Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)
2002-06-07 / 23. szám - Hahner Péter: Egy időszerű könyv • könyvkritika • Debreczeni József: Orbán Viktor (Osiris Kiadó, 2002.) (20. oldal) - Bedecs László: (Őszi) Kék • könyvkritika • Somlyó György: Ahol van (Jelenkor Kiadó, 2002.) (20. oldal) - Schein Gábor: Versanyag élesben • könyvkritika • Marno János: A fénytervező (Árkád Könyvek, 2002.) (20. oldal)
KÖNYVHÉT 2002 ■ Debreczeni József: Orbán Viktor. Osiris Kiadó, 2002. 561 oldal, 2980 Ft Úgy tűnik, az év legfontosabb két könyve már megjelent. Az egyik a rendszerváltás előtti korszakot világítja meg, a másik a rendszerváltás utánit. Az egyik Esterházy Péter Javított kiadást, amely megrázó őszinteséggel kényszerít bennünket a Kádár-korszak leggyűlöletesebb vonásaival való szembenézésre, a másik Debreczeni József életrajza, aki józan és tárgyilagos könyvet tudott írni egy olyan személyről, akit az utóbbi négy évben elfogult gyűlölködés és ugyanolyan elfogult istenítés kísért. Félek, hogy a mai, politikai indulatoktól áthatott közéletünkben Debreczeni könyve nem kapja majd meg azt a megbecsülést, ami járna neki. Sajnos eljutottunk odáig, hogy tárgyilagosságukkal kérkedő politikai pártok képesek megünnepelni egy összetákolt fércmű szerzőjét, ha az gyalázza egyik ellenfelüket. Szerzőnk viszont nem hajlandó sem dicsőíteni, sem szidalmazni Orbán Viktort, és ez manapság nem népszerű álláspont. „E könyv egyik legfőbb célja, írja Debreczeni, hogy a sommás és egyoldalú kritikák alapjául szolgáló tényeket nem elhallgatva segítse hozzá az olvasót egy megalapozottabb és méltányosabb értékeléshez.” (308. o.). Elvállalt feladatát kiválóan teljesítette. Életrajza izgalmas, aktuális, jó könyv, szinte letehetetlen olvasmány, amelyet a „rólunk szól a mese” érzésével olvashatunk. Igaz, a magam részéről túlzásnak érzem azon megállapítását, hogy a Horn-kormány pusztán a Rákosirendszer és a Kádár-korszak által képviselt „monolitikus berendezkedés harmadik kiadása” volt (349. o.). A többpártrendszer, a piacgazdaság, és a külpolitikai függetlenség miatt számomra a különbségek jóval jelentősebbnek tűnnek, mint a hasonlóságok. Mégis rendkívüli érdeklődéssel forgattam a könyv lapjait. A szerző kiválóan ismeri, s érdekfeszítően, szellemesen mutatja be az elmúlt másfél évtized történetét. Nem árt néha felidézni azokat az időket, amikor Orbán Viktor élesen elítélte az MDF-et, a Kisgazdapártot és a kereszténydemokratákat, szövetségesei közé sorolta az SZDSZ-t és az MSZP-t, s ráadásul ezt az álláspontját Kövér László védelmezte meg a támadásokkal szemben (203-04. o.)... Nagyszerű Pozsgay Imre 1989-es szerepének rövid elemzése is (96—97. o.). Debreczeni nem csak leír, minősít, megállapít, hanem érvel is, véleményét olyan logikusan és meggyőzően fejti ki, hogy ezzel szinte rákényszeríti az olvasót saját álláspontjának tisztázására. Nem csak azok számára ír, akik amúgy is egyetértenek vele, ismerteti ellenfeleinek véleményét is, és csak ezután próbálja megcáfolni, csak ezután fejti ki interpretációját. Manapság, amikor a politikusok egyik csoportja saját zsebre dolgozó, korrupt, hataloméhes diktátoroknak tekinti a másik oldal képviselőit, ezek pedig a nemzetközi nagytőke hazaáruló kiszolgálóinak az előbbieket, szinte meglepő, hogy vannak még olyan politikai gondolkodók és írók, akik képesek jó szándékot feltételezni a másik oldalon állókról. És természetesen azt is ki kell emelnünk, hogy a könyv utolsó fejezetei imponálóan aktuálisak, a Fidesz választási kudarcának okait elemzik (kiválóan), s a kötet végén egy 2002. május 4-én (!) készült Orbán-interjú is olvasható. Debreczeni József már könyve első mondatában hangsúlyozta: politikai életrajzot ír. Ezért aztán hiába is keresnénk olyan adatokat, mint Orbán Viktor pontos születésnapja, házasságának dátuma, gyermekei születésének időpontja stb. Az életrajz helyett inkább a politikán van a hangsúly, Orbán családtagjai