Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)

2006-01-20 / 3. szám - Buda Péter - Gábor György: Az ima ideje (3. oldal)

BUDA PÉTER-GÁBOR GYÖRGY: Az ima ideje „Mindennek rendelt ideje van, és ideje v­an az ég alatt minden akarat­nak” - tanítja a Prédikátor könyve, szelíden hívva fel az ember figyel­mét arra, hogy az igazán bölcs min­denkor képes felismerni az idők üzenetét. Természetesen az imának is rendelt ideje van, melynek helyé­ről és időpontjáról az egyes vallások, egyházak és felekezetek saját belátá­suk szerint rendelkezhetnek. A minap, 2006. január 1-jén a Magyar Katolikus Püspöki Konfe­rencia bocsátott ki egy körlevelet, amelyben imaévet hirdet meg „a nemzet lelki megújulásáért”. Az imához, amelyben az ember az emberfelettihez, az Istenhez fordul kérésével, a katolikus felfogás szerint szükség van alázatra, ugyanis alázat nélküli imádságban az imádság aján­dékát nem ismerheti meg az ember. Az imához elengedhetetlen továbbá a mértéktartás és a bölcsesség, vala­mint a felebaráti szeretet, amely - Jézus tanításának nyomán - minden megkülönböztetés nélküli szeretet az ember iránt, pusztán az ember volt okán, s amelynek az ellenségre is ki kell terjednie. Az ima szakrális funk­ciója, megkérdőjelezhetetlen szent­ségi jellege a hívő ember számára különös súlyt ad a kimondott sza­vaknak és gondolatoknak, amelyek­kel bárminemű visszaélés nem pusz­tán blaszfémiának minősül, hanem a hit érzületének mélységes megcsúfo­lása is egyben. * Az imaév meghirdetését tartalmazó körlevél a „Kedves Testvérek!” nehe­zen definiálható megszólításával kez­dődik, de kimondott céljait tekintve az egész nemzethez szándékozik szól­ni, azaz az MKPK a nemzet szószóló­jaként kíván fellépni. Mindezt jogá­ban áll megtenni, sőt kötelességének is érezheti a nemzet egészéért való ki­állást, ám legalábbis ■problematikussá válik a szándék, ha abból világosan kitetszik, hogy az egyház a demokra­tikus rendszerváltás legnagyobb ered­ményére, a korábbi monolitikus rendszert felváltó plurális társadalom politikai, világnézeti, vallási, ideológi­ai, felekezeti, etikai-morális stb. sok­színűségére nem mint társadalmi vív­mányra, hanem a „saját képére és hasonlatosságára” átformálandó egészre tekint. Önnön értékeinek megváltása és feltárása természetesen helyénvaló, de azt mint követendő normatívát állítani egy értékekben gazdag és sokszínű szekuláris társa­dalom elé, s közben a saját éh­eitől el­térők fölött pálcát törni, kirekeszteni, avagy azokat minden bűn okozóivá tenni, súlyos intoleranciáról árulko­dik, amely egy modern demokrati­kus jogállamban elfogadhatatlan. Mindenekelőtt azonban az a kér­dés, hogy mi indíthatta éppen most a nagy tekintélyű egyházi grémiu­mot arra az elhatározásra, hogy meg­hirdesse az imaévet? A bevezető sza­kaszból kiderül, hogy a „2006. esztendő különleges évfordulói”, az 1956-os forradalom és szabadság­­harc ötvenedik és a nándorfehérvári diadal 550. évfordulója késztette az MKPK-t a 2006. évi imaév meghir­detésére. Két jelentős évforduló, nem vitás. Bár az 550 évvel ezelőtti nándorfehérvári győzelem emléke­zetének megidézése, a Nándorfehér­várnál „II. Mohamed szultán táma­dó hadseregével szemben Hunyadi János és Kapisztrán Szent János buz­dítására a hazája védelmében össze­fogó keresztény nép” győzelmének hangoztatása a világi és egyházi tör­ténelem tanulmányozásában valame­lyest is jártas olvasóban némi kételye­ket ébreszthet. Legalábbis annyiban, hogy valóban szerencsés-e, tapinta­tos-e és a kitűzött célnak megfelel-e ma, a XXI. század elején egy, az egész nemzetnek szánt felhívásban, a nemzet egészének állapotát