Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)
2002-03-08 / 10. szám - Füzi László: Válság, érték, történelem (15. oldal)
egy ! ■■■I nem Szeptember 11. óta különösen sokat emlegetik azt, amit Fukuyama mondott a történelem végéről, majdhogynem tetemrehívást rendeznek az általa leírtak elmondottak fölött. Mintha felejtődne, hogy amit mondott, azt nem egyedül mondta, s hogy az, amit mondott, nem állítás volt, hanem különböző - egyáltalán nem biztosnak mondott - jelenségek összerakási kísérlete. Hasonló összerakási-értelmezési kísérletnek látom az általa leírtakat a nagy szétbomlásról vagy éppen a bizalom elvének fokozatos erősödéséről. A jelenség is új: a társadalomtudós, a szociológus már magukat a tényeket is csak számos értelmezési kísérlet után rögzíti, hogy aztán egymással szembenálló, vitatkozó jelenségeket rakjon össze belőlük, megmutatva, ez is következhet belőlük, vagy az is. A bizonytalanság, ahogy a megtörtént dolgokba is belopja magát... Fukuyama főbb következtetéseit - számos barátommal, szellemi társammal szemben - nagyobbrészt elfogadtam, azt is mondhatom, hogy könyvei, mondatai nekem segítettek a változó világ jelenségeinek megértésében. Segítettek megérteni-értelmezni a világ változásait, ennek kapcsán nem a politikai változásokra gondolok, különösen nem a nálunk 1989-hez kötődő nagy politikai-társadalmi változásra, hanem az életérzés változására, arra, hogy mintha megváltozott volna magához az élethez vagy a történelemhez való viszonyulásunk. (Az 1989 előtti magyar világ egyik legnagyobb bűnének azt tartom, hogy ezeket a változásokat a maguk megszületésének időszakában nem engedte felszínre kerülni, mintegy lefedve tartotta őket, az így formálódó megkésettség következményeinek sem nézett még utána senki.) Számos küzdelme, viaskodása van a mi életünknek is, de ezeknek a küzdelmeknek a tétje egy pillanatra sem hasonlítható össze a szüleink, nagyszüleink világának küzdelmeivel, a tét ott szinte naponta az élet egészéhez, a világ megéléséhez és az élet napról napra való továbbviteléhez kapcsolódott. Azóta (legalábbis számomra, azóta) az élet cselekvésre kényszerítő kérdései helyére számos álkérdés került. Interjút olvasok egy fiatal íróval, tíz-húsz évvel ezelőtt íródott versekről beszél, érződik róluk, mondja, hogy ezeknek a verseknek valódi tétjük volt, tehát érzi ő is, s a magam személyes tapasztalatánál szélesebb körben is érezhető az, amiről beszéltem. Azóta (azóta?, nyilván sokkal régebbi idők óta) mintha a közös - a valamikori közösségeket összetartó - tudás is eltűnt volna, erről a közös tudásról Nádas Péter írt szép esszét. A falu mélységes hallgatása kapcsán, de a közösségi és az individuális társadalom különbözőségéről mondja: „...individuális tudattal megáldva az emberek egy kicsit mindig többet kényszerülnek mondani, mint amennyit tudnak, premodern közegben viszont egyénenként jóval kevesebbet mondanak, mint amennyit mindenki tud”. Ez az individuális, önmagát túlbeszélő, ugyanakkor a korábbi támpontokat elveszítő s a fogyasztásban az egyenlőség látszatát megteremtő világ keltette fel a történelem végének hangulatát. Maga a Fukuyama által leírt vízió - korábban is így gondoltam ezt, az én „vitám” Fukuyamával ehhez kapcsolódott - pár dologgal azért nem számolt. Ezek közül az egyik az volt, hogy a világ még ma is változatokban létezik, s hiába „kerítette” körül az általa leírtakat földrajzi és szociológiai vonatkozásban is lényegében a liberális kapitalizmus és a volt szocializmus országaira, arról mégsem szabad elfeledkezni, hogy ez a világ ezer szállal kapcsolódik más világokhoz. S nem lehet, soha sem lehet