Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)

2006-02-24 / 8. szám - Báron György: A gondolkodó ember cigarettája • filmkritika • George Clooney: Good Nicht and Good Luck (31. oldal) - ef Zámbó István: munkája • kép (31. oldal) - Koltai Tamás: 15 nő • színikritika • April de Angelis: Színházi bestiák, rendező Lévay Adina, Új Színház | Alan Bennett: Beszélő fejek, rendező Bálint András, Thália | Fassbinder: Petra von Kant keserű könnyei, rendező Guelmino Sándor, Magyar Színház (31. oldal)

Film BÁRON GYÖRGY: A gondolkodó ember cigarettája Amikor 1950 telén egy Joseph McCarthy nevű wisconsini honatya bejelentette, kereken 205 kommunis­ta dolgozik az USA külügyi appará­tusában, mindenki csak legyintett. Ezt a McCarthyt a szenátusban senki nem vette komolyan, az ütődött fizi­miskája és a koszlott külleme miatt, meg azért, mert az előző években nemigen szólalt fel, szerencsére, csak fegyelmezetten szavazgatott a repub­likánusokkal. McCarthy, megmámo­­rosodva a saját ötletétől, rögvest ne­kilátott, hogy megkeresse a kétszázöt bolsit, majd a többi százezret, elvég­re, ha a szigorúan ellenőrzött Foreign Office-ban ilyen sok a vörös, mennyi lehet másutt, a haditengerészettől a filmiparig. A modortalan, bamba sze­nátortól lassanként rettegni kezdtek, mert az alattomosan gerjesztett féle­lem terjed, akár a pestis. Egyre töb­ben hajlottak arra, hogy a kerek fejű, rossz külsejű republikánusnak igaza lehet, ha már ennyit mondogatja a magáét, s ennyien mondják az övét. A boszorkányüldözés a leglátványo­sabban a liberális fészeknek tartott Hollywoodban pusztított: világhíres művészek pályáját törte derékba. A filmváros máig nem felejt, amikor 1999-ben tiszteletbeli Oscarral tün­tették ki minden idők egyik legna­gyobb amerikai filmrendezőjét, az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizs­gáló Bizottsággal együttműködő Elia Kazant, a kollégái előbb tüntettek, majd a díjátadó esten, midőn az agg Mestert színpadra szólították, látvá­nyosan elhagyták a termet. A Hollywoodi Tízek történetéről a film és a média jóvoltából sokat tu­dunk, ám jóval kevesebbet azokról az egyszerű emberekről, akik a pu­­rifikátor honatya keresztes hadjára­tának áldozataivá váltak. Az ő sorsu­kat eleveníti föl George Clooney hat Osca­rrá jelölt­ filmje, a Good Night and Good Luck. Pontosabban azét a férfiúét, aki szembeszállt a szenátor­ral: Edward R. Murrow-ét. McCar­thy vesztét a média okozta: tettei­­szavai-vádaskodásai lelepleződtek és önmaguk ellen fordultak a televíziós közvetítések reflektorfényében. Murrow az egyik legnagyobb ameri­kai csatorna, a CBS See It Now! című politikai show-ját vezette. Nem volt különösebben bátor, csak tisztessé­ges, világos fejű és ízig-vérig profi. Márpedig a profi újságírót az külön­bözteti meg a többitől, hogy végére jár a dolgoknak, tudatosan, felké­szülten halad előre, lépésről lépésre, nem hagyja magát részigazságok ál­tal eltántorítani, képes különbséget tenni lényeges és lényegtelen, tény és vélemény, bizonyíték és szóbeszéd között, s csöppet sem mellékesen, vannak elvei, amelyek nem politikai pártokhoz kötődnek, hanem ahhoz, ami a szakmája, s egyszersmind a demokratikus közösség erkölcsi fun­damentuma: az emberi méltóság és a szabad szó tisztelete. Ha a fentiek úgy hangzanak, mint jó tanácsok kezdő sajtómunkások­nak, az aligha véletlen: George Clooney filmjét kötelező tananyaggá tennem minden újságíró-iskolában. S ha ez riasztónak hat, elvégre po­kolba az oktató célzatú mozgóké­pekkel (és kritikusokkal), sietek hoz­záfűzni: a Good Night and Good Luck remek mozi, az utóbbi évek egyik legszínvonalasabb amerikai produk­ciója. Nem nyit új utakat a filmnyelv­ben (az ilyesmit amúgy sem onnan várjuk), visszakanyarodik