Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)
2002-10-04 / 40. szám - Babarczy Eszter: Rácz Zsuzsa: Állítságok meg Terézanyut! | Debreczeni József: Orbán Viktor | Rainer M. János: Nagy Imre | Paul Lendvai: Határátlépés • könyvkritika | Ex libris • Rácz Zsuzsa: Állítságok meg Terézanyut! (Édesvíz Kiadó-Bestline Kiadó, 2002.) | Debreczeni József: Orbán Viktor (Osiris Kiadó, 2002.) | Rainer M. János: Nagy Imre (Vince Kiadó, 2002.) | Paul Lendvai: Határátlépés (Helikon Kiadó, 2002.) (23. oldal)
Mindig is fájlaltam, hogy a magyar irodalom (és az olvasók) körében az életrajz, egy élet történetének elbeszélése olyan csekély jelentőségű műfajnak tűnik. Noha gyermekkorom éveinek választéka (Kittenberger Kálmán élete, így élt... sorozat) jelentősen feldúsult mára, és a piac is hálásabban viselkedik, ha híres ember életrajzát teszik elé (különösen ha ez a híres ember fényképekkel illusztrált emlékiratainak vagy botránykrónikájának formáját ölti), a napi kritikákban és az irodalmi beszélgetésekben még mindig kevés szó esik olyan könyvről, amely egy életet kíván elmesélni. Megengedve, hogy túl messzire szaladok, valóságos diagnózist állítanék fel eme megfigyelés alapján. Egyfelől a tiszta irodalom vagy a tiszta elmélkedés látszik figyelmünkre érdemesnek, amelyet nem szennyez valóság és meseszövés bonyolult viszonya - mert mindkettő tiltakozik az alpári kíváncsiság igényei ellen másfelől pedig a nagy ívű történetírás, amely alkalmat ad a fontos kérdések taglalására, és közvetlen közelről táplálja politikai szenvedélyeinket. Jártomban-keltemben azt figyeltem meg, hogy más világokban - különösen az angolszász civilizációban - az életrajz sokkal nagyobb figyelmet kap. Az életrajz egyszerre történelem, mese, pletyka és tanulság; az életrajz a legérdekesebb dolog a világon, lehet akár önvallomás, akár komoly monográfia, akár könnyed feldolgozás. Azt jelentené ez, hogy a germán kultúrkör kései öröksége hatja át a magyar írástudók közösségét, mely szerint a nagy egész mindig előbbre való, mint a kicsiny rész? Vagy a világkép iránti éhség és a nagy történelmi problémák tartanak fogságukban minket, hogy nem tudjuk évek és évtizedek történéseit egy életen keresztül szemlélni, hanem mindig csak fordítva, mindig csak a történelmen és a politikai helyzeten át látjuk az embert? Talán a szemérem tiltja, hogy pszichologizáló, személyeskedő, anekdotázó műfajokat komolyan vegyünk? Nem volna baj persze, ha az, ami műfajként hiányzik az irodalomban, jelen lenne a nyilvánosságban más formában. Ha már az angolszász kultúrákra hivatkoztam, nevezhetjük ezt egészséges individualizmusnak is. Az emberi sokféleség és a világok sokfélesége, amelyeket emberek alkotnak, sok szempontból nehézkessé teszi az életet, ez elismerhető. Sokkal nehezebb rendet tenni, sokkal nehezebb biztos identitásra lelni, vagy fogást találni valakin, akire szeretnénk egy egyszerű címkét illeszteni. Minél rövidebben jellemezhető valami vagy valaki, annál jobb, minél ismerősebbek a sémák, annál több energiát takarítunk meg egymásnak és az olvasónak. Ha valamiért hiányolom az életrajzot, az igazi életrajzot, amely belefeledkezik egyetlen élet tapasztalatába, és lassú lépésekkel, lényeges és lényegtelen kört nem húzva éles határt, nyomon követi a mindenkori jelen alakulását egy mindenkori múlt alapján, egy mindenkori jövő reményében, szóval, azért hiányolom, mert ez az egyetlen műfaj, amely szembeszáll a takarékossági és egyéb megszorító intézkedésekkel, amelyekkel elménk korlátos kapacitását és állandó likviditási problémáit igyekeznénk kompenzálni. Nem élcelődni akartam ezzel, de ugyancsak szomorú jel, ha a nem-sematikus, az egyedi emberi tapasztalat és viselkedés iránti igényt egyedül a valóságshow-k súlyos exhibicionistáival és egyéb válogatottan érdektelen lényeivel elégítheti ki az olvasó. Miért nincs vajon kedve, hajlandósága, szeretete a magas irodalomnak, s más egyéb magas dolgoknak az egyedihez, a történetek és a történelem