Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)

2002-03-08 / 10. szám - Füzi László: Válság, érték, történelem (15. oldal)

egy ! ■■■I nem Szeptember 11. óta különösen sokat emlege­tik azt, amit Fukuyama mondott a történelem végéről, majdhogynem tetemrehívást rendez­nek az általa leírtak­ elmondottak fölött. Mint­ha felejtődne, hogy amit mondott, azt nem egyedül mondta, s hogy az, amit mondott, nem állítás volt, hanem különböző - egyálta­lán nem biztosnak mondott - jelenségek ös­­szerakási kísérlete. Hasonló összerakási-értel­­mezési kísérletnek látom az általa leírtakat a nagy szétbomlásról vagy éppen a bizalom elvének fokozatos erősödéséről. A jelenség is új: a tár­sadalomtudós, a szociológus már magukat a tényeket is csak számos értelmezési kísérlet után rögzíti, hogy aztán egymással szembenál­ló, vitatkozó jelenségeket rakjon össze belő­lük, megmutatva, ez is következhet belőlük, vagy az is. A bizonytalanság, ahogy a megtör­tént dolgokba is belopja magát... Fukuyama főbb következtetéseit - számos barátommal, szellemi társammal szemben - na­gyobbrészt elfogadtam, azt is mondhatom, hogy könyvei, mondatai nekem segítettek a vál­tozó világ jelenségeinek megértésében. Segí­tettek megérteni-értelmezni a világ változásait, ennek kapcsán nem a politikai változásokra gondolok, különösen nem a nálunk 1989-hez kötődő nagy politikai-társadalmi változásra, hanem az életérzés változására, arra, hogy mint­ha megváltozott volna magához az élethez vagy a történelemhez való viszonyulásunk. (Az 1989 előtti magyar világ egyik legnagyobb bű­nének azt tartom, hogy ezeket a változásokat a maguk megszületésének időszakában nem en­gedte felszínre kerülni, mintegy lefedve tartot­ta őket, az így formálódó megkésettség követ­kezményeinek sem nézett még utána senki.) Számos küzdelme, viaskodása van a mi éle­tünknek is, de ezeknek a küzdelmeknek a tét­je egy pillanatra sem hasonlítható össze a szü­leink, nagyszüleink világának küzdelmeivel, a tét ott szinte naponta az élet egészéhez, a világ megéléséhez és az élet napról napra való to­vábbviteléhez kapcsolódott. Azóta (legalábbis számomra, azóta) az élet cselekvésre kénysze­rítő kérdései helyére számos álkérdés került. Interjút olvasok egy fiatal íróval, tíz-húsz évvel ezelőtt íródott versekről beszél, érződik róluk, mondja, hogy ezeknek a verseknek valódi tét­jük volt, tehát érzi ő is, s a magam személyes tapasztalatánál szélesebb körben is érezhető az, amiről beszéltem. Azóta (azóta?, nyilván sokkal régebbi idők óta) mintha a közös - a va­lamikori közösségeket összetartó - tudás is el­tűnt volna, erről a közös tudásról Nádas Péter írt szép esszét. A falu mélységes hallgatása kapcsán, de a közösségi és az individuális tár­sadalom különbözőségéről mondja: „...indivi­duális tudattal megáldva az emberek egy kicsit mindig többet kényszerülnek mondani, mint amennyit tudnak, premodern közegben vi­szont egyénenként jóval kevesebbet monda­nak, mint amennyit mindenki tud”. Ez az in­dividuális, önmagát túlbeszélő, ugyanakkor a korábbi támpontokat elveszítő s a fogyasztás­ban az egyenlőség látszatát megteremtő világ keltette fel a történelem végének hangulatát. Maga a Fukuyama által leírt vízió - koráb­ban is így gondoltam ezt, az én „vitám” Fuku­­yamával ehhez kapcsolódott - pár dologgal azért nem számolt. Ezek közül az egyik az volt, hogy a világ még ma is változatokban lé­tezik, s hiába „kerítette” körül az általa leírta­kat földrajzi és szociológiai vonatkozásban is lényegében a liberális kapitalizmus és a volt szocializmus országaira, arról mégsem szabad elfeledkezni, hogy ez a világ ezer szállal kap­csolódik más világokhoz. S nem lehet, soha sem lehet