Élet és Irodalom, 2005. július-december (49. évfolyam, 26-52. szám)

2005-07-01 / 26. szám - Siegfried Mattl: Történettudomány és emlékezéskultúra • Siegried Mattl történész, a Bécsi Egyetem tanára, a kultúr- és médiatörténet kutatója. Fordította: Tillmann J. A. (15. oldal)

A századfordulón három fogalom alakítja a történelemről alkotott elképzeléseinket: a trauma, az amnézia, és - komplementer mindkettőhöz - a nosztalgia. Az emlékezetkul­túrára vonatkozó klinikai tanulmányok, az Auschwitz reprezentálásának képességét öve­ző politikai-kulturális összetűzések, az elekt­ronikus médiumokkal kapcsolatos tapasztala­tok, valamint a történelmi objektivizmus revíziója szkeptikus mérleget mutatnak. A történelem, amit oly’ sokáig érthető jelek és monumentumok szervezett mezejének te­kintettek, pozitív tudástárlónak, erkölcsi pél­dák leltárának, végül legalábbis egy olyan rektornak, amelynek mentén a személyes és közösségi identitás kialakul, egyre inkább szerencsétlenségek láncolatának mutatkozik. Ez az emlékezet kínzó, egyáltalán nem pate­­tikus. Ezzel szemben megszállottnak tűnünk a muzealizálás eszméjétől és a retróstílustól, amelyekkel a produktumok és a termékhez kötődő eljárásformák egyre gyorsabb felej­téskényszere ellen szeretnénk fellépni. Ez a történet melankolikus és triviális, jelentősé­get nélkülöző. Társadalmi valóságokról szólunk, nem spekulációkról. 1980-ban az Amerikai Pszi­chiáterek Egyesülete a gyerekkori szexuális visszaélések paroxizmusára reagálva hivata­losan elismerte az ún. „Postraumatic Stress Disorder”-t. Ezt úgy határozzák meg, mint olykor megkésett, hallucinációk, szorongásos álmok, fixa ideák vagy magatartások formájá­ban jelentkező kötődést a traumatizáló él­ményhez, ami helyzetfüggő bénultságra vagy nem kívánt cselekvési automatizmusokra ve­zet. Annak kérdése, hogy a gyermekekkel történő szexuális visszaélések esetében való­ságos eseményről vagy fantazmáról van-e szó, ma nem kevésbé vitatott, mint amikor Freud felfedezte, és a képzelődésekhez sorol­ta. Ezenközben bizonyossá vált, nem utolsó­sorban állítólagos tettesek hisztérikus önvád­ló esetei révén, hogy az emlékek nem tényszerűek, hanem aktuális jelenségei az emlékezet - mentális vagy testi - regulációjá­nak. Ez nem általában, minden individuális szörnyűségével egyetemben, teszi kétségessé a gyermekekkel történő visszaélés valóságát, de megkívánja annak a konstellációnak a megtalálását, amely a szubjek­tum és a társadalom számára olyan közös retrospektív enyész­­pontot kínál, amelyet a bűn és el­nyomás vesz körül. A „Posttraumatic Stress Disor­der” leküzdésére irányuló fára­dozásnak arra kell törekednie, hogy a traumatizáló eseményt el­felejtése érdekében az emléke­zetben megismételje. Ez az a pont, ahol az amerikai pszichiá­terekkel szemben alapvető kifo­gás merül fel. Meghatározásuk - érvel Pamela Ballinger A túlélők kultúrája című szövegében - megkülönböztetés nélkül egy ka­lap alá veszi az olyan történelmi sérülések áldozatait (a háborús veteránokat, a koncentrációs táborok túlélőit, valamint a hirosimai és nagaszaki atomtáma­dás áldozatait) az olyan individuális áldoza­tokkal, akik szexuális vagy másfajta visszaélé­seket szenvedtek el. Mi több, véleménye szerint a történelmi katasztrófák áldozataival való azonosulás vágya az amerikai fehér, kis­városi