Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)

2004-01-09 / 2. szám - Szirák Péter: Thomka Beáta: Glosszárium | Poszler György: Kié ez a történelem? | Kánon és kanonizáció | Antropológiai irányzatok a második világháború után | Jacques Maquet: Az esztétikai tapasztalat | Antropológia és irodalom • könyvkritika | Ex libris • Thomka Beáta: Glosszárium (Csokonai Kiadó-Alföld Könyvek, 2003.) | Poszler György: Kié ez a történelem? (Csokonai Kiadó-Alföld Könyvek, 2003.) | Kánon és kanonizáció. Szerkesztette: Dobos István és Szegedy-Maszák Mihály (Csokonai Kiadó, 2003.) | Antropológiai irányzatok a második világháború után. Szerkesztette: Biczó Gábor (Csokonai Kiadó, 2003.) | Jacques Maquet: Az esztétikai tapasztalat. Szerkesztette: Bán András és Biczó Gábor (Csokonai Kiadó, 2003.) | Antropológia és irodalom. Szerkesztette Biczó Gábor és Kiss Noémi (Csokonai Kiadó, 2003.) (23. oldal)

Thomka Beáta: Glosszárium Thomka Beáta könyvét elsősorban azoknak ajánlom, akik szenvedéllyel kedvelik az iro­dalmi művek szövegszerű összetettségének firtatását. Közismert, hogy a tudós asszony több mint harminc évre visszanyúló mun­kássága a hazai irodalmi szemiológia fontos fejezetét jelenti, s a nála mindig is megfi­gyelhető narratológiai és motivikai vizsgáló­dás, mentalitás- és kultúrtörténeti kontex­­tualizálás utóbb a kultúratudomány kérdés­távlatának rendszeres alkalmazásával bő­vült, s ez jól megfigyelhető a Glosszárium ta­nulmányain és „följegyzésein” is, akár a fik­­cióelméleti, a historiográfiai és az antropo­lógiai vonatkozások összekapcsolására gon­dolunk. Az első fejezet Próza-chrono­graph címmel az utóbbi két és fél, három évtized magyar prózájának többirányú hatástörté­netét vizsgálja, bravúrosan összetett szem­pontrendszert mozgatva. E fejezet - s az egész Thomka-életmű - nem is titkos hőse persze Mészöly Miklós, a legtöbbet kísérle­tező, a mindig sokat kockáztató íróink egyi­ke, a prózafordulat előkészítésének, s rész­beni továbbalakításának, a megszakított, tö­redékes szövegalakításnak a nagymestere. A második rész (Történelem, tapasztalat, regény­retorika) négy hosszabb-rövidebb regény­­elemzést tartalmaz. Kiemelkedő a Hollóidő motivációs és diskurzív összetettségének mesteri elemzése, ami újfent bizonyítja, hogy Szilágyi István írásművészetének ez idő szerint Thomka az egyik legértőbb és legérzékenyebb interpretátora. A kolozsvári író veretes regényét nemcsak a történelmi tematika kapcsolhatja a Harmonia coelestis vi­lágához, hanem a históriához való viszony textuális feltételezettsége is, és e hozzáférés olyan ritkán tapasztalható írásművészeti ki­munkálása, amely ha más módokon is, de szembesít az anyanyelvhez való tartozás, ha szabad így mondanom: fenséges érzetével, vagyis „gazdagságával” és „rémületével” (Glosszárium, 43.). A Javított kiadásról és a Sorstalanságról szóló rövidke fejezetek in­kább csak irányait jelzik egy szélesebb merí­­tésű vizsgálódásnak, de akárcsak az első két esetben, itt is érvelve viszi színre a szerző a nagy írásművek újraolvasásra, a szöveghez való folytonos visszatérésre késztető, csábító textuális örvénylését. A címadó harmadik fejezet (Glosszárium) az irodalmi és nem iro­dalmi nyelvek, stílusok, beszédműfajok egy­mást átható vándor szövevényének történe­ti mozgását széljegyzeteli, Nietzsche, Va­­léry, Bahtyin, Blanchot és Barthes nyomdo­kait követve. E vizsgálódás vitathatatlan időszerűségét a kortárs magyar próza nyelvhasználati formákat keverő eljárás­módja is igazolja, de Thomka könyvében több is ez, mint