Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)
2006-02-24 / 8. szám - Báron György: A gondolkodó ember cigarettája • filmkritika • George Clooney: Good Nicht and Good Luck (31. oldal) - ef Zámbó István: munkája • kép (31. oldal) - Koltai Tamás: 15 nő • színikritika • April de Angelis: Színházi bestiák, rendező Lévay Adina, Új Színház | Alan Bennett: Beszélő fejek, rendező Bálint András, Thália | Fassbinder: Petra von Kant keserű könnyei, rendező Guelmino Sándor, Magyar Színház (31. oldal)
Film BÁRON GYÖRGY: A gondolkodó ember cigarettája Amikor 1950 telén egy Joseph McCarthy nevű wisconsini honatya bejelentette, kereken 205 kommunista dolgozik az USA külügyi apparátusában, mindenki csak legyintett. Ezt a McCarthyt a szenátusban senki nem vette komolyan, az ütődött fizimiskája és a koszlott külleme miatt, meg azért, mert az előző években nemigen szólalt fel, szerencsére, csak fegyelmezetten szavazgatott a republikánusokkal. McCarthy, megmámorosodva a saját ötletétől, rögvest nekilátott, hogy megkeresse a kétszázöt bolsit, majd a többi százezret, elvégre, ha a szigorúan ellenőrzött Foreign Office-ban ilyen sok a vörös, mennyi lehet másutt, a haditengerészettől a filmiparig. A modortalan, bamba szenátortól lassanként rettegni kezdtek, mert az alattomosan gerjesztett félelem terjed, akár a pestis. Egyre többen hajlottak arra, hogy a kerek fejű, rossz külsejű republikánusnak igaza lehet, ha már ennyit mondogatja a magáét, s ennyien mondják az övét. A boszorkányüldözés a leglátványosabban a liberális fészeknek tartott Hollywoodban pusztított: világhíres művészek pályáját törte derékba. A filmváros máig nem felejt, amikor 1999-ben tiszteletbeli Oscarral tüntették ki minden idők egyik legnagyobb amerikai filmrendezőjét, az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottsággal együttműködő Elia Kazant, a kollégái előbb tüntettek, majd a díjátadó esten, midőn az agg Mestert színpadra szólították, látványosan elhagyták a termet. A Hollywoodi Tízek történetéről a film és a média jóvoltából sokat tudunk, ám jóval kevesebbet azokról az egyszerű emberekről, akik a purifikátor honatya keresztes hadjáratának áldozataivá váltak. Az ő sorsukat eleveníti föl George Clooney hat Oscarrá jelölt filmje, a Good Night and Good Luck. Pontosabban azét a férfiúét, aki szembeszállt a szenátorral: Edward R. Murrow-ét. McCarthy vesztét a média okozta: tetteiszavai-vádaskodásai lelepleződtek és önmaguk ellen fordultak a televíziós közvetítések reflektorfényében. Murrow az egyik legnagyobb amerikai csatorna, a CBS See It Now! című politikai show-ját vezette. Nem volt különösebben bátor, csak tisztességes, világos fejű és ízig-vérig profi. Márpedig a profi újságírót az különbözteti meg a többitől, hogy végére jár a dolgoknak, tudatosan, felkészülten halad előre, lépésről lépésre, nem hagyja magát részigazságok által eltántorítani, képes különbséget tenni lényeges és lényegtelen, tény és vélemény, bizonyíték és szóbeszéd között, s csöppet sem mellékesen, vannak elvei, amelyek nem politikai pártokhoz kötődnek, hanem ahhoz, ami a szakmája, s egyszersmind a demokratikus közösség erkölcsi fundamentuma: az emberi méltóság és a szabad szó tisztelete. Ha a fentiek úgy hangzanak, mint jó tanácsok kezdő sajtómunkásoknak, az aligha véletlen: George Clooney filmjét kötelező tananyaggá tennem minden újságíró-iskolában. S ha ez riasztónak hat, elvégre pokolba az oktató célzatú mozgóképekkel (és kritikusokkal), sietek hozzáfűzni: a Good Night and Good Luck remek mozi, az utóbbi évek egyik legszínvonalasabb amerikai produkciója. Nem nyit új utakat a filmnyelvben (az ilyesmit amúgy sem onnan várjuk), visszakanyarodik a jó