esetlegességéhez? Miért nincs kedvünk vagy türelmünk ahhoz, hogy folyékony, bizonytalan, szétcsúszó és csalóka állapotában ragadjuk meg az emberi tapasztalatot? Miért kell annyira akkurátusan helyre raknunk mindent és mindenkit, hogy végül természetesnek tűnhet, hogy „jobb” és „bal” - ebbe most bele se kezdenék. Akárhogy is, az a négy könyv, amelyet kritikám tárgyául választottam, mind életrajz valamiképpen, és mégis mind úgy közelít az emberi individuumhoz, hogy biztonságosabbnak ítélt sémákba kapaszkodik. A sémák változatosak. Az egyik piaci receptet követ, amely eleve egy sematikus típus megrajzolásán alapszik (ráadásul forrása egy másik kultúra). Egy másik politikai sémát követ, és egy egyedi életútban nem a séma érvénytelenségét vagy viszonylagosságát, hanem megerősítését tudja felfedezni. Egy harmadik történelmi konstrukciót, amely eleve rávetít a történelmi élményre és a mindenkori történelmi jelenre egy utólagos tudást, és ezzel - akaratlanul is - mintegy számon kéri a szereplőn a mi jelenbéli álláspontunkat. Egy negyedik úgy ír önéletrajzot, hogy változatos sémákat alkalmaz önmagára - többnyire az „így látnak mások” sémáit -, de meg sem igen próbálja a maga másféle belső egységét megkovácsolni. sze, be kell vallanom, én magam is akkor határoztam el, hogy megvásárlom a kötetet, amikor újszerű marketingjébe ütköztem - sose láttam még könyvet a metró mozgólépcsőjének hirdetőtábláin ilyen agresszív izgalommal hirdetni. Sőt és egyáltalán: könyvet hirdetni. Elsőre kissé obszcén, de határozottan előremutató gesztusnak tűnt. Mire egy könyvesboltig jutottam, már a II. kiadásnál járt a könyv (ami persze második utánnyomást jelent, de ilyen apróságokra marketingügyekben kár figyelni), s ahogy most gépelem e karaktereket, alighanem VIII.-ról IX.-re ugrik a kiadások sorszáma. Rácz Zsuzsa adta az ötletet, hogy az életrajz műfajáról elmélkedjek. Sokan megjegyzik, hogy a könyv pusztán Bridget Jones-utánérzés, magyar változat, amely egy másodlagos piacon akar tarolni, s biztosra megy, mint a Star Bary-matricák. És mintha maga a szerző is belenyugodnék ebbe a minősítésbe - mint a Magyar Jararacs-interjújában megjegyzi, nem akar ő más lenni, mint a legjobb lábú magyar lektűrszerzőnő, figyelemre méltó PR- tehetséggel. Mindenesetre, bárminek köszönheti is sikerét az önéletrajz-regény, én mérhetetlenül sajnáltam, hogy Rácz Zsuzsa elfedi azt a nagyon szép, szívszorító könyvet, amely egyszerre szól egy fiatal nőről, egy családról és az elmúlt tíz évről. A Bridget Jones-recept, vagyis a harmincas szinglipasikeresési és önmegvalósítási komédiája, méltatlanul háttérbe szorítja a könyv érzékenységét, a komédiától idegen szatirikus keménységét, fegyelmezett iróniáját és személyes hitelességét. Komoly erőfeszítést követel az olvasótól, hogy az egyébként nagyon szórakoztatóan és tehetségesen megírt Bridget Jones mögé túrva előhúzza egy sémába nem kényszerített élet kis darabjait, mondatokat, amelyek nem „rólunk, minden nőről”, hanem egy bizonyos nőről szólnak. Egy küzdelemről, megpróbáltatások személyes feldolgozásáról, rákos daganatról, heroinfüggő testvérről, családi és munkaerőpiaci megaláztatásokról, ostoba, érzéketlen, tehetetlen vagy sekélyes emberekről és mindezek csodálatos túléléséről. Ez a szöveg mélyi áramlat okozott nekem örömet a könyvben és gondolkodtatott el arról, hogy miért volt szüksége egy nagyon tehetséges embernek az egyszerű sémákra, hogy biztonságban érezze magát a könyvében és a piacon. (Édesvíz Kiadó-Bestline Kiadó, 2002. 