figyelmen kívül hagyni az emberi ösztönöket sem. Az ember - félve írom le - sajnos erőszakra is született, történelme bizo­nyítja, hogy nem tud meglenni erőszak nél­kül, a hosszú, békés időszakokra ezért követ­keztek háborúk és pusztítások, az építkezések után a pusztulások. Azt, hogy mi történt 2001. szeptember 11-én, könnyebb megmondani, mint azt, amiért történt, de az okok között a leírtak is ott lehetnek. Ami történt: a „történe­lem végének” embert szolgáló eszközeit az ember ellen fordították, s felrémlett annak ve­szélye, hogy a „történelem végének” állapotát védő hadiarzenál is szembefordíthatóvá válik azokkal, akiket védeni akartak velük. S ami történt: a „történelem végének” álla­potában élő ember ismét visszalépett a törté­nelembe, az elveszített támpontok helyére újabb támpontok kerültek, az ember létét is­mét a történelemhez kapcsoló célok töltik ki. Sándor Iván idézi Vilém Flussert és Hayden White-ot. „Az ember csak a történelemben ké­pes célokat követni”, mondta Vilém Flusser. „Ha nem találjuk a történelem belső értelmét, szakítanunk kell azzal az elképzeléssel, hogy elbeszélhető” - mondta Hayden White. „Szi­lárd instabilitások a megközelítésekben is. Ki­zárólag a történelem mítoszának szétesésében vannak találkozási pontok” - teszi hozzá az ál­tala idézettekhez Sándor Iván. Azóta mintha a történelem újra elbeszélhetővé vált volna, s le­het, hogy az elbeszélhetőség mítosza is megte­remtődik majd, azzal kapcsolatban azonban, hogy az ember így akart visszatérni a történel­méhez, kétségeim vannak. S azzal is, hogy vissza akart térni. Ahhoz, hogy erről egyálta­lán beszélni tudjunk, azt is tudnunk kellene, hogy az ember, egy ember vagy több ember akarata miképpen mutatkozott meg, vagy megmutatkozott-e a történelemben. Erről azonban jóformán semmit nem tudunk, kettő , akkor megint Kundera. Kunderát azért ol­vasom, mert úgy érzem, hogy a mi létállapo­tunkról beszél. Kilépett ebből a térségből - ki­lépett, mert kényszerítették rá, s kilépett, mert csábította a világirodalom, ennek ellenére gondolkodásában érződik a közép-európai - közép-európai?, kelet-közép-európai? - ta­pasztalat. Amikor Kunderát olvasom, úgy ér­zem magam, mint amikor Krakkóba megyek: a mi világunk eredete és az ottani világ erede­te közös. Pár éve arról írtam, hogy Kundera Halhatatlanság című regénye mintha Németh László Irgalom című regényére felelne. Mintha, és mégis biztosnak érzem ezt. Az MS-ben meg­jelent Magánszótárát olvasom (2001/4.). Már az is feltűnő, hogy Kundera visszalép a biztos állí­tásoktól a magánvilágba. (Mintha egyébként is növekedne a magánszótárak száma. Az egyéni tapasztalatok vajon mikor állnak össze ismét kollektív tapasztalattá?) Még feltűnőbb az, amit ír. Miután megtapasztalta az 1989 utáni Prága világát, egy barátja kérdése kapcsán azon tűnődik, hogy egy új Balzac mit írhatna erről a világról. „A csehek talán haszonnal, okulva, érdeklődéssel forgatnának regényeket hazájuk visszakapitalizálódásáról - mondja -, nagyszabású, gazdag regényciklust sok szerep­lővel, sok leírással Balzac modorában. De nincs az a valamirevaló regényíró, aki megírna egy ilyen regényt. Nevetséges lenne újraírni az Emberi színjátékot. A Történelem (az emberisé­gé) lehet annyira ízléstelen, hogy ismételje ma­gát, egy művészet történetében ez végzetes. A művészet nem azért van, hogy türelmes nagy tükör módján nyilvántartsa a Történelem is­métlődését. A művészet nem a Történelem menetét kísérő dalárda. Azért van, hogy tulajdon történetét megteremtse. Európából semmiképp sem ismétlődő Történelme marad fenn egy­kor, hiszen ez önmagában semmilyen értéket nem képvisel. Ha valami továbbélhet belőle, csakis művészeteinek