figyelmen kívül hagyni az emberi ösztönöket sem. Az ember - félve írom le - sajnos erőszakra is született, történelme bizonyítja, hogy nem tud meglenni erőszak nélkül, a hosszú, békés időszakokra ezért következtek háborúk és pusztítások, az építkezések után a pusztulások. Azt, hogy mi történt 2001. szeptember 11-én, könnyebb megmondani, mint azt, amiért történt, de az okok között a leírtak is ott lehetnek. Ami történt: a „történelem végének” embert szolgáló eszközeit az ember ellen fordították, s felrémlett annak veszélye, hogy a „történelem végének” állapotát védő hadiarzenál is szembefordíthatóvá válik azokkal, akiket védeni akartak velük. S ami történt: a „történelem végének” állapotában élő ember ismét visszalépett a történelembe, az elveszített támpontok helyére újabb támpontok kerültek, az ember létét ismét a történelemhez kapcsoló célok töltik ki. Sándor Iván idézi Vilém Flussert és Hayden White-ot. „Az ember csak a történelemben képes célokat követni”, mondta Vilém Flusser. „Ha nem találjuk a történelem belső értelmét, szakítanunk kell azzal az elképzeléssel, hogy elbeszélhető” - mondta Hayden White. „Szilárd instabilitások a megközelítésekben is. Kizárólag a történelem mítoszának szétesésében vannak találkozási pontok” - teszi hozzá az általa idézettekhez Sándor Iván. Azóta mintha a történelem újra elbeszélhetővé vált volna, s lehet, hogy az elbeszélhetőség mítosza is megteremtődik majd, azzal kapcsolatban azonban, hogy az ember így akart visszatérni a történelméhez, kétségeim vannak. S azzal is, hogy vissza akart térni. Ahhoz, hogy erről egyáltalán beszélni tudjunk, azt is tudnunk kellene, hogy az ember, egy ember vagy több ember akarata miképpen mutatkozott meg, vagy megmutatkozott-e a történelemben. Erről azonban jóformán semmit nem tudunk, kettő , akkor megint Kundera. Kunderát azért olvasom, mert úgy érzem, hogy a mi létállapotunkról beszél. Kilépett ebből a térségből - kilépett, mert kényszerítették rá, s kilépett, mert csábította a világirodalom, ennek ellenére gondolkodásában érződik a közép-európai - közép-európai?, kelet-közép-európai? - tapasztalat. Amikor Kunderát olvasom, úgy érzem magam, mint amikor Krakkóba megyek: a mi világunk eredete és az ottani világ eredete közös. Pár éve arról írtam, hogy Kundera Halhatatlanság című regénye mintha Németh László Irgalom című regényére felelne. Mintha, és mégis biztosnak érzem ezt. Az MS-ben megjelent Magánszótárát olvasom (2001/4.). Már az is feltűnő, hogy Kundera visszalép a biztos állításoktól a magánvilágba. (Mintha egyébként is növekedne a magánszótárak száma. Az egyéni tapasztalatok vajon mikor állnak össze ismét kollektív tapasztalattá?) Még feltűnőbb az, amit ír. Miután megtapasztalta az 1989 utáni Prága világát, egy barátja kérdése kapcsán azon tűnődik, hogy egy új Balzac mit írhatna erről a világról. „A csehek talán haszonnal, okulva, érdeklődéssel forgatnának regényeket hazájuk visszakapitalizálódásáról - mondja -, nagyszabású, gazdag regényciklust sok szereplővel, sok leírással Balzac modorában. De nincs az a valamirevaló regényíró, aki megírna egy ilyen regényt. Nevetséges lenne újraírni az Emberi színjátékot. A Történelem (az emberiségé) lehet annyira ízléstelen, hogy ismételje magát, egy művészet történetében ez végzetes. A művészet nem azért van, hogy türelmes nagy tükör módján nyilvántartsa a Történelem ismétlődését. A művészet nem a Történelem menetét kísérő dalárda. Azért van, hogy tulajdon történetét megteremtse. Európából semmiképp sem ismétlődő Történelme marad fenn egykor, hiszen ez önmagában semmilyen értéket nem képvisel. Ha valami továbbélhet belőle, csakis