Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)

2006-02-24 / 8. szám - Fodor Géza: A felfedezett Mlada • zenekritika • Rimszkij-Korszakov: Mlada (DVD, Videoland 2005, Warner Music 2005) (30. oldal) - Lugosi Lugo László: Panoráma • fotókritika • Dobos Sándor: FreeSee, Mai Manó Ház (30. oldal) - Végső Zoltán: A Hatokból egy • zenekritika • Esbjörn Svensson Trio, Jövő Háza Teátrum (30. oldal)

FODOR GÉZA: Zene A felfedezett Mlada Rimszkij-Korszakov operái nálunk szégyenletesen ismeretlenek. Tudni­illik a 15 darab túlnyomó része remekmű. Igaz, más, mint a nyugati operák. Drámai támadóerejüket és közvetlen expresszivitásukat kon­templatív hajlam tompítja. Nem az individualizmus megdicsőülései, ar­chaikus kollektivitást őriznek - lényeges szereplőjük a kórus. A környe­zet nem couleur locale, miliő, zsáner, hanem organikus életközeg. A vallásosság nem keresztény, hanem pogány panteizmus, mely a nyugati operában ismeretlen arányú természetköltészetet ihlet. A spontán érze­lemkifejezést míves megformálás a hangsúlyos szépség, az artisztikum olyan szférájába emeli, mely olykor hűvösnek érződik. A DVD-piacon is mindössze 2 Rimszkij-Korszakov-opera felvétele van jelen, Az aranyka­kasé (TDK) és a Mladáé, ez azonban mindjárt duplán, ugyanazon pro­dukció két különböző előadásáról (Videoland, Warner). Meglepő, egy­részt, mert nem ismerek rá más példát, másrészt, mert a Mlada sokáig nem volt sikeres a színpadon, s a szakirodalomban sincs nagy presztí­zse. Szó, ami szó, furcsa egy darab. Műfaja: „varázsopera-balett”. Isme­retlensége okán talán nem fölösleges összefoglalni a meséjét. Nyugati szláv országokban és Retra városában (a mai Mecklenburg­­ban) játszódik, a XX-X. században, a még pogány balti szláv népek köré­ben. Msztyivoj, Retra fejedelme meg akarja szerezni szomszédja, Jaro­mir­ herceg országát. Lánya, Vojszlava szerelmes Jaromirba, s apjával szövetkezve mérgezett jegygyűrűt ajándékoz Mladának, a herceg meny­asszonyának, aki az esküvőjük napján meg is hal. Vojszlava Morénának, az alvilág istennőjének segítségét kéri a herceggel kötendő házasságá­hoz. A szlávok Kupalát, a nyári napforduló ünnepének legfőbb alakját készülnek ünnepelni. Jaromir is megérkezik, beleszeret Vojszlavába, de Ladának, a szépség istennőjének beavatkozására álmában megjelenik Mlada, menyasszonyi ruhában és a gyilkos gyűrű átadása, s ez felkelti gyanakvását. Radegasztnak, a becsület és az erő istenének szentélyénél - a háttérben tó és a háromfejű Triglav isten háromormú hegye - vásár színesíti a Kupala-ünnepet, majd a német hódítók elől menekülő csehek érkeznek. Jóslat Radegaszt haragját jelenti. Rituális táncok során Jaro­mir és Vojszlava is táncol egymással, de a hercegnek ismét megjelenik Mlada, és elcsalogatja a szellemek birodalmába. A fény szellemei Jaromir és Mlada elválásának közeli végét jósolják. Egyelőre azonban a sötétség hatalmai lépnek színre. Moréna a segítségüket kéri Mlada Jaromir fölöt­ti hatalmának megtöréséhez. Megidézik az alvilág legszebb asszonyát, Kleopátrát, hogy feledtesse el a herceggel Mlada emlékét. Felébredve Jaromir felkeresi Radegaszt szentélyét, ahol a nép az istenség kegyéért könyörög, a főpaptól kér tanácsot, de végül éjszaka felvonuló ősei fedik föl előtte az igazságot: Vojszlava gyilkosságát és felszólítják, hogy álljon bosszút. Jaromir megöli Vojszlavát, aki átkozódva az egész világ pusztu­lását kívánja. Moréna vihart idéz föl, s a tó kiáradva elönti a várost. A vi­har elültével és