Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)

2002-06-07 / 23. szám - Hahner Péter: Egy időszerű könyv • könyvkritika • Debreczeni József: Orbán Viktor (Osiris Kiadó, 2002.) (20. oldal) - Bedecs László: (Őszi) Kék • könyvkritika • Somlyó György: Ahol van (Jelenkor Kiadó, 2002.) (20. oldal) - Schein Gábor: Versanyag élesben • könyvkritika • Marno János: A fénytervező (Árkád Könyvek, 2002.) (20. oldal)

KÖNYVHÉT 2002 ■ Debreczeni József: Orbán Vik­tor. Osiris Kiadó, 2002. 561 oldal, 2980 Ft Úgy tűnik, az év legfontosabb két könyve már megjelent. Az egyik a rendszerváltás előtti korszakot vilá­gítja meg, a másik a rendszerváltás utánit. Az egyik Esterházy Péter Ja­vított kiadást, amely megrázó őszin­teséggel kényszerít bennünket a Ká­dár-korszak leggyűlöletesebb voná­saival való szembenézésre, a másik Debreczeni József életrajza, aki jó­zan és tárgyilagos könyvet tudott ír­ni egy olyan személyről, akit az utóbbi négy évben elfogult gyűlöl­ködés és ugyanolyan elfogult istení­­tés kísért. Félek, hogy a mai, politi­­kai indulatoktól áthatott közéle­tünkben Debreczeni könyve nem kapja majd meg azt a megbecsülést, ami járna neki. Sajnos eljutottunk odáig, hogy tárgyilagosságukkal kérkedő politikai pártok képesek megünnepelni egy összetákolt férc­mű szerzőjét, ha az gyalázza egyik ellenfelüket. Szerzőnk viszont nem hajlandó sem dicsőíteni, sem szidal­mazni Orbán Viktort, és ez manap­ság nem népszerű álláspont. „E könyv egyik legfőbb célja, írja Deb­reczeni, hogy a sommás és egyolda­lú kritikák alapjául szolgáló tényeket nem elhallgatva segítse hozzá az olva­sót egy megalapozottabb és méltá­­nyosabb értékeléshez.” (308. o.). El­vállalt feladatát kiválóan teljesítette. Életrajza izgalmas, aktuális, jó könyv, szinte letehetetlen olvas­mány, amelyet a „rólunk szól a me­se” érzésével olvashatunk. Igaz, a magam részéről túlzásnak érzem azon megállapítását, hogy a Horn-kormány pusztán a Rákosi­­rendszer és a Kádár-korszak által képviselt „monolitikus berendezke­dés harmadik kiadása” volt (349. o.). A többpártrendszer, a piacgaz­daság, és a külpolitikai függetlenség miatt számomra a különbségek jó­val jelentősebbnek tűnnek, mint a hasonlóságok. Mégis rendkívüli ér­deklődéssel forgattam a könyv lap­jait. A szerző kiválóan ismeri, s ér­dekfeszítően, szellemesen mutatja be az elmúlt másfél évtized történe­tét. Nem árt néha felidézni azokat az időket, amikor Orbán Viktor éle­sen elítélte az MDF-et, a Kisgazda­­pártot és a kereszténydemokratá­kat, szövetségesei közé sorolta az SZDSZ-t és az MSZP-t, s ráadásul ezt az álláspontját Kövér László vé­delmezte meg a támadásokkal szemben (203-04. o.)... Nagyszerű Pozsgay Imre 1989-es szerepének rövid elemzése is (96—97. o.). Debreczeni nem csak leír, minősít, megállapít, hanem érvel is, vélemé­nyét olyan logikusan és meggyőzően fejti ki, hogy ezzel szinte rákénysze­ríti az olvasót saját álláspontjának tisztázására. Nem csak azok számára ír, akik amúgy is egyetértenek vele, ismerteti ellenfeleinek véleményét is, és csak ezután próbálja megcáfol­ni, csak ezután fejti ki interpretáció­ját. Manapság, amikor a politikusok egyik csoportja saját zsebre dolgozó, korrupt, hataloméhes