öreg hollywoodi elbeszélés technikájához, amely - szemben a mai bombasztikus, szupertechnicizált megatermékekkel - egyszerű, világos, bensőségesen emberi és hatásos. George Clooney (és operatőre, az ugyancsak Oscarra jelölt Robert Elswit) a színesre forgatott, majd fekete-fehérre lehúzott nyersanyagon tökéletesen rekonstruálja a történet idejének, az ötvenes éveknek nemcsak a hangulatát, atmoszféráját, öltözködését, tárgyi világát, gesztusait és hajviseletét, hanem az akkori mozifilmek világítástechnikáját, intim közelképeit, vágásait és jellegzetes beállításait is. A hiteles miliő több puszta szakmai bravúrnál: stílus, amely a történéseknek formát ad. A cigik a szájszögletben, a régi tányérmikrofonok és ormótlan kamerák, a kartonpapírra felírt súgószöveg, a lokál a búgó hangú fekete énekesnővel, a whiskyspoharak, s mindenekelőtt a gyors közelikben felvillanó akkori arcok. Akárha korabeli technikával fölvett dokumentumtekercseket látnánk, s ezt az érzésünket erősíti, hogy a szövegek jó része, ráadásul épp a legfontosabbak, Murrow eredeti beszédei és kommentárjai. E stílus meggyőző erejéről sokat elmond, hogy az elővetítéseken a nézők minden színésszel elégedettek voltak, csak McCarthy szenátor alakítójával nem, mert szerintük túljátszotta a szerepét. Nos, maga McCarthy volt a vásznon, eredeti dokumentum-felvételekről... Az egyetlen züllött ripacs a csapatban. A világsztár Clooney jól tette, hogy önmagára mellékszerepet osztott, s a főszerepre megtalálta a nála kevésbé ismert, ám fenséges alakítást nyújtó (őt is Oscarra jelölték) David Strathairnt. Filmje, akár a becsületes régi mozidarabok, sokat bíz a közelikben megjelenő arcokra, mindenekelőtt a főhősére. Ez tökéletesen egybevág a mű tárgyával: Murrow médiaszemélyiség, aki estéről estére a pőre fizimiskáját viszi a vásárra. Pengeéles száj, szigorú, pontos mondatok, kérlelhetetlen tárgyilagosság ennek az embernek, ha ránézünk, hinni lehet, mert hiteles az arca (vessük össze a sok lehasznált, ócska pofával a képernyőnkön...). A film talán legszórakoztatóbb pillanata, amikor a CBS esti politikai show-műsora előtt levetítenek egy korabeli tévéreklámot, amely a Kentet azzal ajánlja figyelmünkbe, hogy az „a gondolkodó ember cigarettája”. Hol vannak már a cigireklámok? És hol láthatók ma olyan hirdetések, amelyek a „gondolkodó emberre” hivatkoznak? Ilyen ósdi szlogennel posztmodern világunkban sem cigit, sem tévéműsort nem lehet eladni. Erről a veszteségről szól George Clooney filmje, hogy a Murrow-k eltűnésével mindent meg(e)te(t)hetnek velünk. (Good Night and Good Luck. Amerikai film. Rendező: George Clooney.) 2006. FEBRUÁR 24. A Kortárs Képzőművészeti Kurátorok Egyesülete és a tranzit. hu meghívására Magyarországra érkezik Ruth Noack, a documenta 12 (a világ vezető kortárs képzőművészeti bemutatója) kurátora, nyugateurópai társadalomkritikus értelmiségi gondolkodó. MÁRCIUS 1., 18.00 ÓRA , Ruth Noack, documenta 12 kurátor előadása. Kurátori témák és módszerek a Kormányzás című kiállítás-sorozattól a documenta 12-ig. MÁRCIUS 1., 19.30-21.00 : Kerekasztal-beszélgetés Ruth Noack, György Péter esztéta-médiakritikus, Havas Bálint képzőművész, Szalai Erzsébet közgazdász, Tamás Gáspár Miklós filozófus, Maxigas cyberpunk, Wirth Judit nőjogi aktivista és Zólyom Franciska képzőművészeti kurátor részvételével. Helyszín: OSA-Archívum (Goldberger-Ház) 1081 Bp., Arany János u. 32. Tolmácsolás lesz. A tranzit kortárs művészeti programot az Erste Bank Csoport támogatja. A program támogatói: Osztrák Kulturális Fórum, Goethe-Institut Budapest, OSA-Archívum. KOLTAI TAMÁS: Színház 15 nő A drámaírók közismerten rosszul bánnak darabjaikban a nőkkel, sokkal kevesebb