Élet és Irodalom, 2003. július-december (47. évfolyam, 27-52. szám)

2003-09-19 / 38. szám - Tóth Gy. László: Levél a főszerkesztőnek • reflexió | Agora • A sompoly országa (ÉS, 2003/37.) (14. oldal) - Bitskey Botond: Mennyi? • reflexió | Agora • Zsidai Péter: Balatonharács VII. (ÉS, 2003/36.) (14. oldal) - Vay Márton: Fele se tréfa (14. oldal) - Széchenyi Ágnes: Topolánszky Iván 1927-2003 • nekrológ (14. oldal)

Levél a főszer­kesztőnek 1. Tényekről nem érdemes vitatkozni. Önnek igaza van: a Gulag-relativizálás témakörében az ÉS nem alkalmazott kettős mércét (A Pompoly országa, ÉS, 2003/37.), így feledékenységem miatt valótlanságot állítottam. 2. Ugyanakkor szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy „tudományos mun­kásságom legjava” nem a posztkommu­nista-baloldali és balliberális lapok tal­lózásából áll. (Ez mindössze mellékter­mék.) Már évtizede jelentek meg ta­nulmányaim, elemzéseim és publicisz­tikáim amikor eszembe jutott, hogy ér­demes szövegkiemelővel a kézben ol­vasni, és tükröt tartani a szerzőknek. E gyűjtést tettem közzé a Politikailag kor­rekt /­//. című kötetekben. Munkássá­gom „java része” egyébként az alábbi köteteimből ismerhető meg: A kádáriz­mus örökösei és a polgári Magyarország (1997), Az előre jelzett földrengés (1998), A kettészakad ország (2002), Janus-arcú rendszerváltozás (szerk., 1998) és Jobbkö­zép arányok (szerk., 2002). A felsorolt könyvek a Kairosz Kiadó gondozásá­ban láttak napvilágot. Tóth Gy. László Mennyi? Zsidai Péter Balatonharács VII. című ri­portjában (ES, 2003/36.) azt írja, hogy a Balaton átlagos vízmélysége 37 centi­méter. Ezt aztán követik az obu­gát so­­pánkodások. Nem kell, hogy az ember a Balaton vízrajzának szakértője legyen, aki valaha is járt a tó környékén, látott rajta hajókat, esetleg úszva elmerészke­dett két-háromszáz méterre a parttól, az tudja, hogy ez az állítás abszurd. A Balaton átlagos vízmélysége há­rom méter. A 37 centiméteres adat ugyanis nem a vízmélységre, hanem a vízállásra (vízszintre) vonatkozik, és nem „átlagos”, hiszen a tó tükre jel­lemzően vízszintes, hanem relatív. Ta­vunk vízállását ugyanis az Adriához mérjük: a 0 cm pontja 104,09 méter (Adria feletti) magasságra van kalib­rálva. A +37 centiméter (a szeptem­ber 1-jei adatok alapján +30 centimé­ternél valamivel kevesebb, lásd www.ktm.hu/balaton/lang_hu/viz­­szintb.htm), alacsony, de nem extrém: az eddig mért legalacsonyabb vízállás idején, például 1863-ban, 55 centimé­terrel a 0 pont alatt volt a vízszint (-55 cm)! Csak érdekességképp: a legma­gasabb vízállás +192 cm volt; az ilyen ingadozások egy olyan tóban, amely­nek vízmennyisége lényegében az idő­járás (csapadék és párolgás) függvé­nye, természetesnek mondható. A Sió-csatornával épp a szélsősége­sen magas vízállás következményeit szokták mérsékelni. Egyébként a fenti­ek a Balatonnal foglalkozó ismeretter­jesztő könyvek majd mindegyikében megtalálhatóak. Bitskey Botond ÉLET ÉS ÍR IRODALOM . Állításaival kapcsolatban a következő megjegyzéseim vannak. Önnek feltétlenül igaza van abban, hogy helytelenül használtam a vízmélység kifejezést, a 37 centiméter valóban a tó vízszintjére vonatkozik, ezért az ön és az olvasók elnézését kérem. Ha célunk a fogalmak adekvát haszná­lata, kérem ön is tartsa magát ehhez. Azt ír­ja levelében, a 37 centiméteres adat nem a vízmélységre, hanem a vízállásra (vízszint­re) vonatkozik, ami nem átlagos - hiszen a tó tükre jellemzően vízszintes -, hanem rela­tív. Nos, ez nem felel meg a valóságnak, ugyanis