Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

2002-10-04 / 40. szám - Babarczy Eszter: Rácz Zsuzsa: Állítságok meg Terézanyut! | Debreczeni József: Orbán Viktor | Rainer M. János: Nagy Imre | Paul Lendvai: Határátlépés • könyvkritika | Ex libris • Rácz Zsuzsa: Állítságok meg Terézanyut! (Édesvíz Kiadó-Bestline Kiadó, 2002.) | Debreczeni József: Orbán Viktor (Osiris Kiadó, 2002.) | Rainer M. János: Nagy Imre (Vince Kiadó, 2002.) | Paul Lendvai: Határátlépés (Helikon Kiadó, 2002.) (23. oldal)

Mindig is fájlaltam, hogy a magyar irodalom (és az olvasók) körében az életrajz, egy élet történetének elbeszélése olyan csekély jelentő­ségű műfajnak tűnik. Noha gyermekkorom éveinek választéka (Kittenberger Kálmán élete, így élt... sorozat) jelentősen feldúsult mára, és a piac is hálásabban viselkedik, ha híres em­ber életrajzát teszik elé (különösen ha ez a hí­res ember fényképekkel illusztrált emlékirata­inak vagy botránykrónikájának formáját ölti), a napi kritikákban és az irodalmi beszélgeté­sekben még mindig kevés szó esik olyan könyvről, amely egy életet kíván elmesélni. Megengedve, hogy túl messzire szaladok, valóságos diagnózist állítanék fel eme megfi­gyelés alapján. Egyfelől a tiszta irodalom vagy a tiszta elmélkedés látszik figyelmünkre érde­mesnek, amelyet nem szennyez valóság és meseszövés bonyolult viszonya - mert mind­kettő tiltakozik az alpári kíváncsiság igényei ellen másfelől pedig a nagy ívű történetírás, amely alkalmat ad a fontos kérdések taglalásá­ra, és közvetlen közelről táplálja politikai szenvedélyeinket. Jártomban-keltemben azt figyeltem meg, hogy más világokban - különösen az angol­szász civilizációban - az életrajz sokkal na­gyobb figyelmet kap. Az életrajz egyszerre tör­ténelem, mese, pletyka és tanulság; az életrajz a legérdekesebb dolog a világon, lehet akár önvallomás, akár komoly monográfia, akár könnyed feldolgozás. Azt jelentené ez, hogy a germán kultúrkör kései öröksége hatja át a magyar írástudók közösségét, mely szerint a nagy egész mindig előbbre való, mint a kicsiny rész? Vagy a világkép iránti éhség és a nagy történelmi problémák tartanak fogságukban minket, hogy nem tudjuk évek és évtizedek történéseit egy életen keresztül szemlélni, ha­nem mindig csak fordítva, mindig csak a törté­nelmen és a politikai helyzeten át látjuk az em­bert? Talán a szemérem tiltja, hogy pszicholo­­gizáló, személyeskedő, anekdotázó műfajokat komolyan vegyünk? Nem volna baj persze, ha az, ami műfajként hiányzik az irodalomban, jelen lenne a nyilvá­nosságban más formában. Ha már az angol­szász kultúrákra hivatkoztam, nevezhetjük ezt egészséges individualizmusnak is. Az emberi sokféleség és a világok sokfélesége, amelyeket emberek alkotnak, sok szempontból nehéz­kessé teszi az életet, ez elismerhető. Sokkal nehezebb rendet tenni, sokkal nehezebb biz­tos identitásra lelni, vagy fogást találni vala­kin, akire szeretnénk egy egyszerű címkét il­leszteni. Minél rövidebben jellemezhető vala­mi vagy valaki, annál jobb, minél ismerőseb­bek a sémák, annál több energiát takarítunk meg egymásnak és az olvasónak. Ha valamiért hiányolom az életrajzot, az igazi életrajzot, amely belefeledkezik egyetlen élet tapasztalatába, és lassú