Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)
2006-01-20 / 3. szám - Buda Péter - Gábor György: Az ima ideje (3. oldal)
BUDA PÉTER-GÁBOR GYÖRGY: Az ima ideje „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak” - tanítja a Prédikátor könyve, szelíden hívva fel az ember figyelmét arra, hogy az igazán bölcs mindenkor képes felismerni az idők üzenetét. Természetesen az imának is rendelt ideje van, melynek helyéről és időpontjáról az egyes vallások, egyházak és felekezetek saját belátásuk szerint rendelkezhetnek. A minap, 2006. január 1-jén a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia bocsátott ki egy körlevelet, amelyben imaévet hirdet meg „a nemzet lelki megújulásáért”. Az imához, amelyben az ember az emberfelettihez, az Istenhez fordul kérésével, a katolikus felfogás szerint szükség van alázatra, ugyanis alázat nélküli imádságban az imádság ajándékát nem ismerheti meg az ember. Az imához elengedhetetlen továbbá a mértéktartás és a bölcsesség, valamint a felebaráti szeretet, amely - Jézus tanításának nyomán - minden megkülönböztetés nélküli szeretet az ember iránt, pusztán az ember volt okán, s amelynek az ellenségre is ki kell terjednie. Az ima szakrális funkciója, megkérdőjelezhetetlen szentségi jellege a hívő ember számára különös súlyt ad a kimondott szavaknak és gondolatoknak, amelyekkel bárminemű visszaélés nem pusztán blaszfémiának minősül, hanem a hit érzületének mélységes megcsúfolása is egyben. * Az imaév meghirdetését tartalmazó körlevél a „Kedves Testvérek!” nehezen definiálható megszólításával kezdődik, de kimondott céljait tekintve az egész nemzethez szándékozik szólni, azaz az MKPK a nemzet szószólójaként kíván fellépni. Mindezt jogában áll megtenni, sőt kötelességének is érezheti a nemzet egészéért való kiállást, ám legalábbis ■problematikussá válik a szándék, ha abból világosan kitetszik, hogy az egyház a demokratikus rendszerváltás legnagyobb eredményére, a korábbi monolitikus rendszert felváltó plurális társadalom politikai, világnézeti, vallási, ideológiai, felekezeti, etikai-morális stb. sokszínűségére nem mint társadalmi vívmányra, hanem a „saját képére és hasonlatosságára” átformálandó egészre tekint. Önnön értékeinek megváltása és feltárása természetesen helyénvaló, de azt mint követendő normatívát állítani egy értékekben gazdag és sokszínű szekuláris társadalom elé, s közben a saját éheitől eltérők fölött pálcát törni, kirekeszteni, avagy azokat minden bűn okozóivá tenni, súlyos intoleranciáról árulkodik, amely egy modern demokratikus jogállamban elfogadhatatlan. Mindenekelőtt azonban az a kérdés, hogy mi indíthatta éppen most a nagy tekintélyű egyházi grémiumot arra az elhatározásra, hogy meghirdesse az imaévet? A bevezető szakaszból kiderül, hogy a „2006. esztendő különleges évfordulói”, az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik és a nándorfehérvári diadal 550. évfordulója késztette az MKPK-t a 2006. évi imaév meghirdetésére. Két jelentős évforduló, nem vitás. Bár az 550 évvel ezelőtti nándorfehérvári győzelem emlékezetének megidézése, a Nándorfehérvárnál „II. Mohamed szultán támadó hadseregével szemben Hunyadi János és Kapisztrán Szent János buzdítására a hazája védelmében összefogó keresztény nép” győzelmének hangoztatása a világi és egyházi történelem tanulmányozásában valamelyest is jártas olvasóban némi kételyeket ébreszthet. Legalábbis annyiban, hogy valóban szerencsés-e, tapintatos-e és a kitűzött célnak megfelel-e ma, a XXI. század elején egy, az egész nemzetnek szánt felhívásban, a nemzet egészének