jobbítani igyekvő törekvés során annak a Ka­pisztrán Szent Jánosnak a hangsú­lyos (kétszeri) emlegetése, aki - tud­valevő - főinkvizítorként a vallási másként gondolkodók mellett főként a zsidóság ellen lépett fel különös ke­gyetlenséggel, s aki minden magyart eretneknek tekintett, aki nem a ró­mai pápát követte. Minthogy nem feltételezzük, hogy a szöveget megfogalmazók ne lenné­nek tisztában a magyar történelem és a mai jelen összetettségével, felet­tébb és méltán érzékeny pontjaival, kénytelenek vagyunk azt gyanítani, hogy a püspököket valójában nem a fél évezrede tevékenykedett Kapiszt­rán és a nándorfehérvári csata év­fordulójának máig eleven tüzes em­léke, hanem sokkal inkább a fél éven belül bekövetkező politikai választá­sok késztették e felhívás megfogal­mazására. E feltételezésünket alátá­masztani látszik részben a szöveg stílusa, amint anorganikus módon - bibliai nyelven szób­a, mint vas a cse­réppel - keveredik a barokkos pá­tosz a hétköznapi, erősen át(aktu­­ál)politizált nyelvezettel, amelyben a szakrális „nyelvi játékok” a politikai szempontokhoz igazodva, a közvet­len politikai célok szolgálatába ren­delődnek. Másrészt mindezt csak megerősíteni látszik a szöveg máso­dik bekezdése, ahol a Mohácsra mint hagyományos - és a 30-as évek egyházi retorikáját megidéző - jel­képre való hivatkozással a választá­sok előtt álló és a kampányküzdel­mek hevületében élő ország számára a textus egyértelműen a szakralitás mezét önmagáról levető sanda poli­tikai figyelmeztetéssé és üzenetté vá­lik, s a szentségi jelleg a hatalom- és pártpolitikai küzdelmek szintjére devalválódik. „Nemzetünk nagy bajban van, s csak Isten irgalma menthet meg minket” - így a szöveg, s az olvasó - életkorától függetlenül - rosszkedvű­en kapja fel a fejét. Sorjáznak az apo­kaliptikus képek és víziók, évszáza­dok és évtizedek ránk telepedő tragédiáiról, kudarcairól, vérengzé­sekről és megaláztatásokról, bizal­matlanságról, az összetartás drámai hiányáról, Mohács okozta élő sebek­ről, a reménytelenség bűnéről és a csüggedés kísértéséről. Világháborút, emberirtást, deportálásokat és kitele­pítéseket, vörös diktatúrát, nélkülö­zéseket, terrort és megfélemlítést megélt emberek számára egyenesen érthetetlen a jelen kataklizmaszerű lefestése, de érthetetlen ama új nem­zedék számára is, amely a rendszer­­váltás sok-sok konfliktust és érdekel­lentétet hozó időszakában kezdte meg mégiscsak reménytelibb és biza­kodásra okot adó életét. Miért éppen most van akkora baj, hogy rajtunk már csak Isten irgalma és egy rend­kívüli imaév segíthetne? A levél azt sugallja, mintha az or­szág minden korábbi válságát meg­haladó tragédia küszöbére érkezett volna, s mintha a jelen sokkalta rosszabb volna minden korábbi álla­potnál. Történetileg és társadalmilag értelmezhető, szociológiailag artiku­lálható leírással vagy legalább erre utaló jelzésekkel adós marad a szö­veg, s ebből következően nem ka­punk választ a rettentő gyötrelmek orvoslására sem, de a társadalmi problémákra kínált megoldások - a Magyarok Nagyasszonyának közben­járása a családokért, a Boldogságos Szűz közbenjárása az idősekért, Szűz Mária közbenjárása a betegekért, az iskolákért és az oktatásért, közös en­gesztelő szentmisén, a Szent Jobb körmeneten, avagy a fatimai nemzeti zarándoklaton való részvétel, a Ma­gyarok Nagyasszonya és a magyar szentek közbenjárásának reménye a nemzet fölemelkedéséért, Árpád-házi Szent Margit és Esztergomi Boldog Özséb közbenjárásában való rendít­hetetlen hit stb. - egyértelműen arra utalnak, hogy az igazi konfliktus a keresztény Magyarország és a szeku­­larizmus és modernitás