a jó öreg hollywoodi elbeszélés technikájához, amely - szemben a mai bombaszti­kus, szupertechnicizált megatermé­kekkel - egyszerű, világos, bensősé­gesen emberi és hatásos. George Clooney (és operatőre, az ugyancsak Oscarra jelölt Robert Elswit) a szí­nesre forgatott, majd fekete-fehérre lehúzott nyersanyagon tökéletesen rekonstruálja a történet idejének, az ötvenes éveknek nemcsak a hangu­latát, atmoszféráját, öltözködését, tárgyi világát, gesztusait és hajvise­letét, hanem az akkori mozifilmek világítástechnikáját, intim közelké­peit, vágásait és jellegzetes beállítá­sait is. A hiteles miliő több puszta szakmai bravúrnál: stílus, amely a történéseknek formát ad. A cigik a szájszögletben, a régi tányérmikro­fonok és ormótlan kamerák, a kar­tonpapírra felírt súgószöveg, a lokál a búgó hangú fekete énekesnővel, a whiskyspoharak, s mindenekelőtt a gyors közelikben felvillanó akkori ar­cok. Akárha korabeli technikával föl­vett dokumentumtekercseket lát­nánk, s ezt az érzésünket erősíti, hogy a szövegek jó része, ráadásul épp a legfontosabbak, Murrow ere­deti beszédei és kommentárjai. E stí­lus meggyőző erejéről sokat elmond, hogy az elővetítéseken a nézők min­den színésszel elégedettek voltak, csak McCarthy szenátor alakítójával nem, mert szerintük túljátszotta a szerepét. Nos, maga McCarthy volt a vásznon, eredeti dokumentum-fel­vételekről... Az egyetlen züllött ripacs a csa­patban. A világsztár Clooney jól tette, hogy önmagára mellékszerepet osz­tott, s a főszerepre megtalálta a ná­la kevésbé ismert, ám fenséges ala­kítást nyújtó (őt is Oscarra jelölték) David Strathairnt. Filmje, akár a becsületes régi mozidarabok, sokat bíz a közelikben megjelenő arcok­ra, mindenekelőtt a főhősére. Ez tökéletesen egybevág a mű tárgyá­val: Murrow médiaszemélyiség, aki estéről estére a pőre fizimiskáját vi­szi a vásárra. Pengeéles száj, szigo­rú, pontos mondatok, kérlelhetet­len tárgyilagosság­­ ennek az embernek, ha ránézünk, hinni le­het, mert hiteles az arca (vessük össze a sok lehasznált, ócska pofá­val a képernyőnkön...). A film talán legszórakoztatóbb pil­lanata, amikor a CBS esti politikai show-műsora előtt levetítenek egy korabeli tévéreklámot, amely a Ken­tet azzal ajánlja figyelmünkbe, hogy az „a gondolkodó ember cigarettá­ja”. Hol vannak már a cigireklámok? És hol láthatók ma olyan hirdetések, amelyek a „gondolkodó emberre” hivatkoznak? Ilyen ósdi szlogennel posztmodern világunkban sem cigit, sem tévéműsort nem lehet eladni. Erről a veszteségről szól George Clooney filmje, hogy a Murrow-k el­tűnésével mindent meg(e)te(t)het­­nek velünk. (Good Night and Good Luck. Ameri­kai film. Rendező: George Clooney.) 2006. FEBRUÁR 24. A Kortárs Képzőművészeti Kurátorok Egyesülete és a tranzit. hu meghívására Magyarországra érkezik Ruth Noack, a documenta 12 (a világ vezető kortárs képzőművészeti bemutatója) kurátora, nyugat­­európai társadalomkritikus értelmiségi gondolkodó. MÁRCIUS 1., 18.00 ÓRA , Ruth Noack, documenta 12 kurátor előadása. Kurátori témák és módszerek a Kormányzás című kiál­lítás-sorozattól a documenta 12-ig. MÁRCIUS 1., 19.30-21.00 : Kerekasztal-beszélgetés Ruth Noack, György Péter esztéta-médiakritikus, Havas Bálint képzőművész, Szalai Erzsébet közgazdász, Tamás Gáspár Miklós filozófus, Maxigas cyberpunk, Wirth Judit nőjogi aktivista és Zólyom Franciska képzőművészeti kurátor részvételével. Helyszín: OSA-Archívum (Goldberger-Ház) 1081 Bp., Arany János u. 32. Tolmácsolás lesz. A tranzit kortárs művészeti programot az Erste Bank Csoport támogatja. A program támo­gatói: Osztrák Kulturális Fórum, Goethe-Institut Budapest, OSA-Archívum. KOLTAI TAMÁS: Színház 15 nő A drámaírók közismerten rosszul bánnak darabjaikban a nőkkel, sok­kal