287 oldal, 1890 Ft) Debreczeni József: Orbán Viktor A másik ez évi sikerkönyv, Debreczeni József monográfiája, éppen fordítva jár el. Életrajzként ad el - piaci szempontból - egy politikatörténeti dolgozatot. Debreczeni könyve nagyon fontos, nagyon becsületes és nagyon gondosan megírt életrajz, amelynek valódi tárgya - hogy kissé sarkítsam a dolgot - nem Orbán Viktor élete, hanem a magyar politikai erőtér alakulása az elmúlt tizenöt évben. Nem meglepő persze, hogy egy viszonylag fiatal emberről, aki a könyv megírásának idején ráadásul Magyarország miniszterelnöke volt, egy politológus és volt parlamenti képviselő a politika szemszögéből ír könyvet. És az is biztos, hogy a könyv sokkal érdekesebb és bonyolultabb, mint azok a protokoll-életrajzok, amelyek neves politikusokról ilyesfajta címlappal, amelyről a megfontolt államférfi néz ránk, egy kis ezüstös beütéssel a homlokán, a híres emberre áhítozó közönséget kívánják megfogni (és gyakorta egyben jól átverni). Bármire gondolt is Orbán Viktor, amikor - mint a könyv hátlapján idézik - azt nyilatkozta Debreczeni művéről, hogy hiányolja belőle a személyes élet dimenzióit, annak bemutatását, hogy „a valóságos életben ugyanúgy vagyok ezzel, mint bárki más, gondolkodó vagy ösztönösen élő ember, aki az élet teljességére törekszik”, a kritikája találó. Nem hiszem ugyan, hogy lehetséges vagy érdemes volna e pillanatban a volt miniszterelnökről másfajta, a személyes „dimenziókat” is felölelő könyvet írni, de kétségtelen, hogy az életet itt is elnyomja egy séma, nem egy sikerkönyv receptje, hanem egy politikai probléma a jobboldal sorsa Magyarországon. Félő, hogy ezzel a sémával mintegy eredendően igaznak fogadjuk el, hogy vannak „jobboldali” és „baloldali” emberek (noha Debreczeni József ezt nem sugallja: számára a politika az, ami ilyen jellegű ambícióval bíró emberek, „politikai vállalkozók” játszmája). Márpedig - mellékes következmény - ha vannak jobboldali és baloldali emberek, akkor fölösleges is azon tűnődni, mi a csudát jelent az, hogy „jobboldali” vagy „baloldali” a mai Magyarországon. A válasz máris adott: embercsoportokat. Hogy ez a válasz egyrészt hamis, másrészt logikai értelemben körkörös, ilyenkor már senkit sem zavar. (Osiris Kiadó, 2002. 570 oldal, 2980 Ft) Rainer M. János: Nagy Imre Kicsit hasonlóan torzult el egy másik politikus-életrajz is, Rainer M. János könyve Nagy Imréről - noha ezt ismét csak nem lehet hibának felróni egy történésznek, aki az 56-os Intézet vezetőjeként elsősorban a forradalom történetével, dokumentálásával, s nem életek megértésével vagy regényes megköltésével foglalkozik. Rainer szikár és történeti munkához illően száraz könyvet írt, amely végigköveti Nagy Imre életét, születésétől haláláig, és elidőz néha, hogy egy-egy esemény vagy fordulat pszichológiai jelentőségét értékelje, de mindezt mindig a vég felől, a forradalmi szerepvállalás és a mártírhalál tudatában nézi és elemzi. Felvillan valami Nagy Imre puha, bizonytalan, de éppen ezért kevéssé doktriner, a környezetére érzékeny, sőt érzelmes személyiségéből, de az életének csak végső történelmi szerepe ad értelmet. Nem ismerjük meg a huszadik századot egy kommunistává lett parasztgyerek szemén át, azt tudjuk csak meg, hogyan illeszthető be ennek a kommunistává lett parasztgyereknek az élete abba a jól ismert történetbe, amely a magyar történeti tudat egyik szimbolikus eleme lett - anélkül, hogy igazán sokat tudnánk róla. Nem mondhatom, hogy helyesebb lett volna, ha Rainer M. János másféle könyvet ír: ő éppen ezt a könyvet akarta megírni, és munkája tárgyilagos, figyelmes, érzékeny és megbízható (amennyire én meg tudom ítélni). De vajon nem lenne-e szükség egy olyan kísérletre egyszer, amely az életrajz szereplőjének esetleges, időben és térben mozgó tekintetén át megpróbál egy személyesen megélt, mindig bizonytalan, mindig nehezen átlátható problémákat és kényszereket, félelmeket és élményeket hordozó világot bemutatni? A történelmi tudás, az előzetes történeti séma így elfedi, hogy a megélt történelem nyitott és bizonytalan, olyan élmény, amelyben a lényeges és a lényegtelen nem mindig választható el, s amelyben a múlt felől értett jelen a meghatározó, nem a jövő, amelyet még nem ismerhetünk. (Vince Kiadó, 2002.184 oldal, 1995 Ft) EX LIBRIS BABARCZY ESZTER Pócs Péter munkája 2002. OKTÓBER 4. Az írók Boltja (Budapest VI., Andrássy út 45.