Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)
2002-10-18 / 42. szám - Vári György: A Sorstalanság történelemszemléletéről. Cselekményesítés, történelmi tapasztalat és a fenséges művészete • Kertész Imre Nobel-díjas (7. oldal)
Vajon tartalmazzák-e a történeti események inherens módon elbeszélhetőségük modalitását, beleszólnak-e önnön narrativizációjukba? E kérdést legélesebben Hayden White nagy hatású történetfilozófiai munkáinak kritikusai fogalmazták meg, és aligha véletlenül éppen a Holocaust emlékezetével kapcsolatban. White ugyanis sok helyütt leszögezi, az események nem beszédesek, nincs nyelvük, nem szólnak bele a róluk szóló elbeszélésekbe, amikor azonban konkrét esetek kerülnek szóba (nem csupán Auschwitz, hanem meglepő módon például Kennedy elnök élete), korántsem tűnik olyan bizonyosnak abban, hogy a történéseknek nincs nyelv előtti modalitásuk, következésképpen bárhogyan cselekményesíthetők. Amikor White-ot azzal vádolták, hogy relativizmusa muníciót biztosít a revizionistáknak, zavarában azt a módszertanilag nem túl szerencsés érvet is megkockáztatja, hogy mindez azért nincs így, mert: „Metodológiai kérdések nem játszanak szerepet a revizionisták és kritikusaik között. Mindkét vitázó fél a tény fogalmának hasonló elvét vallja, és létrehozásának módját is azonosnak látja... Valójában - elméleti értelemben - semmilyen új állítást nem fogalmaznak meg.” Csakhogy White relativizmusa nem azért támogatja a revizionistákat, mert ők maguk használnák fel érvként, hanem, mert az ő érvelésüktől függetlenül nincs módunk, ha hiszünk White-nak, illegitimnek nyilvánítani a Holocaust semmilyen narrativizációját. Soha nem állította ugyanis White, hogy egy esemény cselekményesítése csak akkor lehet legitim, ha elbeszélője módszertanilag tudatos. White tehát kikerülte a kérdést. Választhatta volna azt a megoldást is, hogy Auschwitzot ismeretelméleti episztemológiai értelemben is speciális státusúnak tekinti, és azt mondja, hogy pusztán kivétel, egyébként minden egyéb esetben érvényes elmélete alól. Vannak, akik ezt az álláspontot képviselik, azt állítják, a Holocaust az egyetlen történelmi esemény (vagy azon nagyon ritka történelmi események egyike), amely önmagában hordja jelentését minden értelmezést megelőzően, amelyben olyan egyértelműen válik el a jó a rossztól, hogy nem lehetséges többféle perspektívából többféleképpen cselekményesíteni, minden perspektívából ugyanolyannak látszik. Ilyen állásponton van például Heller Ágnes vagy maga Kertész Imre is értekező prózájában. Heller így ír egyik Kertészt elemző írásában: „a politikai szimbólumot fel kell fejteni, értelmezni, itt nem elég tudni és elgondolni. A Holocaust azonban nem politikai szimbólum, nem politikai mítosz. Itt, hogy Kertészhez térjek vissza megint, a bűnösök vannak az egyik oldalon, az ártatlan áldozatok a másikon. A jó és a gonosz élesen kettéválik. Káin megöli Ábelt, Heródes kardélre hányatja a betlehemi újszülötteket. Ha ismerjük a történetet, már meg is értjük (kiemelés tőlem - V. Gy.), ha gondolkozunk rajta, akkor tudjuk, mit tegyünk és mit ne tegyünk, mit szabad és mit tilos tennünk”. Noha Heller érvelése meggyőző, nem hajlandó észrevenni, hogy a Holocaust utáni tapasztalataink sajnos ezt nem támasztják alá, tehát nem ad választ arra a problémára, hogy a narrativizációk pluralitásának lehetőségét fenntartva hogyan kerülhető el a relativizmus. Hiszen - az irodalmi szöveg értelmezésének legitimitásáról folytatott viták analógiájára - könynyen belátható, hogy az, hogy valamit többféleképp, akár