Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)

2002-03-22 / 12. szám - Várhegyi Éva: Az államszocializmus polgári útján • publicisztika (3. oldal) - -kz-: Élet (3. oldal)

A háromhatvanas kenyéren kívül már szinte mindent visszakap­tunk, ami a hetvenes években jó volt. Újra ingyenes a fogtömés és a diploma, kaphatunk gyest, a világ­piacinál jóval olcsóbb gázt és ára­mot, a betétinél alacsonyabb kama­tú lakáshitelt. Visszanyerte régi dicsfényét az állami tulajdon, újjá­született a mindent elrendező terv­hivatal, sikerült megregulázni az engedetlen piacot, életre lehelni a gazdasági patriotizmus nemes esz­ményét, a gyermeki létbe visszaeb­­rudalni a kamaszodó polgárokat. Életünkből, gondolkodásunkból mintha csak kiretusálták volna a ki­lencvenes éveket: lenyomata éppoly nyomtalanul tűnt el, mint Pozsgay képe ama lakiteleki tablóról. Lassan már a nyolcvanas évekre is rácsodál­kozunk: a szabadság akkori, igencsak szűkre szabott „kis körei” is szinte idillikusnak tűnnek fel. Ma már per­sze nincs is szükségünk ilyesmikre. Újra van apánk, aki megmondja, mi a helyes, aki megtervezi életpályán­kat, és kézen fogva vezet végig rajta, aki leveszi vállunkról az önállóság és a gondolkodás terhét. A múlt elkezdődött A jelenbe áttüremkedő régmúlt és az - állítólag­­ elkezdődött jövő kö­zött a különbség árnyalatnyi: pár­tunk és kormányunk dicsőségét vö­rös csillagok helyett országzászlók hirdetik, önazonosságunkat mun­kásmozgalmi szobrok helyett ter­rorházak erősítik, országunk tekin­télyét kádári különvonat helyett or­­báni különrepülő emeli, „száma­ként” nemzeti futball helyett most is nemzeti futballt kapunk. A köz­pontilag vezérelt országépítés szép hagyományait ápoló fejlesztési ban­kunk újra teszi a dolgát, a különb­ség árnyalatnyi: állami gazdaságok helyett most baráti magángazdasá­gokat segít kedvezményes hitellel, állami szénbányák helyett magán­kőbányákat favorizál, a szocialista vegyipar fellegvárai helyett a polgá­ri Vegyépszert kínálja meg állami megrendeléssel. A voluntarizmus is újra a régi: nincs, ami korlátot szabna pártunk és kormányunk akaratának. Ha mégis van, akkor nem vesszük észre. A polgári kormány hamar rájött, hogy a vagyon feletti rendelkezés legteljesebb módját a tulajdonlás biztosítja. Rájött, hogy az öntörvé­nyű piacot úgy tudja a legjobban ki­iktatni a gazdaságból, ha minél több kulcsterületen tart fönn közvetlen irányításával működő vállalatot, bankot. Gyorsan véget vetett hát a privatizációnak, sőt, amit még lehe­tett, visszaállamosított. Pechjére ke­vés lehetősége maradt, pechünkre viszont azzal a kevéssel sok pénz mozgatható meg. Elég volt megal­kotni az MFB-törvényt, létrehozni a Nemzeti Földalapot, az értékes álla­mi vagyonokat átpasszolni az ÁPV Rt.-ből a privatizációs törvény hatá­lya alá nem tartozó szervezetekhez, megszegni néhány íratlan szabályt (mint például a közbeszerzés illem­kódexét vagy a költségvetést utólag korrigáló zárszámadás normális ke­reteit), megerősíteni néhány kor­mánybankot, és előállt a központi akarat megvalósítására szolgáló inf­rastruktúra. Ami nemcsak a hatalom gyakorlását teszi gördülékennyé, ha­nem a hatalom bebetonozására és a polgári klientúra (micsoda önellent­mondás!) kiépítésére is módot ad. A polgári kormány felfedezte, hogy a polgári lét alapja a megter­vezhető jövő. Nem szabad, hogy ki­számíthatatlan jelenségek, a piac hisztérikus rezzenései megzavarják a rendet. Ha az infláció csak központi árszabályozással tartható a megter­vezett mederben, akkor meg kell ál­lítani Hegyeshalomnál a gázárak be­gyűrűzését, sőt biztos, ami biztos, ál­lamosítani kell a Mal gázüzletágát. Ha a kormány úgy látja jónak, hogy a magyar forintnak rendületlenül erősödnie kell (elvégre a nemzeti va­luta fontos nemzeti szimbólumunk), akkor erősödni fog, kerül, amibe ke­rül. Ha teljesen