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. Szécsi Noémi: Finnugor vámpír 6. Fejtő Ferenc-Maurizio Serra: A század (JAK-Kijárat) utasa (Holnap) 2. Balogh Béla: A végső valóság 7. Sylvia Plath versei (Európa) (Bioenergetic) 8. Norbert Bischof: Az Ödipusz-rejtély 3. Tolcsvai Nagy Gábor: Pilinszky János (Európa) (Kalligram) 9. Tatai Erzsébet: Művészettörténeti ismer 4. Márai Sándor: Tájak, városok, emberek retek (Enciklopédia) (Helikon) 10. National Geographic - Iszlám 5. Sándor Iván: Drága Liv (Kalligram) (Geographica) 2 Rácz Zsuzsa: Állítsátok meg Terézanyut! Vegyük mindjárt elsőnek Rácz Zsuzsa bestsellerét, amelyet szerintem érdemtelenül nem méltatott szóra a „komoly” kritika. Per 3 Paul Lendvai: Határátlépés Egy ilyesfajta művet akart írni Paul Lendvai, amikor megírta önéletrajzát. De éppen azért, mert ilyesfajta művet akart írni, a könyve nekem csalódást okozott. Önéletrajza különös, szervetlen keveréke a viszonylag diszkréten, de bőségesen adagolt magánéleti elemeknek és a híres publicista vélemény- és anekdotagyűjteményének. A „hogyan lettem az, aki lettem” (ti. magyar kommunistából neves bécsi politikai elemző), a „hogyan változott a magánéletem” és a „történeti események annak fényében, hogy mikor mit gondoltam vagy írtam miről” három összefüggéstelen szálként húzódik végig a könyvön. Hogy az önéletrajzírás micsoda művészet, hogy egy Ágoston alázatos Isten éhsége, egy Rousseau magamutogató szeretetvágya, egy Koestler sötét zsenije vagy egy Esterházy, egy Nádas, egy Tandori tehetsége kell hozzá, talán éppen ebből a (viszonylagos) kudarcból látszik a leginkább. És ha az önéletíráshoz irodalmi tehetség kell, az kell az életrajzíráshoz is: egy miliőt, egy világ lehetőségeit, csábításait és kényszereit egy másik ember szemén át látni és láttatni csak a jó író képes. Nekünk pedig kevés a jó írónk, s ők más, nemes dolgokkal vannak elfoglalva. Kár. Egy igazán jó életrajzzal sokkal több önelégült buborékot lehet kipukkasztani, sokkal több zárt világot megrengetni (ha éppen ez az ifjúság ambíciója), sokkal markánsabban lehet a világlátás újdonságát megfogalmazni, mint bármi mással. Magyarországon példa erre kevés született - Romsics Ignác Bethlenkönyvét ide sorolnám, de Romsics túlságosan történész ahhoz, hogy újra merjen teremteni egy szubjektív világot. Ide sorolnám John Lukacs Churchill-könyveit is, csakhogy azok nem a magyar ostobaság buborékait pukkasztják. Paul Lendvai jó eséllyel láthatott volna neki, hogy kipukkassza a magyar ostobaság buborékait - a kint is vagyok-bent is vagyok kényelmes látószögéből, egy olyan ember életén keresztül, aki a huszadik századi magyar történelem némely bűnét megszenvedte, más bűneit elkövette, lehetőségeit megélte, legkeményebb személyes döntéseit meghozta, s aztán olyan második életbe kezdett, amelynek lényege a reflexió volt, alapja pedig a felgyűlt szakmai tudáson túl az a bizonyos „előző élet”. Ehhez képest Lendvai könyvében számtalan dolog van, ami érdektelen, mert túl keveset mutat belőle ahhoz, hogy érdekes legyen (a családja és a magánélete), számtalan más dolog, ami érdekes ugyan, de máshonnan vagy más formában - mondjuk publicisztikáinak válogatott gyűjteményéből, de akár egy gondosabb korrajzból is éppúgy kiviláglana, és jónéhány zavarba ejtő kísérlet, amely a rövid, becsületes tényközlést (kommunista voltam) hosszú, de kevéssé érdekes apológiával fejeli meg. A könyv egésze olyan hatást tesz, mintha Lendvai elhatározta volna, hogy mélyreható, a személyes történetet és a politikai történetet a kínzó önvizsgálaton át összekapcsoló könyvet ír, de aztán menet közben túl kínosnak találta volna mindazt, amivel ez jár, s így megelégedett a nehezen illeszkedő sémák - nőcsábász, publicista, fontos ember összetákolásával. Az eredmény rosszabb, mintha egyetlen szálra fűzte volna fel életét, noha megejtően mutatja be a személyes nézőpont egy gyakori sajátosságát: „mindenben az„a fontos, hogy fontos vagyok”. (Helikon Kiadó, 2002. 370 oldal, 2700 Ft) |__________________________ ÉLET ÉS|· IRODALOM|