állapotát jobbítani igyekvő törekvés során annak a Kapisztrán Szent Jánosnak a hangsúlyos (kétszeri) emlegetése, aki - tudvalevő - főinkvizítorként a vallási másként gondolkodók mellett főként a zsidóság ellen lépett fel különös kegyetlenséggel, s aki minden magyart eretneknek tekintett, aki nem a római pápát követte. Minthogy nem feltételezzük, hogy a szöveget megfogalmazók ne lennének tisztában a magyar történelem és a mai jelen összetettségével, felettébb és méltán érzékeny pontjaival, kénytelenek vagyunk azt gyanítani, hogy a püspököket valójában nem a fél évezrede tevékenykedett Kapisztrán és a nándorfehérvári csata évfordulójának máig eleven tüzes emléke, hanem sokkal inkább a fél éven belül bekövetkező politikai választások késztették e felhívás megfogalmazására. E feltételezésünket alátámasztani látszik részben a szöveg stílusa, amint anorganikus módon - bibliai nyelven szóba, mint vas a cseréppel - keveredik a barokkos pátosz a hétköznapi, erősen át(aktuál)politizált nyelvezettel, amelyben a szakrális „nyelvi játékok” a politikai szempontokhoz igazodva, a közvetlen politikai célok szolgálatába rendelődnek. Másrészt mindezt csak megerősíteni látszik a szöveg második bekezdése, ahol a Mohácsra mint hagyományos - és a 30-as évek egyházi retorikáját megidéző - jelképre való hivatkozással a választások előtt álló és a kampányküzdelmek hevületében élő ország számára a textus egyértelműen a szakralitás mezét önmagáról levető sanda politikai figyelmeztetéssé és üzenetté válik, s a szentségi jelleg a hatalom- és pártpolitikai küzdelmek szintjére devalválódik. „Nemzetünk nagy bajban van, s csak Isten irgalma menthet meg minket” - így a szöveg, s az olvasó - életkorától függetlenül - rosszkedvűen kapja fel a fejét. Sorjáznak az apokaliptikus képek és víziók, évszázadok és évtizedek ránk telepedő tragédiáiról, kudarcairól, vérengzésekről és megaláztatásokról, bizalmatlanságról, az összetartás drámai hiányáról, Mohács okozta élő sebekről, a reménytelenség bűnéről és a csüggedés kísértéséről. Világháborút, emberirtást, deportálásokat és kitelepítéseket, vörös diktatúrát, nélkülözéseket, terrort és megfélemlítést megélt emberek számára egyenesen érthetetlen a jelen kataklizmaszerű lefestése, de érthetetlen ama új nemzedék számára is, amely a rendszerváltás sok-sok konfliktust és érdekellentétet hozó időszakában kezdte meg mégiscsak reménytelibb és bizakodásra okot adó életét. Miért éppen most van akkora baj, hogy rajtunk már csak Isten irgalma és egy rendkívüli imaév segíthetne? A levél azt sugallja, mintha az ország minden korábbi válságát meghaladó tragédia küszöbére érkezett volna, s mintha a jelen sokkalta rosszabb volna minden korábbi állapotnál. Történetileg és társadalmilag értelmezhető, szociológiailag artikulálható leírással vagy legalább erre utaló jelzésekkel adós marad a szöveg, s ebből következően nem kapunk választ a rettentő gyötrelmek orvoslására sem, de a társadalmi problémákra kínált megoldások - a Magyarok Nagyasszonyának közbenjárása a családokért, a Boldogságos Szűz közbenjárása az idősekért, Szűz Mária közbenjárása a betegekért, az iskolákért és az oktatásért, közös engesztelő szentmisén, a Szent Jobb körmeneten, avagy a fatimai nemzeti zarándoklaton való részvétel, a Magyarok Nagyasszonya és a magyar szentek közbenjárásának reménye a nemzet fölemelkedéséért, Árpád-házi Szent Margit és Esztergomi Boldog Özséb közbenjárásában való rendíthetetlen hit stb. - egyértelműen arra utalnak, hogy az igazi konfliktus a keresztény Magyarország és a szekularizmus és modernitás