végtelenképp lehet értelmezni, nem jelenti egyúttal azt is, hogy akárhogy interpretálható, hogy akármit mondhatunk róla, mindenképp legitim lesz. Miközben Kertész Imre - a historiográfiát inkompetensnek bélyegezve Auschwitz történelmi tapasztalatának közvetítésében - kiteszi a történéseket az esztétikai képzelet szabadságának („A Holocaustról, erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést”), Auschwitzról szólva egyértelműen közvetlen, történelmi tapasztalatáról beszél: „Jól tudom, hogy miféle kiváltságban részesültem: láttam ennek a szörnyű századnak az igazi arcát, belenéztem a Gorgó fő szemébe...” Ehhez a tapasztalathoz kell nyelvet keresnie, ennek a nyelvkeresésnek a lehetetlenségéről, a trópusok alkalmatlanságáról beszél a Holocaust nemlétező nyelvéről szóló esszéjében. A Sorstalanságot Kertész „nyelvkritikai regény”-nek nevezi, mert lebontja ezeket a cselekményesítéseket, érvényteleníti őket, érvényteleníti az ideológia nyelvét, ugyanakkor tisztában van vele, hogy maga a nyelv ideologikus, ezért maga nem kísérletezik Auschwitz adekvát cselekményformájának megtalálásával. Lajos bácsi, Köves Gyuri mostohaanyjának bátyja képviseli a nyelvideológia egyik jellegzetes szólamát, azt állítja, hogy a Kövesre váró koncentrációs tábor „a közös zsidó sors” része, elfogadhatatlanul ideologikus azonosítást hajt végre. A házbeli kislány, Mariann is szükségszerűnek érzi első csókját Kövessel az óvóhelyen, noha ezt megelőzően véletlennek minősítette: „Úgy látszik, így kellett történnie. Különös, mármár szigorú kifejezése volt az arcának, s nem is vitattam a nézetét, habár inkább értettem egyet azzal, amit tegnap mondott, hogy a bomba volt az oka.” A felnőttek is mindazt csinálják, amit Mariann, erőszakosan összekapcsolnak egybe nem tartozó dolgokat, szükségszerűvé, „sorssá” stilizálják az esetlegest, értelmet hazudnak az eseményeknek. A Sorstalanság végső soron nem más, mint minden sorstulajdonító figuratív művelet hazug voltának belát(tat)ása, defigurál(ód)ásuk. Köves „belátja” ezeknek az álláspontoknak az igazát, nyelvhasználata asszimilálódik az ideológusokéhoz, szabad függő beszédben adja vissza szavaikat, immár saját szavaiként: „Akkor még Lajos bácsi félrehívott, s pár komolyabb szót is váltott velem: a többi közt intett, ne feledjem, hogy a munkahelyen nem csupán magamat, hanem a zsidók egész közösségét képviselem, s hogy így miattuk is vigyáznom kell a magaviseletemre, mivel ebből most már órájuk, mindőjükre nézve vonnak le ítéletet. Csakugyan, erre nem is gondoltam volna. De hát beláttam, persze, igaza lehet.” A sűrűn ismétlődő „természetesen”, amellyel Köves mindezen nyelvideológiákat tudomásul veszi, ezt az asszimilációját jelzi az ideológia beszédéhez. A száműzött nyelvben Kertész mintha a Sorstalanság „nyelvkritikai” attitűdjét értelmezné: „Gyerekkoromra egy sajátságos élmény nyomta rá bélyegét, amelytől igen sokat szenvedtem, de amelyet egyáltalán nem értettem és sehogyan sem tudtam megragadni, tetten érni, megnevezni. Az volt az érzésem, hogy valamilyen általános, nagy hazugság részvevője vagyok, de hogy ez a hazugság az igazság, s csak az én bűnöm, hogy hazugságnak érzem. Nem tudhattam, hogy ez az élmény nyelvi jellegű, s valójában öntudatlan tiltakozás az engem körülvevő társadalom, a harmincas évek Budapestje pro és prefasiszta társadalmának sugallata ellen, amely a rám leselkedő veszedelmet normális sorsként akarta elfogadtatni velem. És ezt sikerrel tette, minthogy a kultúra, amelyben felnövekedtem, a nemes elvek, amelyeket el kellett fogadnom