Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)
2002-03-22 / 12. szám - Várhegyi Éva: Az államszocializmus polgári útján • publicisztika (3. oldal) - -kz-: Élet (3. oldal)
A háromhatvanas kenyéren kívül már szinte mindent visszakaptunk, ami a hetvenes években jó volt. Újra ingyenes a fogtömés és a diploma, kaphatunk gyest, a világpiacinál jóval olcsóbb gázt és áramot, a betétinél alacsonyabb kamatú lakáshitelt. Visszanyerte régi dicsfényét az állami tulajdon, újjászületett a mindent elrendező tervhivatal, sikerült megregulázni az engedetlen piacot, életre lehelni a gazdasági patriotizmus nemes eszményét, a gyermeki létbe visszaebrudalni a kamaszodó polgárokat. Életünkből, gondolkodásunkból mintha csak kiretusálták volna a kilencvenes éveket: lenyomata éppoly nyomtalanul tűnt el, mint Pozsgay képe ama lakiteleki tablóról. Lassan már a nyolcvanas évekre is rácsodálkozunk: a szabadság akkori, igencsak szűkre szabott „kis körei” is szinte idillikusnak tűnnek fel. Ma már persze nincs is szükségünk ilyesmikre. Újra van apánk, aki megmondja, mi a helyes, aki megtervezi életpályánkat, és kézen fogva vezet végig rajta, aki leveszi vállunkról az önállóság és a gondolkodás terhét. A múlt elkezdődött A jelenbe áttüremkedő régmúlt és az - állítólag elkezdődött jövő között a különbség árnyalatnyi: pártunk és kormányunk dicsőségét vörös csillagok helyett országzászlók hirdetik, önazonosságunkat munkásmozgalmi szobrok helyett terrorházak erősítik, országunk tekintélyét kádári különvonat helyett orbáni különrepülő emeli, „számaként” nemzeti futball helyett most is nemzeti futballt kapunk. A központilag vezérelt országépítés szép hagyományait ápoló fejlesztési bankunk újra teszi a dolgát, a különbség árnyalatnyi: állami gazdaságok helyett most baráti magángazdaságokat segít kedvezményes hitellel, állami szénbányák helyett magánkőbányákat favorizál, a szocialista vegyipar fellegvárai helyett a polgári Vegyépszert kínálja meg állami megrendeléssel. A voluntarizmus is újra a régi: nincs, ami korlátot szabna pártunk és kormányunk akaratának. Ha mégis van, akkor nem vesszük észre. A polgári kormány hamar rájött, hogy a vagyon feletti rendelkezés legteljesebb módját a tulajdonlás biztosítja. Rájött, hogy az öntörvényű piacot úgy tudja a legjobban kiiktatni a gazdaságból, ha minél több kulcsterületen tart fönn közvetlen irányításával működő vállalatot, bankot. Gyorsan véget vetett hát a privatizációnak, sőt, amit még lehetett, visszaállamosított. Pechjére kevés lehetősége maradt, pechünkre viszont azzal a kevéssel sok pénz mozgatható meg. Elég volt megalkotni az MFB-törvényt, létrehozni a Nemzeti Földalapot, az értékes állami vagyonokat átpasszolni az ÁPV Rt.-ből a privatizációs törvény hatálya alá nem tartozó szervezetekhez, megszegni néhány íratlan szabályt (mint például a közbeszerzés illemkódexét vagy a költségvetést utólag korrigáló zárszámadás normális kereteit), megerősíteni néhány kormánybankot, és előállt a központi akarat megvalósítására szolgáló infrastruktúra. Ami nemcsak a hatalom gyakorlását teszi gördülékennyé, hanem a hatalom bebetonozására és a polgári klientúra (micsoda önellentmondás!) kiépítésére is módot ad. A polgári kormány felfedezte, hogy a polgári lét alapja a megtervezhető jövő. Nem szabad, hogy kiszámíthatatlan jelenségek, a piac hisztérikus rezzenései megzavarják a rendet. Ha az infláció csak központi árszabályozással tartható a megtervezett mederben, akkor meg kell állítani Hegyeshalomnál a gázárak begyűrűzését, sőt biztos, ami biztos, államosítani kell a Mal gázüzletágát. Ha a kormány úgy látja jónak, hogy a magyar forintnak rendületlenül erősödnie kell (elvégre a nemzeti valuta fontos nemzeti szimbólumunk), akkor erősödni fog, kerül, amibe kerül. Ha teljesen