az Országos Vízjelző Szolgálat je­lentésében a Balaton relatív vízszintje meg­határozás szerepel, az adat a Balaton kö­­zép-vízszntje kifejezésnél található. A Balaton átlagos vízmélysége három mé­ter - állítja ön pontosan. De mikor? Ugyan­is a vízmélység függ a rendelkezésre álló víz mennyiségétől. Ha nincs víz, nincs mélysége. Ha kevesebb a víz, kisebb a mélysége. Ön is hivatkozik arra, a Balaton vízszintje har­minc centiméternél valamivel kevesebb (szeptember 1.: 28 cm). Fejér Vilmos, az il­letékes vízügyi kirendeltség vezetője a napok­ ban a Balaton 260 cm-es átlagos vízmély­ségről számolt be. Ön a zsont felett való obligát sopánkodá­­saimról ír. Ezzel elsősorban nem az én véle­ményemet minősíti lekezelően, hanem azokét az emberekét, akik hosszú ideje a tó mellett él­nek, dolgoznak, üdülnek, rendszeresen, rend­­szertelenül, netán első alkalommal, avagy hosszabb-rövidebb ideig a tó partján tartóz­kodnak, akik aggódnak érte (vö. sopánko­­dás), és akik ilyen tartalmú véleményüket kö­zölték velem. Ön nyilvánvalóan más vélemé­nyeket ismer, másképpen, máshonnan tájéko­zódik. Egyébként ezt nem írta volna le. Nem tagadom, az utóbbi fél évben a Balatonra többször visszatérve magam is megalapozott­nak láttam aggodalmukat. A Balaton miatti aggodalmának egyébként nemcsak az álta­lam megismert emberek, hanem sokan mások is számos alkalommal hangot adtak, elég le­gyen itt utalnom a legfrissebbre, a Balatoni Szövetség szeptember 4-i tapolcai ülésére, amelynek legnagyobb érdeklődést kiváltó na­pirendi pontja jó alacsony vízállása volt. Végezetül sajnálom, hogy a terjedelmes írás kapcsán csupán fogalmi észrevételei támadtak. * Zágoni Miklós legutóbbi reflexiójában (Ba­­latonsekélyes, ES, 2003/37.) a globális klímaváltozás tényét hozza fel végső okként. Nem vitatom, hogy a Balaton vízszintje ösz­­szefüggésben áll vele, ugyanakkor úgy látom, ön kisebbíti a humán beavatkozásnak tekin­tett műveletek eredményét, szükségszerűségét, és több kérdést megválaszolatlanul hagy. Ja­vaslom, nézzük meg, mi történt a Sió-zsilip üzembe helyezése előtt. Az Aqua magazinból megtudhatjuk „...az 1863-ban megépített Sió-zsilip megnyitása előtt a Balaton átlagos vízmélysége és területe a csapadékos években akár duplája volt a mainak. A jelenlegi Kis- Balaton térségében is 1,5-2 méter volt a víz­mélység, ezért ott egy 12-15 négyzetkilométe­res, nyílt vízfelületű, hajózható öböl volt, s a Kisfaludy gőzös is ki tudott kötni Balatonhíd­­végen. A zsilipnek és egyéb szabályozási mun­káknak köszönhetően keletkeztek szárazulatok az egykori öblös, mocsaras vidéken. A vízmi­nőség fokozatosan romlott (hozzáadott érték­ként a mezőgazdasági tevékenységekből is) immár a különálló Balatonban is. Ekkor gondolkodtak el a Zala-völgy ismételt el­árasztásáról, hogy a kialakuló mocsaras-ná­das terület a Zalán érkező szennyező anyago­kat, növényi tápanyagokat visszatartsa, fel­dolgozza. Ezzel a megoldással a mintegy két­száz évvel ezelőtti természetes állapotot állítot­ták vissza. »Mára úgy tűnik, az elgondolás helyes volt, a Balaton vízminősége az utóbbi években számottevően javult«. ” Az ismételt emberi beavatkozás elkerülhe­tetlennek látszik. Elég utalnunk az 1977-es balatoni vízszintszabályozásra, amely +70 és +100 cm, 1997-től +110 cm közötti vízszint tartást írt elő a Balatonban. Zsidai Péter­ ben az árkokat, igaz, úgy tűnik, hogy ebbe az árokba azt temetik bele, ami a demokrácia lényege volna, ami a legiti­mációjának egy részét adná, vagyis a helyben élők valós