az ár lecsillapultával Lada istennő és a fény szellemei t­e­szik át az uralmat, s Mlada és Jaromir az égben (?) örökre egyesül. A mese egyfelől a pogány termékenységünnepet, a balti szlávok is­tenalakjainak bináris oppozícióit, a görög mitológia s az ó- és középkori történelem bizonyos elemeit vegy­íti, másfelől mindezt a romantikus ha­­l­lettnak azzal a típusával, melyet a Giselle és A hattyúk tava képvisel a leg­maradandóbban. Félreérthetetlen a pánszláv tendencia - ele­miféle va­rázsmese az, melynek a végén elpusztul a szláv népközösség, és a végre összehozott szerelmesek nem addig élnek boldogan, amíg meg nem halnak, hanem éppenséggel az után, hogy meghaltak? Rimszkij-Kor­szakov a mese két világát, a pogány népit és a XIX. századi vadroman­tikust két zenei nyelvvel jeleníti meg: az előbbit operáinak azzal az alap­nyelvével, mely az „Ötök” operaesztétikájából, a zenés népdrámából nőtt ki, s népi jellegét nem népzene felhasználásától, hanem a népzenei idióma szuverén használatától kapja, s mely zenei nyelve a formák és képletek plaszticitásával tűnik ki; az utóbbit viszont nem az említett ro­mantikus balett-típus Adamtól Csajkovszkijig áttetsző zenei stílusával, hanem a Wagner-zenekar sűrű, bonyolult szövésmódjával és koloriz­­musával. Kolorizmusban messze túlmegy Wagneren, gyakran Stravins­­kyt előlegezi. A mű egységét színpadilag az biztosítja, hogy alapja és mintegy lelke nem a cselekmény, hanem a szertartásszerűség, zeneileg pedig a zenekar dominanciája - jól mondja Aszafjev: „az énekhang szinte csak a zenekar felszínén lebeg”. A moszkvai Bolsoj Tyeatr 1988-as produkciója - melynek a Video­­land-DVD-je egy 1989-es, a Warneré pedig 1992-es előadását rögzíti - azért kiváló, mert Borisz Pokrovszkij, a rendező, Andrej Petrov, a kore­ográfus és Valerij Levental, a díszlet- és jelmeztervező sokféle stilizálás­sal a rítus, a népi színjáték, a varázsmese, az opera és a balett egysége­sen metaforikus, olykor szimbolikus komplexumát hozta létre, mely minden pillanatban a legkomolyabb színjátéknak is lényegéhez tartozó játékosság és a rimszkij-korszakovi míves szépséghez méltó artisztikum harmóniáját sugározza. Ez­­ a fehér szín dominanciája sem fedi el azon­ban a darab érzületi ambivalenciáját: az előadás végén feloldatlan ma­rad az alapvető pesszimizmus és a művészi idealizmus feszültsége - a végül mesésen összehozott Mlada és Jaromir egy kicsit gondterhelten és tanácstalanul ül egymás mellett a földön a szépség és a fény földöntú­li birodalmában. Mindkét előadás szép. Az öt főszerep közül - Mladáé táncszerep - csak egyben, Vojszlaváéban van változás, és minden énekes kifogásta­lan. Mladából és Kleopátrából Nyina Ananyasvili kettős szerepe lett, az eszményi Giselle vagy Odette/Odilia méltó társa. A Videoland DVD-je keretjátékkal a múltba visszatekintő, sokértelmű, orosz videofilmet ad közre, a Warneré az előadásra szorítkozó, nyugati felvétel. Ha nem is a Mlada a legtípusosabb bevezető Rimszkij-Korszakov opera oeuvre-jébe, mindkét DVD remekművet fedeztet fel. (Rimszkij-Korszakov: Mlada, DVD, Videoland 2005, Warner Music 2005) A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete idei díjazottjai Képzőművészeti Alkotói Nagydíj: BALOGH LÁSZLÓ festőművész Fotóművészeti Alkotói Nagydíj: BARICZ KATALIN fotóművész Iparművészeti Alkotói Nagydíj: KULINYI ISTVÁN tervező-grafikusművész Zenei Alkotói Nagydíj: TÓTH MARGIT zenetörténész Irodalmi Alkotói Nagydíj: FERDINANDY GYÖRGY író Kulturális Örökség