Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)
2004-01-09 / 2. szám - Szirák Péter: Thomka Beáta: Glosszárium | Poszler György: Kié ez a történelem? | Kánon és kanonizáció | Antropológiai irányzatok a második világháború után | Jacques Maquet: Az esztétikai tapasztalat | Antropológia és irodalom • könyvkritika | Ex libris • Thomka Beáta: Glosszárium (Csokonai Kiadó-Alföld Könyvek, 2003.) | Poszler György: Kié ez a történelem? (Csokonai Kiadó-Alföld Könyvek, 2003.) | Kánon és kanonizáció. Szerkesztette: Dobos István és Szegedy-Maszák Mihály (Csokonai Kiadó, 2003.) | Antropológiai irányzatok a második világháború után. Szerkesztette: Biczó Gábor (Csokonai Kiadó, 2003.) | Jacques Maquet: Az esztétikai tapasztalat. Szerkesztette: Bán András és Biczó Gábor (Csokonai Kiadó, 2003.) | Antropológia és irodalom. Szerkesztette Biczó Gábor és Kiss Noémi (Csokonai Kiadó, 2003.) (23. oldal)
Thomka Beáta: Glosszárium Thomka Beáta könyvét elsősorban azoknak ajánlom, akik szenvedéllyel kedvelik az irodalmi művek szövegszerű összetettségének firtatását. Közismert, hogy a tudós asszony több mint harminc évre visszanyúló munkássága a hazai irodalmi szemiológia fontos fejezetét jelenti, s a nála mindig is megfigyelhető narratológiai és motivikai vizsgálódás, mentalitás- és kultúrtörténeti kontextualizálás utóbb a kultúratudomány kérdéstávlatának rendszeres alkalmazásával bővült, s ez jól megfigyelhető a Glosszárium tanulmányain és „följegyzésein” is, akár a fikcióelméleti, a historiográfiai és az antropológiai vonatkozások összekapcsolására gondolunk. Az első fejezet Próza-chronograph címmel az utóbbi két és fél, három évtized magyar prózájának többirányú hatástörténetét vizsgálja, bravúrosan összetett szempontrendszert mozgatva. E fejezet - s az egész Thomka-életmű - nem is titkos hőse persze Mészöly Miklós, a legtöbbet kísérletező, a mindig sokat kockáztató íróink egyike, a prózafordulat előkészítésének, s részbeni továbbalakításának, a megszakított, töredékes szövegalakításnak a nagymestere. A második rész (Történelem, tapasztalat, regényretorika) négy hosszabb-rövidebb regényelemzést tartalmaz. Kiemelkedő a Hollóidő motivációs és diskurzív összetettségének mesteri elemzése, ami újfent bizonyítja, hogy Szilágyi István írásművészetének ez idő szerint Thomka az egyik legértőbb és legérzékenyebb interpretátora. A kolozsvári író veretes regényét nemcsak a történelmi tematika kapcsolhatja a Harmonia coelestis világához, hanem a históriához való viszony textuális feltételezettsége is, és e hozzáférés olyan ritkán tapasztalható írásművészeti kimunkálása, amely ha más módokon is, de szembesít az anyanyelvhez való tartozás, ha szabad így mondanom: fenséges érzetével, vagyis „gazdagságával” és „rémületével” (Glosszárium, 43.). A Javított kiadásról és a Sorstalanságról szóló rövidke fejezetek inkább csak irányait jelzik egy szélesebb merítésű vizsgálódásnak, de akárcsak az első két esetben, itt is érvelve viszi színre a szerző a nagy írásművek újraolvasásra, a szöveghez való folytonos visszatérésre késztető, csábító textuális örvénylését. A címadó harmadik fejezet (Glosszárium) az irodalmi és nem irodalmi nyelvek, stílusok, beszédműfajok egymást átható vándor szövevényének történeti mozgását széljegyzeteli, Nietzsche, Valéry, Bahtyin, Blanchot és Barthes nyomdokait követve. E vizsgálódás vitathatatlan időszerűségét a kortárs magyar próza nyelvhasználati formákat keverő eljárásmódja is igazolja, de Thomka könyvében több is