érdekérvényesítő, kontrolláló képességét. De lehet, hogy ilyen apróságokkal nem kell foglalkoz­ni, örüljünk annak, hogy politikusaink­ról mállik le a festék, ami különböző­nek láttatta őket, és egyre több közös pontot találnak. Most éppen a nagybe­ruházások iránti odaadó szeretetet. Legyünk őszinték, tulajdonképpen mindenki pontosan tisztában van az­zal, hogy egy-egy ilyen nagyobb beru­házásnál a teljes költségekbe eleve be­lekalkulálnak pár százalékot kenő­pénzre. Miként teljesen magától érte­tődően vannak költségei a munkások­nak, a felhasznált anyagoknak, a szak­értőknek, úgy a kedvező, ügymenetet segítő döntéseknek is. Ami fontos „mellékest” jelent, amiért természete­sen jobb híján választott politikusaink igen sok mindenre képesek. Akár arra is, hogy ha ők autópályát akarnak a Duna-partra építeni, vagy a város széli erdő helyére még egy hipermarketet emelnének, akkor az egészséges lak­helyét és megélhetését féltő helyieket inkompetenciára hivatkozva, törvényi felhatalmazással hajtsák el. Kósa Lajos azt mondta, nem jó, ha a magyar gazdaság versenyképessége a húzódó beruházások miatt csökken. A civilek meg azt mondják, hogy lukas ga­rast sem ér az a gazdasági versenyké­pesség, amit az emberek nélkül, az ő kárukra megvalósított beruházások je­lentenek. Sőt, akár azzal a gondolattal is el lehetne játszani, hogy az a gazdasági növekedés, amit most mindent igazoló, egyetlen célként emlegetnek előttünk, biztos, hogy olyan jó-e. Mert egy véges, lezárt rendszerben, a Föld nevű boly­gón nem lehet folyton növekedni. És nem volna-e okosabb például újabb, gazdaságnövelő autópályák helyett a te­herforgalmat a közutakat tönkretevő kamionokról a környezet sokkal jobban kímélő vasutakra áttenni? És nem afö­lött örvendezni, hogy a lakosság gépko­csival való ellátottsága folyamatosan ja­vul, hanem a tömegközlekedést, a kö­zösségi közlekedést olyan szintre fejlesz­teni, hogy az embereknek azt érje meg használni, és ne a dugókat növeljék? Esetleg akkor is, ha ezek az ember- és környezetbarát megoldások nem növe­lik oly mértékben a GDP-t, és nem ad­hatóak olyan jól el, mint egy ünnepé­lyes autópálya-avatás? (Lásd pl: „A fené­nek kell az erős kormány”, ES, 2003/34. - a szerk.) De most nem erről van szó. A lakossági, civil érdekképviselőkkel kapcsolatban valamit mindenképp tisz­tázni kell. Azt, hogy ők függetlenek. Vannak köztük olyanok, akik teljes vagy félállásban dolgoznak, de egyrészt messze nem ez a jellemző, másrészt az aktivisták fő motivációja egyértelműen az, hogy nem bírják tétlenül nézni kör­nyezetük tönkretételét. Nekik nem kell döntéseikkel pártjuk baráti vállalkozóit (viszont) segíteni. Nem mellékes továb­bá az sem, hogy többnyire ők is maga­san kvalifikált szakértőkkel rendelkez­nek, akik (anyagilag) nem lehetnek ér­dekeltek egy-egy beruházás sikeres „abszolválásában”. Kivétel természete­sen akad, több olyan zöld szervezet, párt létezik, amelyiknek más dolga sincs, mint hogy jó hangosan egyszerre legyen „zöld”, és támogassa a Paksi Atomerőmű fennmaradását, a bős-nagymarosi erőművet, ellenezze a szélkerekek telepítését. Mindebből re­mekül meg is élnek. Mintha ebben a dicső szerepben volnának most a kör­nyezetvédelmi engedélyeket elbíráló hatóságok is. Tevékenységüket nézve a zöldek már eljátszottak a gondolattal, hogy megpróbálnak engedélyeztetni egy többnapos Wartburg-roncsderbit, mondjuk a gemenci erdőben. Csak úgy, viccből, hátha azt is támogatnák. Nem lenne tehát kétséges, hogy ha a civileket kiiktatva, két központi