Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)

2002-03-22 / 12. szám - Seres László: Ázsiai köd • publicisztika (4. oldal) - Sándor Iván: A Tér és az Idő (nem csak festészeti) dimenziónak változása- Bak Imréről (4. oldal)

Az ezredforduló újabb homlokzatai, újabb fedőrétegei mögé pillantó tekintet az identitást nem kikezdő temporalizálás újabb lehetőségeit hívja elő. Átformálódik a klaszszikus konstruktivizmus térszerkezettana, elemeire redukált színvilága is. Honnan (miből) és merre (milyenné)? Bak Imre festészetének alakulása ebben a változó művészi-szellemi térben az egyik legmegragadóbb történet. Önmagán túlmutatva láthatóbbá teszi például a regény formaváltozásait is. A bölcselet vákuum-helyzetét is. A referencialitástól - már régóta - eltávolodott kép (a regényben szöveg) és az elbizonytalanított metafizikai horizont változó kapcsolataihoz teremt újabb játékteret. Bak Imre erről úgy vélekedik, hogy miközben felerősödik a metafizika-kritika, a festészet térillúzióiban megjelenő metafizikai irányultság az optikai valósággal szerves kapcsolatban van. Ez a probléma túlmutat a festészet egyik mai dilemmáján, ugyanis összefügg a Személy (a nézőpontok) felszámolódásának gyorsulásával, amely (nálunk a kilencvenes évtizedben) megingatta a művészi Én stabilitását is; összefügg az Egész megragadhatatlansága nyomán, a részek tobzódó viszonyaiból kialakult szövevényességgel, amely, mint az éjszakai égbolton a változó felhőjárás, hol tompítja, hol takarja, hol felvillantja a bejárható ösvényeket. Az elmúlt években a korábbiaknál radikálisabban kezdte átrendezi négyzeteit, téglalapjait, vonalait. Ezzel párhuzamosan kialakította az egymástól távoli hideg és meleg színeinek (az itt közölt sorozat ebből természetesen semmit sem mutathat) újabb kombinatorikáját, így olyan képfelületeket hozott létre, amelyeken a „térjátékok” és színviláguk illuzórikus terekként metafizikai jelentéseket sűrítenek. Olyan centrumokat dolgozott ki, amelyek a sejtések nyelvén a fedőelemek-rétegek mögöttiségébe „szívják be” a kép szemlélőjének tekintetét. Az egyik 2000-es kiállítás meghívóján is szereplő képének címe: Mintha... Festői gondolkozásmódjakombinatorikája eszünkbe juttatja Wolfgang Iser szavait: a mintha „azt mondja ki, hogy az ábrázolt világ tulajdonképpen nem igazi világ, hanem meghatározott cél érdekében (kiemelés: S. I.) olyannak kell elképzelnünk, mintha az lenne...” A festészetben sem újdonságként megjelenő ilyen „meghatározott célt” Bak Imre mai pályaszakaszában a - legalább is a magyar - művészetben kivételes módon jelöli ki és valósítja meg. A megvalósítás ellen bizonyára ő tiltakozna a legjobban. Ebben a tekintetben (a regény felől hozva példát) Mészöly Miklóshoz hasonlítanám, akinek gondolkodásmódjához-életművéhez ma már közhelyszámba menően kapcsolódik az örökös útonlét metaforája. Mészöly halála, illetőleg előbb nyolcvanadik születésnapja, utóbb születésének nyolcvanegyedik évfordulója alkalmat adott (volna) egy, a pályájához illő gondolatsor idézésére, ám sohasem találtam erre alkalmat szövegeimben. Bak Imréről szólva most nagyon is ideillőnek érzem Max Eisler nyolcvan év előtti fejtegetéseit arról, hogy mi Gustav Klimt besorolhatatlan, önmagát folyamatosan „felülíró” művészi pályaszakaszainak a jellegzetessége, az ugyanis, hogy „Klimttel az osztrák festészet végre újra európai lett... miután Ausztria oly sokáig késlekedett, 1890-től rohamos gyorsasággal megindult a