Nagydíj: PÁSZTOR GÁBOR grafikusművész a MAOE Fotóművészeti Tagozatának Aranykazetta Életműdíját CHOCHOL KÁROLY fotóművész kapta A MAOE Zenei Tagozatának díjait, a Péterfi-plakettet SZÉKELY ANDRÁS zenetörténész, a Weiner Leó Zenepedagógiai Díjat TILLAI AURÉL, SZABÓ TIBOR és EREDICS GÁBOR vette át. ÉLET ÉS ÍR IRODALOM LUGOSI LUGO LÁSZLÓ: Panoráma Éppen a Pécsi József-ösztöndíjra benyújtott anyagokat zsűrizte a ku­ratórium a Mai Manó Ház első eme­letén, amikor azt mondja Kiss- Kuntler Árpád: Na, azt nézd meg, ami a második emeleten van kitéve, mert az tényleg jó. A csendes ház­ban felosontam egy emelettel fel­jebb, meggyújtottam a villanyokat. Panorámaképek voltak a falakon. És tényleg lenyűgözött a látvány. A panoráma-fényképezés egy ide­je nagyon divatban van, a közel­múltban az egyik magyar fotós szak­lap különszámot is szentelt a témának. Panorámák a múltban is léteztek, Erdélyi Mórnak van pél­dául egy nagyon hosszú képe a bu­dai Duna-partról a XIX. század vé­géről, amely úgy készült, hogy a fényképész mindig arrébb haladt a szemközti partról, egyesével elké­szítette a részletképeket, megjegyez­te, hol ért véget az előző, és onnan folytatva exponálta a következőt. Aztán a végén, az előhívás után egy­más mellé ragasztották a rész­ké­peket, és így állt elő Buda panorá­mája. A panorámafénykép már önmagában is rendkívül érdekes látványt nyújt. Nem véletlen, hogy ma Bécstől Párizsig minden város­ban ott vannak a panorámaképek a képeslapárusok standjain, Buda­pesten is, illetve itt kiadtak egy 360 fokos panorámákat bemutató köte­tet, megjelenésekor nagy tetszéssel szerettem volna írni róla. De ez el­maradt, és most ez a néhány sor di­cséri csak ezt a könyvet. Fotográfia Ma a panorámafényképek össze­illesztését természetesen a számító­gép végzi, és több különféle olyan szoftver létezik, amely összeállítja a részképeket. Csak néhány szabályra kell odafigyelni, hogy a képen ne tátongjanak otromba hibák, példá­ul nagyon kell ügyelni arra, hogy a gép optikai középpontja pontosan ki legyen számítva az állványon. Ezeknek a technikai kérdéseknek egy részére a kiállításon kifüggesz­tett leírás nagyon pontosan felhívta a figyelmet, és ezt alapul véve akár holnaptól mi is készíthetünk pano­rámaképeket. A számítógéppel összerakott pa­noráma - mint erre Dobos Sándor felhívta a figyelmünket - elsőként nem a gép keresőjében, hanem csak az agyban létezik, és amikor már kinyomtatva papírra kerül, akkor a mindennapos látás szabályszerűsé­geit felrúgó látványával minden­képpen és első pillantásra felhívja magára a figyelmet. De Dobos Sándor kiállításán sok­kal többről volt szó, mint egyszerű panorámákról. A képek többségén volt valami nagyon szokatlan, ami még a panorámák eleve izgató vilá­gán belül is újdonság. E fényképek jó része úgy nézett ki, mintha a Har­­ry Potter vagy a Narnia valamely je­lenetét fogatták volna a helyszínen. És ezt most nagyon komolyan mon­dom, mert nagyon szeretem ezeket a mesefilmeket, és azokat a digitális világokat, amelyeket megnyitnak. Dobos Sándor kiállítása is több más dolog mellett arról mesélt, mennyi­re végtelen lehetőségeket nyújt a számítógépes világ a fényképezés területén. Dobos panorámáin a várkastélyok függőlegesen megnyúltak, a házak egymásba csúsztak, a tájak hullám­zása és a hegyoldalak struktúrája egészen különös mesés alakzatokat mutatott. Azt is a technikai leírásból tudtuk meg, hogy Dobos a számító­gépben összenyomta a vízszintes vonalakat, tulajdonképpen elron­totta