ez, mint módszertani megfontolás: a glossza, akárcsak az említett elődöknél, egyfajta életgyakorlattá válik. Georges Perec, Tolnai Ottó és Mészöly Miklós töredékes, folyvást átrendeződő prózává írt élete a jelet hagyó és a jelben odavesző ember melankolikus példázata. Thomka Beáta tudósi széljegyzeteiből sokat lehet tanulni, egy érzékeny interpretátor értelmezési ajánlatait is ki lehet olvasni, legyen szó Mándy Tépett füzetlapjairól, Rilke leveleiről, a robogó vonat ablakának képkivágatáról vagy Krasznahorkai új regényének térpoétikájáról. (S az pedig csak természetes, hogy e tudományközi kérdéseket is mozgató, gondolatébresztő könyv nemegyszer éppenséggel vitára ösztökél. Itt csak utalnék rá, hogy Esterházy két utóbbi könyvének „poétikai” megítélése, egybefüggése vagy széthangzása, vagy az irodalom és a közírás [publicisztika] egymást átható keveredésének, de kivált ünnepelt színvonalának kérdése, éppen az itt olvasottak nyomán helyezhető új távlatokba.) (Csokonai Kiadó-Alföld Könyvek, 2003. 145 oldal, 980 Ft) Poszter György: Kié ez a történelem? című könyve elsősorban azok érdeklődésére tarthat számot, akik a magyar irodalom művelődés- és (ezen belül) mentalitástörténeti összefüggéseit vizslatják nagyobb kedvvel. A jeles tudós az utóbbi egy-másfél évtizedben a filológusi apparátust nem elhanyagolva, de némiképp háttérbe szorítva, az ész 2004. JANUÁR 9. SZIRÁK PÉTER Mondandóm legfontosabb része így hangzik: a debreceni könyvkiadás töretlenül és konokan tovább szolgálja a magyar tudományos közönség tájékoztatását, így a Csokonai Kiadó gondozásában az utóbbi háromnegyed évben újabb országos érdeklődésre számot tartó könyvek jelentek meg. A már némi tekintélyt szerzett Alföld könyvek-sorozatban napvilágot látott két új tanulmánygyűjtemény, és útjára indult egy vadonatúj, a legkevesebb azt mondani, hogy hiánypótló tudományos sorozat, a Biczó Gábor szerkesztette Antroposkönyvek, melynek első három darabját veheti kézbe az olvasó, szegzés igényével írja azokat az irodalom- és kultúrtörténeti esszéit, melyekben a személyes érintettség színrevitele félreérthetetlen hangsúlyt kap. A legújabb könyv is összekapcsolja a személyes és az azon túli történeti emlékezést. Poszler György újabb írásai is az „egyéniségellenes eszméket” és korokat, s az ellenük bennük vívódó egyéniségeket idézik meg: a nagy személyiségeknek állítanak emléket, s ezzel az egymást átható bátorságot és tehetséget magasztalják. Nem patetikusan, hanem némi melankóliával, s csaknem nosztalgikusan. A kötetben nagy áttekintő s egyben önértelmező értekezést olvashatunk az esszéről („Teoretikus” bevezetés: A tizedik Múzsa? Kísérlet a kísérletről); hatalmas filológiai anyagot mozgató hommage-t a magyar összehasonlító irodalomtudomány alapító atyjáról, a szászrégeni német atyafiból európai hírű kolozsvári komparatistává lett Petőfi-rajongóról, Meltzl Hugóról; érzékeny regényelemzést a keveset emlegetett, mindenekelőtt társadalomtörténeti jelentőségű Tamási-műről, a Czímeresekről; míves portréesszét az európai magyar Cs. Szabó Lászlóról („Egy erdélyi renegát vallomásai”); találó megjegyzéseket az Erdélyi Helikon költészetéről („Tükör előtt”). S legyen bár szó a megalkuvásra ítéltetett, de a végső erkölcsi-szellemi önfeladás elől öngyilkosságba menekülő Szabédi Lászlóról (Kié ez a történelem? Szabédi „sorskereke”), a magyar nyelvet újraalkotva próbára tevő Szilágyi Istvánról (Ölyv és gyík), vagy a Kassára, illetve Farkaslakára „utolsó őrjáratba” érkező Márairól