művészeteinek története.” Kemény szavak, kemények, mint az a világ, amelyik körülvesz bennünket. Egyetérteni jóformán csak azzal tudok az idézettekből, hogy az Emberi színjátékot valóban nem lehet újraírni, ehhez még azt is hozzátenném, hogy a társadalom vagy az ún. korábrázoló művészet lehetőségei is erősen behatároltak, ebben a vonatkozásban tényleg csak megemlítem, hogy az ún. korábrázoló irodalom Magyarországon majdhogynem elhalt. Igaznak érzem azt is, hogy a művészet nem a Történelem menetét kísérő dalárda, de az idézettek kapcsán a többi momentumban nem tudok egyetérteni Kunderával. Vegyük sorra, úgy ahogy írta: nem hiszem, hogy a Történelem, bármennyire is ízléstelen, tudja ismételni magát. Láttuk, Fukuyama kapcsán is láttuk a történelem által felvetett kérdéseket, azt is tudjuk, s saját bőrünkön is érezzük, hova is kell belépnünk, milyen hátrányokat kell behoznunk, ezt a nyugati országok tizenkilencedik századi történetének megismétlésével nem tudjuk megtenni. Maga a kor teszi fel másként a kérdéseket, így válhat érthetővé, hogy itt már valami másra van szükség, nem arra, ami Nyugaton egy vagy több évszázaddal ezelőtt lezajlott. Nem a térség hivatásáról akarok beszélni, nem hiszem, hogy ilyen lenne, csak azt mondom, hogy a kor kihívásaiban benne rejlő tartalmak beleépülhetnek a válaszokba is, a kihívás pedig nem egyszerűen a kapitalizmus „gründolását” rejti magában. A felszín számtalan hasonlóságot mutathat, akárhányszor mondjuk is el, hogy új Mikszáthra lenne szükségünk, lám, Balzac helyett mi Mikszáthhoz fordulnánk, úgy gondolom, hogy Mikszáth modorában sem jutna senki semmire, s nemcsak azért, mert a művészet nem akarja vagy nem tudja ismételni magát, hanem inkább azért, mert a Történelem sem ismétli meg azt, ami egyszer már megtörtént. Mindezt leginkább azonban azért mondom, mert az értékeket nem lehet egymással szemben kijátszani: a magam életének örömét vagy bánatát miképpen lehetne összevetni mások életének örömével és bánatával? Persze, s itt visszatérek Kunderához, lehetne és kellene jobban szebben élni, mint ahogyan élünk, s ezt nyilván azok is így gondolják, akik nálunknál jobban - de nem biztos, hogy szebben élnek, sejtünk valami „fősodort” is, a képzelt történetiséghez való viszonyítást azonban nem tehetjük meg az emberi értékek mércéjévé, így azt sem mondhatjuk, amit Kundera mondott, hogy a körülöttünk lévő világ semmilyen értéket nem képvisel. Ahol — bárhol, ha kapcsolatban van az élettel - emberi tartalmak jelennek meg, az már nem fölösleges s nem egyszerű másolása valaminek, mert az értékét önmagában hordozza, függetlenül attól, hogy a jelenséget körülvevő történések a történelem „fősodrában” vagy valahol másutt jelennek meg. Ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy Európából, Magyarországból, a mai életünkből megőrződik-e valami, s hogy mi őrződik meg a történelemben, ahogyan azt sem tudjuk, hogyan keletkezik az, amit Történelemnek neveznek. Ennek ellenére abban, amit Kundera a társadalom és a művészet kapcsolódásáról, illetve a kettő autonómiájáról, s így egymástól való függetlenségéről mond, rengeteg az igazság. Utaltam már rá: a korábrázoló irodalom mára szinte eltűnt, ezt vegyük olyan jelenségnek, amelyik a művészet önmozgásából következik. (Ez a jelenség csak a felszínen kapcsolódik ahhoz a jelenséghez, noha sokan azonosítják a kettőt, hogy a társadalom önnön állapota iránt való érdeklődése is eltűnőben van. Ennek tudhatjuk be, hogy a helyzetelemzésekben uralkodóvá váltak a politikai elemzések, ezek sokáig hiányoztak az életünkből, mára viszont mintha uralkodnának rajta, szinte mindenhonnét