szektában vallásos vidék aktuális kultu­rális adottságának meghatározottságából ered. Ballinger nézőpontjából a gyerekekkel való visszaélés nyilvános kezelése az Egyesült Államokban egy olyan diskurzust honosított meg, amelyet az amerikai társadalom egyik domináns, de félelemmel eltelt csoportja ve­zet egy közös történelmi traumákra hivatko­zó csoportokból álló multikulturális környe­zetben, hogy maga is igényt formálhasson az áldozat szerepére. A trauma élvezete Míg a traumatikus emlékezet a felejteni nem tudás terhét rója a történelmi áldozatokra, addig az individuális áldozatok esetében for­dítva van: az ő kiindulópontjuk az attól való félelem, hogy elfelejtik az eseményt és ezért téves magatartásra kényszerülnek. Az egyes ember szenvedéstapasztalatában ez csekély különbséget jelent, de segít a trauma és am­nézia, a makacs emlékezet és az emlékezet­vesztés egyidejűségének paradoxonát megér­teni. Jan Buruma az áldozattá stilizálódás örömeiről és veszélyeiről szólt, arról a jelen­ségről, amely a századvégen egyre több és több egyént, csoportot, szcénát, etnikumot késztet arra, hogy a másokkal szembeni szük­ségleteit a soára hivatkozva érvényesítse. Az európai zsidóságot ért ipari-bürokratikus tö­meggyilkosság, amit Adorno óta reprezentál­­hatatlannak, a mondhatatlannak számít, egy hirtelen fordulat nyomán heterogén törté­nelmek és kulturális törekvések univerzális hivatkozási pontjává vált. De milyen más for­mában mehetett volna ez végbe, ha nem ép­pen abban a pluralisztikus tömegkultúrában, amelyet Adorno a felejtés totalitárius stratégi­ájának folytatásaként és beteljesítéseként írt le? Amiből az a kérdés is következik, hogy egyáltalán milyen formában lehet ma esemé­nyeket közvetíteni és kommunikálni? Milyen kultúra, az emlékezet milyen struktúrája és milyen fajtájú emlékezetek jelentik az előfel­tételét annak, hogy egy, az áldozatok számára alakíthatatlan és ezért traumatikus esemény mások számára identitásképző lehessen? An­ton Kaes a History on Film: Public Memory in the Age of Electronic Dissemination című tanul­mányával mutatta meg, merre kell haladnia e jelenség reflexiójának. A klasszikus elbeszé­lés, amelyben a beszélő szerepének hitelessé­ge dönt, amelyben a nyelvtani és dramaturgi­ai szerkezetek teszik lehetővé az elbeszélt tartalmak viszonylagossá tevését és az értel­mező együtt-alakító szerepét, az öntematizá­­lást; az elbeszélés, amely alapozó folyamatok és oksági láncolatok megismerési mintázatát feszíti ki, át kellett adja helyét a vizuális emlé­kezetnek. Az írott szövegek még a beszéd narratív szerkezetét követték, ám mára a fo­­tografikus kép és a film vált a meghatározó közösségi emlékezet tárlójává. Ezek a nyelv dialogikus képességével ellentétben merőben performatív hatásúak, avagy - Kaes kiélezett megfogalmazásában -: a filmek nem ismerik a múlt időt, bennük minden anyag szimultán jelenik meg. A látszólag történelmi anyag is. És az elektronikus képmédiumok számára a történelem tényleg nem egyéb, mint anyag, amelyet saját szabályaiknak megfelelően ala­kítanak újjá. Valahányszor történelmet érin­tenek, nem múltbélit jelenítenek meg, ha­nem aktuálisat - a mi aktuális esztétikai, kulturális, társadalmi megszokásainkat. A történelmi nyom mindennemű tapasztalati háttér nélküli nosztalgikus jellé válik, a