diktátorok­nak tekinti a másik oldal képviselő­it, ezek pedig a nemzetközi nagytő­ke hazaáruló kiszolgálóinak az előb­bieket, szinte meglepő, hogy van­nak még olyan politikai gondolko­dók és írók, akik képesek jó szándé­kot feltételezni a másik oldalon ál­lókról. És természetesen azt is ki kell emelnünk, hogy a könyv utolsó fejezetei imponálóan aktuálisak, a Fidesz választási kudarcának okait elemzik (kiválóan), s a kötet végén egy 2002. május 4-én (!) készült Or­­bán-interjú is olvasható. Debreczeni József már könyve el­ső mondatában hangsúlyozta: poli­tikai életrajzot ír. Ezért aztán hiába is keresnénk olyan adatokat, mint Orbán Viktor pontos születésnapja, házasságának dátuma, gyermekei születésének időpontja stb. Az élet­rajz helyett inkább a politikán van a hangsúly, Orbán családtagjai szinte ismeretlenek maradnak, és nem tudjuk meg például azt sem, mit csi­nált hősünk 1992. augusztusában Amerikában. Az utószóban maga Orbán Viktor is kifogásolta, hogy kissé egydimenziós kép bontakozik ki róla a kötet lapjain. Ezt magam is sajnáltam, persze nem a híres em­berek intimitásai után szaglászó életrajzírás módszereit hiányoltam a kötetből, hanem a magánemberre vonatkozó olyan adatokat, amelyek a politikusról is sok mindent elárul­hatnak. Milyen sokat mond például de Gaulle tábornokról az a triviális tény, hogy feleségét elkísérte a be­vásárlásokra! Milyen árulkodó az az egyszerű mondat, amit elmebeteg lányuk temetési szertartása után mondott feleségének: „Jöjjön, ked­vesem, immár ő is olyan, mint min­denki más!” Az efféle gesztusok fel­idézésével hitelesebbé és emberibbé válhatnak politikusaink portréi. Igen tiszteletre méltó, hogy a szer­ző ugyan nagyra becsüli Orbán Vik­tor politikai teljesítményét, és indo­kolni próbálja vitatható döntéseit is, mégis kíméletlenül fejére olvassa az általa elkövetett hibákat. A legjelen­tősebb problémát is nyíltan kimond­ja: „Egy ilyen pozíció hosszabb távon mindenkit azzal a következménnyel fenyeget, hogy a gondolkodása be­szűkül és leegyszerűsödik. Az árnya­latokat idővel kevésbé tudja érzékel­ni, kezdi feketében és fehérben, ba­rátban és ellenségben látni a vilá­got... Az önreflexió képessége csök­ken, a hajlam pedig nő, hogy a kriti­ka mögött ellenséges szándékot lás­son. Bizonyos információk és közve­tett benyomások alapján megállapít­ható, hogy Orbán Viktor (és környe­zete) esetében kezdtek megmutat­kozni azok a jelek, amelyek a fenti lelki és mentális folyamatok előhír­nökei.” (547. o.) Egy konzervatív és mérsékelt jobboldali, egykori Fi­­desz-tanácsadó részéről olyan meg­állapítások ezek, amelyeket legin­kább maguknak az érintetteknek kell megszívlelniük, ha folytatni kí­vánják politikai pályafutásukat. Az igazság kedvéért persze hozzá kell tennünk, hogy más politikai párt­hoz tartozó személyek és csoportok is hajlamosak „feketében és fehér­ben” látni a világot, sőt, nem men­tes ettől a hibától az egyszerű válasz­tópolgár sem. Talán mindenkinek saját háza táján kellene mindent megtennie a „fekete-fehér” világkép felszámolásáért? Annyi bizonyos, hogy Debreczeni József ehhez már hozzálátott. Könyve hozzásegíthet ahhoz, hogy ne jók és rosszak har­caként értelmezzük közelmúltunk és jelenünk politikai történelmét. HAHNER PÉTER: Egy időszerű könyv BEDECS LÁSZLÓ: (Őszi) Kék ■ Somlyó György: Ahol van. Jelen­kor Kiadó, 2002. 