és az emelkedett értékrendszer, amelyet a humán gimnázium elkülönített zsidó osztályában belém vertek, mind, mind önmagam megtagadására buzdított s az öntagadást jutalmazta.” Az irónia az uralkodó alakzata a Sorstalanságnak, ez az alakzat azonban semmilyen narrativizációját sem hozza létre a Holocaustnak, hiszen „az irónia nem trópus többé, hanem minden tropologikus megismerés dekonstruktív allegóriájának szétbomlása, azaz más szóval, a megértés szisztematikus szétbomlása. Mint ilyen, az irónia korántsem zárja le a tropologikus rendszert, hanem éppenséggel kikényszeríti e rendszer eltévelyedésének ismétlését.” Vagyis a Sorstalanság ambíciója nem több, mint megóvni Auschwitz eredeti értelemnélküliségét akkor, amikor az elfogadhatatlan narrativizációk, a nyelv ideologikussága okán ,„Auschwitz emléke ritualizálódik, instrumentalizálódik, absztrahálódik.” Ez pedig nem más, mint a fenséges esztétikai kategóriájának reaktiválása, a Holocaust irodalmának áthelyezése a fenséges művészetébe. Mivel a történetírás módszertani etikettje mindenütt a rendezettséget, a problémamentes lekerekítettséget veszi csak észre, nem képes a van és a legyen közti kontraszt megmutatásával távlatot adni életünknek. A Sorstalanság átveszi ezt a feladatot az alkalmatlannak bizonyuló historiográfiától, a rendezettség, lekerekítettség, lezártság mítoszát lerombolva a totalizáló értelmezés ironikus ellehetetlenítésének technikája a folytonosan megújuló, nyitott értelemképződés horizontjába helyezi a regényt. Ezt a lezár(hat)atlanságot támogatja a retrospektív, visszatekintő történetmondás elutasítása is. Hiszen minden előtörténet csak utótörténetéből érthető meg, és - ahogy a francia közmondás tartja -aki mindent megért, az mindent meg is bocsát. A történelembe így visszaköltözhetne a kiismerhetőség hegeli derűje, „mint hogyha még mindig érvényes lenne a 19. századi humanista világkép, amelyet csak egyetlen történelmi pillanatra tört meg a felfoghatatlan barbárság...” Innen egyenes út vezet a Schindler listájának zárójelenetéhez, amelyben kiszíneződik a kép, és „átlépve a hullahegyeken, Európa romhalmazán minden érték összeomlásán színes képekkel és diadalzenével az örök túlélést dicsőítik meg.” A Sorstalanságot a fenséges kategóriájába transzformáló poétika mindkét eljárását tematizálja a regény implicit önolvasása. A regény zárójelenete, amikor Köves egy újságíró faggatózására válaszolva kifejti a véleményét Auschwitz tropológiai kódolhatóságáról, az ironikus lebontás reflexiója. A visszatekintő nézőpontú elbeszélés kritikájaként olvasható az a rész, amelyben Köves Fleischmann és Steiner bácsival, deportálása előtti szomszédaival veszekszik, akik lezárt, monolit tömbként mesélik el szenvedéstörténetüket: „egy szó igen gyakori, már-már fárasztóan sűrű ismétlődését vettem a mondókájukban észre, mellyel minden újabb fordulót, változást, mozzanatot jelöltek: így például »jött« a csillagosház, »jött« október 15-e, »jöttek« a nyilasok, »jött« a gettó, »jött« a Dunapart, »jött« a felszabadulás. No meg a szokott hibát, mintha ez az egész elmosódó, valósággal elképzelhetetlennek tetsző és részleteiben - ahogy néztem - immár őnekik maguknak is teljességgel visszaállíthatatlan esemény nem is a percek, órák, napok, hetek és hónapok rendes medrében, hanem úgyszólván mind egyszerre, valahogy egyetlen kavargásban, szédületben, mondjuk egy amolyan furcsa, váratlanul duhajra fordult délutáni összejövetelen esett volna például meg...” Kertész az auschwitzi rámpán való várakozással szemlélteti azt, hogyan éljük meg