lépésekkel, lénye­ges és lényegtelen kört nem húzva éles határt, nyomon követi a mindenkori jelen alakulását egy mindenkori múlt alapján, egy mindenko­ri jövő reményében, szóval, azért hiányolom, mert ez az egyetlen műfaj, amely szembeszáll a takarékossági és egyéb megszorító intézke­désekkel, amelyekkel elménk korlátos kapaci­tását és állandó likviditási problémáit igyekez­nénk kompenzálni. Nem élcelődni akartam ezzel, de ugyancsak szomorú jel, ha a nem-sematikus, az egyedi emberi tapasztalat és viselkedés iránti igényt egyedül a valóságshow-k súlyos exhibicionis­táival és egyéb válogatottan érdektelen lényei­vel elégítheti ki az olvasó. Miért nincs vajon kedve, hajlandósága, szeretete a magas iroda­lomnak, s más egyéb magas dolgoknak az egyedihez, a történetek és a történelem esetle­gességéhez? Miért nincs kedvünk vagy türel­münk ahhoz, hogy folyékony, bizonytalan, szétcsúszó és csalóka állapotában ragadjuk meg az emberi tapasztalatot? Miért kell annyi­ra akkurátusan helyre raknunk mindent és mindenkit, hogy végül természetesnek tűn­het, hogy „jobb” és „bal” - ebbe most bele se kezdenék. Akárhogy is, az a négy könyv, amelyet kriti­kám tárgyául választottam, mind életrajz vala­miképpen, és mégis mind úgy közelít az em­beri individuumhoz, hogy biztonságosabbnak ítélt sémákba kapaszkodik. A sémák változato­sak. Az egyik piaci receptet követ, amely eleve egy sematikus típus megrajzolásán alapszik (ráadásul forrása egy másik kultúra). Egy másik politikai sémát követ, és egy egyedi életútban nem a séma érvénytelenségét vagy viszonylagosságát, hanem megerősítését tudja felfedezni. Egy harmadik történelmi konst­rukciót, amely eleve rávetít a történelmi él­ményre és a mindenkori történelmi jelenre egy utólagos tudást, és ezzel - akaratlanul is - mintegy számon kéri a szereplőn a mi jelen­béli álláspontunkat. Egy negyedik úgy ír ön­életrajzot, hogy változatos sémákat alkalmaz önmagára - többnyire az „így látnak mások” sémáit -, de meg sem igen próbálja a maga másféle belső egységét megkovácsolni. sze, be kell vallanom, én magam is akkor ha­tároztam el, hogy megvásárlom a kötetet, amikor újszerű marketingjébe ütköztem - so­se láttam még könyvet a metró mozgólépcső­jének hirdetőtábláin ilyen agresszív izgalom­mal hirdetni. Sőt és egyáltalán: könyvet hir­detni. Elsőre kissé obszcén, de határozottan előremutató gesztusnak tűnt. Mire egy köny­vesboltig jutottam, már a II. kiadásnál járt a könyv (ami persze második utánnyomást je­lent, de ilyen apróságokra marketingügyek­ben kár figyelni), s ahogy most gépelem e ka­raktereket, alighanem VIII.-ról IX.-re ugrik a kiadások sorszáma. Rácz Zsuzsa adta az ötletet, hogy az életrajz műfajáról elmélkedjek. Sokan megjegyzik, hogy a könyv pusztán Bridget Jones-utánér­­zés, magyar változat, amely egy másodlagos piacon akar tarolni, s biztosra megy, mint a Star B­ar­y-matricák. És mintha maga a szerző is belenyugodnék ebbe a minősítésbe - mint a Magyar J­araracs-interjújában megjegyzi, nem akar ő más lenni, mint a legjobb lábú magyar lektűrszerzőnő, figyelemre méltó PR- tehetséggel. Mindenesetre, bárminek köszönheti is sike­rét az önéletrajz-regény, én mérhetetlenül saj­náltam, hogy Rácz Zsuzsa elfedi azt a nagyon