fejlődés. Alig harminc év alatt a festészet végigjárja azokat a fázisokat, amelyeket külföldön három generáció járt végig... De ő nemcsak kezdeményező, hanem elsősorban egy új stíluskultúra erjesztője is...” (Amiként Mészölyről elmondható, hogy magányosan) Bak Imréről az mondható el, hogy korábban nem egyedül járta végig néhány évtized alatt az európai festészet több nemzedékének útját, az útonlétben önmaga „felülírásaival”. Azt hiszem, habár az elmúlt néhány évben sem törekedett összefoglalásra, mégis olyan pályaszakaszba lépett, amelyben változó térformáinak talányosságaiban eljutott az idő problémáinak újabb felfogásához. Az elemek fedésével-takarásával-egymásbajátszásával, a viszonyok találkoztatásával-búcsújával, az idézőjelesen archaikus és intenzíven mai színvilág együtteseivel terel egy másféle időélményt fejeznek ki. Nem kizárható, hogy ez művészettörténetileg a konstruktivizmus „poszt”-ban továbbélő eredményeinek olyan UTÁNISÁGA, amely az ezredforduló univerzális művészi problémáihoz szól hozzá. A Bak-képek korábbi colour field tartományában is megjelenik ez a „felülíró” UTÁNISÁG-élmény. Amit az Időnek a Térbe való belekomponálásának-beleszínezésének mondanék, azt ő tehát a vonal változó használatával (ennek nyomán az alakzatok egymáshoz való kapcsolatának dúsabb kontextusaival), illetve a színkombinációk-árnyalások életszínhelyként való felfogásával éri el. Újabb képei közül kettőn fedeztem fel a konzekvensen használt egyenes mellett a görbét. Az egyik a kolostor. A képsík felső szélének közelében két oldalról induló, mederszerűen mélyülő, középen találkozó görbék alatt, (barna? és kék? verbalizálhatatlan színű) osztott mélység. A görbék öblében egymást fedő világos alakzatok. Ez a kép (számomra) Meteoraként vizionálja azt a magasságot, amely mint szellemi tér a mélységből sem elérhetetlen, de rendkívül intenzív törekvéseket kíván ehhez meg. A másik, görbét is alkalmazó kép a Szefforisz. (A cím - Bak Imre ennek tudomásulvételére alkalmat adott - A szefforisz ösvény megismerése után született.) A képmezőt az egymástól kevéssé különböző (fakó?)-sárga és (levegő?)-szürke osztja ketté. A két oldalról befutó különböző barnák két görbéje és mögöttük a tüköralakzatok úgy bontják meg a geometrikusságot, hogy az archaikus színvilágú térben beszéltetni tudják az (itt hármas) alternatívák mai időélményét. A konkrét időre való rákérdezés az időgenség Tereiben hangzik. De Bak képeit szemlélve információkat nyerhetünk arról is, hogy a probléma - az ezredforduló művészetére kisugárzóan - nagyobb az Időnek a Térbe helyezhetőségénél. A korszak művészének helyzetéhez köztudottan hozzátartozik, hogy magának az időnek az átstrukturálódott idejében vagyunk. A folyamatos időélményt olyan információk-fogalmak alakítják, mint a lekésettség, visszamaradottság. Az, hogy semminek nem az a lényege értelme, ami, hanem valami más, az időt sem hagyja érintetlenül. Kettős időben élünk. Egy megkaparinthatóban, amely maga is lekésik önmagáról, és egy valódiban, amely azonban takarásban van, és feltárásra vár. Amikor az újabb nemzedékek a metafizikai kitekintést elutasítják, legalábbis elkerülik, jogosan ismerik fel ezt az apóriát. Valóban: a metafizikai horizont is változik. A Mi a művészet, a szellem? kérdésre adható válaszok is változnak. Ugyanis ma átfogó korszellem sincs. Bak Imre azok közé tartozik, akik ezt mint botrányt érzékelik, s a jelenkor-tudat keresésének (általános) kudarcai idején keresi