kevesebb szerepet - pláne jó szerepet - írnak nekik, mint a férfi­aknak. A színésznők gyakran panaszkodnak emiatt, a színigazgatók pedig lázasan keresik nekik a szerepeket. Amikor már nem bírják cér­nával, műsorra tűzik azokat a műveket, amelyekben csak nők játsza­nak. Úgy látszik, több pesti színházban most telt be a pohár. Az Új Színház stúdiója bemutatta a Színházi bestiák című darabot. Ebben öt színésznőnek jut szerep, a szerzője is nő, April de Angelis. A cég ajándékaként további hat nő vett részt az előadás létrehozásában a fordító Enyedi Évától a dramaturg Hársing Hildáig, a díszlet- és jel­meztervező Balla Ildikó-Gadus Erika kettőstől a rendező Lévay Adi­­náig és a rendező munkatársáig, Hajdinák Juditig. Igazi galantéria. A színházcsinálók nagy adagban törlesztik a női nem ellen elkövetett bűneiket. A darab ugyanis azokról a régi időkről szól, amikor Angliá­ban először léphettek színpadra nők. Aki látta a Szerelmes Shakespeare című filmet, tudja, mi várt az ifjú hölgyekre, ha megpróbálták kiját­szani a tilalmat. Most kiderül, hogy a sorsuk később sem volt fenékig tejfel. Az első színésznőket gyakran inzultálták a férfinézők, az előke­lők szabad prédának tekintették őket, és még az alsószoknyájukat is maguknak kellett beszerezniük (hacsak nem volt, aki a színpadon kí­vül is pártolta a művészetüket). Az írónő serényen elkalauzol a törté­nelmi kulisszák és öltözői intimitások között. Az előbbieket korabeli darabokból vett részletekkel illusztrálja, amelyek egy része tán isme­rős a ködös Albionban, ám nálunk legföljebb elképzelt előadásmódjá­val szórakoztat. Lévay Adina gusztusosan fantáziál, és olykor zenével, olykor köddel árasztja el a színpadot (néha a nézőteret is). Bánsági Il­dikó kiváló ízléssel alakítja a szolidan alázatos nagyasszonyt, a darab­ban meg nem jelenő színháztulajdonos férj feleségét. Pokorny Lia a szenvedélyes színésznő színpadi szerepét, Kecskés Karina a bukott nő életszerepét játssza el. Nagy Mari az életüket a kulisszák mögött fölál­dozó színházi mindenesek karitatív ősanyja. Paradox helyzetben van az alkatánál fogva csupa reflexió, csupa intellektuális irónia, csupa fa­nyar metakommunikációt közvetítő Pálfi Kata, akinek egy megszállott paraszti őstehetség szerepe jutott. Mit lehet tenni, abban a romanti­kus stilizációban, amely a női lélek lírai pátoszával vonja be a színház­­történetet, még ez is elfogadható. Pokorny Liával egy másik estén átsétálhatunk a közeli Thália Szín­házba, amelynek stúdiójában a színésznő történetesen szintén színész­nőt játszik Alan Bennett Beszélő fejek című darabjában. További három színésznő - Almási Éva, Béres Ilona és Börcsök Enikő - fémjelzi még az előadást, ők kénytelenek beérni „civil” szerepekkel. A dramaturg Rad­­nai Annamárián, illetve a díszlet- és jelmeztervező Füzér Annin kívül itt már férfiak is föltűnnek (láthatatlanul) a fordító Vajda Miklós és a ren­dező Bálint András személyében. A szerző szintén férfi, az angol bul­várszínház - ez azért szakmai minőség! - színészként és íróként egy­aránt termékeny figurája, a televízió és a film szorgalmas bedolgozója. Darabjairól szólva, melyek főként a tévének készültek - a Beszélő fejek is onnan került színpadra -, egyik méltatója azt mondta, könnyebb őket élvezni, mint kategorizálni. Én nem látom a kérdést ennyire bonyolult­nak, a szóban forgó opus például klasszikus kommersz, a közhelyek csi­nos gyűjteménye, könnyű kézzel megírva. Ami a műfajt illeti, monoló­gokról van szó - négyet emelt ki közülük a gondos válogatás a Pesti Broadwayn. A négyből egy érdemel némi figyelmet, mely az Egy lencsés­zsákon címet viseli, s egy alkoholista lelkészfeleség meséli el benne, hogy talált vigaszt rendszeresen egy indiai fűszeres