törté­nelem megrendezetté, például az inkvizíció egy szerelmi történet díszletévé lesz. Kaes a történelmi képzeletnek a filmképek által tör­ténő gyarmatosításának nevezi ezt. A trauma­tizáló eseményt a zsánerek és médiaspecifi­kus norrémák sorába illesztésével sikerül reprezentálni, azaz olyan jelsíkra átvinni, amelyen egyszerre mehet végbe kognitív és érzelmi felfogása. A történelem az ezredvé­gen a trauma élvezetének bizonyul - senki sem tudta ezt olyan pompásan megrendezni, mint Steven Spielberg a Ryan közlegény meg­mentése első perceiben­­ azon az áron, hogy szinguláris volta elfelejtődik. A történettudomány olykor ennek az emlé­kezetkultúrának a centrumába kerül, minde­nekelőtt a kollektív emlékezetek lehetőségei­nek vizsgálata során, többnyire azonban kimarad belőle. A történetírás mint egymásra vonatkozó szövegek növekvő korpusza meg­lepően erősnek bizonyul olyan esetekben, amikor az egyértelmű megítélés és a moralis­ta szerepének elhárításáról van szó. Törté­netírás azért létezik, mert egyre erősebben differenciálódik, saját modelleket és elméle­teket alkot, valamint azért, mert szigorú módszerbéli támasztékot keres a társadalom- és természettudományoknál. Az ezredfordu­lón nem éppen könnyű meghatározni a tör­ténetírást. Ami elérhető, az egy tabló, de tud­juk jól, mennyire hangulatfüggők az ilyen elősorolások. Vannak messzemenően szako­sodott hely-, város-, nemzettörténetek, új és újabb technika-, filozófia- és mentalitástörté­netek, a nők és a nemek történetei, a teoreti­kus tárgyak történetei, létezik történeti ant­ropológia, társadalomtörténet, történeti kommunikációkutatás és New Historicism, Oral History, kvantifikáló történelem, törté­neti szemantika, objektív hermeneutika etc., miközben egy átmenet részesei vagyunk, amelynek során a történetírás mindama zsá­­nerei és szubzsánerei közt fáradságosan vég­zett határmegvonások, amelyek egykor a cur­­riculumok és a tudománypolitika számára talán szükségesek voltak, ám számunkra egy új századelőn idejétmúltnak és akadályozó­nak tűnnek. A nagy tekintélynek örvendő In­tellectual Historyról W. J. Bouwsma már né­hány éve megállapította, hogy megszűnt a szellemi vívmányokat mint az ember fensőbb­­ségét a világban szimbolizáló diszciplína len­ni. Sportos szellemi teljesítmények és nagy eszmék genealógiája helyett az intellektust ma szerényen az emberi organizmus képessé­gének tartjuk, amivel jelentést visz környeze­tébe, jelentést talál, és azt értelmezni képes. História helyett hisztéria Úgy tűnik, a történetírás a századvégen a hu­mántudományok között a legkövetkezeteseb­ben tette kérdésessé saját helyzetét, és távlat­váltást valósított meg: egy eleve adott, felismerhető tárgy helyett saját közössége gya­korlatából indul ki. Legalábbis ezt teszik olyan vitán felül álló történelemteoretikusok, mint Michel de Certeau vagy Hayden White. A tör­ténetírók plauzibilis történeteket találnak ki - így szól állapotjellemzésük­­, amelyek csak té­­nyeik kényszerűen magasabb valóságtartal­mánál fogva különböznek az irodalmi fikciók­tól, nem pedig elbeszélésük mintázatát és a kombinatorikus szabályait tekintve. A törté­netírás - állítják folytatólag - kulturális gya­korlat, ami szó szerint az írásra épít, ponto­sabban az alfabetikus feljegyzési rendszerre, amely maximum 26 jelével lehetővé teszi