szinte ismeretlenek maradnak, és nem tudjuk meg például azt sem, mit csinált hősünk 1992. augusztusában Amerikában. Az utószóban maga Orbán Viktor is kifogásolta, hogy kissé egydimenziós kép bontakozik ki róla a kötet lapjain. Ezt magam is sajnáltam, persze nem a híres emberek intimitásai után szaglászó életrajzírás módszereit hiányoltam a kötetből, hanem a magánemberre vonatkozó olyan adatokat, amelyek a politikusról is sok mindent elárulhatnak. Milyen sokat mond például de Gaulle tábornokról az a triviális tény, hogy feleségét elkísérte a bevásárlásokra! Milyen árulkodó az az egyszerű mondat, amit elmebeteg lányuk temetési szertartása után mondott feleségének: „Jöjjön, kedvesem, immár ő is olyan, mint mindenki más!” Az efféle gesztusok felidézésével hitelesebbé és emberibbé válhatnak politikusaink portréi. Igen tiszteletre méltó, hogy a szerző ugyan nagyra becsüli Orbán Viktor politikai teljesítményét, és indokolni próbálja vitatható döntéseit is, mégis kíméletlenül fejére olvassa az általa elkövetett hibákat. A legjelentősebb problémát is nyíltan kimondja: „Egy ilyen pozíció hosszabb távon mindenkit azzal a következménnyel fenyeget, hogy a gondolkodása beszűkül és leegyszerűsödik. Az árnyalatokat idővel kevésbé tudja érzékelni, kezdi feketében és fehérben, barátban és ellenségben látni a világot... Az önreflexió képessége csökken, a hajlam pedig nő, hogy a kritika mögött ellenséges szándékot lásson. Bizonyos információk és közvetett benyomások alapján megállapítható, hogy Orbán Viktor (és környezete) esetében kezdtek megmutatkozni azok a jelek, amelyek a fenti lelki és mentális folyamatok előhírnökei.” (547. o.) Egy konzervatív és mérsékelt jobboldali, egykori Fidesz-tanácsadó részéről olyan megállapítások ezek, amelyeket leginkább maguknak az érintetteknek kell megszívlelniük, ha folytatni kívánják politikai pályafutásukat. Az igazság kedvéért persze hozzá kell tennünk, hogy más politikai párthoz tartozó személyek és csoportok is hajlamosak „feketében és fehérben” látni a világot, sőt, nem mentes ettől a hibától az egyszerű választópolgár sem. Talán mindenkinek saját háza táján kellene mindent megtennie a „fekete-fehér” világkép felszámolásáért? Annyi bizonyos, hogy Debreczeni József ehhez már hozzálátott. Könyve hozzásegíthet ahhoz, hogy ne jók és rosszak harcaként értelmezzük közelmúltunk és jelenünk politikai történelmét. HAHNER PÉTER: Egy időszerű könyv BEDECS LÁSZLÓ: (Őszi) Kék ■ Somlyó György: Ahol van. Jelenkor Kiadó, 2002. 117 oldal, 1200 Ft Sokat beszélünk első kötetekről és elsőkötetes költőkről, hol biztatóan, hol - és persze ez a ritkább - elmarasztalóan, utolsó kötetről azonban se így, se úgy nem szokott szó esni, mintha ezek, talán a vég reményteljes bizonytalansága miatt, nem is léteznének. Somlyó György új kötetét olvasva viszont határozottan olyan érzésünk lehet, hogy a lezáró és búcsúzó gesztusokkal teletűzdelt, és amúgy példás gonddal megszerkesztett könyv egy lehetséges utolsó könyv, mely a mindig is szervesen és konzekvensen épülő Somlyó-lírát minden szegmensében hiánytalanná, befejezetté és teljessé kívánja tenni. Még akkor is, ha sodró lendülete, a versötletek és nyelvi játékok frissessége, avagy a megformálás újfent megcsodálható eredetisége még számos új könyv megszületését ígéri. Az ellentmondás azonban csak látszólagos, hiszen az „utolsó kötet” voltaképpen egy nagy műgonddal felépített retorikai alakzat, mely lehetővé teszi, hogy kellő biztonsággal alkotódjon meg a halálra vágyó, és készülő, mindentől és mindenkitől, még önmagától is búcsúzó lírai szubjektum évszázados vagy talán évezredes költői toposza. Az ezt kísérő testamentum- és végrendeletszerűséget kölcsönző motívumok sora pedig a folytathatóság kérdését teszik irrelevánssá. Erre az alaphelyzetre mutat rá, az Ahol van köteteim is, mely a beszélőt kizárólag a jelenben engedi definiálni, és legfeljebb a jelenig elvezető útra enged rákérdezni. Ennek a