módszertani megfontolás: a glossza, akárcsak az említett elődöknél, egy­fajta életgyakorlattá válik. Georges Perec, Tolnai Ottó és Mészöly Miklós töredékes, folyvást átrendeződő prózává írt élete a je­let hagyó és a jelben odavesző ember me­lankolikus példázata. Thomka Beáta tudósi széljegyzeteiből sokat lehet tanulni, egy ér­zékeny interpretátor értelmezési ajánlatait is ki lehet olvasni, legyen szó Mándy Tépett füzetlapjairól, Rilke leveleiről, a robogó vo­nat ablakának képkivágatáról vagy Kraszna­­horkai új regényének térpoétikájáról. (S az pedig csak természetes, hogy e tudomány­­közi kérdéseket is mozgató, gondolatébresz­tő könyv nemegyszer éppenséggel vitára ösztökél. Itt csak utalnék rá, hogy Esterházy két utóbbi könyvének „poétikai” megítélése, egybefüggése vagy széthangzása, vagy az irodalom és a közírás [publicisztika] egy­mást átható keveredésének, de kivált ünne­pelt színvonalának kérdése, éppen az itt ol­vasottak nyomán helyezhető új távlatokba.) (Csokonai Kiadó-Alföld Könyvek, 2003. 145 oldal, 980 Ft) Poszter György: Kié ez a történelem? című könyve elsősorban azok érdeklődésére tarthat számot, akik a magyar irodalom mű­velődés- és (ezen belül) mentalitástörténeti összefüggéseit vizslatják nagyobb kedvvel. A jeles tudós­­ az utóbbi egy-másfél évtized­ben a filológusi apparátust nem elhanyagol­va, de némiképp háttérbe szorítva, az ész­ 2004. JANUÁR 9. SZI­RÁK PÉTER M­ondandóm legfontosabb része így hangzik: a debreceni könyvkiadás tö­retlenül és konokan tovább szolgálja a magyar tudományos közönség tájékozta­tását, így a Csokonai Kiadó gondozásában az utóbbi háromnegyed évben újabb orszá­gos érdeklődésre számot tartó könyvek je­lentek meg. A már némi tekintélyt szerzett Alföld könyvek-sorozatban napvilágot látott két új tanulmánygyűjtemény, és útjára in­dult egy vadonatúj, a legkevesebb azt mon­dani, hogy hiánypótló tudományos sorozat, a Biczó Gábor szerkesztette Antropos­­könyvek, melynek első három darabját ve­heti kézbe az olvasó, szegzés igényével írja azokat az irodalom- és kultúrtörténeti esszéit, melyekben a szemé­lyes érintettség színrevitele félreérthetetlen hangsúlyt kap. A legújabb könyv is össze­kapcsolja a személyes és az azon túli történe­ti emlékezést. Poszler György újabb írásai is az „egyéniségellenes eszméket” és korokat, s az ellenük­ bennük vívódó egyéniségeket idézik meg: a nagy személyiségeknek állíta­nak emléket, s ezzel az egymást átható bá­torságot és tehetséget magasztalják. Nem patetikusan, hanem némi melankóliával, s csaknem nosztalgikusan. A kötetben nagy áttekintő s egyben önértelmező értekezést olvashatunk az esszéről („Teoretikus” beveze­tés: A tizedik Múzsa? Kísérlet a kísérletről); ha­talmas filológiai anyagot mozgató hom­­mage-t a magyar összehasonlító irodalomtu­domány alapító atyjáról, a szászrégeni né­met atyafiból európai hírű kolozsvári kom­­paratistává lett Petőfi-rajongóról, Meltzl Hu­góról; érzékeny regényelemzést a keveset emlegetett, mindenekelőtt társadalomtörté­neti jelentőségű Tamási-műről, a Czímeresek­­ről; míves portréesszét az európai magyar Cs. Szabó Lászlóról („Egy erdélyi renegát vallo­másai”); találó megjegyzéseket az Erdélyi He­likon költészetéről („Tükör előtt”). S legyen bár szó a megalkuvásra ítéltetett, de a végső erkölcsi-szellemi önfeladás elől öngyilkos­ságba menekülő Szabédi Lászlóról (Kié ez a történelem? Szabédi „sorskereke”), a magyar nyelvet újraalkotva próbára tevő Szilágyi Istvánról (Ölyv és gyík), vagy a Kassára, illet­ve Farkaslakára „utolsó őrjáratba” érkező