érdek­­képviselő hivatallal kéne egyeztetnie a beruházásokról az önkormányzatok­nak, mi lenne az eredmény. A globali­zációnak, a felfoghatatlan értelmű és ostoba európai uniós tendenciának megfelelően minél több döntést akar­nak a helyben élők, vagyis az érintettek kezéből kivenni, így a távolságnak kö­szönhetően még több átgondolatlan, a valós helyzet rossz ismeretére épülő kontrollálhatatlan döntés születne. Vi­szont a gazdasági növekedés elől elhá­rulna az az akadály, amit a barátságos, élhető környezetben élni akaró, a fenn­tartható ökológiáért küzdő civilek, la­kosok jelentenek. Akikkel még az is a gond, mondta Kósa Lajos a Magyar Hírlapban, hogy „hogy felelősség és kö­vetkezmény nélkül avatkozhatnak be az egyeztetésbe, és akadályozhatnak meg jelentős beruházásokat.” Ez reme­kül rímel a Vajda-féle, a civilekre vo­natkozó „inkompetens” definícióra. Különös gondolkodásra vall egy, az ut­cájában tervezett fakivágás ellen tilta­kozó lakóközösségre azt mondani, hogy következmények nélkül cseleked­nek. Ők az érintettek. Vagy miután fe­­ketén-fehéren kiderült, hogy a Paksi Atomerőmű vezetése hibát hibára hal­moz, az emberek félelmét inkompeten­ciára hivatkozva megalapozatlannak nyilvánítani. Mi vagyunk az érintettek. (Mellesleg megjegyzendő, hogy a civi­lek beleszólási kísérletei a döntéshoza­talba többnyire tényleg következmény nélküli.) Ezzel párhuzamosan a sajtó segítségével már jó párszor sikerült föl­tüntetni a zöldeket olyan színben, mintha minden jónak ők lennének ke­rékkötői, és számos környezetbarát (va­lójában csak zöldre festett) tervnek megakadályozói. Amikor Vajda Pál MSZP-s főpolgár­mester-helyettes először fenyegető­­dzött „beruházásvédelmi törvényter­vezetével”, elsőre az ember morgott valami csúnyát. Aztán eszébe jutott, hogy George W. Bush egyre bátrab­ban pedzegeti a terrorista-környezet­védő párhuzamot, és hogy Texas ál­lamban a legjobb úton van a megvaló­sulás felé egy olyan törvénytervezet, ami a békésen (!) tiltakozó, akár egy transzparenst kifüggesztő állatvédőt, környezetvédőt a terrorista kategóriá­ba sorol, hogy aztán annak megfelelő­en lehessen elbánni vele. És amikor az ember ezt a két dolgot egymás mellé állította, elég ijesztő kép alakult ki. A mindenkori és mindenkori hatalom, hivatkozva a terroristafenyegetésre vagy a gazdasági versenyképesség szükségességére, attól függően, hogy országában melyik hatásosabb, most rá akar lépni a kellemetlenné váló ci­vil kontroll nyakára. Ez megy az aktu­ális, nagy, baráti testvérországban, hát a magyar politikusok szokás szerint követik példájukat. Eljött az a pillanat, amikor a dolgot már tényleg komolyan kell venni. Ha ezek találnak egy olyan rossz ötletet, ami már mindkét oldal számára elfo­gadható, és összeborulnak, akkor tény­leg megnézhetjük magunkat. Vay Márton a Védegylet munkatársa Stefanovits Péter rajza Fele se tréfa Alig pár hete olvashatta az ember, hogy az „inkompetens” civil, lakossági tiltakozásoknak egy törvénytervezettel akarják elejét venni. Ezt akkor Vajda Pál, MSZP-s főpolgármester-helyettes mondta, ő is szándékozik a tervezetet benyújtani. Viszonylag nagy felzúdu­lást váltott ki ábrándosan nosztalgikus, diktatórikus elképzelésével, a civil szer­vezetek nyílt levélben tiltakoztak, még az újságok is kitértek az ötletre, elég rosszallólag. Hogy a felzúdulás nem volt elég nagy, azt jól mutatja, hogy legutóbb Kovács Ferenc helyettes köz­lekedési államtitkár hiányolt egy tör­vényt, hogy „egy kis közösség ne tudja megakadályozni a