117 oldal, 1200 Ft Sokat beszélünk első kötetekről és elsőkötetes költőkről, hol biztató­an, hol - és persze ez a ritkább - elmarasztalóan, utolsó kötetről azonban se így, se úgy nem szokott szó esni, mintha ezek, talán a vég reményteljes bizonytalansága mi­att, nem is léteznének. Somlyó György új kötetét olvasva viszont határozottan olyan érzésünk lehet, hogy a lezáró és búcsúzó gesztu­sokkal teletűzdelt, és amúgy pél­dás gonddal megszerkesztett könyv egy lehetséges utolsó könyv, mely a mindig is szervesen és kon­zekvensen épülő Somlyó-lírát min­den szegmensében hiánytalanná, befejezetté és teljessé kívánja ten­ni. Még akkor is, ha sodró lendü­lete, a versötletek és nyelvi játékok frissessége, avagy a megformálás újfent megcsodálható eredetisége még számos új könyv megszületé­sét ígéri. Az ellentmondás azonban csak látszólagos, hiszen az „utolsó kötet” voltaképpen egy nagy mű­gonddal felépített retorikai alak­zat, mely lehetővé teszi, hogy kellő biztonsággal alkotódjon meg a ha­lálra vágyó, és készülő, mindentől és mindenkitől, még önmagától is búcsúzó lírai szubjektum évszáza­dos vagy talán évezredes költői to­posza. Az ezt kísérő testamentum- és végrendeletszerűséget kölcsön­ző motívumok sora pedig a folytat­hatóság kérdését teszik irreleváns­sá. Erre az alaphelyzetre mutat rá, az Ahol van köteteim is, mely a be­szélőt kizárólag a jelenben engedi definiálni, és legfeljebb a jelenig elvezető útra enged rákérdezni. Ennek a rákérdezésnek azonban két, egymástól pontosan elválaszt­ható oldala van: van egyrészt a po­étikai munkára önreflexíven, és van másrészt az emberi,­a testi va­lóra közvetlenül vonatkozó. Mint tudjuk, Somlyó az 1930-as évek végén publikálta első verses­kötetét, tehát több mint hatvan éve. De ennek a példátlanul hosszú és tartalmas, ugyanakkor roppant szerteágazó, és az ötvenes évek szocreál ihletettségét leszámítva mindig feltétlenül minőségi, és végső soron egy irányba mutató költészetnek ő nem csak szerzője, hanem értelmezője is. Értelmezője akkor, amikor számtalan esszéjé­ben a líra „általános” problémáiról beszél, és akkor is, amikor - mint a jelen kötet nagy súlyú nyitódarab­jaiban - magáról a versről szóló versekben sokszor aforizmákká tö­mörítve ír az általa elgondolt líra­eszményről, a vers szerepéről, a költő feladatairól. Hiszen benne van ezekben a sorokban, hogy ami ez alatt a hat évtized alatt történt a magyar irodalomban, az vele is megtörtént. És ami e költészet igazi erénye: mindig válaszokat kínált a történésekre, ha valódi befolyáso­­lójukká nem is tudott válni. És bár Somlyó továbbra is hisz a költészet ünnepjellegében, őrzi a nyelvi ma­gatartás méltóságát, azt is tudja, és írja is, hogy a funkcióvesztés, a ha­táscsökkenés és az esztétikai szép kiüresedett tartományai a vers lét­módját alapvetően változtatták meg. Versei ezeket a változásokat a záródó pálya minden tanulságát és tudását összesűrítve értelmezik és gondolják tovább. Ami pedig a kérdés másik olda­lát illeti: az öregedés tüneteire vagy a nagy pápaság konkrét