rákérdezésnek azonban két, egymástól pontosan elválasztható oldala van: van egyrészt a poétikai munkára önreflexíven, és van másrészt az emberi,a testi valóra közvetlenül vonatkozó. Mint tudjuk, Somlyó az 1930-as évek végén publikálta első verseskötetét, tehát több mint hatvan éve. De ennek a példátlanul hosszú és tartalmas, ugyanakkor roppant szerteágazó, és az ötvenes évek szocreál ihletettségét leszámítva mindig feltétlenül minőségi, és végső soron egy irányba mutató költészetnek ő nem csak szerzője, hanem értelmezője is. Értelmezője akkor, amikor számtalan esszéjében a líra „általános” problémáiról beszél, és akkor is, amikor - mint a jelen kötet nagy súlyú nyitódarabjaiban - magáról a versről szóló versekben sokszor aforizmákká tömörítve ír az általa elgondolt líraeszményről, a vers szerepéről, a költő feladatairól. Hiszen benne van ezekben a sorokban, hogy ami ez alatt a hat évtized alatt történt a magyar irodalomban, az vele is megtörtént. És ami e költészet igazi erénye: mindig válaszokat kínált a történésekre, ha valódi befolyásolójukká nem is tudott válni. És bár Somlyó továbbra is hisz a költészet ünnepjellegében, őrzi a nyelvi magatartás méltóságát, azt is tudja, és írja is, hogy a funkcióvesztés, a hatáscsökkenés és az esztétikai szép kiüresedett tartományai a vers létmódját alapvetően változtatták meg. Versei ezeket a változásokat a záródó pálya minden tanulságát és tudását összesűrítve értelmezik és gondolják tovább. Ami pedig a kérdés másik oldalát illeti: az öregedés tüneteire vagy a nagy pápaság konkrét és átvitt értelmű tényeire rávilágító versei a Somlyó-költészet legértékesebb pillanatait idézik. Bámulatos az a szenvtelenség, mellyel az intim verstér feltárulkozik, és engedi az öregedő test működési zavarainak néhol naturalisztikus, ám minden önsajnálattól mentes ábrázolását. Szép példája ennek maga a címadó vers: „reggel nehezére esik megnyitni / a vízcsapot / aztán éppolyan nehezére esik / elzárnia is / a kádból se akaródzik kiszállnia / hagyja hogy teste körül kihűljön / a víz / ahogy körülötte lassan kihűl a világ”. A halálproblémával szembesülő én magatartása mint tradicionális lírai szerepminta Somlyó efféle szövegeiben a változatosság, a kísérletezés intenzitásában nyer egyedi és újszerű karaktert. Maga az írás is fenyegetett létállapot, nem véletlen, hogy minduntalan előbukkan az a kérdés, vajon az épp készülő, íródó szöveg elkészül-e, belefér-e még az életbe. Végigíródik-e az elkezdett mondat, vagy „utolsó verssorod közepén” akad el, ahogy a Papucsvásár keserűen ironikus sorai jövendölik. Az e kérdéseket kísérő, megrázó erejű képek a maguk szikár, érzelemmentes megjelenésükkel ugyanakkor egy saját korlátaival tisztában levő, bölcs és türelmes beszélő portréját rajzolják. Azaz a bölcsen türelmes emberét, aki - ahogy az (Őszi)Kék című vers fogalmaz - egy a víz fölé kiterített késődélután kékjének utánozhatatlanságában ismeri fel milliók közt az egyetlenegy pillanatot, mely csak az övé lehetett, melyet magával visz majd a halálba: „Minden lehetett volna jobb. És lehetett volna rosszabb. (A kettő össze is cserélhető)” KERESSE A SZERZŐKET ÉS A KÖNYVEKET A VÖRÖSMARTY TÉREN A HELIKON STANDJÁNÁL. ÉLET ÉS 1912 IRODALOM f0.01 Ficsku Pál: Szakbarbárok Karácsonyi Petra: Csantavéri Orlandó közreadó: Bozsik Péter Nagy Atilla Kristóf: A fájdalom felszíne 2002. június 7. 17 óra Rácz-kert Közreműködnek: Garaczi László Garas Dezső Vasvári Emese Amorf Ördögök www.pufipressz.hu SCHEIN GÁBOR: Versanyag élesben ■ Marno János: A fénytervező. Árkád Könyvek, 2002. 