a vi­lág komplett fogalmi leképezését, továbbá vál­tozó kontextusok kommunikálását is. A törté­nelem, amelyet a történetírás szem előtt tart, elsősorban kulturális szöveg, és nem rekonst­rukciója - miként azt sokáig hitte - egy tőle függetlenül lefolyt múltbéli valóságnak Stephen Greenblatt „szennyes rítusokról” szóló könyvében lenyűgöző példáját adja egy olyan történetírásnak, amely a jelentések de­kódolásának szenteli figyelmét, ahogy az csak egy szövegegyüttes mélyszerkezetében lelhe­tő fel: az új-mexikói cuni-indiánok szertartási táncának etnográfiai leírásait, amelyek során féktelen nevetés kíséretében ürüléket esznek és vizeletet isznak, intertextuálisan, azaz más távoli szövegekre vonatkoztatva (mint ami­lyen Rabelais Gargantua és Pantagruelle), to­vábbá a keresztény hódítók rítusainak mi­mikrijének tekintett kulturális praktikaként értelmezhetők. Az úrvacsora szertartásának kigúnyolása során az alávetett indiánok visz­­szanyerik szimbolikus hatalmukat, és egyúttal emlékeznek a győztesek által elnyomott ere­deti és közösségi gyógyító rítusaikra. Ugyan­akkor ez az alávetettség tényleges állapotá­nak elismerése is, jóllehet a szertartás a felettük uralmat gyakorlók körében undort, pánikot és félelmet vált ki, mivel csak erős, szervezett politikai erőknek tulajdonítanak olyan tekintélyt, ami képes a civilizatorikus szabályok ilyetén áthágására. Az ilyen történetírói belátások az írásos fel­jegyzésrendszerekkel szemben teljesen meg­változott viszonyt feltételeznek. El kell egyen­getniük a tudományos diskurzusok és a triviális kijelentések közti rangkülönbsége­ket, venniük kell a szabadságot arra, hogy ke­resztirányú, nemcsak módszeresen biztosí­tott, hanem poétikus kapcsolatot is hozzanak létre a szövegek között, és jogot kell formálni­uk arra, hogy a diskurzív alakzat teljes re­konstruálása helyett egy periferikus adottság sokszempontú elemzését végezzék el. A századvégen az elektronikus médiumok traumától és amnéziától megszállott emléke­zéskultúrája konvergál az önnön fikcionális tartalmait reflektáló posztmodern történet­­írással. Az ebből kialakuló és az eljövendő év­századot meghatározó projektnek már van saját neve: „Mystery”. Névadója, Gregory Ulmer szerint a „misztéria” mellőzi a törté­nelemben és a történetírásban működő olyasféle kollektív szubjektumokat, mint amilyen a szellem, az állam, a nép vagy az osztály. A „misztéria” egy olyan radikálisan szubjektív és tevékeny történet, ami egyúttal történetírás is kíván lenni, és ott valósulhat meg, ahol az elektronikus médiumokat, ne­vezetesen az új archiválórendszereket, mint amilyen a videó és a digitális tárlók, egyenér­tékűnek tekintik az írással és a levéltárral. És akkor válik lehetővé, amikor a komplex nar­­rációt, a klasszikus elbeszélést a jelentésadás vagy jelentésváltoztatás más formái szorítják ki, mindenekelőtt az anekdota vagy a vicc, ami a tévé korszakában hódította meg a kul­túrát. Szituatív versus narratív, performansz versus elemzés - körülbelül így foglalható össze a XXI. században Gregory Ulmerrel a történetírás környezete. Az írott szövegek helyett, amelyek szokványos logikával, nyelv­tannal és ideologikusan preformált szeman­tikával dolgoznak, s minek folytán e textusok objektívnek-valóságosnak tűnnek, esztétikai­lag és érzelmileg szabályozott vizuális