azt a festői nyelvet, amellyel megszólíthatja a sejtésekbe burkoltat, oly időkben, amikor megragadható korszellem híján nincsenek sem átfogó művészeti fogalmak, sem univerzális bölcseleti elvek. Honnan? Merre? Megszoktuk, hogy a bölcseleti és művészettörténeti korszakok (munkák) között összefüggéseket találjunk. Vannak azonban hosszan tartó pillanatok, amikor az összekapcsolódások lehetőségei a festő (persze az író) számára (is) kétségesek. Az alkotó ilyenkor a maga autonóm helyzetét felhasználva (sokszor magányosan) kénytelen keresni a Térnek (és történeteinek) a (festői) nyelvvel való temporalizálását. Sándor Iván A Tér és az Idő (nem csak festészeti) dimenzióinak változása - Bak Imréről - ÉLET ÉS|# SERES LÁSZLÓ: Ázsiai köd Metőfokára hág a választási kampány, komoly államférfiakkal telnek meg a fővárosi lámpavasak. Ezenkívül, hogy csak a legszembetűnőbb közelmúltbeli eseményeket soroljam, Áder március 15-én pártsemlegesen bejelentette, hogy a jövő elkezdődött. Rogán három napra rá közölte, ha már a jövő elkezdődött, akkor folytatódjék is: valakik Valahol központjában pártsemlegesen betörtek a helyi Fidesz-irodába, mások Alsó-Valahol külkerületén betörtek a helyi MSZP-irodába. Máshol belvárosában MSZP-s plakátragasztók pártsemlegesen bántalmaztak egy férfit, amiért az a többi plakát békénhagyását kérte tőlük (mert természetesen javában tart a Tépd az Ellenség Plakátját Vetélkedő); a MIÉP az Egészséges Fejbőr nevű rasszista skinheadzenekar egyik jelentős szerzeményét használja kampányklipjében, és akkor még ez is. Csurka szerint ha az ember Medgyessyt látja, „az az érzése támad, hogy Darwin tévedett, az ember nem a majomtól származik, hanem a pingvintől”. E biopolitikai megjegyzés a többi MIÉP-es biopolitikai megjegyzéshez hasonlóan semmilyen visszhangra nem talált lepusztult közéletünkben; ez pár éve még nem így lett volna. Az ilyesmiről szóló nyilvános hallgatás ebben a nyilvánosságdeficites kontextusban annak a pártnak a felelőssége, amelyet korábban Fiatal Demokraták Szövetségeként ismertünk. Ha a pingvines megjegyzés a parlamentben hangzik el, a jegyzőkönyv zárójelben ezt kurziválta volna: „(taps és nevetés a kormánypártok és a MIÉP soraiban)’’, mint ahogy ifj. Hegedűst is időnként szeretik közösen megtapsolni. Vannak dolgok, amiket nehéz megemészteni. Pokorni Zoltán például a legutóbbi nemzeti ünnepen Budapesten arról beszélt, hogy az elmúlt évtizedek a legtöbb kárt a lelkekben okozták, „ázsiai ködként ült a lelkünkre az úgysem sikerül gondolata”, Debrecenben pedig ezt annyiban árnyalta a Fidesz elnöke, hogy „egyfajta ázsiai ködként telepedett a lelkünkre a minden mindegy, az úgysem sikerülhet pusztító gondolata”. Kerestem az ázsiai ködöt mindenütt, meteorológiai vagy gasztronómiai szakkifejezésnek, monszunnak, illetve vietnami előételnek hittem, de nem, ázsiai ködnek nyoma sincs sehol. Akkor mégis mitől van rossz érzésem, ha az elmúlt negyven évhez az ázsiai jelzőt kapcsolják? Már az „ázsiai termelési mód” kifejezést is gyűlöltem az egyetemen. Aztán megláttam a következőt. Schuster Lóránt P. MIÉP-énekes nyilatkozott annak kapcsán, hogy elbontható a Szabadság téri szovjet emlékmű, ,A felszabadító nem felszabadító volt, hanem megszálló, nem vörös, hanem véres, és nem hadsereg, hanem horda.” Szovjet hordák, ázsiai köd, per pillanat itt tartunk a kampány közepén. Most akkor megint Fidesz—MIÉP- ezni fogok? Igen. Miért, nyilasveszély van, hisztizzünk egy sort