és át­vitt értelmű tényeire rávilágító versei a Somlyó-költészet legérté­kesebb pillanatait idézik. Bámula­tos az a szenvtelenség, mellyel az intim verstér feltárulkozik, és en­gedi az öregedő test működési za­varainak néhol naturalisztikus, ám minden önsajnálattól mentes ábrá­zolását. Szép példája ennek maga a címadó vers: „reggel nehezére esik megnyitni / a vízcsapot / aztán éppolyan nehezére esik / elzárnia is / a kádból se akaródzik kiszállnia / hagyja hogy teste körül kihűljön / a víz / ahogy körülötte lassan kihűl­­ a világ”. A halálproblémával szembesülő én magatartása mint tradicionális lírai szerepminta Somlyó efféle szövegeiben a válto­zatosság, a kísérletezés intenzitásá­ban nyer egyedi és újszerű karak­tert. Maga az írás is fenyegetett lét­állapot, nem véletlen, hogy mind­untalan előbukkan az a kérdés, va­jon az épp készülő, íródó szöveg elkészül-e, belefér-e még az életbe. Végigíródik-e az elkezdett mon­dat, vagy „utolsó verssorod köze­pén” akad el, ahogy a Papucsvásár keserűen ironikus sorai jövendö­lik. Az e kérdéseket kísérő, megrá­zó erejű képek a maguk szikár, ér­zelemmentes megjelenésükkel ugyanakkor egy saját korlátaival tisztában levő, bölcs és türelmes beszélő portréját rajzolják. Azaz a bölcsen türelmes emberét, aki - ahogy az (Őszi)Kék című vers fogal­maz - egy a víz fölé kiterített késő­délután kékjének utánozhatatlan­­ságában ismeri fel milliók közt az egyetlenegy pillanatot, mely csak az övé lehetett, melyet magával visz majd a halálba: „Minden lehetett volna jobb. És lehetett volna rosszabb. (A kettő össze is cserélhető)” KERESSE A SZERZŐKET ÉS A KÖNYVEKET A VÖRÖSMARTY TÉREN A HELIKON STANDJÁNÁL. ÉLET ÉS 191­2 IRODALOM f­0.01 Ficsku Pál: Szakbarbárok Karácsonyi Petra: Csantavéri Orlandó közreadó: Bozsik Péter Nagy Atilla Kristóf: A fájdalom felszíne 2002. június 7. 17 óra Rácz-kert Közreműködnek: Garaczi László Garas Dezső Vasvári Emese Amorf Ördögök www.pufipressz.hu SCHEIN GÁBOR: Versanyag élesben ■ Marno János: A fénytervező. Árkád Könyvek, 2002. 160 oldal, 1960 Ft A határokról kellene beszélni. A lakható és a lakhatatlan, a „még nem” és a „már nem”, a merészség és a vakmerőség határáról, ahol a vers jár, a bukás határáról tehát, amelynek sokkal több köze van a természethez, a test életéhez, mint képzelnénk. A lélegzethez, a gyomorhoz. Marno János versei Proust, Kafka, Celan és Holan, az írás nagy határjáróinak szavaiban, vagy inkább kéznyomában meglelve a mondás védtelenségé­­nek rejtélyes, szédítő eseményeit, önmagukról való tudásukat mindig a testről való tudás excentrikus nyitottságában teszik kockára. Miközben a nyelv e költészetben is elsősorban önmaga tárgya, a vers létrejöttében mégis minden alkalommal egy egész élet kockáztatja a bukást, a fulla­dást, miközben a legváratlanabb pillanatokban fordítja maga ellen az előtörő, kontrolláltam mégis véletlenül adódó jelentéseket: „Gyomrpad forog a fejedben, / mint egy szomszéd szobában, mely keletre néz, / hosszan neszeled a sötétből a hörgést, / mintha papírcsutkát tuszkolna le torkodon / egy vak kéz, mely maga a valóság, s amit / a papír tartal­maz, az csupa lehetőség; / felhő, s ha írsz, abban mártogatod meg a kést.” (Egy