kiiktatni nem is tud­ja a kormány a piacot és a versenyt, miért ne diktálhatná ő a feltételeket? Miért ne kaphatnának az állami és a baráti magáncégek száz méter előnyt a százméteres síkfutásban? A jövőtudatos kormány már a kétéves költségvetéssel hitet tett sa­ját bölcs előrelátása mellett. Bár ép­pen ő maga rúgta fel a jó előre rög­zített keretszámokat (a zárszámadás során utólag százmilliárdos nagy­ságrendben módosította azokat), az üzenet egyértelmű volt: a kiszámít­hatatlan világra a tervgazdaság a legjobb gyógyír. A kormányzati aka­rat akkor érvényesülhet maradékta­lanul, ha minden terv szerint halad. A Gazdasági Minisztériumot az egy­kori Tervhivatal rangjára emelte, a Pénzügyminisztériumot könyvelő­céggé degradálta. Előbányászta a közvetlen gazdaságirányítás modell­jét, amelyben nem kell a sokféle ér­dek által mozgatott világgal bajlód­nia, nehezen felmérhető hatásokkal foglalkoznia. Állami polgárok A választások közeledtével a polgári kormány mindinkább magáévá tette a későkádári állam társadalmi békét teremtő filozófiáját: támogatok, te­hát vagyok. Egy kis állami kezdőlö­kés, néhány könnyen érthető üze­net, és már kész is az életelixír, az új magyar gazdasági modell, amelynek „lelke és motorja” a Széchenyi-terv. A recept egyszerű: a terv „minden tá­mogatásra fordított forintja négyforntnyi vállalkozói tőkét aktivizál a gazdaság­ban” - áll a Fidesz-MPP jelöltjeinek szórólapján kivonatolt kormány­­programban. A „vállalkozói tenni akarást” a közvetlen támogatások mellett adókedvezmények sora buz­dítja. A gazdaság motorjává tehát a polgári érában is az állami támogatás lépett elő. Mentális zűrzavar a kö­bön, ehhez képest Stefan Zweig ér­zelmi világa primitív keresztrejtvény. Ne legyünk azért igazságtalanok! A kádárizmus orbáni megvalósítása magán viseli a polgári szlogen meg­különböztető jegyeit. A hatalommal lojális vörös és zöld bárók helyét a hatalommal lojális piros-fehér-zöld (lehetőleg keresztet viselő) haverok vették át. Tungsram izzók, Ganz mozdonyok, Ikarus buszok, kiemelt szocialista nagyvállalatok helyett most kiemelt polgári vállalkozókat támogat a kormány a Széchenyi ne­vét méltatlanul viselő „Terv”-ből. (Lássuk be, a névadóhoz jobban passzoltak volna az előbbiek, de mit tegyünk, hol zűrzavar van, ott zűr­zavar van.) A „kézműves mikrovállalkozások fej­lesztése” címszóval kapott például öt­milliós támogatást a budai polgárok közkedvelt Auguszt cukrászdája, cse­rébe csak reklámoznia kellett kicsit a kormányt. A híres torták legalább megédesítik a polgárok szája ízét, ami nem mondható el a 86 millióval megtámogatott Líra és Lant Keres­kedelmi Rt.-ről, amely a legújabb Lovas-könyv bemutatójának is ott­hont adott (igaz, az rt. elnök-vezér­igazgatója a miniszterelnök tanács­adója, és egyben a kormánymegren­delésekkel bátorított Tárki vezetője). A testi és szellemi örömök mellett a lélek nemesítésére is szánt némi pénzt a polgári kormány: a Magyar Katolikus Rádió Alapítvány az „Euró­pai Unióhoz való csatlakozásra történő felkészülés” címszó alatt kapott nyolc­milliót. Mi más vihetné közelebb a magyar kisvállalkozókat a modern Európához, mint a Vatikán hangja? Az itt felemlített százmillió persze csak csepp az eddig odaítélt százmil­­liárd tengerében (a teljes listát lásd a GM weboldalán). A sokáig tetszhalott Széchenyi-terv a választások közeled­tével feléledt: gőzerővel folyik a tá­mogatási igények elbírálása. Az álla­mi osztogatás i-jére a pontot a kádári lakástámogatás jó évtizede befuccsolt modelljének felélesztése tette fel. Az infláció ütemét meghaladó támoga­tás révén a betéti kamatok alá lenyo­mott hitelkamatokkal a kormány megadta a kegyelemdöfést az éppen kifejlődött hazai pénzpiacnak (a tő­kepiacot már korábban hazavágta), és nehezen kiheverhető zűrzavart zúdított a lakáspiacra, miközben a