többség érdekérvé­nyesítését”. Mondta mindezt a falujuk határába tervezett autópálya ellen ágá­ló lakosoknak. Hamarosan Kósa Lajos, fideszes képviselő és debreceni polgár­­mester is ez irányba mutató kijelentést tett. Ő az egyeztetéseknél a több, szét­szórt állami szervezetet helyettesítené két központi hivatal, egy állami és egy önkormányzatival, hogy majd ők kép­viseljék a közérdeket mindenki más helyett. Az indok a túl hosszú ügyme­net volt. Ha senkivel sem kéne egyez­tetni, a kormányzat és az önkormány­zatok ott építenek és azt, amit akarnak, vagyis amit kilobbiztak náluk, és tény­leg gyorsabb volna az ügymenet. Tulajdonképpen örülhetnénk is en­nek a bal- és jobboldali összehordás­nak. Lám, mégiscsak betemetik közé­ AGORA Topolánszky Iván 1927-2003 Meghalt egy orvos, aki szociográfusnak sem lett volna jelentéktelen, ebben kö­vetője Németh Lászlónak. Ha nem is a Medve utcai polgári folytatását, de a pompőznek mondott Rózsadomb valós társadalomtörténetét és betegség-szo­ciográfiáját írhatta volna meg. De nem írt, hanem olvasott, ugyanolyan szen­vedélyesen, ahogyan gyógyított. Négy évtizeden át volt ugyanazon körzet or­vosa, ugyanazzal a sztetoszkóppal köpenyén, mellesleg az utóbbi években nem is hordott köpenyt. Mondanám, hogy ugyanazzal a tolla írta a recepteket, de nem írta, hanem nyomtatta, mert az egyik első orvos volt, aki a számítógépet kipróbálta. Büszke volt számítógépes könyvtári katalógusára. Körzetiből házi lett, de semmi nem változott. Orvos volt, aki tudását szigorúan eszköznek te­kintette. Sebész szakorvos volt, de a pszichológia nagydoktora. Legfőbb gyógy­szerként saját kíváncsi kérdéseit használta. Azt ugyan nem kérdezhette min­den volt katpolos betegétől, hogy mit szól Esterházy könyvheti kritikagyűjte­ményéhez, vagy Kocsis Zoltán új koncertkínálatához, de azt meghallgatta, hogy miért állt oda, ahová. Persze, csak ha az epehólyagja gyulladt, mára sze­líd öregember ezt maga hozta szóba. Neki, a közismert és soha tapodtat nem mozduló örök liberális nemzeti konzervatívnak. Meghalt egy művésztárs. Nem csak operaénekeseket kísért szabadidejében egy-egy társasköri rendezvényen, otthon is muzsikált. Nem volt ugyan elégede­­tett magával, de fontosabb volt az elfeledőben­ státuszból kisegíteni a depresszió­ba hátráló művészt s egyben beteget, mintsem a maga reputációja. Egészségcsi­náló alkotótársa volt Illyésnek, Weöresnek, Borsosnak. Aztán a muzsikusoknak, karmestereknek és koreográfusoknak, táncosoknak, mindenféle bátornak, aki kiállt a publikum elé, hogy a sír­­ sűrű csöndben álla alá tegye a hegedűjét. Nem a receptekkel ért el eredményeket, hanem a dedikált könyvek szelíd végigsimí­­tásával, műelemzéssel, a verniszázsokon egy koccintással. Kérdésekkel a kisebb­ségi ügyekben, Herderről és Babitsról. Hátfájás múlasztóan kérdezett, inspirált. Fecskendővel a kezében, a csigolya megfelelő pontjára célozva, mosolyogva kérdezte, mikor olvashatja el a két írófejedelem, Illyés és Márai naplóinak ösz­­szehasonlító elemzését. Gyűjtötte a könyveket és telefonkönyveket. A zeneszer­számokat és képeket, mindent, amit a szellem hozott világra. Egy humanista ment el, pár hónappal azután, hogy önként felállt a recept­nyomtató mellől, hogy egy bekeretezett és a váróteremben kiakasztott könnyez­­tető levélben búcsúzott betegeitől. Már Illyéssel és Németh Lászlóval vitatkozik a népi irodalom és eszmeiség folytathatóságáról. És arról, igaza van-e Ester­­házynak, ami a nőket illeti. Széchenyi Ágnes 2003. SZEPTEMBER 19.

Next