szép, szívszorító könyvet, amely egyszerre szól egy fiatal nőről, egy családról és az elmúlt tíz évről. A Bridget Jones-recept, vagyis a har­mincas szingli­pasikeresési és önmegvalósítási komédiája, méltatlanul háttérbe szorítja a könyv érzékenységét, a komédiától idegen szatirikus keménységét, fegyelmezett iróniáját és személyes hitelességét. Komoly erőfeszítést követel az olvasótól, hogy­­ az egyébként na­gyon szórakoztatóan és tehetségesen megírt­­ Bridget Jones mögé túrva előhúzza egy sémába nem kényszerített élet kis darabjait, mondato­kat, amelyek nem „rólunk, minden nőről”, hanem egy bizonyos nőről szólnak. Egy küz­delemről, megpróbáltatások személyes feldol­gozásáról, rákos daganatról, heroinfüggő test­vérről, családi és munkaerőpiaci megaláztatá­sokról, ostoba, érzéketlen, tehetetlen vagy se­­kélyes emberekről és mindezek csodálatos túl­éléséről. Ez a szöveg mélyi áramlat okozott ne­kem örömet a könyvben­­ és gondolkodtatott el arról, hogy miért volt szüksége egy nagyon tehetséges embernek az egyszerű sémákra, hogy biztonságban érezze magát a könyvében és a piacon. (Édesvíz Kiadó-Bestline Kiadó, 2002. 287 oldal, 1890 Ft) Debreczeni József: Orbán Viktor A másik ez évi sikerkönyv, Debreczeni József monográfiája, éppen fordítva jár el. Életrajz­ként ad el - piaci szempontból - egy politika­­történeti dolgozatot. Debreczeni könyve na­gyon fontos, nagyon becsületes és nagyon gondosan­ megírt életrajz, amelynek valódi tárgya - hogy kissé sarkítsam a dolgot - nem Orbán Viktor élete, hanem a magyar politikai erőtér alakulása az elmúlt tizenöt évben. Nem meglepő persze, hogy egy viszonylag fiatal emberről, aki a könyv megírásának idején rá­adásul Magyarország miniszterelnöke volt, egy politológus és volt parlamenti képviselő a politika szemszögéből ír könyvet. És az is biz­tos, hogy a könyv sokkal érdekesebb és bo­nyolultabb, mint azok a protokoll-életrajzok, amelyek neves politikusokról ilyesfajta cím­lappal, amelyről a megfon­tolt államférfi néz ránk, egy kis ezüstös beütéssel a homlokán, a híres emberre áhítozó közönséget kíván­ják megfogni (és gyakorta egyben jól átverni). Bármire gondolt is Or­bán Viktor, amikor - mint a könyv hátlapján idézik - azt nyilatkozta Debreczeni művéről, hogy hiányolja belőle a személyes élet di­menzióit, annak bemutatá­sát, hogy „a valóságos élet­ben ugyanúgy vagyok ez­zel, mint bárki más, gon­dolkodó vagy ösztönösen élő ember, aki az élet tel­jességére törekszik”, a kri­tikája találó. Nem hiszem ugyan, hogy lehetséges vagy érdemes volna e pilla­natban a volt miniszterel­nökről másfajta, a szemé­lyes „dimenziókat” is fel­ölelő könyvet írni, de két­ségtelen, hogy az életet itt is elnyomja egy séma, nem egy sikerkönyv receptje, hanem egy politikai prob­léma­­ a jobboldal sorsa Magyarországon. Félő, hogy ezzel a sémá­val mintegy eredendően igaznak fogadjuk el, hogy vannak „jobboldali” és „baloldali” emberek (noha Debreczeni József ezt nem sugallja: számára a politika az, ami­­ ilyen jel­legű ambícióval bíró emberek, „politikai vál­lalkozók” játszmája). Márpedig - mellékes kö­vetkezmény - ha vannak jobboldali és balol­dali emberek, akkor fölösleges is azon tűnőd­ni, mi a csudát jelent az, hogy „jobboldali” vagy „baloldali” a mai Magyarországon. A vá­lasz máris adott: embercsoportokat. Hogy ez a válasz egyrészt hamis, másrészt logikai érte­lemben körkörös, ilyenkor már senkit sem za­var. (Osiris Kiadó, 2002. 