a már összerakott panorámá­kat, ám ezzel olyan hatást ért el, amely messze túlmutatott a digitális világ (az ő képein igencsak hullám­zó) horizontján, és a képzőművé­szeti gondolkozás területére vezette be a képeket. Példásan megmutat­va, miként lehet egy egyszerű (?) látványból olyan másodlagos vilá­gokat teremteni, amelyre a fényké­pezés mindeddig alkalmatlan volt. Hozzájárult még a hatáshoz az áb­rázolt mediterrán tájak szépsége, költőisége és különlegessége is. Szép volt, ahogy egy-egy helyszín­ről (Matera, Gallipoli vagy Bari) több különböző nézőpontból fel­vett panorámákon át mintha na­gyon sok különféle célba jutottunk volna el. Tényleg nagyon jó kiállításra osontam fel a Manóban a második­ra, amely sokkal jobb, izgatóbb és felkavaróbb volt, mint maga az ösz­töndíj pályázati képanyaga, holott azt nyolcvannégy ifjú jelölt hozta össze, míg a kiállítást egy 1931-ben született ember tette közzé a fala­kon, aki alig néhány éve fényképez rendszeresen, és aki még csak nem is hivatásszerűen műveli a szakmát, hanem csak kedvtelésből. Megérte zsűritagnak lenni. (Dobos Sándor: FreeSee. Mai Manó Ház.) VÉGSŐ ZOLTÁN: Zene A Hatokból egy A skandináv dzsesszről mintha egy­séges kép élne a fejünkben. Aztán ha hirtelen a nemzeti sajátosságo­kat kell fejtegetni, vége az északi, lebegős, könnyen emészthető mu­zsikáról szőtt közhelygyűjtemény­nek és kiderül, hogy a műfajt ott sem ridegtartással nevelt, introver­­tált, fagyos személyek művelik. Azért norvég és finn területen már nekünk is vannak tapasztalataink, a nyálastól a modern nu jazz-en ke­resztül a kifejezetten vicces esztrá­­dig, sőt, ha Dániát is ide soroljuk, még a dzsessztörténet egy legendá­jával is bővül a kör: Niels-Hennn­lg Orsted Pedersen még Oscar Peter­son mellett pengette a bőgőt, szá­mos, a mai napig is sűrűn játszott standard melódiát komponált. De hol vannak a svédek? Természetesen náluk is folyik a dzsesszélet, sokkal erősebb például a klubhálózat a magyarnál, a zene­karoknak napi rendszerességgel van alkalmuk a fellépésre. A radikális avantgárd központja állítólag Umea, személyesen is volt alkalmam meg­tapasztalni az improvizatív zene kö­rüli pezsgő életet, a város vibrál, odavalósi Mats Gustafsson, az AALY Trió alapítója, a kőkemény szaxofo­nos. Járt ő már nálunk az együtte­sével és az amerikai Ken Vander­­markkal, de bátran feltételezem, hogy erre a populációnak csak a sta­tisztikailag láthatatlan töredéke em­lékszik, pedig a modern dzsessz egyik megújítójáról van szó - talán éppen ezért. Esbjörn Svensson más eset, bár modernnek modern egy másik válfajban. Az eurokonform, könnyen fogyasztható, ügyesen di­zájnolt, már-már popba hajló szak­ág nem ismeretlen a dzsessz kedve­lői előtt. Nem Stanley Turrentine-ra gondolok, amikor Beatlest dolgoz fel, de még csak nem is Lester Bo­wie Don’t­ay for me Argentina adap­tációjára, vagyis nem a dzsesszre hangszerelt népszerű slágerekre, hanem az eleve gurulós, a befoga­dás során konfliktusokat nem éb­resztő harmóniákat alkalmazó elő­adókra és szerzeményeikre. Az Esbjörn Svensson Trio (E.S.T.) ter­mészetesen számos feldolgozást adott a világnak, ez dzsesszben nem is mehetne másképpen, legjobb le­mezük is éppen ilyen. Thelonious Monk darabjai örökérvényűek, kar­­cosak az eredeti formában, az E.S.T.