160 oldal, 1960 Ft A határokról kellene beszélni. A lakható és a lakhatatlan, a „még nem” és a „már nem”, a merészség és a vakmerőség határáról, ahol a vers jár, a bukás határáról tehát, amelynek sokkal több köze van a természethez, a test életéhez, mint képzelnénk. A lélegzethez, a gyomorhoz. Marno János versei Proust, Kafka, Celan és Holan, az írás nagy határjáróinak szavaiban, vagy inkább kéznyomában meglelve a mondás védtelenségének rejtélyes, szédítő eseményeit, önmagukról való tudásukat mindig a testről való tudás excentrikus nyitottságában teszik kockára. Miközben a nyelv e költészetben is elsősorban önmaga tárgya, a vers létrejöttében mégis minden alkalommal egy egész élet kockáztatja a bukást, a fulladást, miközben a legváratlanabb pillanatokban fordítja maga ellen az előtörő, kontrolláltam mégis véletlenül adódó jelentéseket: „Gyomrpad forog a fejedben, / mint egy szomszéd szobában, mely keletre néz, / hosszan neszeled a sötétből a hörgést, / mintha papírcsutkát tuszkolna le torkodon / egy vak kéz, mely maga a valóság, s amit / a papír tartalmaz, az csupa lehetőség; / felhő, s ha írsz, abban mártogatod meg a kést.” (Egy szobalány, naplóval) A jelentéseknek ez az egyes versekben szinte vulkánszerű előtörését Marno költészetében kezdettől fogva egyfajta metonimikus nyelvi logika szabadítja föl. E logika működésére hadd idézzem példaként a Van Gogh-mások című verssorozat egyik darabját: „Másomra ég a válasz, / olajtűzben modelljeim; / ecsetem épp mit szálaz, / s mit hagy oda szőrmentén a kín...” A négysorosok konvenciója szerint itt is a negyedik sor tartalmazza a vers fókuszát. És ebben a sorban szerepel egy meglepő, látszólag nem odavaló szó, a „szőrmentén”. E holt metafora megszokott jelentése óvatosságra, kíméletességre utal. Itt azonban valami egészen mást is felidéz, magát az anyagot, az ecset anyagát és a festés munkáját, miként az „odahagyás” sem csak elvesztést, elhagyást fejez ki, hanem a vászon festékkel való átitatódását, egy kéz mozdulatát, a kín nyomainak rögzülését is. Miközben tehát az ecset megérinti a vásznat, és vezetni kezdi a kéz, a kín szálai mozdulnak, kiszámíthatatlanul, kijelölve mindig az épség, a mű és a test épségének határát. Ilyenkor olyan véletlenek is részévé válhatnak a műnek, mint amilyen éppen az idézet negyedik sorával fordult elő. Marno János 1999-ben kiadott válogatott kötetében, amelyben már olvasható volt a Van Gogh-mások című vers, „szőrmentén” helyett „szőrmentén” olvasható. A nyomdahiba ezúttal megmutatja, hogy a metonimikus szóródás egyszerre megy végbe a felidézett képzetek és a vers közvetlen anyagában. A vers megszületésének feltétele mintha a költés kérdésessé válása lenne. És a bukás ebben az értelemben elkerülhetetlen. Azok a nevek, amelyeket a kötet idéz, a kölcsönös megidézettség, a továbbírás és az utánírás játékában keresik a vers helyét, eltörölve is nyugtalanítóan hagyva ránk a heideggeri kérdést, hogy „hol áll az időben az ének”. E kérdést most talán érdemesebb úgy megfogalmaznunk, hogy mi tartja meg az időben a verset, mitől nem tud elmúlni, amit a kín „odahagy”? A vers, e Van Gogh más reménytelensége talán a világ reménytelenségének metaforája? Számomra az, ami azonban megtartja az időben, az valami más. A védtelenül vállalt kockázatba a vers talán nem bukik bele, sőt hogy Celan, Kafka, Holan, vagy éppen József Attila költészetét hozzám példaként excellálhat is, de a természet, a test élete közben mégis szükségszerűen a bukás felé hajlik, amíg csak lehet, kitartva a határon. „Ki-ki a tulajdon össze- / omlását örökíti meg, nem? / Nem is várok itt az ősszel -/ szabdaljon fel zápora engem.” - szól a Marno János könyve, még inkább fokozva a költés kockázatát, kihívva maga ellen az összeomlás fenyegetését. Hiszen ahol „élesben megy a játék”, ott minden mozdulat a végsőt hívja ki, és kiszolgáltatottságában látni engedi a költés végsőkig menő veszélyét. És ez az, ami megtarthatja a verset az időben, miközben a technikai ügyesség vagy ügyetlenség, vagyis az anyagkezelés kérdései feloldódnak az anyag működésében. „Szaván fogni a fájdalmat” - hangzik a kötet első mondata. Valójában azonban fordítva áll a dolog. A fájdalomnak nincsenek szavai. Torkon ragadja az embert, és a szavak ebben a szorításban, megragadottságban születnek meg. 2002. JÚNIUS 7.