között feszül. Eszünkben sincs megkérdőjelezni nemzetünk jelenlegi nehéz helyzetét, az egyre mélyülő szociális feszültségeket és ellentéteket, időseknek, betegeknek, munkanélkülieknek, a családi erőszak áldozatainak vagy a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekeknek a kiszolgáltatottságát, a társadalmi szolidaritás deficites jellegét, ám meggyőződésünk, hogy e „nehéz helyzet” csak történelmietlen módon, legfeljebb a manipuláció szándékával vethető össze azon korszakokkal, amelyekben a társadalmi igazságosság hiánya, a szólás-, a gondolkodás- és a vallásszabadság lábbal tiprása miatt legfeljebb csak egy igen szűk rétegnek adatott meg az emberhez méltó élet. * A jelen erkölcsi állapotainak kárhoztatását sem tekintjük minden alapot nélkülözőnek - a tömegkommunikáció létrejöttével, a társadalmi nyilvánosság hallatlan kiszélesedésével és a szabadságjogok elterjedésével párhuzamosan szembetűnőbbé váltak a „miénktől”, azaz a bevett és elfogadott viselkedéstől eltérő életformák és normatívák -, ámde a körlevél szemérmesen hallgat arról, hogy a múlt és jelen bűneiben, a társadalmi katasztrófák bekövetkeztében az egyháznak volt-e valaha is valamilyen, akár tevékeny, akár csak hallgatásával asszisztáló szerepe? Az elmúlt évszázadok és évtizedek kudarcainak és tragédiáinak említésekor a körlevél valamilyen oknál fogva lemond arról, hogy ezek sorában az egyházat, azaz önmagát pozícionálja. Pedig az egyház sem volt tévedhetetlen, s nem is volt mentes a tragédiák előidézésében, az azokban való aktív vagy csendes közreműködésben. A körlevél még csak halvány utalást sem tartalmaz arra vonatkozóan, hogy vajon az elmúlt évszázadok, évtizedek tragédiáiból az egyház menynyiben és milyen mértékben vette ki részét, ezzel azt a látszatot keltve, mintha Isten vándorló népe nem is a földön, hanem az égi ösvényeken járta volna a maga útját. A körlevél eltökélt szándéka, hogy az egyház önmagát morális instanciaként, a morál abszolút etalonjaként jelenítse meg, mintegy piedesztálra emelve magamagát, elfeledkezvén eközben saját ekkléziológiai tanításáról, amely szerint mint „evilági” intézmény, bűnöket és bűnösöket cipel magával földi zarándoklata során. A kérdés rendkívül súlyos: van-e, lehet-e hitele egy ilyen fölhívásnak akkor, amikor éppen az egyház maradt adósa mind a mai napig saját múltjának kendőzetlen feltárásával, a „gyászmunka” elvégzésével, s az őszinte megbánással és bocsánatkéréssel? „És kezdődtek vagy folytatódtak XX. századi történelmünk tragédiái után a nagy elhallgatások” - fogalmaz a püspöki testület az 1956 utáni időszakra utalva, miközben a püspöki kar mindent megtesz annak érdekében, hogy az egyházat kivonja a múlt rendszer állambiztonsági szerveivel való kollaborálást vizsgáló átvilágítás hatálya alól. Az egyház, mint már annyiszor, újfent a társadalom „kollektív lelkiismerete” kíván lenni, ám míg a lelkiismeret mindenekelőtt számot vet önmagával, azaz a vizsgálatot végző saját tetteinek, érzéseinek és gondolatainak erkölcsi helyességét ítéli meg, addig az egyház nem nézett szembe sem az 1945, sem az 1990 előtti múltjával. S miközben a pártrendszerrel kollaboráló klérus tagjai közül sokan a legutóbbi időkig pozícióban lehettek, az elárult híveket és paptársakat a mai napig nem követte meg érdemben senki. „Bizalmatlanság nemzetünkön belül” - mondja a körlevél, és ebben egyetértünk. Mert hogyne lenne bizalmatlanság, amikor éppen azok nem mutatnak sem megbánást, sem a szembenézésre való igényt és készséget, akiktől - a maguk hangoztatta morál és „értékrend” alapján - ez