kiiktatni nem is tudja a kormány a piacot és a versenyt, miért ne diktálhatná ő a feltételeket? Miért ne kaphatnának az állami és a baráti magáncégek száz méter előnyt a százméteres síkfutásban? A jövőtudatos kormány már a kétéves költségvetéssel hitet tett saját bölcs előrelátása mellett. Bár éppen ő maga rúgta fel a jó előre rögzített keretszámokat (a zárszámadás során utólag százmilliárdos nagyságrendben módosította azokat), az üzenet egyértelmű volt: a kiszámíthatatlan világra a tervgazdaság a legjobb gyógyír. A kormányzati akarat akkor érvényesülhet maradéktalanul, ha minden terv szerint halad. A Gazdasági Minisztériumot az egykori Tervhivatal rangjára emelte, a Pénzügyminisztériumot könyvelőcéggé degradálta. Előbányászta a közvetlen gazdaságirányítás modelljét, amelyben nem kell a sokféle érdek által mozgatott világgal bajlódnia, nehezen felmérhető hatásokkal foglalkoznia. Állami polgárok A választások közeledtével a polgári kormány mindinkább magáévá tette a későkádári állam társadalmi békét teremtő filozófiáját: támogatok, tehát vagyok. Egy kis állami kezdőlökés, néhány könnyen érthető üzenet, és már kész is az életelixír, az új magyar gazdasági modell, amelynek „lelke és motorja” a Széchenyi-terv. A recept egyszerű: a terv „minden támogatásra fordított forintja négyforntnyi vállalkozói tőkét aktivizál a gazdaságban” - áll a Fidesz-MPP jelöltjeinek szórólapján kivonatolt kormányprogramban. A „vállalkozói tenni akarást” a közvetlen támogatások mellett adókedvezmények sora buzdítja. A gazdaság motorjává tehát a polgári érában is az állami támogatás lépett elő. Mentális zűrzavar a köbön, ehhez képest Stefan Zweig érzelmi világa primitív keresztrejtvény. Ne legyünk azért igazságtalanok! A kádárizmus orbáni megvalósítása magán viseli a polgári szlogen megkülönböztető jegyeit. A hatalommal lojális vörös és zöld bárók helyét a hatalommal lojális piros-fehér-zöld (lehetőleg keresztet viselő) haverok vették át. Tungsram izzók, Ganz mozdonyok, Ikarus buszok, kiemelt szocialista nagyvállalatok helyett most kiemelt polgári vállalkozókat támogat a kormány a Széchenyi nevét méltatlanul viselő „Terv”-ből. (Lássuk be, a névadóhoz jobban passzoltak volna az előbbiek, de mit tegyünk, hol zűrzavar van, ott zűrzavar van.) A „kézműves mikrovállalkozások fejlesztése” címszóval kapott például ötmilliós támogatást a budai polgárok közkedvelt Auguszt cukrászdája, cserébe csak reklámoznia kellett kicsit a kormányt. A híres torták legalább megédesítik a polgárok szája ízét, ami nem mondható el a 86 millióval megtámogatott Líra és Lant Kereskedelmi Rt.-ről, amely a legújabb Lovas-könyv bemutatójának is otthont adott (igaz, az rt. elnök-vezérigazgatója a miniszterelnök tanácsadója, és egyben a kormánymegrendelésekkel bátorított Tárki vezetője). A testi és szellemi örömök mellett a lélek nemesítésére is szánt némi pénzt a polgári kormány: a Magyar Katolikus Rádió Alapítvány az „Európai Unióhoz való csatlakozásra történő felkészülés” címszó alatt kapott nyolcmilliót. Mi más vihetné közelebb a magyar kisvállalkozókat a modern Európához, mint a Vatikán hangja? Az itt felemlített százmillió persze csak csepp az eddig odaítélt százmilliárd tengerében (a teljes listát lásd a GM weboldalán). A sokáig tetszhalott Széchenyi-terv a választások közeledtével feléledt: gőzerővel folyik a támogatási igények elbírálása. Az állami osztogatás i-jére a pontot a kádári lakástámogatás jó évtizede befuccsolt modelljének felélesztése tette fel. Az infláció ütemét meghaladó támogatás révén a betéti kamatok alá lenyomott hitelkamatokkal a kormány megadta a kegyelemdöfést az éppen kifejlődött hazai pénzpiacnak (a tőkepiacot már korábban hazavágta), és nehezen kiheverhető zűrzavart zúdított a lakáspiacra, miközben a