szerepet - pláne jó szerepet - írnak nekik, mint a férfiaknak. A színésznők gyakran panaszkodnak emiatt, a színigazgatók pedig lázasan keresik nekik a szerepeket. Amikor már nem bírják cérnával, műsorra tűzik azokat a műveket, amelyekben csak nők játszanak. Úgy látszik, több pesti színházban most telt be a pohár. Az Új Színház stúdiója bemutatta a Színházi bestiák című darabot. Ebben öt színésznőnek jut szerep, a szerzője is nő, April de Angelis. A cég ajándékaként további hat nő vett részt az előadás létrehozásában a fordító Enyedi Évától a dramaturg Hársing Hildáig, a díszlet- és jelmeztervező Balla Ildikó-Gadus Erika kettőstől a rendező Lévay Adináig és a rendező munkatársáig, Hajdinák Juditig. Igazi galantéria. A színházcsinálók nagy adagban törlesztik a női nem ellen elkövetett bűneiket. A darab ugyanis azokról a régi időkről szól, amikor Angliában először léphettek színpadra nők. Aki látta a Szerelmes Shakespeare című filmet, tudja, mi várt az ifjú hölgyekre, ha megpróbálták kijátszani a tilalmat. Most kiderül, hogy a sorsuk később sem volt fenékig tejfel. Az első színésznőket gyakran inzultálták a férfinézők, az előkelők szabad prédának tekintették őket, és még az alsószoknyájukat is maguknak kellett beszerezniük (hacsak nem volt, aki a színpadon kívül is pártolta a művészetüket). Az írónő serényen elkalauzol a történelmi kulisszák és öltözői intimitások között. Az előbbieket korabeli darabokból vett részletekkel illusztrálja, amelyek egy része tán ismerős a ködös Albionban, ám nálunk legföljebb elképzelt előadásmódjával szórakoztat. Lévay Adina gusztusosan fantáziál, és olykor zenével, olykor köddel árasztja el a színpadot (néha a nézőteret is). Bánsági Ildikó kiváló ízléssel alakítja a szolidan alázatos nagyasszonyt, a darabban meg nem jelenő színháztulajdonos férj feleségét. Pokorny Lia a szenvedélyes színésznő színpadi szerepét, Kecskés Karina a bukott nő életszerepét játssza el. Nagy Mari az életüket a kulisszák mögött föláldozó színházi mindenesek karitatív ősanyja. Paradox helyzetben van az alkatánál fogva csupa reflexió, csupa intellektuális irónia, csupa fanyar metakommunikációt közvetítő Pálfi Kata, akinek egy megszállott paraszti őstehetség szerepe jutott. Mit lehet tenni, abban a romantikus stilizációban, amely a női lélek lírai pátoszával vonja be a színháztörténetet, még ez is elfogadható. Pokorny Liával egy másik estén átsétálhatunk a közeli Thália Színházba, amelynek stúdiójában a színésznő történetesen szintén színésznőt játszik Alan Bennett Beszélő fejek című darabjában. További három színésznő - Almási Éva, Béres Ilona és Börcsök Enikő - fémjelzi még az előadást, ők kénytelenek beérni „civil” szerepekkel. A dramaturg Radnai Annamárián, illetve a díszlet- és jelmeztervező Füzér Annin kívül itt már férfiak is föltűnnek (láthatatlanul) a fordító Vajda Miklós és a rendező Bálint András személyében. A szerző szintén férfi, az angol bulvárszínház - ez azért szakmai minőség! - színészként és íróként egyaránt termékeny figurája, a televízió és a film szorgalmas bedolgozója. Darabjairól szólva, melyek főként a tévének készültek - a Beszélő fejek is onnan került színpadra -, egyik méltatója azt mondta, könnyebb őket élvezni, mint kategorizálni. Én nem látom a kérdést ennyire bonyolultnak, a szóban forgó opus például klasszikus kommersz, a közhelyek csinos gyűjteménye, könnyű kézzel megírva. Ami a műfajt illeti, monológokról van szó - négyet emelt ki közülük a gondos válogatás a Pesti Broadwayn. A négyből egy érdemel némi figyelmet, mely az Egy lencsészsákon címet viseli, s egy alkoholista lelkészfeleség meséli el benne, hogy talált vigaszt rendszeresen egy indiai fűszeres