szöve­gek vonzzák magukhoz a jelentésről szóló vi­tákat. A történelem mint videográfia és komputerszimuláció lehet szép, visszataszító, bizarr, okos vagy bármilyen, de igaz nem lesz a verifikációs elv értelmében. Ebben az a jó - minekutána a valódi történelemről alkotott elképzelés a történelemtudomány önrefe­­rencialitása folytán kimerült -, hogy a törté­netírás megszabadul az uralom igazolásának gyanújától. Gregory Ulmer szerint a „misztéria” az elektronikus archívumok általános és olcsó hozzáférhetősége és egyszerű technikai ke­zelhetősége mellett gondolható el. Kulturális előkészítése az instrumentális ész kritikája során történt, trónfosztását a feminista tudo­mány, a fenomenológia és Foucault struktu­rális hermeneutikája vitte végbe. Ámde - s ez megint csak egy paradoxonra vezet­­: nem ezek a kritikai tudományok adják a „miszté­ria” szoftverét, hanem fordítva, a legerőseb­ben elemző és racionális irányultságú törté­netírói eljárások, amelyek a történelmet szimulációként teszik elképzelhetővé. Ugyanakkor kétségtelen, hogy egy extenzív elektronikus kultúra sem nélkülözheti az el­beszéléseket, a kis elbeszéléseket, szűkülje­nek bár szinte egyetlen helyzetre, s mi más szállíthatná ezeket az elbeszéléseket, mint a jövőbe vetített múlt? Azonban ezeknek az el­beszéléseknek a „tényei” a gépi adatkezelés számára alkalmas formában, azaz sorozatok­ként és klaszterekként kell rendelkezésre áll­niuk, és a dramaturgia algoritmizálható kell legyen. Csak ily módon lehet programozni videojátékokat és használni a programnyel­vek moduljait. Nem jelent nagy kockázatot annak előrejel­zése, hogy a XXI. század az elektronikus játé­kok kora lesz. A „mesterséges intelligencia” erélyes ügyvédei semmitől sem félnek job­ban, mint az unalomtól, ami akkor állna elő, amikor a fizikai és szellemi munka nagy ré­szét gépek vennék át. A „misztéria”, a végte­len mennyiségű virtuális életrajz ebben segít­hetne. Ám ennek ára van. A játékok formális szabályai határozzák majd meg azt, hogy mi lett légyen lehetséges; a történetírás neuroti­kus magva, vagyis a társadalmi rendszerek és alrendszerek meghatározó tényezőinek kere­sése megszűnik. A trauma, amnézia és nosztalgia jelenti a XX. század végén azokat a válságtüneteket, amelyek révén egy új emlékezetkultúra ho­nosul meg, a tiszta emlékezet kultúrája, ha annak elismerése mellett döntünk, hogy az emlékezet és a múlt paradox viszonyban áll­nak. Az emlékezet definitív módon teremt múltat, míg a múlt a most és a megelőző köz­ti minimális időzés határértékéig menően te­remt kikötőhelyeket a potenciális emlékek számára. A történelem szabadon formált poé­­zisből fog állni, és a történetírás teljesen fel fog oldódni új, produkciós asszisztensi szere­pében. (Siegfried Matti történész, a Bécsi Egyetem ta­nára, a kultúr- és médiatörténet kutatója) (Fordította: Tillmann J. A.) SIEGFRIED MATTL: T­örténettudomány és emlékezéskultúra 2005. JÚLIUS 1. ­ MEGHÍVÓ a Miskolci Galéria Rákóczi-házába (Miskolc, Rákóczi u. 2., bejárat a Széchenyi utca felől) eMtíz című kiállítás megnyitójára június 30., csütörtök, 17 óra A kiállítást megnyitja Szoboszlai Lilla kurátor BATYKÓ RÓBERT BÁNKI ÁKOS CSABAI RENÁTÓ DROZSNYIK DÁVID GÖRÖG FERENC GÁBOR MÁTHÉ KATALIN PUSZTA BENCE PUZSA DIÁNA REICHARDT ANNA SZANYI BORBÁLA ÉLET ÉS­« IRODALOM]

Next