költségvetést is évekre előre jócskán megterhelte. A polgáriasított modell éppúgy híján van minden gazdasági ésszerűségnek, mint szociálpolitikai ihletésű kádári őse. Tény viszont, hogy a modell valóban polgári gellert kapott: a gálánsan megtámogatott jelzáloghitel plafonja ugyanis harmincmillió forint, így az állami támogatás fő haszonélvezőivé a polgári otthonok megteremtői válhatnak. Minden esélyünk megvan hát, hogy állampolgárból állami polgárrá váljunk. Jó ütemben haladunk az államszocializmus polgári útján. Present perfect future Választások előtt minden kormány áldoz néhány tíz-százmilliárdot a szavazatgyűjtés oltárán, így volt ez 1994-ben (lásd a közalkalmazotti béremelést) és 1998-ban (lásd a jelentős nyugdíjemelést biztosító törvényt) is. Mindkét esetben gyors korrekcióra volt szükség: a Horn-kormány átfogó megszorítással nyeste le a többletjövedelmeket, az Orbánkormány pedig módosította a nyugdíj-megállapítás rendjét. Most, amikor minden eddiginél jobban meglódult az állami költekezés, a polgári kormány szívet melengető ideológiát is gyártott ehhez: egy szép regét a magyar csodagazdaságról. Ebben a mesevilágban nincs korlátja az állami költekezésnek, sőt éppen fordítva áll a dolog: minél többet költ a kormány, annál több marad a kasszában. Az isten se tudja megfékezni, hogy az állami forintokkal aktivizált magyar gazdaság egy nemzedék alatt felzárkózzon Európa fejlett országaihoz. Ki ne szeretné ezt? Ki ne szeretné, ha megépülne a 600 kilométernyi autópálya és az évi negyvenezer lakás, de közben az adók is csökkennének? Ki ne szeretné, ha mindenki bére megduplázódna és eltűnne a munkanélküliség, de közben a gáz és a villany ára nem emelkedne európai szintre, és még az export is nőne? Ki ne szeretné, ha ehhez elég lenne pusztán erősen akarni? Ha elég lenne, hogy a kormány mindent gondosan eltervezzen, visszaállítsa a munka becsületét, mi pedig csak tennénk szépen a dolgunkat? Milyen szép is lenne, ha reggeli tornáink után megint együtt mondanánk a hetvenes évek csehszlovák rajzfilmjének főszereplőjével, a derűs lelkű nyúllal, mert a munka nemesít! Ha újra átéreznénk, minő rút, aszociális dolog munka nélkül élni (emlékezzünk a „közveszélyes munkakerülés” büntetőjogi tételére!), akadályozva ezzel a teljes foglalkoztatottság megvalósulását. Kádár János éppen csak megtűrte az „értelmiségit”, Horn Gyula sokallta a filozófusok számát. Orbán Viktor szerint, bár a tudás érték, kormányának nincs szüksége elméletekre. Különösen a gazdaságban, melyet minálunk természetfölötti csodák és nem holmi törvényszerűségek alakítanak. Nincs szükség a sokszereplős, érdekellentétekkel tarkított gazdaság működését modellező bonyolult elméletekre. Hiszen itt újra csak egy autonóm szereplő van, a kormány, mindenki más a jól bevált koreográfia szerint mozgatott marionettbábú. Ami kívül esik a magyar kormány hatókörén, az egyszerűen nincs. Világpiac csak addig van, amíg biztosítja a felértékelődő forinttal és az emelkedő bérekkel megdráguló magyar termékek elhelyezését. A jómódú Európai Unió legyen kedves mindenünket megvenni, kerül, amibe kerül, viszont ne akarja eladni nekünk olcsó bóvliját! A külföldi vállalatok hozzák ide tőkéjüket, hagyják itt a profitjukat, de ne akarjanak piaci árakat és azonos elbánást a magyar vállalatokkal! Ami ellentmond a kormányfői logikának, az egyszerűen érvénytelen (nem ér a nevem!). Ennek jegyében zavarták haza dolguk végezetlenül a diákhitel elméleti modelljét kidolgozó brit tudósokat, akik ugyan a választásra jogosult egyetemi ifjúság körében kevésbé megnyerő konstrukcióval álltak elő, viszont amely hosszú távon is fenntartható lett volna. Nyilván ennek jegyében mellőzték az elméleti megfontolásokat és a megvalósíthatósági számításokat akkor, amikor a