között feszül. Eszünkben sincs megkérdőjelezni nemzetünk jelenlegi nehéz helyzetét, az egyre mélyülő szociális feszültsé­geket és ellentéteket, időseknek, be­tegeknek, munkanélkülieknek, a csa­ládi erőszak áldozatainak vagy a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekeknek a kiszolgáltatottságát, a társadalmi szolidaritás deficites jel­legét, ám meggyőződésünk, hogy e „nehéz helyzet” csak történelmietlen módon, legfeljebb a manipuláció szándékával vethető össze azon kor­szakokkal, amelyekben a társadalmi igazságosság hiánya, a szólás-, a gon­dolkodás- és a vallásszabadság lábbal tiprása miatt legfeljebb csak egy igen szűk rétegnek adatott meg az em­berhez méltó élet. * A jelen erkölcsi állapotainak kárhoz­­tatását sem tekintjük minden alapot nélkülözőnek - a tömegkommuniká­ció létrejöttével, a társadalmi nyilvá­nosság hallatlan kiszélesedésével és a szabadságjogok elterjedésével pár­huzamosan szembetűnőbbé váltak a „miénktől”, azaz a bevett és elfoga­dott viselkedéstől eltérő életformák és normatívák -­, ámde a körlevél szemérmesen hallgat arról, hogy a múlt és jelen bűneiben, a társadalmi katasztrófák bekövetkeztében az egy­háznak volt-e valaha is valamilyen, akár tevékeny, akár csak hallgatásá­val asszisztáló szerepe? Az elmúlt év­századok és évtizedek kudarcainak és tragédiáinak említésekor a körle­vél valamilyen oknál fogva lemond arról, hogy ezek sorában az egyhá­zat, azaz önmagát pozícionálja. Pedig az egyház sem volt tévedhetetlen, s nem is volt mentes a tragédiák elő­idézésében, az azokban való aktív vagy csendes közreműködésben. A körlevél még csak halvány utalást sem tartalmaz arra vonatkozóan, hogy vajon az elmúlt évszázadok, év­tizedek tragédiáiból az egyház meny­nyiben és milyen mértékben vette ki részét, ezzel azt a látszatot keltve, mintha Isten vándorló népe nem is a földön, hanem az égi ösvényeken járta volna a maga útját. A körlevél eltökélt szándéka, hogy az egyház önmagát morális instanciaként, a morál abszolút etalonjaként jelenítse meg, mintegy piedesztálra emelve magamagát, elfeledkezvén eközben saját ekkléziológiai tanításáról, amely szerint mint „evilági” intézmény, bű­nöket és bűnösöket cipel magával földi zarándoklata során. A kérdés rendkívül súlyos: van-e, lehet-e hitele egy ilyen fölhívásnak akkor, amikor éppen az egyház ma­radt adósa mind a mai napig saját múltjának kendőzetlen feltárásával, a „gyászmunka” elvégzésével, s az őszinte megbánással és bocsánatké­réssel? „És kezdődtek vagy folytatód­tak XX. századi történelmünk tragé­diái után a nagy elhallgatások” - fogalmaz a püspöki testület az 1956 utáni időszakra utalva, miközben a püspöki kar mindent megtesz annak érdekében, hogy az egyházat kivonja a múlt rendszer állambiztonsági szerveivel való kollaborálást vizsgáló átvilágítás hatálya alól. Az egyház, mint már annyiszor, újfent a társa­dalom „kollektív lelkiismerete” kíván lenni, ám míg a lelkiismeret minde­nekelőtt számot vet önmagával, azaz a vizsgálatot végző saját tetteinek, ér­zéseinek és gondolatainak erkölcsi helyességét ítéli meg, addig az egy­ház nem nézett szembe sem az 1945, sem az 1990 előtti múltjával. S mi­közben a pártrendszerrel kollaboráló klérus tagjai közül sokan a legutóbbi időkig pozícióban lehettek, az elárult híveket és paptársakat a mai napig nem követte meg érdemben senki. „Bizalmatlanság nemzetünkön be­lül” - mondja a körlevél, és ebben egyetértünk. Mert hogyne lenne bi­zalmatlanság, amikor éppen azok nem mutatnak sem megbánást, sem a szembenézésre való igényt és kész­séget, akiktől - a maguk hangoztatta morál és „értékrend” alapján - ez a leginkább