mindazt, ami történik velünk. „Ezenközben már most a sor egyre halad, mindenki lép egy fokot...” Minden lépésről lépésre történik, a horizont, ahonnan nézünk, fokonként mozdul el, tágul. „Csak most látszik minden késznek, befejezettnek, megmásíthatatlannak, véglegesnek, ily roppant gyorsnak és ily rettentő homályosnak, úgy, hogy »jött«, most, így utólag csupán, ha hátrafelé, a visszájáról nézzük.” Spiró György Tadeusz Borowskiról és Kertész Imréről szóló esszéjében párhuzamba állíthatónak véli Kertész és Borowski művészetét. Ami rokoníthatja kettejük írásmódját, az leginkább a retrospektív elbeszélés opponálása, olyan poétikai megoldás, amely szemléleti elmozdulást közvetít, Auschwitz lezáratlanságát, befejezetlenségét. Borowski novelláinak jelentős része tábori novella, olyan én-elbeszélés, amelyben az elbeszélő és az elbeszélt én egyaránt auschwitzi häftling (lásd egyik novellájának címét: Nálunk, Auschwitzban), prózája attól olyan erőteljesen alulstilizált, mert a „lágerszótárt” használja az elbeszélő én. Borowski az auschwitzi häftling ironikus, defiguráló nyelvének akar polgárjogot szerezni attól való félelmében, hogy a totalizáló trópusokra épülő hamis cselekményesítések jutnak majd diadalra, hogy: „Túlordítanak bennünket a poéták, az ügyvédek, a filozófusok, a papok”. A Holocaust tematikájú szépirodalmi alkotások szemléletmódja kialakított egyfajta elvárásrendszert, olvasási konvenciók rendszerét, egyfajta kánont olyanféleképp, ahogy mondjuk a szerelmi költészetet nem egyszerűen tartalmi-tematikai okokból lehet elhatárolni, hanem egyfajta „műfajként”, melynek műfaji tradíciói, az e műfajhoz tartozó szövegek emlékezete preformálja a műfajhoz tartozó művek olvasatát. A Holocaust irodalmának konvenciórendszerét Borowski és Kertész hasonló radikalitással írja fölül, kialakítva egy új elváráshorizontot, amelybe az ő szövegeiket követő írások belesimulhatnak vagy provokálhatják azt. Azzal, hogy a Sorstalanság a Holocaustot véglegesen soha nem megérthetőként állítja elénk, hogy minden értelmezését, azaz minden totalizáló értelemtulajdonítást esendőnek mutat, esztétikai és ezáltal erkölcsi elvárásokat is kielégít, nyitottá teszi a szöveget a folyamatos értelmezés számára, és így egyúttal folyamatos szembesülést kényszerít ki Auschwitz tapasztalatával. Ezáltal, noha a műnek mimetikus igénybejelentése nincsen, erkölcsi annál inkább, ami meglepő, hiszen szívesen gondoljuk úgy, hogy etikai relevanciával csak a külső valóság megismerésére irányuló olvasási stratégiákat bemozdító szöveg bírhat. A Sorstalanság etikuma azonban egészen másból táplálkozik, nem a példázatos valóságábrázolás modelljéből: a tábor (emlékezz) bibliai, ószövetségi eredetű etikai parancsát segíti elő a folytonos újraértés lehetőségét megteremtve. Izráel fiainak minden nemzedéke ott kell, hogy álljon a Szináj lábánál, egyidejű kell, hogy legyen Mózessel. Kierkegaard szerint minden keresztény generációnak fent kell állnia a Golgota-dombon, egyidejűnek kell lennie Jézussal. Épp így, a Mózes kőtábláira és a messiási ígéretre épülő zsidó-keresztény civilizáció minden eljövendő nemzedékének ott kell állnia az „Arbeit macht frei”-feliratú kapu előtt, egyidejűnek kell lennie a Holocausttal, hogy megőriztessen az esemény, a megerősített negatív kinyilatkoztatás tapasztalata eredeti iszonyatos fenségességében az eljövendő nemzedékek számára, így teremt Kertész lehetőséget arra, hogy a sorstalanság saját sorssá váljék. Rudolf Bultmann szerint az antik görögség és az ószövetségi gondolkodás egyaránt hitt