jelzáloghitelek kamattámogatását a pénzpiaci logikának ellentmondó mértékűre növelték. A jól bevált elméletek érvénytelenségébe vetett vak hit miatt gondolja a kormány, hogy a költségvetés kiadásai tetszés szerint növelhetők, és közben mindenki más is költekezésre buzdítható. Hogy itt nem gerjed infláció, és nem támad lyuk a fizetési mérlegben, ha a szép jövő reményében mindenki eladósodik, viszont a külföldi befektetőkön kívül senki fia meg nem takarít. Gyanítom, az a bizonyos jövő, amit a Fidesz-MPP megálmodik nekünk, nem mostanában kezdődött meg, hanem már évtizedekkel ezelőtt, csak időközben megszakadt, így hát van fogalmunk arról, milyen is ez a jövő. Jó volt azt hinni, hogy már túlvagyunk rajta. És jó lenne, ha ez a (nem csak) nyelvi zűrzavar, ez a sajátos magyar present perfect past future continuous pusztán a kiötlői álma maradna. VÁRHEGYI ÉVA: Az államszocializmus polgári útján ' ' 1 j 1 . < / , . » , * — Z * I' *. . - — ·'·;»„ ','.>■*· - « ' * . . , ' ,1 · ' · ' \ ’ ··> Ί · < .·*«,»· ' 1 ,1 .'·'··· t ' . . — ■ V ,\ · » ,· ’«·-· -'■ y · N - - * « ·" * “ · „ * > * ,4 ■ c - - % : - r V 1 .. - > \ ^; ;)· < * . ; — Jíl ,·. ' -w• ·/ .. % i ‘ · - - * J' * >>/ ; «, ;. I ; :. -· / *■..-■·· /"·: Bak Imre rajza 2002. MÁRCIUS 22. O rbán Viktort a kampány elszólítja a rádiómikrofon mellől, ezért a hét közepén utoljára adott interjút Hollós Jánosnak, amit a fürge riporter hálásan megköszönt, sőt megköszönte azt a négyéves együttmunkálkodást, amiből a magyar miniszterelnök tevékeny szerepet vállalt: minden szerda reggel beszélt. Hollós önvallomást is tett, amikor kifejtette, hogy személy szerint neki az elmúlt négy évből három dolog marad a legemlékezetesebb: a párkányi híd, a Nemzeti Színház és a Terror Háza. Pozitív gondolkodású ember, ezért aztán könnyen kiesik a fejéből néhány olyan ügylet, mint a Schlecht-felmentés, a közpénzekből privatizált családi kőbánya és a legújabb botrány, amiről ugyan mindenki sejtette, hogy létezik, de igazi bemutatása a hétfőikeddi Népszabadságban történt: az Országimázs Központ család- és havercentrikus megbízási stratégiája, amennyiben horribilis összegű imázsfeladatokat kaptak közeli anyósok, bratyeszok, csókosok meg komálósok (Népszabadság, március 18-19., Haszán Zoltán és Kéri J. Tibor riportja). Ez az egész Hollós-féle gondolati sor frappánsan kapcsolódott a miniszterelnök gazdaságtörténeti eszmefuttatásához, mely szerint minden korszaknak megvannak a maga jellegzetes állomásai. A XIX. század első felének nagy ívű reformintézkedései, a dualizmusnak a millenniumi beruházások, a Kádár-rendszernek a Duna-gát. A Horn-időszaknak a Tocsik-ügy és a Bokros-csomag. Mint látjuk, érdekes agyvelő a miniszterelnöké, amennyiben képes olyan gazdaságtörténeti rendszerezésre, amelyben minden további nélkül azonos súlyú lehet mondjuk a reformkorban emelt nemzeti közintézmények sora egy néhány száz millió forintos hűtlen kezeléssel. Az ő koponyájában az Akadémia az egyik oldal, Tocsik Márta meg a másik. A piárszintre egyszerűsödött miniszterelnöki ügy ilyenformán könnyedén rakja egymás mellé, a Bokros-csomagot meg a Széchenyi-tervet is, előbbit megfosztva minden gazdaságtörténeti kényszerétől, mondván, az egyik elvett, a másik adott. Egy fiatal ember személyes drámája ez: lassan már nem csak mondja ezeket, de maholnap el is hiszi. Hogy pedig ez így történhetett, abban konstruktív közreműködő volt az Orbán-féle udvartartás mellett - ez nyugodt szívvel kijelenthető - a magyar közrádió, amelynek vezető munkatársai, a Kádár-rendszert is ideszámítva, soha nem tapasztalható szervilizmussal és kritikátlansággal járatták le magukat, az újságírói szakmát, és ne legyen Orbánnak kétsége: a miniszterelnök személyét is. Hogy ne csak Hollós értékeljen. -Az ELET ÉLET ÉS|· IRODALOM