ezek zúdulnak ránk, napokhoz vagy majdhogynem napszakokhoz kötődve.) A művészetnek ,ebben az önnön történetiségével viaskodó világban mégsem önmaga történetét, hanem önmagát kell megteremtenie, azaz ki kell lépnie a külső világ által megteremtett kelepcehelyzetből. Történelem pedig vagy lesz, vagy nem lesz, arról, hogy ez miképpen teremtődik majd meg, magamat ismétlem, semmit nem tudunk. Viszont, s ezt ismét Kunderával szemben állítom, a művészet társadalmisága, a jó mű társadalmisága akkor is megteremtődik, ha nem beszélnek róla. Igaz, értéke aligha kapcsolódik társadalmiságának mértékéhez, az önmagában áll, minden műnek önmagában kell megteremtenie. (Ezért is gondolom, hogy a művészetek történetének megteremtéséről fölösleges beszélni.) A mai művészi (?) tömegtermelés időszakában, gondoljunk vissza arra, amit Nádas Péter mondott korunk túlbeszéltségéről, történelmet majdhogynem lehetetlen teremteni. Vagy csak meglátni nehéz, mert a megfigyelt és leírt történelem különbözik a valódi kapcsolódásokon alapuló történeti soroktól, kötődésektől? Hogyan írja meg valaki egy korszak irodalmának történetét? Úgy, hogy kiválasztja azokat az írókat, akiket íróknak gondol a maga jogos vagy kevéssé jogos szempontjai alapján, s egy történéssort igyekszik rögzíteni, az egészre már nincs rálátása. Nem is olyan régen Kibédi Varga Áron írt arról, hogy Franciaországban évi több ezer regényt zúznak be olvasatlanul. Az utókor, ahogyan abban még évtizedekkel előbb is hittek, helyreállítja majd a valódi értékrendet? Ugyan, az utókort a maga korának művészete sem fogja érdekelni. A Kundera által is megemlített Száz év magány („Fantáziától csillámlik minden sora, minden sora meglepetés, ámulat” - mondja róla) ebben a vonatkozásban kivételnek számít. A művészet önmozgása során elveszítette a közösségi műfajokkal való kapcsolatát - Tolsztoj és Dosztojevszkij művei még olvasmányok is voltak, a szó populáris vonatkozásában -, intellektualizálódott, avagy racionalizálódott, ezáltal azonban lemásolhatóvá és sokszorozhatóvá is vált. A műalkotásban is, ahogy mindennapi életünkben, egyre több közös tapasztalat jelenik meg, ez vezet a másolhatósághoz és az újraírhatósághoz, végső soron a cinizmushoz az egyik oldalon, s a kiábrándultsághoz a másikon. A jó szemű Bényei Tamás írja az MS-nek ugyanabban a számában, amelyikben Kundera említett írása is megjelent, azért innét idézek, hogy a példa azonnal megmutatkozó voltát is érzékeltethessem, Cees Nooteboom regényéről: „... korrektül ott van az összes posztmodern válságjegy, és jó is ez, elég jó, leszámítva a legkínosabb közhelyeket a képkultúráról, meg például a nagyon gyenge szerelmi szálat a valószínűtlenül démoni és idegesítően közhelyes lánnyal, a két lábon járó traumával. Amúgy elég jól megvan mindene, pont úgy, ahogy az új Kunderának meg az új Rushdie-nak.” Ezeket a mondatokat egyáltalán nem Kundera ellen akarom kijátszani, mintegy megfejelve vagy inkább alátámasztva egyet nem értésemet, hol vagyunk ettől. Inkább arra szerettem volna utalni vele, hogy az utánzás és a mesterkéltség mellett megjelent - valószínűleg a viszonylagosság jelenségére adott válaszként - a zártságra, s így egyfajta teljességre való törekvés, ez pedig magában rejti a kiszámíthatóság mozzanatát. Innét alighanem a természetességhez vezet majd vissza az út. Mit várok az irodalomtól? Nem, egyáltalán nem azt, hogy önmaga történetét megteremtse, hanem a megszólalás eredetiségét... FÜZI LÁSZLÓ: Válság, érték, történelem Gaál József rajza 2002. MÁRCIUS 8. ________________________________________15 ___________________ÉLET ÉS|_ ____________________ ιηηηΔΙ uui