költségvetést is évekre előre jócskán megterhelte. A polgáriasított modell éppúgy híján van minden gazdasági ésszerűségnek, mint szociálpolitikai ihletésű kádári őse. Tény viszont, hogy a modell valóban polgári gel­lert kapott: a gálánsan megtámoga­tott jelzáloghitel plafonja ugyanis harmincmillió forint, így az állami tá­mogatás fő haszonélvezőivé a polgári otthonok megteremtői válhatnak. Minden esélyünk megvan hát, hogy állampolgárból állami polgár­rá váljunk. Jó ütemben haladunk az államszocializmus polgári útján. Present perfect future Választások előtt minden kormány áldoz néhány tíz-százmilliárdot a sza­vazatgyűjtés oltárán, így volt ez 1994-ben (lásd a közalkalmazotti béremelést) és 1998-ban (lásd a je­lentős nyugdíjemelést biztosító tör­vényt) is. Mindkét esetben gyors kor­rekcióra volt szükség: a Horn-kor­­mány átfogó megszorítással nyeste le a többletjövedelmeket, az Orbán­­kormány pedig módosította a nyug­díj-megállapítás rendjét. Most, ami­kor minden eddiginél jobban megló­dult az állami költekezés, a polgári kormány szívet melengető ideológiát is gyártott ehhez: egy szép regét a magyar csodagazdaságról. Ebben a mesevilágban nincs korlátja az állami költekezésnek, sőt éppen fordítva áll a dolog: minél többet költ a kor­mány, annál több marad a kasszá­ban. Az isten se tudja megfékezni, hogy az állami forintokkal aktivizált magyar gazdaság egy nemzedék alatt felzárkózzon Európa fejlett or­szágaihoz. Ki ne szeretné ezt? Ki ne szeretné, ha megépülne a 600 kilométernyi autópálya és az évi negyvenezer lakás, de közben az adók is csökkennének? Ki ne szeret­né, ha mindenki bére megduplá­zódna és eltűnne a munkanélküli­ség, de közben a gáz és a villany ára nem emelkedne európai szintre, és még az export is nőne? Ki ne sze­retné, ha ehhez elég lenne pusztán erősen akarni? Ha elég lenne, hogy a kormány mindent gondosan el­tervezzen, visszaállítsa a munka be­csületét, mi pedig csak tennénk szé­pen a dolgunkat? Milyen szép is lenne, ha reggeli tornáink után megint együtt mondanánk a hetve­nes évek csehszlovák rajzfilmjének főszereplőjével, a derűs lelkű nyúl­­lal, mert a munka nemesít! Ha újra átéreznénk, minő rút, aszociális do­log munka nélkül élni (emlékez­zünk a „közveszélyes munkakerü­lés” büntetőjogi tételére!), akadá­lyozva ezzel a teljes foglalkoztatott­ság megvalósulását. Kádár János éppen csak megtűrte az „értelmiségit”, Horn Gyula sokall­ta a filozófusok számát. Orbán Vik­tor szerint, bár a tudás érték, kormá­nyának nincs szüksége elméletekre. Különösen a gazdaságban, melyet minálunk természetfölötti csodák és nem holmi törvényszerűségek alakí­tanak. Nincs szükség a sokszereplős, érdekellentétekkel tarkított gazdaság működését modellező bonyolult el­méletekre. Hiszen itt újra csak egy autonóm szereplő van, a kormány, mindenki más a jól bevált koreográ­fia szerint mozgatott marionettbábú. Ami kívül esik a magyar kormány hatókörén, az egyszerűen nincs. Vi­lágpiac csak addig van, amíg bizto­sítja a felértékelődő forinttal és az emelkedő bérekkel megdráguló magyar termékek elhelyezését. A jó­módú Európai Unió legyen kedves mindenünket megvenni, kerül, amibe kerül, viszont ne akarja elad­ni nekünk olcsó bóvliját! A külföldi vállalatok hozzák ide tőkéjüket, hagyják itt a profitjukat, de ne akar­janak piaci árakat és azonos elbá­nást a magyar vállalatokkal! Ami ellentmond a kormányfői lo­gikának, az egyszerűen érvénytelen (nem ér a nevem!). Ennek jegyében zavarták haza dolguk végezetlenül a diákhitel elméleti modelljét kidolgo­zó brit tudósokat, akik ugyan a vá­lasztásra jogosult egyetemi ifjúság körében kevésbé megnyerő konst­rukcióval álltak elő, viszont amely hosszú távon is fenntartható lett vol­na. Nyilván ennek jegyében mellőz­ték az elméleti megfontolásokat és a megvalósíthatósági számításokat ak­kor, amikor a