chartailag? Nem, nincs ilyen veszély, nem reális opció, hogy Győri Tiszaeszlár Béla és Hegedűs Ébresztő Lóránt pártja komoly tényező lesz ebben az országban. Ami veszélyes - mert a demokratikus intézményekbe vetett bizalmat, a politikusok számonkérhetőségét gyengíti -, az az, hogy a kampányban mindenki elnézi a Fidesz első forduló előtti verbális miépesedését, illetve miépügyi hallgatását. A be nem vallott, mindenki által tudott, mindenki által elnéző mosollyal tudomásul vett cél ugye a csurkista bázis bekaszálása, milyen ügyesek a fiúk, így nyúlják le a szélsőséges hungarista szavazatokat, miközben tudjuk, hogy. A probléma csak az, hogy ez a kádári kikacsintós mozzanat korrumpál és aláás, hiszen arra nevel, hogy ne vegyük komolyan, ne vegyük szó szerint a politikusi megnyilatkozásokat. Pedig pontosan ezt kéne tennünk: elfogadni, hogy amit mondanak, azt úgy is gondolják. A Fidesz nem tehet róla, ha a MIÉP tüntetéssel szervez rá a Terror Háza átadására, vagy ha százas visszaléptetési ajánlattal hozza kényelmes helyzetbe. Arról azonban már eléggé tehet, ha a miniszterelnök a Terror Háza előtt nem mondja ki, hogy ma este a nyilas könyveket hirdető hetilapok rajongói a leggyengébb láncszem, viszlát, csurkisták. Orbán Viktorral amúgy sem az a fő gond, hogy mit mond a MIÉP- ről, hanem hogy mit nem mond róla. Tény, hogy a polgári tábort ma már nem zavarja a hungaristák békepartnersége; hogy a MIÉP koalícióképtelenségét állandóan a sajnálatos külső EU-kényszerrel kell indokolni; hogy a MIÉP-es tematika, nyelvezet és érzület mélyen beszivárgott a Fideszbe. A miniszterelnöknek és környezetének soha egyetlen tiszta szava nem volt arról, hogy nagyon köszönik, de hungaristák inkább ne támogassák őket, nincs szükség a szavazataikra, mert polgári párt nem reprezentálhatja miépes szavazók értékeit, érdekeit. Érdemes 698-szor is elmondani, hogy francia konzervatívok rendre visszautasítják a lepenistákkal való együttműködést, Orbán kedvenc Stoiberje pedig egyik kezdeményezője a neonáci NPD betiltásának (nem mintha ez jó ötlet lenne). A Fidesz „hazaárulóknak”, a MIÉP „nemzetellenes erőknek” nevezi az MSZP-t és az SZDSZ-t. Kékkői Zoltán Fidesz-MDF-jelölt, az FVM politikai államtitkára az ellenzékről Pokorni Zoltán és Dávid Ibolya jelenlétében közölte, hogy ,az gonoszt báránybőrben is fel kell ismerni”. A Fidelitas szerint általában nincs szükség külföldi kampánytanácsadókra, a MIÉP az izraeli Ron Werbert konkretizálja. A miniszterelnök rendszeres vendége a Vasárnapi Élettér című közszolgálati műsornak, plusz ellátogatott a Magyar Demokrata szerkesztőségébe is, két olyan orgánumot tisztelt meg tehát jelenlétével, amelyek súlyos felelősséget viselnek konzervativizmus és hungarizmus totális összemosásában. A MIÉP honlapján a „Fidesz kampányának tekinthető” műsornak nevezik az „egyébként kiváló újságírók által előadott, népszerű”, Lovas-féle Sajtóklubot, és közük, az ő pártjuk „se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar”. A miniszterelnök Bethlen Istvánt idézve úgy fogalmaz: „Széchenyi István nem volt se liberális, se konzervatív, nem volt se retrográd, se haladó. Az ő világnézete egyszerűen magyar világnézet volt.” A MIÉP évek óta Trianont nyomatja, az idén kifejezetten a „visszaszerzés” szóval kampányol. A Fidesz elnöke március 15-én, Debrecenben „súlyos örökségként említette Trianont, aminek következtében a magyar nemzet és az ország határai 82 éve nem esnek egybe”, szerinte „most