története.” Kemény szavak, kemények, mint az a világ, amelyik körülvesz bennünket. Egyetérteni jó­formán csak azzal tudok az idézettekből, hogy az Emberi színjáték­ot valóban nem lehet újraírni, ehhez még azt is hozzátenném, hogy a társadalom­ vagy az ún. korábrázoló művé­szet lehetőségei is erősen behatároltak, ebben a vonatkozásban tényleg csak megemlítem, hogy az ún. korábrázoló irodalom Magyaror­szágon majdhogynem elhalt. Igaznak érzem azt is, hogy a művészet nem a Történelem menetét kísérő dalárda, de az idézettek kap­csán a többi momentumban nem tudok egyetérteni Kunderával. Vegyük sorra, úgy ahogy írta: nem hiszem, hogy a Történelem, bármennyire is ízléste­len, tudja ismételni magát. Láttuk, Fukuya­ma kapcsán is láttuk a történelem által felve­tett kérdéseket, azt is tudjuk, s saját bőrün­kön is érezzük, hova is kell belépnünk, mi­lyen hátrányokat kell behoznunk, ezt a nyu­gati országok tizenkilencedik századi történe­tének megismétlésével nem tudjuk megtenni. Maga a kor teszi fel másként a kérdéseket, így válhat érthetővé, hogy itt már valami másra van szükség, nem arra, ami Nyugaton egy vagy több évszázaddal ezelőtt lezajlott. Nem a térség hivatásáról akarok beszélni, nem hiszem, hogy ilyen lenne, csak azt mon­dom, hogy a kor kihívásaiban benne rejlő tartalmak beleépülhetnek a válaszokba is, a kihívás pedig nem egyszerűen a kapitalizmus „gründolását” rejti magában. A felszín szám­talan hasonlóságot mutathat, akárhányszor mondjuk is el, hogy új Mikszáthra lenne szükségünk, lám, Balzac helyett mi Mikszáth­­hoz fordulnánk, úgy gondolom, hogy Mik­száth modorában sem jutna senki semmire, s nemcsak azért, mert a művészet nem akarja vagy nem tudja ismételni magát, hanem in­kább azért, mert a Történelem sem ismétli meg azt, ami egyszer már megtörtént. Mindezt leginkább azonban azért mondom, mert az értékeket nem lehet egymással szem­ben kijátszani: a magam életének örömét vagy bánatát miképpen lehetne összevetni mások életének örömével és bánatával? Persze, s itt visszatérek Kunderához, lehetne és kellene jobban­­ szebben­­ élni, mint ahogyan élünk, s ezt nyilván azok is így gondolják, akik nálunk­nál jobban - de nem biztos, hogy szebben­­­ él­nek, sejtünk valami „fősodort” is, a képzelt történetiséghez való viszonyítást azonban nem tehetjük meg az emberi értékek mércéjévé, így azt sem mondhatjuk, amit Kundera mondott, hogy a körülöttünk lévő világ semmilyen érté­ket nem képvisel. Ahol — bárhol, ha kapcsolat­ban van az élettel - emberi tartalmak jelennek meg, az már nem fölösleges s nem egyszerű másolása valaminek, mert az értékét önmagá­ban hordozza, függetlenül attól, hogy a jelen­séget körülvevő történések a történelem „fő­sodrában” vagy valahol másutt jelennek meg. Ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy Európából, Magyarországból, a mai éle­tünkből megőrződik-e valami, s hogy mi őrző­dik meg a történelemben, ahogyan azt sem tudjuk, hogyan keletkezik az, amit Történe­lemnek neveznek. Ennek ellenére abban, amit Kundera a tár­sadalom és a művészet kapcsolódásáról, illetve a kettő autonómiájáról, s így egymástól való függetlenségéről mond, rengeteg az igazság. Utaltam már rá: a korábrázoló irodalom mára szinte eltűnt, ezt vegyük olyan jelenségnek, amelyik a művészet önmozgásából következik. (Ez a jelenség csak a felszínen kapcsolódik ah­hoz a jelenséghez, noha sokan azonosítják a kettőt, hogy a társadalom önnön állapota iránt való érdeklődése is eltűnőben van. En­nek tudhatjuk be, hogy a helyzetelemzések­ben uralkodóvá váltak a politikai elemzések, ezek sokáig hiányoztak az életünkből, mára viszont mintha uralkodnának rajta, szinte mindenhonnét ezek zúdulnak