-nek mégis sikerült egyenru­hába bújtatni a Berisha Swinget és a többieket. Bőgő, dob, zongora, szo­lid elektronika fűszerezésképp, és kiváló zenészek. Az egyenruha elle­nére a bemutatott szerzemények egytől egyig különböző karakterűk, Monkból semmit nem hoztak, he­lyette a legutóbbi 2005-ös Viaticum című albumot hallgathattuk végig, szinte stúdiószerű precizitással. A végtelen profizmus hamar unalmas­sá válhat, ha csak az van. Svenssonék azonban a dallamok erélyes tördelé­sén túl a szólók és a trió összjátéká­­nak ügyes szervezettségével folya­matosan változatos képet mutattak, aminek a dobos Magnus Öström gamelán kis gongjai és a Dán Berg­­lund bőgőjére csatolt hanggenerá­tor különösen jót tett. A kiegészítő hangzások a háttérben maradtak, Svensson a zongora hangját időn­ként torzítón vezette át, olyankor a romantika belezuhant a hetvenes évekbe, majd barokk szekvenciák­ban szaladt tovább. A konferálásból kiderült, hogy Bartók városa iránt nagy tiszteletet éreznek az E.S.T. tagjai, és ugyan meg kellett feszül­nöm, de tényleg érezhetők bartóki hatások a darabokban.­­.. „ Svensson alakja messziről, már a sziluettjéről felismerhető: kopaszra nyírt fej, görbült hát, a pedálokat csak spiccel érinti, néha a húrokra tenyerel. Közelebbről pedig erős fintorok, a legjelentéktelenebb hang megszólaltatásán is erősen dolgozik, számára a dinamikatarto­mány megkétszereződik. Stílusa Brad Mehlday-é, habitusa Jacky Terrassonra hajaz, billentésének biztonsága Bill Charlapot idézi, mu­zikalitása pedig Gonzalo Rubalca­­bával vethető össze. Jason Morannal kiegészítve már fel is soroltam a poszt-bop mai harmincas generáci­ójának hat kiemelkedő zongorista tehetségét, akik mind remek zene­karvezetők is egyben. Hazudnék, ha Svenssont bármelyiküknél kü­lönbnek tartanám, mert közülük akármelyiküket hallgatva a tökéle­teshez közeli érzésünk támadhat. (Esbjörn Svensson Trió, A Jövő Há­za Teátrum, február 18.) Almássy Aladár, Antero Olin, Bács Emese, Bíró Andrea, Bodor Anikó, Bujdosó Alpár, Damó István, Dús László, El Kazovszkij, Formanek Barbara, Gaál József Emanuel Gloor, Gyulai Líviusz, Halmos Klára, Hantos Károly, Horváth Kinga, Jakab Imre, Juha Joro, Kádár Katalin, Károlyi Zsuzsanna, Kazinczy Gábor, Keresztes Dóra, Kiss Ilona, Kiss Zoltán, Kolozsvári Feszt László, Kopasz Tamás, Kovács Péter Balázs, Kovács Tamás László, Kováts Borbála, Kőmíves István, König Frigyes, König Róbert, Luzsicza Árpád, Més­záros István, M. Tóth Éva, Nádas Alexandra, Nádler István, Nagy Gábor, Orosz István, Pásztor Gábor, Pató Károly, Somorjai Kiss Tibor, Volker Schwarz, Szabó Tamás, Szalay Miklós, Szikszai Károly, Szlabey Zoltán, Szőcs Géza, Szurcsik József, Takáts Márton, Tolnay Imre, Varga Zsófi, Varkoly László, Vén Zoltán, Vincefi Sándor, Vincenzo Bianchi, Visnyei Ilona, Zemlényi Csaba MEGHÍVÓ ÖT ÉVES A GALÉRIA IX című kiállítás megnyitójára február 24. (péntek), 18 órára A kiállítást megnyitja Szeifert Judit művészettörténész Megtekinthető március 9-ig, naponta 12-18 óra között. 1092 Bp., Ráday u. 47. r­­­mm­m­m­m­m­hmm a TALLÓZÓ KÖZÉLETI LAPSZEMLE ■ Egy hét aktuális politikai és közéleti híreiből szemlézi ■ Mintegy 100 napi- és hetilapból válogat! ■ Egy-egy témáról sokféle információt, véleményt közöl! TALLÓZÓ AZ OLVASÁS ÉLMÉNYE TALLÓZÓ - MÁR KEDDEN­KÉNT AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL TALLÓZÓ - TV-MŰSORRAL TALLÓZÓ - KERESZTREJT­VÉNNYEL________________ Megrendelhető: Napi Gazdaság Kiadó, 1135 Bp., Csata u. 32. Telefon: 350-0452, Telefax: 350-1117 online: www.napi.hu, e-mail: terjesztes@napi.hu Megjelenik minden kedden! Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg a kiadóban! 2006. FEBRUÁR 24.

Next