a leginkább elvárható lenne. A körlevél sok-sok általános és általánosságában semmitmondó kijelentése után az első konkrétum az abortusz gyakorlatát élesen elítélő megnyilatkozás. „A térség országainál jóval korábban kezdődött nálunk a gyermekellenes magatartás. A hatalom bár jólétet nem tudott biztosítani, megengedte az abortuszt, amelyet keresztények is tömegesen elkövettek, így hatmillió magyar nem születhetett meg.” Három mondat, amely leginkább következetlenségével és végiggondolatlanságával kapcsolódik össze, semmi egyéb módon. Mindenekelőtt jó lenne tudni, milyen rendelkezésre álló felmérésekre és összehasonlító vizsgálódásokra alapozva állítja a körlevél azt, hogy „a térség országainál jóval korábban kezdődött nálunk a gyermekellenes magatartás”. Egy meglepő, vaskosan etatista, a rendszerváltás előtti idők hangulatát nosztalgikusan megidéző félmondatocska fűzi tovább a rejtélyes gondolatmenetet arról, mintha kizárólag a hatalomnak kéne biztosítania a jólétet, s nem magunknak, tehetségünkkel, szorgalmunkkal, tudásunkkal, munkánkkal és tanulásunkkal. (Ne feledjük: jólétet említ a körlevél, és nem a rászorulókat megillető gondoskodást, az esélyegyenlőség megteremtését, ami valóban állami feladat kéne, hogy legyen!) Ez pedig - szögezzük le - nem kimondottan szerencsés üzenet a mai magyar társadalom számára. A hatalom „megengedte az abortuszt” - írja feddően a levél, s a megfogalmazó rosszallása részben érthető is. Ugyanis az abortusz teológiai megfontolások miatt nem egyeztethető össze az egyház értékrendjével, a katolicizmus életről vallott felfogásával. Nagyon is helyénvaló, ha az egyház hangot ad saját álláspontjának, s azon van, hogy üzenete híveinek minél szélesebb tömegeihez eljusson. De egy plurális demokráciában saját tanítását nem teheti normatívává, önrendelkezési joguktól megfosztva mindazokat, akik ugyanebben a társadalomban nem a katolikus egyház érték- és normarendszere szerint élik az életüket, vagy ha igen, egyes esetekben még ők sem követik a Tanítóhivatal útmutatását (lásd ehhez az abortuszt „keresztények is tömegesen elkövettek” éles önkritikusi megállapítását). * Mindazonáltal, ha már „gyermekellenes magatartási körlevél, a bátor és elkötelezett önkritikusi hangvételt nem nélkülözve sok mindenre lett volna mód kitérnie az MKPK-nak ezzel kapcsolatosan. Többek között azokra az egyházi nyilatkozatokra, melyek még bocsánatos bűnnek tartják a kisgyermekek egyszer-kétszeri szexuális molesztálását (lásd Gyulay Endre nyilatkozatát a papi pedofíliával kapcsolatban: „Ha a megbotlás csak egyszeri, folytathatná szolgálatát, ám ha többször előfordulnak ilyen esetek, ki kell vonni az illetőt a forgalomból”. Magyar Hírlap, 2003. okt. 27.). De ugyanilyen fontos lenne a már megszületettek jogainak védelmét is egyházi prioritásnak tekinteni, s nem a „szabadelvű média” által a „házasság szentségével” szemben elkövetett „csokornyakkendős, jogállamisággal bekent” ármánykodásként lerázni a családon belüli erőszak kóros mértékű jelenségéről szóló tudósításokat, s az azzal szembeni törvényalkotási törekvéseket. (Folytatás a 4. oldalon) Gerle Margit rajza 2006. JANUÁR 20.1 ES-TARLAT Szombathelyen Az Élet és Irodalom képzőművészeinek kiállítása a szombathelyi Médium Galériában (Szombathely, Ady tér 5.) Kiállítók: drMáriás, Fehér László, feLugossy László, Gaál József, Gábor Áron, Haász István, Kopasz Tamás, Kovács Péter, Nádler István, Roskó Gábor, Stefanovits Péter, Szikszai Károly, Szurcsik József, Vásárhelyi Antal, Visnyei Ilona. Megtekinthető február 4-ig. ÉLET ÉS!] IRODALOM