szobalány, naplóval) A jelentéseknek ez az egyes versekben szinte vulkánszerű előtörését Marno költészetében kezdettől fogva egyfajta metonimikus nyelvi logi­ka szabadítja föl. E logika működésére hadd idézzem példaként a Van­ Gogh-mások című verssorozat egyik darabját: „Másomra ég a válasz, / olaj­tűzben modelljeim; / ecsetem épp mit szálaz, / s mit hagy oda szőr­mentén a kín...” A négysorosok konvenciója szerint itt is a negyedik sor tartalmazza a vers fókuszát. És ebben a sorban szerepel egy meglepő, látszólag nem odavaló szó, a „szőrmentén”. E holt metafora megszokott jelentése óvatosságra, kíméletességre utal. Itt azonban valami egészen mást is felidéz, magát az anyagot, az ecset anyagát és a festés munkáját, miként az „odahagyás” sem csak elvesztést, elhagyást fejez ki, hanem a vászon festékkel való átitatódását, egy kéz mozdulatát, a kín nyomainak rögzülését is. Miközben tehát az ecset megérinti a vásznat, és vezetni kezdi a kéz, a kín szálai mozdulnak, kiszámíthatatlanul, kijelölve mindig az épség, a mű és a test épségének határát. Ilyenkor olyan véletlenek is részévé válhatnak a műnek, mint amilyen éppen az idézet negyedik so­rával fordult elő. Marno János 1999-ben kiadott válogatott kötetében, amelyben már olvasható volt a Van­ Gogh-mások című vers, „szőrmentén” helyett „szőrmentén” olvasható. A nyomdahiba ezúttal megmutatja, hogy a metonimikus szóródás egyszerre megy végbe a felidézett képze­tek és a vers közvetlen anyagában. A vers megszületésének feltétele mintha a költés kérdésessé válása lenne. És a bukás ebben az értelemben elkerülhetetlen. Azok a nevek, amelyeket a kötet idéz, a kölcsönös megidézettség, a továbbírás és az utánírás játékában keresik a vers helyét, eltörölve is nyugtalanítóan hagyva ránk a heideggeri kérdést, hogy „hol áll az időben az ének”. E kérdést most talán érdemesebb úgy megfogalmaznunk, hogy mi tartja meg az időben a verset, mitől nem tud elmúlni, amit a kín „odahagy”? A vers, e Van­ Gogh­ más reménytelensége talán a világ reménytelensé­gének metaforája? Számomra az, ami azonban megtartja az időben, az valami más. A védtelenül vállalt kockázatba a vers talán nem bukik be­le, sőt­­ hogy Celan, Kafka, Holan, vagy éppen József Attila költészetét hozzám példaként­­ excellálhat is, de a természet, a test élete közben mégis szükségszerűen a bukás felé hajlik, amíg csak lehet, kitartva a határon. „Ki-ki a tulajdon össze- / omlását örökíti meg, nem? / Nem is várok itt az ősszel -/ szabdaljon fel zápora engem.” - szól a Marno Já­nos könyve, még inkább fokozva a költés kockázatát, kihívva maga el­len az összeomlás fenyegetését. Hiszen ahol „élesben megy a játék”, ott minden mozdulat a végsőt hívja ki, és kiszolgáltatottságában látni en­gedi a költés végsőkig menő veszélyét. És ez az, ami megtarthatja a verset az időben, miközben a technikai ügyesség vagy ügyetlenség, va­gyis az anyagkezelés kérdései feloldódnak az anyag működésében. „Szaván fogni a fájdalmat” - hangzik a kötet első mondata. Valójában azonban fordítva áll a dolog. A fájdalomnak nincsenek szavai. Torkon ragadja az embert, és a szavak ebben a szorításban, megragadottság­­ban születnek meg. 2002. JÚNIUS 7.

Next