Márairól és Tamásiról, a „kétféle” Galileit író Németh Lászlóról (Négy prés), vagy Pá­rizsból a pusztára hazatérő Illyésről, Poszler György a történelem túlerejével mégis szembeszálló, példaadó személyiséget dicsé­ri. Nem nagy szavakkal, hanem nyugodt, egyensúlyra törekvő érveléssel azt a Déry Tibort például, aki nem lehetett annyira el­ragadtatott a szebb jövőt ígérő mozgalma ál­tal, hogy ne nézzen szembe a társadalmi va­lósággal, hogy ne engedje érvényre jutni a művészi becsületet. Poszler értékőrző szám­vetései elképzelt közösséget, szellemi hazát építenek egy olyan korban, amikor kiveszni látszik a kölcsönösség és méltányosság, ami­kor elenyészik az értelmiségi közbeszéd. (Csokonai Kiadó-Alföld Könyvek, 2003. 159 oldal, 980 Ft) nak kanonizációs és dekanonizációs hullám­­mozgását, s ezen belül az „időbeli folyamat­ként értett történelem” és a nyelvi esemény­szerűség ütközését viszi színre, amikor A ve­zér című vers és az „igazolási” procedúra „találkozásának” egyszerre jogi, politikai és nyelvi-irodalmi mechanizmusait taglalja. A kötetnek a tematikus és módszertani össze­függéseket rendre tágító, ámbár más aspek­­tusú írásaiban is megmutatkozik a kánon folytonosan dinamikus, a politikai-kulturá­lis kontextussal párhuzamos, vagy azon túl­ható, egyszerre megkötő és megfoghatatlan természete. (Szerkesztette Dobos István és Szegedy-Maszák Mihály. Csokonai Kiadó, 2003. 183 oldal, 980 Ft) EX LIBRIS Kánon és kanonizáció A kötet nagyobbrészt a Finnországban 2001-ben rendezett Nemzetközi Hungaro­lógiai Kongresszus egyik szimpóziumának előadásait gyűjti egybe. A kánon, vagyis egy kultúra megközelíthetőségének, elsajátítha­tóságának és megújíthatóságának kérdései jó évtizede foglalkoztatják a nemzetközi és a hazai irodalomtudomány jeleseit. A most ki­adott gyűjtemény a korábbi kezdeményezé­sek nyomdokain halad, miközben ki is bőví­ti és el is mélyíti a megelőző vizsgálódások eredményeit. A kötet szerzői közül éppen­séggel Szegedy-Maszák Mihály és Kulcsár- Szabó Zoltán kilencvenes évekbéli kiemel­kedő írásai honosították meg hazánkban a kánon-diskurzust, s ismételten főként ők azok, akik e kérdéskör alkotó továbbgondo­lását vállalták. Szegedy-Maszák Mihály A ká­non mibenléte: remekmű és fejlődéstörténet című tiszteletet ébresztő (impozáns) írásában iro­dalom-, zene és képzőművészeti példákat felvillantva a kánonképző elvek (a „klasszi­kus”, a „nemzetjellem”, a „korszerűség”, a „fejlődés”) bizonytalanságáról, esetlegessé­géről és egymást átható ellentmondásairól gondolkozik, s a kulturális kontextus gyö­keres módosulásával a kánon létjogosultsá­gának megrendülésére utal. Kulcsár-Szabó Zoltán (Kánon és recepció) a kánonról való gondolkodás dekonstrukciós és recepcióel­méleti változatát szembesíti, s ebben a ke­retben vizsgálja meg Szabó Lőrinc pályája­ Antropológiai irányzatok a második világháború után Az összeállítás az antropológia markáns irányzatai szerint tagolódik, az egyes fejeze­teket az olvasót gondosan eligazító kalauzok nyitják, majd szemelvényeket olvashatunk az itthon a művelt közönség körében több­nyire kevéssé ismert antropológus szerzők­től. A sorrend részben egyben időrendet is követ, s a természettudományi ihletettségű modellezéstől a kognitív és strukturális ant­ropológián át egészen a posztmodern em­bertanig követi e nagy sodrású és szerteága­zó diszciplína közelmúltjának történetét. A kötet logikus és tagolt szerkezete éppúgy di­csérendő, amiként tematikai gazdagsága is. A szerkesztő az antropológiát a társtudomá­nyok (biológia, ökológia, szociológia, pszi­chológia, nyelvészet, irodalom- és történet­­tudomány) gazdag kontextusában helyezi el, így az olvasónak távlata nyílhat a különböző tudásterületek közötti folyamatos jelcserék, jeláramlások megfigyelésére. Annak megta­pasztalására, hogy az embernek, mint kultú­­ra­ alkotta és kultúraalkotó lénynek az ön­magáról való tudása, így „ember­ voltának” természete időben és térben folyton változó képet mutat. (Ahogy Clifford Geertz kissé csüggesztően fogalmaz Max Weber, vagy mondhatjuk Nietzsche nyomán: „az ember olyan állat, mely saját maga készítette háló­jában vergődik”. Bizony halak a hálóban, s a „hatalmas halász” is mi vagyunk.) Az antro­pológia épp ezért derék és szépen kockáza­tos tudományág, a maga folyton elillanó és újratermelődő tárgy területével, bátor műve­lőivel, kimeríthetetlennek látszó „készleté­vel”. Magam a kötetben a kívülálló gyönyör­ködésével olvastam például a guaikuru férfi megejtő praktikájáról, miszerint „ha bár­mely okból véget akar vetni a házasságának, egyszerűen a falu egy másik kunyhójába költözik pár napra, míg a felesége meg nem érti a célzást, és vissza nem tér a családjá­hoz”. Mármint az eredetihez. Ugyanakkor újból átéreztem annak egyoldalúságát, hogy lévén férfi, folyton feszülten figyelő ősi va­dászok génjeit hordozom, s nem megfontol­tan, csöndes nyugalomban élő gyűjtögető asszonyokét. Utóbbi talán jobban szolgálná a precízebb filológiát. (Szerkesztette Biczó Gábor. Csokonai Kiadó, 2003. 283 oldal, 1780 Ft) Jacques Maquet: Az esztétikai tapasztalat A vizuális művészetek antropológus szemmel alcí­mű könyvön volt mit szerkeszteni, mert a mintegy 270 lapos kötetet mintegy 15 fordí­tó magyarította. Ez a szöveg állagára sajnos némiképp rányomta a bélyegét, olyannyira, hogy némely pontokon nem könnyű kike­rekíteni (rekonstruálni) a szöveg eredeti ér­telmét. (Egyébként az ez idő szerinti ma­gyar nyelvhelyességhez és ortográfiához va­ló hívebb ragaszkodást mindhárom Antro­­pos-kötettől el lehetne várni, ideértve az egyeztetést, a központozást, a proporció­ Antropológia és irodalom Az Egy új paradigma útkeresése alcímű kötet valóban úttörőmunka. A tavalyelőtt ősszel Miskolcon rendezett sokakra kiható (monst­re) tanácskozás antropológusok és irodalmá­rok számára teremtett lehetőséget, e két - önmagában is roppant sokirányú - tudo­mányterület közös pontjainak keresésére. Az eredmény az előzetesen kijelölt távlat bá­torsága, a megszólaltatott témák gazdagsá­ga, a módszertani megközelítések gyakori fi­nom megmunkáltsága tekintetében is tiszte­letet ébresztő. Arra a kérdésre, hogy a „kul­turális alapélmények szövegesítése”, s ugyanakkor az irodalmi szöveg „kulturalizá­­ciója” milyen módon is teremt összefüggést, aktív csereviszonyt antropológia és irodalom között, a kötet írásai többnyire közvetett és bölcsen összetett válaszokat adnak. Az iro­­dalmiság a fikció- és elbeszéléselmélet hatása révén hatott az antropológia önértelmezésé­re, amennyiben egy kulturális rendszer ol­vasatai, az idegenségről alkotott képek, a tu­dományág közleményei távolodva a poziti­vizmus ősörökségétől mindinkább interpretá­ciókként tudatosultak, szükségképpen narra­tív-kulturális előfeltételezettséggel, fiktív ka­rakterrel. (Itt Geertz és Greenblatt elődje­ként újfent Nietzschét lehetne citálni). Ugyanakkor az irodalom felől közelítve a fikció mediális létesítő ereje isemmt antro­pológiai szükségletként értelmeződik. A kö­zeledés így kirajzolódó útjain aztán már ava­­tottság és körültekintés dolga a diskurzív ta­lálkozás