elvárható lenne. A körlevél sok-sok általános és álta­lánosságában semmitmondó kijelen­tése után az első konkrétum az abor­tusz gyakorlatát élesen elítélő megnyilatkozás. „A térség országainál jóval korábban kezdődött nálunk a gyermekellenes magatartás. A hata­lom bár jólétet nem tudott biztosíta­ni, megengedte az abortuszt, amelyet keresztények is tömegesen elkövet­tek, így hatmillió magyar nem szület­hetett meg.” Három mondat, amely leginkább következetlenségével és vé­­giggondolatlanságával kapcsolódik össze, semmi egyéb módon. Minde­nekelőtt jó lenne tudni, milyen ren­delkezésre álló felmérésekre és össze­hasonlító vizsgálódásokra alapozva állítja a körlevél azt, hogy „a térség országainál jóval korábban kezdődött nálunk a gyermekellenes magatar­tás”. Egy meglepő, vaskosan etatista, a rendszerváltás előtti idők hangula­tát nosztalgikusan megidéző félmon­­datocska fűzi tovább a rejtélyes gon­dolatmenetet arról, mintha kizárólag a hatalomnak kéne biztosítania a jólé­tet, s nem magunknak, tehetségünk­kel, szorgalmunkkal, tudásunkkal, munkánkkal és tanulásunkkal. (Ne feledjük: jólétet említ a körlevél, és nem a rászorulókat megillető gon­doskodást, az esélyegyenlőség megte­remtését, ami valóban állami feladat kéne, hogy legyen!) Ez pedig - szö­gezzük le - nem kimondottan sze­rencsés üzenet a mai magyar társada­lom számára. A hatalom „megengedte az abor­tuszt” - írja feddően a levél, s a meg­fogalmazó rosszallása részben érthető is. Ugyanis az abortusz teológiai meg­fontolások miatt nem egyeztethető össze az egyház értékrendjével, a ka­tolicizmus életről vallott felfogásával. Nagyon is helyénvaló, ha az egyház hangot ad saját álláspontjának, s azon van, hogy üzenete híveinek mi­nél szélesebb tömegeihez eljusson. De egy plurális demokráciában saját tanítását nem teheti normatívává, ön­rendelkezési joguktól megfosztva mindazokat, akik ugyanebben a tár­sadalomban nem a katolikus egyház érték- és normarendszere szerint élik az életüket, vagy ha igen, egyes ese­tekben még ők sem követik a Tanító­­hivatal útmutatását (lásd ehhez az abortuszt „keresztények is tömegesen elkövettek” éles önkritikusi megálla­pítását). * Mindazonáltal, ha már „gyermekel­lenes magatar­tási körlevél, a bátor és elkötelezett önkritikusi hangvételt nem nélkülözve sok min­denre lett volna mód kitérnie az MKPK-nak ezzel kapcsolatosan. Többek között azokra az egyházi nyilatkozatokra, melyek még bocsá­natos bűnnek tartják a kisgyerme­kek egyszer-kétszeri szexuális mo­­lesztálását (lásd Gyulay Endre nyilatkozatát a papi pedofíliával kapcsolatban: „Ha a megbotlás csak egyszeri, folytathatná szolgálatát, ám ha többször előfordulnak ilyen ese­tek, ki kell vonni az illetőt a forga­lomból”. Magyar Hírlap, 2003. okt. 27.). De ugyanilyen fontos lenne a már megszületettek jogainak védel­mét is egyházi prioritásnak tekinte­ni, s nem a „szabadelvű média” által a „házasság szentségével” szemben elkövetett „csokornyakkendős, jogál­lamisággal bekent” ármánykodás­ként lerázni a családon belüli erő­szak kóros mértékű jelenségéről szóló tudósításokat, s az azzal szem­beni törvényalkotási törekvéseket. (Folytatás a 4. oldalon) Gerle Margit rajza 2006. JANUÁR 20.1 ES-TARLAT Szombathelyen Az Élet és Irodalom képző­művészeinek kiállítása a szombathelyi Médium Galériában (Szombathely, Ady tér 5.) Kiállítók: drMáriás, Fehér László, feLugossy László, Gaál József, Gábor Áron, Haász István, Kopasz Tamás, Kovács Péter, Nádler István, Roskó Gábor, Stefanovits Péter, Szikszai Károly, Szurcsik József, Vásárhelyi Antal, Visnyei Ilona. Megtekinthető február 4-ig. ÉLET ÉS!] IRODALOM

Next