jelzáloghitelek kamat­­támogatását a pénzpiaci logikának ellentmondó mértékűre növelték. A jól bevált elméletek érvénytelensé­gébe vetett vak hit miatt gondolja a kormány, hogy a költségvetés ki­adásai tetszés szerint növelhetők, és közben mindenki más is költekezés­re buzdítható. Hogy itt nem gerjed infláció, és nem támad lyuk a fizeté­si mérlegben, ha a szép jövő remé­nyében mindenki eladósodik, vi­szont a külföldi befektetőkön kívül senki fia meg nem takarít. Gyanítom, az a bizonyos jövő, amit a Fidesz-MPP megálmodik ne­künk, nem mostanában kezdődött meg, hanem már évtizedekkel ez­előtt, csak időközben megszakadt, így hát van fogalmunk arról, mi­lyen is ez a jövő. Jó volt azt hinni, hogy már túlvagyunk rajta. És jó lenne, ha ez a (nem csak) nyelvi zűrzavar, ez a sajátos magyar pre­sent perfect past future continuous pusztán a kiötlői álma maradna. VÁRHEGYI ÉVA: Az államszocializmus polgári útján ' ' 1 j 1 . < / , . » , * — Z * I' *. . - — ·'·;»„ ','.>■*· - « ' * . . , ' ,1 · ' · ' \ ’ ··> Ί · < .·*«,»· ' 1 ,1 .'·'··· t ' . . — ■ V ,\ · » ,· ’«·-· -'■ y · N - - * « ·" * “ · „ * > * ,4 ■ c - - % : - r V 1 .. - > \ ^; ;)· < * . ; — Jíl ,·. ' -w­• ·/ .. % i ‘ · - - * J' * >>/ ; «, ;. I ; :. -· / *■..-■·· /"·: Bak Imre rajza 2002. MÁRCIUS 22. O rbán Viktort a kampány elszólítja a rádiómikro­fon mellől, ezért a hét közepén utoljára adott in­terjút Hollós Jánosnak, amit a fürge riporter há­lásan megköszönt, sőt megköszönte azt a négyéves együttmunkálkodást, amiből a magyar miniszterelnök tevékeny szerepet vállalt: minden szerda reggel be­szélt. Hollós önvallomást is tett, amikor kifejtette, hogy személy szerint neki az elmúlt négy évből három do­log marad a legemlékezetesebb: a párkányi híd, a Nemzeti Színház és a Terror Háza. Pozitív gondol­kodású ember, ezért aztán kön­nyen kiesik a fejéből néhány olyan ügylet, mint a Schlecht-felmentés, a közpénzekből privatizált családi kőbánya és a legújabb botrány, amiről ugyan minden­ki sejtette, hogy létezik, de igazi bemutatása a hétfői­­keddi Népszabadságban történt: az Országimázs Köz­pont család- és havercentrikus megbízási stratégiája, amennyiben horribilis összegű imázsfeladatokat kap­tak közeli anyósok, bratyeszok, csókosok meg komáló­­sok (Népszabadság, március 18-19., Haszán Zoltán és Kéri J. Tibor riportja). Ez az egész Hollós-féle gondo­lati sor frappánsan kapcsolódott a miniszterelnök gaz­daságtörténeti eszmefuttatásához, mely szerint min­den korszaknak megvannak a maga jellegzetes állo­másai. A XIX. század első felének nagy ívű reformin­tézkedései, a dualizmusnak a millenniumi beruházá­sok, a Kádár-rendszernek a Duna-gát. A Horn-idő­­szaknak a Tocsik-ügy és a Bokros-csomag. Mint látjuk, érdekes agyvelő a miniszterelnöké, amennyiben képes olyan gazdaságtörténeti rendszerezésre, amelyben minden további nélkül azonos súlyú lehet mondjuk a reformkorban emelt nemzeti közintézmények sora egy néhány száz millió forintos hűtlen kezeléssel. Az ő koponyájában az Akadémia az egyik oldal, Tocsik Márta meg a másik. A piár­szintre egyszerűsödött miniszterelnöki ügy ilyenformán könnyedén rakja egy­más mellé, a Bokros-csomagot meg a Széchenyi-tervet is, előbbit megfosztva minden gazdaságtörté­neti kényszerétől, mondván, az egyik elvett, a másik adott. Egy fiatal ember személyes drámája ez: lassan már nem csak mondja ezeket, de maholnap el is hiszi. Hogy pedig ez így történhetett, abban konstruktív közreműködő volt az Orbán-féle udvartartás mellett - ez nyugodt szívvel kijelenthető - a magyar közrádió, amelynek vezető munkatársai, a Kádár-rendszert is ideszámítva, soha nem tapasztalha­tó szervilizmussal és kritikátlansággal járatták le magu­kat, az újságírói szakmát, és ne legyen Orbánnak két­sége: a miniszterelnök személyét is. Hogy ne csak Hollós értékeljen. -Az­­ ELET ÉLET ÉS|· IRODALOM

Next