és Tamásiról, a „kétféle” Galileit író Németh Lászlóról (Négy prés), vagy Párizsból a pusztára hazatérő Illyésről, Poszler György a történelem túlerejével mégis szembeszálló, példaadó személyiséget dicséri. Nem nagy szavakkal, hanem nyugodt, egyensúlyra törekvő érveléssel azt a Déry Tibort például, aki nem lehetett annyira elragadtatott a szebb jövőt ígérő mozgalma által, hogy ne nézzen szembe a társadalmi valósággal, hogy ne engedje érvényre jutni a művészi becsületet. Poszler értékőrző számvetései elképzelt közösséget, szellemi hazát építenek egy olyan korban, amikor kiveszni látszik a kölcsönösség és méltányosság, amikor elenyészik az értelmiségi közbeszéd. (Csokonai Kiadó-Alföld Könyvek, 2003. 159 oldal, 980 Ft) nak kanonizációs és dekanonizációs hullámmozgását, s ezen belül az „időbeli folyamatként értett történelem” és a nyelvi eseményszerűség ütközését viszi színre, amikor A vezér című vers és az „igazolási” procedúra „találkozásának” egyszerre jogi, politikai és nyelvi-irodalmi mechanizmusait taglalja. A kötetnek a tematikus és módszertani összefüggéseket rendre tágító, ámbár más aspektusú írásaiban is megmutatkozik a kánon folytonosan dinamikus, a politikai-kulturális kontextussal párhuzamos, vagy azon túlható, egyszerre megkötő és megfoghatatlan természete. (Szerkesztette Dobos István és Szegedy-Maszák Mihály. Csokonai Kiadó, 2003. 183 oldal, 980 Ft) EX LIBRIS Kánon és kanonizáció A kötet nagyobbrészt a Finnországban 2001-ben rendezett Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus egyik szimpóziumának előadásait gyűjti egybe. A kánon, vagyis egy kultúra megközelíthetőségének, elsajátíthatóságának és megújíthatóságának kérdései jó évtizede foglalkoztatják a nemzetközi és a hazai irodalomtudomány jeleseit. A most kiadott gyűjtemény a korábbi kezdeményezések nyomdokain halad, miközben ki is bővíti és el is mélyíti a megelőző vizsgálódások eredményeit. A kötet szerzői közül éppenséggel Szegedy-Maszák Mihály és Kulcsár- Szabó Zoltán kilencvenes évekbéli kiemelkedő írásai honosították meg hazánkban a kánon-diskurzust, s ismételten főként ők azok, akik e kérdéskör alkotó továbbgondolását vállalták. Szegedy-Maszák Mihály A kánon mibenléte: remekmű és fejlődéstörténet című tiszteletet ébresztő (impozáns) írásában irodalom-, zene és képzőművészeti példákat felvillantva a kánonképző elvek (a „klasszikus”, a „nemzetjellem”, a „korszerűség”, a „fejlődés”) bizonytalanságáról, esetlegességéről és egymást átható ellentmondásairól gondolkozik, s a kulturális kontextus gyökeres módosulásával a kánon létjogosultságának megrendülésére utal. Kulcsár-Szabó Zoltán (Kánon és recepció) a kánonról való gondolkodás dekonstrukciós és recepcióelméleti változatát szembesíti, s ebben a keretben vizsgálja meg Szabó Lőrinc pályája Antropológiai irányzatok a második világháború után Az összeállítás az antropológia markáns irányzatai szerint tagolódik, az egyes fejezeteket az olvasót gondosan eligazító kalauzok nyitják, majd szemelvényeket olvashatunk az itthon a művelt közönség körében többnyire kevéssé ismert antropológus szerzőktől. A sorrend részben egyben időrendet is követ, s a természettudományi ihletettségű modellezéstől a kognitív és strukturális antropológián át egészen a posztmodern embertanig követi e nagy sodrású és szerteágazó diszciplína közelmúltjának történetét. A kötet logikus és tagolt szerkezete éppúgy dicsérendő, amiként tematikai gazdagsága is. A szerkesztő az antropológiát a társtudományok (biológia, ökológia, szociológia, pszichológia, nyelvészet, irodalom- és történettudomány) gazdag kontextusában helyezi el, így az olvasónak távlata nyílhat a különböző tudásterületek közötti folyamatos jelcserék, jeláramlások megfigyelésére. Annak megtapasztalására, hogy az embernek, mint kultúra alkotta és kultúraalkotó lénynek az önmagáról való tudása, így „ember voltának” természete időben és térben folyton változó képet mutat. (Ahogy Clifford Geertz kissé csüggesztően fogalmaz Max Weber, vagy mondhatjuk Nietzsche nyomán: „az ember olyan állat, mely saját maga készítette hálójában vergődik”. Bizony halak a hálóban, s a „hatalmas halász” is mi vagyunk.) Az antropológia épp ezért derék és szépen kockázatos tudományág, a maga folyton elillanó és újratermelődő tárgy területével, bátor művelőivel, kimeríthetetlennek látszó „készletével”. Magam a kötetben a kívülálló gyönyörködésével olvastam például a guaikuru férfi megejtő praktikájáról, miszerint „ha bármely okból véget akar vetni a házasságának, egyszerűen a falu egy másik kunyhójába költözik pár napra, míg a felesége meg nem érti a célzást, és vissza nem tér a családjához”. Mármint az eredetihez. Ugyanakkor újból átéreztem annak egyoldalúságát, hogy lévén férfi, folyton feszülten figyelő ősi vadászok génjeit hordozom, s nem megfontoltan, csöndes nyugalomban élő gyűjtögető asszonyokét. Utóbbi talán jobban szolgálná a precízebb filológiát. (Szerkesztette Biczó Gábor. Csokonai Kiadó, 2003. 283 oldal, 1780 Ft) Jacques Maquet: Az esztétikai tapasztalat A vizuális művészetek antropológus szemmel alcímű könyvön volt mit szerkeszteni, mert a mintegy 270 lapos kötetet mintegy 15 fordító magyarította. Ez a szöveg állagára sajnos némiképp rányomta a bélyegét, olyannyira, hogy némely pontokon nem könnyű kikerekíteni (rekonstruálni) a szöveg eredeti értelmét. (Egyébként az ez idő szerinti magyar nyelvhelyességhez és ortográfiához való hívebb ragaszkodást mindhárom Antropos-kötettől el lehetne várni, ideértve az egyeztetést, a központozást, a proporció Antropológia és irodalom Az Egy új paradigma útkeresése alcímű kötet valóban úttörőmunka. A tavalyelőtt ősszel Miskolcon rendezett sokakra kiható (monstre) tanácskozás antropológusok és irodalmárok számára teremtett lehetőséget, e két - önmagában is roppant sokirányú - tudományterület közös pontjainak keresésére. Az eredmény az előzetesen kijelölt távlat bátorsága, a megszólaltatott témák gazdagsága, a módszertani megközelítések gyakori finom megmunkáltsága tekintetében is tiszteletet ébresztő. Arra a kérdésre, hogy a „kulturális alapélmények szövegesítése”, s ugyanakkor az irodalmi szöveg „kulturalizációja” milyen módon is teremt összefüggést, aktív csereviszonyt antropológia és irodalom között, a kötet írásai többnyire közvetett és bölcsen összetett válaszokat adnak. Az irodalmiság a fikció- és elbeszéléselmélet hatása révén hatott az antropológia önértelmezésére, amennyiben egy kulturális rendszer olvasatai, az idegenségről alkotott képek, a tudományág közleményei távolodva a pozitivizmus ősörökségétől mindinkább interpretációkként tudatosultak, szükségképpen narratív-kulturális előfeltételezettséggel, fiktív karakterrel. (Itt Geertz és Greenblatt elődjeként újfent Nietzschét lehetne citálni). Ugyanakkor az irodalom felől közelítve a fikció mediális létesítő ereje isemmt antropológiai szükségletként értelmeződik. A közeledés így kirajzolódó útjain aztán már avatottság és körültekintés dolga a diskurzív találkozás