karjaiban a bolt hátsó helyiségébe zárkózva, amikor már megelégelte férje és nőnemű hívőkből álló fan klubja bornírtságait. Ez eléggé kellemesen maliciózus és szellemes szöveg, finoman szatirizál némely bigott klisét, Börcsök Enikő pedig úgy adja elő, hogy egyszerre van jelen mint mesélő és az élmény átélője, azaz tökéletes és átható portrét alkot a teljes karakterről. Mesteri munka, csak többször van vége, egy icipicit hosszabb a kelleténél. A másik három közepes szövegből a három kitűnő színésznő sem tudhat csodát csinálni, de megteszik a magukét. Almási Éva egy mániákusan levelező aggszűz, Béres Ilona egy férjének gusztustalan titkára rájövő kertvárosi háziasszony, Pokorny Lia egy butácska színésznőcske lelki világába avat be. Bálint András mint rendező egyszemélyes hatáselemző kontrollcsoportként áll biztosan a hátuk mögött. Ugyancsak stúdióban, a Magyar Színházéban játsszák Rainer Werner Fassbinder Petra von Kant keserű könnyei című (eredetileg filmnek készült) darabját. Ez más kategória, ami a név ismeretében nem meglepő, már csak azért sem, mert többször volt látható magyar színpadon. A szerzőn és a rendező Guelmino Sándoron kívül szintén „hölgyek előnyben” produkció, az eredeti fordító Julian Ria, a díszletet Csanádi Judit, a jelmezeket Balogh Renáta tervezte, a dramaturg Gecsényi Györgyi, a rendezőasszisztens Lévai Ágnes. (Ha valakit érdekel, a három előadásban 29,5 a nők javára.) Látszólag itt van szó leginkább „női problémáról”, a címszereplő sztárdivattervező hirtelen föllángoló leszbikus szerelméről egy céltudatos fiatal lány iránt, illetve az őt körülvevő nők (anyja, lánya, asszisztense, barátnője) viszonyáról a váratlan helyzethez. Valójában ez a legkevésbé női darab, mert Fassbinder mélyebbre ás a társasági rovatok pletykaszintjénél, és nemcsak a „botrányt” szembesíti a polgári erkölccsel, hanem a hősnőjében végbement zsigeri robbanást is saját humánus dimenzióinak végtelenségével, s ebből a konfliktusból Petra előnyösen jön ki, magyarán szólva az elszenvedett testi-lelki kataklizma után jobb ember lesz. Az előadásról sokat elárul a látvány, a zegzugosan elhelyezett közönség elé (mögé, közé) befészkelt nappali-háló-dolgozó hibrid művészies eleganciája. Aki itt lakik, inkább bohém, ellentétben a Fassbinder megírta, polgárian mértékletes, józanul racionális művész-üzletasszonnyal. Pápai Erika Petrája olyan divattervező, aki imád öltözködni, szeret és tud ruhákat hordani, élvezi a kreációit, és ennek otthon is számos jelét adja. Lelki összeomlása mélypontján lerészegedve csodás ruhakölteményben, hatalmas vörös parókában gyászolja születésnapját. A szerep áthangolása - Petra első pillantásra kihívó érdeklődéssel tolakszik Karin közvetlen közelébe - távolságot teremt, és megóv a melodrámától. Egy rideg, nárcista lény kap pofont az élettől, pontosabban Ruttkay Laura Karinjától, akinek lenyűgözően természetes életformája a haszonelvű részvétlenség. A Soltész Bözse játszotta Marlene nem mint néma munkatárs, hanem mint pofozóbabává alázott házimanó szenvedi végig úrnője szcenírozott fájdalmát, amelyhez Hámori Ildikó szolidan megértő anyaként, Jankovics Anna egészséges csitriségét rémülettel fölülíró kislányként, Nagyváradi Erzsébet Kisszig barátnőként asszisztál. Az előadás, amely drasztikummal leplezi bizonyos fokú prüdériáját, akciódúsan kulminál, például sikerül nyílt színen művésziesen szétverni a lakást. Mindazonáltal az állólámpából ömlő zuhany merő túlzás. A dráma megtörténik, de inkább kívül, mint belül. (April de Angelis: Színházi bestiák - Új Színház; Alan Bennett: Beszélő fejek - Thália; Fassbinder: Petra von Kant keserű könnyei - Magyar Színház) 31 ÉLET És# IRODALOM