570 oldal, 2980 Ft) Rainer M. János: Nagy Imre Kicsit hasonlóan torzult el egy másik politi­kus-életrajz is, Rainer M. János könyve Nagy Imréről - noha ezt ismét csak nem lehet hibá­nak felróni egy történésznek, aki az 56-os In­tézet vezetőjeként elsősorban a forradalom történetével, dokumentálásával, s nem életek megértésével vagy regényes megköltésével foglalkozik. Rainer szikár és történeti munká­hoz illően száraz könyvet írt, amely végigkö­veti Nagy Imre életét, születésétől haláláig, és elidőz néha, hogy egy-egy esemény vagy for­dulat pszichológiai jelentőségét értékelje, de mindezt mindig a vég felől, a forradalmi sze­repvállalás és a mártírhalál tudatában nézi és elemzi. Felvillan valami Nagy Imre puha, bi­zonytalan, de éppen ezért kevéssé doktriner, a környezetére érzékeny, sőt érzelmes szemé­lyiségéből, de az életének csak végső történel­mi szerepe ad értelmet. Nem ismerjük meg a huszadik századot egy kommunistává lett pa­rasztgyerek szemén át, azt tudjuk csak meg, hogyan illeszthető be ennek a kommunistává lett parasztgyereknek az élete abba a jól is­mert történetbe, amely a magyar történeti tu­dat egyik szimbolikus eleme lett - anélkül, hogy igazán sokat tudnánk róla. Nem mondhatom, hogy helyesebb lett vol­na, ha Rainer M. János másféle könyvet ír: ő éppen ezt a könyvet akarta megírni, és mun­kája tárgyilagos, figyelmes, érzékeny és meg­bízható (amennyire én meg tudom ítélni). De vajon nem lenne-e szükség egy olyan kí­sérletre egyszer, amely az életrajz szereplőjé­nek esetleges, időben és térben mozgó tekin­tetén át megpróbál egy személyesen megélt, mindig bizonytalan, mindig nehezen átlátha­tó problémákat és kényszereket, félelmeket és élményeket hordozó világot bemutatni? A történelmi tudás, az előzetes történeti séma így elfedi, hogy a megélt történelem nyitott és bizonytalan, olyan élmény, amelyben a lé­nyeges és a lényegtelen nem mindig választ­ható el, s amelyben a múlt felől értett jelen a meghatározó, nem a jövő, amelyet még nem ismerhetünk. (Vince Kiadó, 2002.184 oldal, 1995 Ft) EX LIBRIS BABARCZY ESZTER Pócs Péter munkája 2002. OKTÓBER 4. Az írók Boltja (Budapest VI., Andrássy út 45.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. Szécsi Noémi: Finnugor vámpír 6. Fejtő Ferenc-Maurizio Serra: A század (JAK-Kijárat) utasa (Holnap) 2. Balogh Béla: A végső valóság 7. Sylvia Plath versei (Európa) (Bioenergetic) 8. Norbert Bischof: Az Ödipusz-rejtély 3. Tolcsvai Nagy Gábor: Pilinszky János (Európa) (Kalligram) 9. Tatai Erzsébet: Művészettörténeti ismer 4. Márai Sándor: Tájak, városok, emberek retek (Enciklopédia) (Helikon) 10. National Geographic - Iszlám 5. Sándor Iván: Drága Liv (Kalligram) (Geographica) 2 Rácz Zsuzsa: Állítsátok meg Terézanyut! Vegyük mindjárt elsőnek Rácz Zsuzsa best­sellerét, amelyet szerintem érdemtelenül nem méltatott szóra a „komoly” kritika. Per­ 3 Paul Lendvai: Határátlépés Egy ilyesfajta művet akart írni Paul Lendvai, amikor megírta önéletrajzát. De éppen azért, mert ilyesfajta művet akart írni, a