színrevitelének kimunkáltsága. A kölcsönösség minuciózus kiaknázása történik meg mások mellett Hárs Endrének a „köztességet”, Molnár Gábor Tamásnak a valóságokat teremtő allegorikus modellépítést hangsúlyozó tanulmányában, Simon Attilának az identitásteremtés színházi alaphelyzetét Arisztophanésznál vizsgáló írásában vagy Hansági Ágnesnek az Ixion-szindrómáról szóló munkájában. De az emberi kondíció közvetítő rendszereinek fürkészésébe többek között bevonódik a vallási és az idegenség-hermeneutika (Frida Balázs, Mártonffy Marcell, Török Dalma, Hima Gabriella, Fodor Péter), a kulturális fenomenológia (Bengi László), az antropológiai és esztétikai médium vagy az öröklött diskurzus emberkép-teremtő teljesítménye (Lőrincz Csongor, Menyhért Anna). Kulcsár- Szabó Zoltán a megnyilatkozások „referenciálisan radikális megbízhatatlanságát” következteti ki vizsgálódásaiból, arról értekezve, hogy a megértés örök törékenységét legföljebb az olvasás „jámborsága”, mint az interpretáció „szinte lehetetlen formája” ellensúlyozhatja. Minthogy egy új tudományos kérdezés elindulásának eseménye, úgy annak eredménye sem az értelmezői akarat kizárólagos teljesítménye. Ez idő szerint az irodalom és antropológia kapcsolatának alighanem legfőbb tanulsága a kölcsönös elbizonytalanítás lehet, mert ahogy a szövegek „antropológiai” olvasásban aktiválódó kulturális kódjai szükségképpen feszültségbe kerülnek a stabilizálhatatlan nyelvi-retorikai konfigurációkra irányuló „irodalmi” olvasással, azonképpen a szövegekben közvetítődő embertani tapasztalatok időtlen „bebiztosítása” is kétséges. Ezért nem lehet bizton megmondani, hogy mi az irodalom, hogy mi az antropológia, s hogy mire mennek ketten? Csak annak örülhetünk, s ez nem kevés, hogy szerzőink dolgosak voltak és jámborak, s mi ez által biztosan gyarapodtunk. (Szerkesztette Biczó Gábor és Kiss Noémi. Csokonai Kiadó, 2003. 437 oldal, 980 Ft) A Fókusz Könyváruház (Budapest, VII. Rákóczi út 14-16.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. Gabriel García Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet (Magvető) 2. Szabó Magda: Für Elise (Európa) 3. Moldova György: A tékozló koldus 1. (Urbis) 4. Márai Sándor: Az igazi, Judit ...és az utóhang (Helikon) 5. Moldova György: A tékozló koldus 3. (Urbis) 6. J. K Rowling: Harry Potter és a Főnix Rendje (Animus) 7. Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen (Magvető) 8. Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből (Magvető) 9. Moldova György: A tékozló koldus 2. (Urbis) 10. Márai Sándor: Füves könyv (Helikon) náltságot, de helyenként még a szó szoros értelmében vett értelmességet is!) Nagy segítség mindenesetre, hogy a belga származású, Amerikába költözött, a különböző tudományterületekre nagy kedvvel kiránduló szerző sejthetően valóban nem fogalmaz túl bonyolultan. Fontos, a nevelésben is hasznosítható erénye az érvelésnek, hogy a mindennapok összefüggéseiből kiindulva közelít az esztétikum megtapasztalásához. Maquet vállaltan korszerűtlen és népszerűsítő, mindazonáltal eszélyesen és élvezetesen elmélkedik az esztétikum kultúrafüggő természetéről, a tárgyakhoz való gyakorlati, vallási, politikai és esztétikai viszonyulás örök körforgásáról. (Szerkesztette Bán András és Biczó Gábor. Csokonai Kiadó, 2003. 267 oldal, 2200 Ft) Kozma a Spinozában Január 11-én, vasárnap délután fél ötkor Kozma György régi és új Trabant- és Balaton-számait énekli, majd beszélget Fehér Annával a Dob utca 15-ben. 1901 ÉLET ÉS# IRODALOM