségének, hogy eközben nem kíván lemondani a megértésfolyamat vizsgálatának lehetőségéről. (Fordította Katona Gábor. Janus/Osiris, 2000. 238 oldal, 1480 Ft) Az ezredvég Nietzsche-recepcióját nagymértékben meghatározó másik „klasszikus”, esetlegesen válogatott művelődéstörténeti anyag feldolgozásával vezet, illetve jut el ahhoz a módszerként is leírható kutatási területhez, amelyet a jelen munkát követő - és néhány éve még kötelesen magyarul is megjelenőként hirdetett, ám e fordításra azóta is váró - L’archéologie du savoir című könyvében (1969) ismeretelméletileg és metodikailag is kifejt. Mint ez utóbbi mű - magyarul viszont két fordításban is olvasható - előszava kijelöli, a foucault-i „archeológia” a történeti emlékezet olyan feldolgozását tűzi ki célul, amely megfordítja a klasszikus historikus gyakorlatot, amennyiben a különböző technikákkal archivált tudást nem dokumentumként tárolandó monumentumokként, hanem (diskurzus-)monumentumokként olvasható dokumentumokként igyekszik megfejteni. A szavak és a dolgokban Foucault a kultúrák olyan „alapvető kódjait” vizsgálja, amelyek a könyv címében megjelölt két szféra közötti kapcsolódás rendjét írják elő: egy olyan, „közbeeső”, ám néma terület felderítésére tesz tehát kísérletet, amelynek feltárulkozását az említett archeológiai megfordítás, a tudás rend(szer)beszedésének különböző írásos példáiról alkotott, alapvetően strukturalista technikájú analízis teszi lehetővé. A könyv újraolvasásának egyik meglepő tapasztalata éppen az lehet, hogy emlékeztet a kései, a hatalom tematikájára összpontosuló Foucault kritikai diskurzusa és a klasszikus strukturalizmus közötti elszakíthatatlan kapcsolatra, még akkor is, ha - mint azt a könyv nevezetes elemzése a címlapon szereplő Velázquez-képről mutatja - Foucault mindig is a strukturalista módszertudat egy eléggé flexibilis felfogását képviselte. E nagyszabású archeológia azóta is sokak (például Manfred Frank által visszatérően) vitatott alapfeltevése két lényegi és teljességgel diszkontinuusnak tekintett töréspontot állapít meg a nyugati kultúra történetében (a 17. század közepén, illetve a 19. század beköszöntével), amelyek minden lehetséges tudás prefigurált terét alakították át gyökeresen. A nagy „episztémék” egyedül a mindenkor érvényes tudás rendszereinek perifériáján, így az irodalomban érintkezhetnek, vagyis - s ez lehet a foucault-i munka legközvetlenebbül hasznosítható belátása az irodalmár számára - ott, ahol egy adott episztémé a saját peremeit, saját prefigurált voltát érzékelheti, egy olyan - lényegileg szubverzív - területen tehát, amelyösszhangban Foucault nevezetes Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése című könyve, amely a történettudományok bizonyos önmeghatározási kríziseire igyekszik válaszlehetőségeket megfogalmazni. Gyáni értelmezésében e krízis a történetfilozófia és a történetírás szétválását szükségessé tevő episztemológiai feltételrendszer krízise, amelyet a „posztmodern kihívás” valóban orvosolhat, amennyiben a saját diskurzus működési szabályaira való rákérdezés reflexív mozzanatában az (öndefinícióit ritkán nyugtalanító) „kutatás” és a teória elkerülhetetlenül keresztezik egymást. Gyáni könyve tehát elsősorban a történetírás diszkurzív feltételrendszerére kérdez rá, amelynek dilemmái az irodalmár számára sejthetően és megnyugtatóan - rendre nyelvi kérdéseknek bizonyulnak. Abból, ahogyan Gyáni könyve a forráskritika vagy a történeti „jelenségek” magyarázatának metodikájából az írásos vagy szóbeli szövegek megértésének és értelmezésének kérdéseit, a történetírás diszkurzív műveleteiből pedig a narratológia, a retorika vagy a fikcionalitás kérdéseit csalogatja elő, egy olyan áthelyeződés rajzolódik ki, amelynek feladataival az irodalomtörténet is birkózik, s amelyet ezúttal egy számára (feladatmeghatározását vagy játékterét tekintve) mégis idegen argumentációs feltételrendszerben figyelhet meg. A történetírás újabb lehetőségeinek vizsgálata során az a