ránk, napok­hoz vagy majdhogynem napszakokhoz kötőd­ve.) A művészetnek ,ebben az önnön történeti­ségével viaskodó világban mégsem önmaga történetét, hanem önmagát kell megteremte­nie, azaz ki kell lépnie a külső világ által meg­teremtett kelepcehelyzetből. Történelem pe­dig vagy lesz, vagy nem lesz, arról, hogy ez miképpen teremtődik majd meg, magamat is­métlem, semmit nem tudunk. Viszont, s ezt ismét Kunderával szemben állítom, a művé­szet társadalmisága, a jó mű társadalmisága akkor is megteremtődik, ha nem beszélnek róla. Igaz, értéke aligha kapcsolódik társadal­miságának mértékéhez, az önmagában áll, minden műnek önmagában kell megteremte­nie. (Ezért is gondolom, hogy a művészetek történetének megteremtéséről fölösleges be­szélni.) A mai művészi (?) tömegtermelés idő­szakában, gondoljunk vissza arra, amit Nádas Péter mondott korunk túlbeszéltségéről, tör­ténelmet majdhogynem lehetetlen teremteni. Vagy csak meglátni nehéz, mert a megfigyelt és leírt történelem különbözik a valódi kap­csolódásokon alapuló történeti soroktól, kötő­désektől? Hogyan írja meg valaki egy korszak irodalmának történetét? Úgy, hogy kiválasztja azokat az írókat, akiket íróknak gondol a ma­ga jogos vagy kevéssé jogos szempontjai alap­ján, s egy történéssort igyekszik rögzíteni, az egészre már nincs rálátása. Nem is olyan ré­gen Kibédi Varga Áron írt arról, hogy Fran­ciaországban évi több ezer regényt zúznak be olvasatlanul. Az utókor, ahogyan abban még évtizedekkel előbb is hittek, helyreállítja majd a valódi értékrendet? Ugyan, az utókort a maga korának művészete sem fogja érdekel­ni. A Kundera által is megemlített Száz év ma­gány („Fantáziától csillámlik minden sora, minden sora meglepetés, ámulat” - mondja róla) ebben a vonatkozásban kivételnek szá­mít. A művészet önmozgása során elveszítette a közösségi műfajokkal való kapcsolatát - Tolsztoj és Dosztojevszkij művei még olvas­mányok is voltak, a szó populáris vonatkozá­sában -, intellektualizálódott, avagy racionali­­zálódott, ezáltal azonban lemásolhatóvá és sokszorozhatóvá is vált. A műalkotásban is, ahogy mindennapi életünkben, egyre több közös tapasztalat jelenik meg, ez vezet a má­solhatósághoz és az újraírhatósághoz, végső soron a cinizmushoz­­ az egyik oldalon, s a ki­ábrándultsághoz a másikon. A jó szemű Bé­­nyei Tamás írja az MS-nek ugyanabban a szá­mában, amelyikben Kundera említett írása is megjelent, azért innét idézek, hogy a példa azonnal megmutatkozó voltát is érzékeltethes­sem, Cees Nooteboom regényéről: „... korrek­tül ott van az összes posztmodern válságjegy, és jó is ez, elég jó, leszámítva a legkínosabb közhelyeket a képkultúráról, meg például a nagyon gyenge szerelmi szálat a valószínűtle­­nül démoni és idegesítően közhelyes lánnyal, a két lábon járó traumával. Amúgy elég jól megvan mindene, pont úgy, ahogy az új Kunderának meg az új Rushdie-nak.” Ezeket a mondatokat egyáltalán nem Kun­dera ellen akarom kijátszani, mintegy megfe­jelve vagy inkább alátámasztva egyet nem ér­tésemet, hol vagyunk ettől. Inkább arra sze­rettem volna utalni vele, hogy az utánzás és a mesterkéltség mellett megjelent - valószínű­leg a viszonylagosság jelenségére adott vá­laszként - a zártságra, s így egyfajta teljesség­re való törekvés, ez pedig magában rejti a ki­számíthatóság mozzanatát. Innét alighanem a természetességhez vezet majd vissza az út. Mit várok az irodalomtól? Nem, egyáltalán nem azt, hogy önmaga történetét megte­remtse, hanem­­ a megszólalás eredetiségét... FÜZI LÁSZLÓ: Válság, érték, történelem Gaál József rajza 2002. MÁRCIUS 8.­­ ________________________________________15 ___________________ÉLET ÉS|_ ____________________ ιηηηΔΙ u­ui

Next