színrevitelének kimunkáltsága. A kölcsönösség minuciózus kiaknázása törté­nik meg mások mellett Hárs Endrének a „köztességet”, Molnár Gábor Tamásnak a valóságokat teremtő allegorikus modellépí­tést hangsúlyozó tanulmányában, Simon At­tilának az identitásteremtés színházi alap­helyzetét Arisztophanésznál vizsgáló írásá­ban vagy Hansági Ágnesnek az Ixion-szind­­rómáról szóló munkájában. De az emberi kondíció közvetítő rendszereinek fürkészé­­sébe többek között bevonódik a vallási és az idegenség-hermeneutika (Frida Balázs, Mártonffy Marcell, Török Dalma, Hima Gabriella, Fodor Péter), a kulturális fenome­nológia (Bengi László), az antropológiai és esztétikai médium vagy az öröklött diskur­zus emberkép-teremtő teljesítménye (Lő­­rincz Csongor, Menyhért Anna). Kulcsár- Szabó Zoltán a megnyilatkozások „referen­­ciálisan radikális megbízhatatlanságát” kö­vetkezteti ki vizsgálódásaiból, arról értekez­ve, hogy a megértés örök törékenységét leg­­följebb az olvasás „jámborsága”, mint az in­terpretáció „szinte lehetetlen formája” ellen­súlyozhatja. Minthogy egy új tudományos kérdezés elindulásának eseménye, úgy an­nak eredménye sem az értelmezői akarat ki­zárólagos teljesítménye. Ez idő szerint­ az irodalom és antropológia kapcsolatának alighanem legfőbb tanulsága a kölcsönös el­bizonytalanítás lehet, mert ahogy a szövegek „antropológiai” olvasásban aktiválódó kultu­rális kódjai szükségképpen feszültségbe ke­rülnek a stabilizálhatatlan nyelvi-retorikai konfigurációkra irányuló „irodalmi” olvasás­sal, azonképpen a szövegekben közvetítődő embertani tapasztalatok időtlen „bebiztosítá­sa” is kétséges. Ezért nem lehet bizton meg­mondani, hogy mi az irodalom, hogy mi az antropológia, s hogy mire mennek ketten? Csak annak örülhetünk, s ez nem kevés, hogy szerzőink dolgosak voltak és jámborak, s mi ez által biztosan gyarapodtunk. (Szerkesztette Biczó Gábor és Kiss Noémi. Cso­konai Kiadó, 2003. 437 oldal, 980 Ft) A Fókusz Könyváruház (Budapest, VII. Rákóczi út 14-16.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. Gabriel García Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet (Magvető) 2. Szabó Magda: Für Elise (Európa) 3. Moldova György: A tékozló koldus 1. (Urbis) 4. Márai Sándor: Az igazi, Judit ...és az utóhang (Helikon) 5. Moldova György: A tékozló koldus 3. (Urbis) 6. J. K Rowling­: Harry Potter és a Főnix Rendje (Animus) 7. Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen (Magvető) 8. Esterházy Péter: A szavak csodálatos éle­téből (Magvető) 9. Moldova György: A tékozló koldus 2. (Urbis) 10. Márai Sándor: Füves könyv (Helikon) náltságot, de helyenként még a szó szoros értelmében vett értelmességet is!) Nagy se­gítség mindenesetre, hogy a belga szárma­zású, Amerikába költözött, a különböző tu­dományterületekre nagy kedvvel kiránduló szerző sejthetően valóban nem fogalmaz túl bonyolultan. Fontos, a nevelésben is hasz­nosítható erénye az érvelésnek, hogy a min­dennapok összefüggéseiből kiindulva köze­lít az esztétikum megtapasztalásához. Maquet vállaltan korszerűtlen és népszerű­sítő, mindazonáltal eszélyesen és élvezete­sen elmélkedik az esztétikum kultúrafüggő természetéről, a tárgyakhoz való gyakorlati, vallási, politikai és esztétikai viszonyulás örök körforgásáról. (Szerkesztette Bán András és Biczó Gábor. Cso­konai Kiadó, 2003. 267 oldal, 2200 Ft) Kozma a Spinozában Január 11-én, vasárnap délután fél ötkor Kozma György régi és új Trabant- és Balaton-számait énekli, majd beszélget Fehér Annával a Dob utca 15-ben. 1­901 ÉLET ÉS­# IRODALOM

Next