karjaiban a bolt hátsó he­lyiségébe zárkózva, amikor már megelégelte férje és nőnemű hívőkből álló fan klubja bornírtságait. Ez eléggé kellemesen maliciózus és szelle­mes szöveg, finoman szatirizál némely bigott klisét, Börcsök Enikő pe­dig úgy adja elő, hogy egyszerre van jelen mint mesélő és az élmény át­­élője, azaz tökéletes és átható portrét alkot a teljes karakterről. Mesteri munka, csak többször van vége, egy icipicit hosszabb a kelleténél. A má­sik három közepes szövegből a három kitűnő színésznő sem tudhat cso­dát csinálni, de megteszik a magukét. Almási Éva egy mániákusan leve­lező aggszűz, Béres Ilona egy férjének gusztustalan titkára rájövő kertvárosi háziasszony, Pokorny Lia egy butácska színésznőcske lelki vi­lágába avat be. Bálint András mint rendező egyszemélyes hatáselemző kontrollcsoportként áll biztosan a hátuk mögött. Ugyancsak stúdióban, a Magyar Színházéban játsszák Rainer Wer­ner Fassbinder Petra von Kant keserű könnyei című (eredetileg filmnek készült) darabját. Ez más kategória, ami a név ismeretében nem meg­lepő, már csak azért sem, mert többször volt látható magyar színpa­don. A szerzőn és a rendező Guelmino Sándoron kívül szintén „höl­gyek előnyben” produkció, az eredeti fordító Julian Ria, a díszletet Csanádi Judit, a jelmezeket Balogh Renáta tervezte, a dramaturg Ge­­csényi Györgyi, a rendezőasszisztens Lévai Ágnes. (Ha valakit érde­kel, a három előadásban 29,5 a nők javára.) Látszólag itt van szó leg­inkább „női problémáról”, a címszereplő sztárdivattervező hirtelen föllángoló leszbikus szerelméről egy céltudatos fiatal lány iránt, illetve az őt körülvevő nők (anyja, lánya, asszisztense, barátnője) viszonyáról a váratlan helyzethez. Valójában ez a legkevésbé női darab, mert Fass­binder mélyebbre ás a társasági rovatok pletykaszintjénél, és nemcsak a „botrányt” szembesíti a polgári erkölccsel, hanem a hősnőjében vég­bement zsigeri robbanást is saját humánus dimenzióinak végtelensé­gével, s ebből a konfliktusból Petra előnyösen jön ki, magyarán szólva az elszenvedett testi-lelki kataklizma után jobb ember lesz. Az előadásról sokat elárul a látvány, a zegzugosan elhelyezett közönség elé (mögé, közé) befészkelt nappali-háló-dolgozó hibrid művészies eleganciája. Aki itt lakik, inkább bohém, ellentétben a Fass­binder megírta, polgárian mértékletes, józanul racionális művész-üz­letasszonnyal. Pápai Erika Petrája olyan divattervező, aki imád öltöz­ködni, szeret és tud ruhákat hordani, élvezi a kreációit, és ennek otthon is számos jelét adja. Lelki összeomlása mélypontján lerésze­­gedve csodás ruhakölteményben, hatalmas vörös parókában gyászolja születésnapját. A szerep áthangolása - Petra első pillantásra kihívó ér­deklődéssel tolakszik Karin közvetlen közelébe - távolságot teremt, és megóv a melodrámától. Egy rideg, nárcista lény kap pofont az élettől, pontosabban Ruttkay Laura Karinjától, akinek lenyűgözően termé­szetes életformája a haszonelvű részvétlenség. A Soltész Bözse játszot­ta Marlene nem mint néma munkatárs, hanem mint pofozóbabává alázott házimanó szenvedi végig úrnője szcenírozott fájdalmát, amely­hez Hámori Ildikó szolidan megértő anyaként, Jankovics Anna egész­séges csitriségét rémülettel fölülíró kislányként, Nagyváradi Erzsébet Kisszig barátnőként asszisztál. Az előadás, amely drasztikummal leple­zi bizonyos fokú prüdériáját, akciódúsan kulminál, például sikerül nyílt színen művésziesen szétverni a lakást. Mindazonáltal az állólám­pából ömlő zuhany merő túlzás. A dráma megtörténik, de inkább kí­vül, mint belül. (April de Angelis: Színházi bestiák - Új Színház; Alan Bennett: Beszélő fe­jek - Thália; Fassbinder: Petra von Kant keserű könnyei - Magyar Színház) 31 ÉLET És­# IRODALOM

Next