Hayden White válik a kötet főszereplőjévé, kinek művei (eredetileg alighanem Szegedy-Maszák Mihály 1989-es Kemény Zsigmond-monográfiájának köszönhetően) a hazai irodalomtudományban is részesültek bizonyos figyelemben. Gyáni könyve harmadik fejezetében — hasznos bemutatás keretében vázolja fel White műveinek a történetírás gyakorlata szempontjából is lényegi következtetéseit, amelyek a történész munkáját végső soron a szövegekkel való foglalatoskodáshoz közelítik (ennek radikálisabb perspektíváit White egyik értő bírálója, Dominick LaCapra tanulmányai nyitják meg, aki egyébként szakmai kapcsolatban állt de Mannal is). A történetírás „posztmodern fordulatának” egyik legdöntőbb konzekvenciája alighanem egészen praktikus szinten is megragadható, amit Gyáni könyve a szakterületek újraformálódásának és jelentőségük átrendeződésének példáival sejtet: ezek a klasszikus (nemzeti) historiográfia kritikájaként is bemutatott folyamatok az olyan - a köztudatban valamiféle „segédtudomány” szerepkörében élő, inkább „kis történeteket” elbeszélő - diszciplínák és módszerek jelentőségét, illetve jelentésességét (azaz történeti értelemalkotó teljesítményét) emelik ki, mint a társadalom- és gazdaságtörténet bizonyos változataiét, a város történetét (Gyán szakterületét), a kultikus vagy más emlékezésformák (Pierre Nórától Reinhart Koselleckig rendkívül eltérően tárgyalt) szemantikájáét vagy a „mikrotörténelem” dimenzióiét, például az „oral history”-ét. Ezzel együtt az olyan források episztemológiai státusának dilemmája is új összefüggésekbe kerül, mint a napló vagy a memoár: e kérdéskör továbbgondolása alighanem e narratív műfajok prózapoétikai kérdéseinek bevonását sem nélkülözheti majd, mint ahogy vélhetőleg a nyelv retorikai természetének olyan aspektusai is szerepet nyerhetnek, amelyek kívülmaradtak például White látószögén. A kötet azt a sejtést támaszthatja alá tehát, hogy immár a hazai történetírás is rendelkezik olyan önértelmezésekkel és kérdésekkel (újabban például az olvasás fogalma maga is problematizálódhat a történettudományos munkában), amelyeken keresztül az irodalmár számára is kibontakozni látszik annak egy lehetősége, hogy a két diszciplína - mint a szöveg tudományai - hosszú idő után esetleg ismét érdemben lesz képes egymással valamit kezdeni. (Napvilág, 2000. 200 oldal, 980 Ft) Gábor Áron rajza 2000. NOVEMBER 17. Michel Foucault: A szavak és a dolgok című könyvének - a szakmai folyamatok logikáját tekintve - szintén már évek óta „esedékes” magyar kiadása (amely - ellentétben például az angol és német fordítások „túlértelmező” formulájával - az eredeti cím szószerinti fordítását viseli borítóján) hasonlóképpen követi bizonyos pozíciókat már kirajzoló, elsősorban az irodalomelmélet által meghatározott hazai recepcióját. Foucault nevezetes 1966-os művében tág és rendkívül változatos (s ennyiben helyenként nyilván irodalmi tárgyú, például a nyelv sajátos „kívüllétét” feltételező írásaival) voltaképpen a nem tudás hatalmával, a lehetséges tudás idegenségével szembesít. (Fordította Romhányi Török Gábor. Osiris, 2000. 432 oldal, 1800 Ft) Az utóbbi években a hazai történettudomány is egyre feltűnőbben igyekszik számot vetni a humán tudományok önmeghatározásának az elmélet általi (gyakran posztmodernnek titulált) kihívásával. E fejlemény egyik kiemelkedő, egyszersmind áttekintőnek nevezhető dokumentuma 17 Az Atlantisz Könyvsziget (Bp. V, Piarista kör 1.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. Kurt Vonnegut: Áldja meg az isten, Mr. Rosewater (Maecenas) 2. Paul de Man: Esztétikai ideológia (Osiris) 3. Paul de Man: Olvasás allegóriái (Ictus) 4. Az Ezeregyéjszaka meséi IV. kötet (Atlantisz) 5. Lengyel László: Fortinbras királysága (Helikon) 6. Márai Sándor: Négy évszak (Helikon) 7. Márai Sándor: Föld, Föld!... (Helikon) 8. E. W. Said: Orientalizmus (Európa) 9. Almási Tibor: A tizenharmadik század története (Pannonica) 10. H.-G.Gadamer: A filozófia kezdete (Osiris) Élet és!· IRODALOM