könyve ne­kem csalódást okozott. Önéletrajza különös, szervetlen keveréke a viszonylag diszkréten, de bőségesen adagolt magánéleti elemeknek és a híres publicista vélemény- és anekdota­gyűjteményének. A „hogyan lettem az, aki lettem” (ti. magyar kommunistából neves bé­csi politikai elemző), a „hogyan változott a magánéletem” és a „történeti események an­nak fényében, hogy mikor mit gondoltam vagy írtam miről” három összefüggéstelen szálként húzódik végig a könyvön. Hogy az önéletrajzírás micsoda művészet, hogy egy Ágoston alázatos Isten­ éhsége, egy Rousseau magamutogató szeretetvágya, egy Koestler sötét zsenije vagy egy Esterházy, egy Nádas, egy Tandori tehetsége kell hozzá, talán éppen ebből a (viszonylagos) kudarcból látszik a leginkább. És ha az önéletíráshoz irodalmi te­hetség kell, az kell az életrajzíráshoz is: egy mi­liőt, egy világ lehetőségeit, csábításait és kény­szereit egy másik ember szemén át látni és lát­tatni csak a jó író képes. Nekünk pedig kevés a jó írónk, s ők más, nemes­ dolgokkal vannak elfoglalva. Kár. Egy igazán jó életrajzzal sokkal több önelégült buborékot lehet kipukkasztani, sokkal több zárt világot megrengetni (ha éppen ez az ifjúság ambíciója), sokkal markánsabban lehet a világlátás újdonságát megfogalmazni, mint bármi mással. Magyarországon példa er­re kevés született - Romsics Ignác Bethlen­­könyvét ide sorolnám, de Romsics túlságosan történész ahhoz, hogy újra merjen teremteni egy szubjektív világot. Ide sorolnám John Lu­kacs Churchill-könyveit is, csakhogy azok nem a magyar ostobaság buborékait pukkasztják. Paul Lendvai jó eséllyel láthatott volna ne­ki, hogy kipukkassza a magyar ostobaság bu­borékait - a kint is vagyok-bent is vagyok ké­nyelmes látószögéből, egy olyan ember életén keresztül, aki a huszadik századi magyar tör­ténelem némely bűnét megszenvedte, más bűneit elkövette, lehetőségeit megélte, legke­ményebb személyes döntéseit meghozta, s az­tán olyan második életbe kezdett, amelynek lényege a reflexió volt, alapja pedig a felgyűlt szakmai tudáson túl az a bizonyos „előző élet”. Ehhez képest Lendvai könyvében számta­lan dolog van, ami érdektelen, mert túl keve­set mutat belőle ahhoz, hogy érdekes legyen (a családja és a magánélete), számtalan más dolog, ami érdekes ugyan, de máshonnan vagy más formában - mondjuk publicisztikái­nak válogatott gyűjteményéből, de akár egy gondosabb korrajzból is­­ éppúgy kiviláglana, és jónéhány zavarba ejtő kísérlet, amely a rö­vid, becsületes tényközlést (kommunista vol­tam) hosszú, de kevéssé érdekes apológiával fejeli meg. A könyv egésze olyan hatást tesz, mintha Lendvai elhatározta volna, hogy mély­reható, a személyes történetet és a politikai történetet a kínzó önvizsgálaton át összekap­csoló könyvet ír, de aztán menet közben túl kínosnak találta volna mindazt, amivel ez jár, s így megelégedett a nehezen illeszkedő sé­mák - nőcsábász, publicista, fontos ember­­ összetákolásával. Az eredmény rosszabb, mint­ha egyetlen szálra fűzte volna fel életét, noha megejtően mutatja be a személyes nézőpont egy gyakori sajátosságát: „mindenben az„a fontos, hogy fontos vagyok”. (Helikon Kiadó, 2002. 370 oldal, 2700 Ft) |__________________________ ÉLET ÉS|· IRODALOM|

Next