abban, hogy a történelemnek nem pusztán kiszolgáltatottja az ember, hogy van egy magasabb rend - a görög kozmosz természeti rendje vagy a zsidók Istenének történelmi világterve -, amelyet elérve eljuthat „igazi létéhez”, saját sorsához. Ezt tették a görög tragédia hősei, döntésükkel csatlakoztak a kozmosz megváltozhatatlan rendjéhez, felismerve benne a saját helyüket, engedelmeskedtek a kozmosz megváltozhatatlan rendjének, még akkor is, ha ez bukásukat okozta, éppúgy, ahogy Antigoné tette. Ez a gondolat az ember lényegéről, amit a felvilágosodás és a német idealizmus antropológiája még továbbvitt, a romantika és a természettudományos gondolkodás megjelenésével kapott léket. A romantika az univerzális észt és az univerzális emberi lényeget tagadta, a természettudomány pedig - mivel a természeti törvények által teljesen determinált, kizárólag biológiai létezőnek tekintette az embert - értelemszerűen nem beszélt már „igazi létéről”. Hogyan menthető meg az ember a történelemnek való totális kiszolgáltatottságtól, vagyis a sorstalanságtól? Vajon csak akkor lehetséges az ember életét értelmessé tenni, ha a történelmet, amelyben él, szintén értelmes, rendezett folyamatnak látjuk? - teszi fel a kérdést Bultmann, és ez Kertész Imre kérdése is. Bultmann nem hisz, ahogy Kertész sem, a teodícea tradíciójából kinövő történetfilozófiában, amely immanens, történelmen belüli célt vizionál a történelmi folyamatban, ezért azt mondja, hogy igazi létünket minden aktuális jelen pillanatában nekünk kell megtalálnunk, nekünk kell „felébresztenünk” a minden „történelmi pillanatban ott szunnyadó eszkatológiai pillanatot”. A múltunk által létrehozott jelen szituáció a jövő iránti felelősségtől áthatott döntést igényli, többek közt éppen erről a múltról, ennek értelmezéséről: „A historicizmus teljesen jól látja, hogy minden jelen szituáció a múltból nő ki. Ugyanakkor félreérti a jelent, mert a múlt általi meghatározottságát pusztán okokozatinak tekinti, és nem látja meg, hogy kérdések és problémák új szituációjába vezet. A jelen szituációt nem olyan helyzetként értelmezi, amelyben döntést kell hoznunk, olyan döntést, amely a saját jövőnkkel szembeni döntésünkként egyúttal a múltunkkal szembeni döntésünk is, nem olyan elhatározásként látja a jelent, amellyel arról döntünk, hogyan határozza meg múltunk a jövőnket, múltunknak ugyanis nemcsak egy értelme van, hanem több”. Kertész, amikor a jövő iránti felelősségből értelmezi Auschwitzot, épp ezt teszi: a múltbeli totális szerződésszegést, Auschwitzot kultúrává, a szerződés megerősítésévé akarja tenni. A kierkegaardi értelemben vett egyidejűség poétikájának kidolgozása szavatolhat azért, hogy ne az antikvárius történetírás halott ismereteként, hanem az élet lehetőségét fenntartó, az életet, a jövőt szolgáló kultúraként maradjon fenn Auschwitz emlékezete. Így teheti Auschwitzot saját sorsává Köves, így nyerheti vissza szabadságát, mert „ha... szabadság van, akkor nincs sors,... azazhogy akkor mi magunk vagyunk a sors.” Anélkül, hogy fenntartanánk a történetfilozófiai nagy elbeszéléseket, lehetőséget kapunk igazi létezésünk megtalálására. „Az ember lényege szerint mindig úton van arrafelé, ami igazán lenni akar.” „Amikor tehát azt mondom, Auschwitz traumatikus hatásán gondolkodom, paradox módon inkább a jövőn, semmint a múlton gondolkodom.” (Részlet egy hosszabb tanulmányból.) VÁRI GYÖRGY: A Sorstalanság történelemszemléletéről - Cselekményesítés, történelmi tapasztalat és a fenséges művészete - 2002. OKTÓBER 18. KERTÉSZ IMRE NOBEL-DÍJAS ÉLET Ész IRODALOM