adódik először lehetőség arra, hogy a Európai Unió keretei között, a tágabb európai hazában találkozzanak egymással a szétszakított közösségek”. Előtte Orbán Viktor a Magyar Rádióban „gazdasági élettérről” beszélt, egy veszprémi konferencián pedig úgy fogalmazott: „Nincs többé határon túli magyar kultúra és irodalom! Egy Kárpát-medencei egyetemes magyar kultúra van”, még előtte pedig, a Gazdasági Tanács január végi ülésén azzal lepte meg a szélesebb közvéleményt, hogy „az a szervezet, amely nem tud a nagy nemzeti célokban osztozni, vagyis nem fogadja el stratégiai célként a Kárpát-medencei magyarok élethelyzetének javítását, nem lehet a kormány partnere a nemzeti fejlesztési terv kidolgozásában”. Nem lehet teljesen érdektelen a mai fiatal Fidesz-szavazók számára, hogy 1993-ban a párt akkori külpolitikusa, Rockenbauer Zoltán azt írta: A Csurka-tanulmány kapcsán a kormányzat, nevezetesen a miniszterelnök azzal követte el a legnagyobb hibát, hogy csak fokozatosan és kényszeredetten fordult szembe a legnagyobb kormánypárt alelnök ásatag, és ezúttal már expressis verbis deklarált elveivel. (...) A Siebensraum emlegetésére érzékeny szomszédok véleménye pedig úgy látszik, nem érdekelte eléggé ahhoz, hogy azonnal és határozottan cselekedjék.” Kulturális miniszterünk akkor „fasisztoid tanulmánynak” nevezte az 1992-es Csurka-tanulmányt, helyesen. Csurka azóta semmit nem változott, ugyanezt a Fideszről már nem mondhatjuk el. Pláne nem, hogy kifejezetten előnyére. A Fidesz miépesedése épp a pártvezetők flexibilis cinizmusa miatt nem visszafordíthatatlan jelenség, de lesz vele munka, mert lassú, sokéves folyamat következménye, nem magyarázható csak a mostani kampánnyal, és többek között egy volt SZDSZ-esnek, Tellér Gyulának köszönhető: az 1995-ös A polgári Magyarországért című vitairatban ő kapcsolta a rendszerváltó SZDSZ-es fiúkat a Rákosi-rendszer apáihoz, ő írta, hogy a liberálisok „tovább folytatták az elődcsoportjaik által már a szocializmusban megkezdett támadást a nemzeti öntudat és önbecsülés, az önálló magyar történelemkép, a keresztény alapú közmorál ellen”, és ugyanez köszön vissza A jövő elkezdődött című tavalyi vitairat általa jegyzett fejezeteiben is: „Politikai törekvéseik (...) minden hagyományos európai intézmény (család, keresztény vallás és erkölcs, nemzet, nemzetállam, történelmileg kialakult értékhierarchia, a tekintélyeket elismerő, morális lelkiismerettel rendelkező személyiség stb.) felbontását, átgyúrását célozzák“, ennek köszönhető „különleges vonzalmuk a romboló deviáns csoportokhoz” és a globalizációhoz. Amivel máris helyben vagyunk: innen csak egy lépés a magyar világnézet, az ázsiai köd. Merjünk igent is mondani, nemcsak mindig nemet, hangzik a legújabb sugallat a kormányzati kontinuitás fenntartására. A Fidesz elnöke egyenesen azt mondta: ,A nemzetek versenyében akkor lesz felnőtt egy nép, ha különbséget tud tenni, ha nemcsak nemet, hanem végre igent is tud mondani, ha mer és bír tovább menni a maga választotta útján. ” A helyzet ezzel szemben az — és ezt minden permanens infantilizmusban tartott egyén vagy nép tanúsíthatja hogy nemet mondani adott esetben sokkal nagyobb bátorságra és felnőttségre vall, mint rábólintani az éppen uralkodó viszonyokra. Hogy még meszszebb menjek, és a rendszerváltást is idecitáljam: néha éppen a kontinuitás fenntartása érdekében fontos nemet mondani. Legalább arra az időre, amíg a köd fel nem száll. IRODALOM,2002. MÁRCIUS 22.