Élet és Irodalom, 2007. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)

2007-01-19 / 3. szám - Solymosi Frigyes: Valóban olyan kreatívak lennénk? (16. oldal) - Del Medico Imre: Csuklya • Reag. Boros Géza I.12-i ÉS-cikkére (16. oldal) - Blahó György: Hogy van ez? • Reag. Barak László I. 12-i ÉS-glosszájára (16. oldal)

Valóban olyan kreatívak lennénk? Az ember érző lény, szüksége van örömökre, sikerekre, pozitív élmé­nyekre, önbecsülésének erősítésére. Ez az össznépi fesztiválhangulat, me­lyet a labdarúgó-világbajnokság alatt és után még a legcsekélyebb ered­ményt elérő országok esetében is ta­pasztalhattunk, jól bizonyítja ezt. Az elmúlt évszázadban sajnos nem sok okunk akadt az örömre. Büszkék valójában az 56-os tetteinkre lehet­tünk. Szegénységben éltünk, de emelt fővel mondogattuk: mi, ma­gyarok, öntudatos, szorgalmas, kre­atív emberek vagyunk. Nem tudunk előrébb jutni, mert a szocializmus szellemileg és gazdaságilag is ránk telepedett. Ahol meg tudtuk mutat­ni a képességeinket, az egyedül a sport, a kultúra és a politikától füg­getlen tudomány volt. A demokrácia azonban hazánkba is beköszöntött. Az ember naivan azt gondolta, hogy mivel büszkeségünk és más tényezők miatt nem kértük adósságunk csökkentését, lassan majd csak megszabadulunk ettől a tehertől, és fokozatosan javul az or­szág és polgárainak helyzete. A vára­kozással ellentétben a remélt fejlő­dés, gazdagodás helyett ismét kátyú­ba kerültünk, amint ezt a kormány által is elismert súlyos államháztartási deficit és az egyre növekvő adósság­­állomány bizonyít. A külföldi pénz­ügyi intézetek lassan Európa gyen­gélkedő, beteg emberévé minősíte­nek bennünket. Ide jutottunk a so­kat hangoztatott kreativitásunkkal és kiváló szürkeállományunkkal! Mindenkiben felmerül a kérdés: mi lehet ennek az oka, hogyan jut­hattunk ide, hiszen a mindent (?) megoldó piacgazdaság, a sokat emle­getett hajtóerő (!) megteremtése ér­dekében sietve eladtunk csaknem mindenünket. Ezzel kapcsolatban óhatatlanul felmerül két kérdés. Egyik: miért kellett olyan nagyon si­etnünk? Ha már mindenképpen meg akartunk szabadulni értékeink­től, akkor nem várhattunk volna, amíg értük megfelelő árat kapjunk? A másik: miért kellett (és kell!) olyan vállalatokat áruba bocsátani, nem egy esetben külföldi állami (!) társa­ságoknak, amelyek a technológia te­rén jól álltak, jövedelmet hoztak és hoznak az országnak? Ha az állam teljesen megfosztja magát a bevételt termelő cégektől, a stratégiai szem­pontból fontos szolgáltató vállalatok­tól és csak az adókra támaszkodik, akkor könnyen tehetetlenné, kiszol­gáltatottá válhat. Külföldi példák alapján nem tudom elfogadni, hogy állami céget ne lehetne hatékonyan működtetni. Azt aligha állíthatjuk, hogy a jelen­legi állapotért a dolgozók, az alkal­mazottak lennének a felelősök, hi­szen ma már azt a luxust egyik ma­gán- vagy állami termelő cég, hivatal sem engedheti meg magának, hogy elnézze a lustaságot, a semmittevést, amire a szocializmus „építése” során bőven volt példa. Nyilvánvalóan az okokat máshol kell keresnünk. Visz­­szatekintve az elmúlt tizenhat eszten­dőre, aligha tagadható, hogy az ál­lamháztartásban különleges pénz­ügyi gazdálkodásnak, elképesztő pa­zarlásnak és olykor nagyvonalú el­lenőrzésnek voltunk tanúi. Az utóbbi következménye a meglehetősen ala­csony adófizetési morál és a túltengő feketegazdaság. Különleges esetet képez a Postabank ügye. Jómagam örömmel vettem, hogy az elsőfokú bíróság szerint a bank vezetői nem vétkesek, pontosabban az ügyészség által feltárt bizonyítékok nem elégsé­gesek elmarasztalásukra, hiszen ki örül annak, ha honfitársai csalafinta-ságokat követnek el. Azt a nézetet azonban nehéz elfogadni, hogy ez a sajnálatos ügy már olyan régen tör­tént, a vizsgálat oly mértékig elhúzó­dott (pontosabban elhúzták, minő szerencse!), hogy már elnézőeknek kell lennünk. A tény viszont az, hogy a negyven- vagy százmilliárdos hiány valamilyen módon előállt, semmi­képpen nem úgy, hogy egyik napon még minden rendben volt, a másik napon viszont már az államnak kel­lett a bankot megmentenie. Hinni szeretném, hogy a hiány egyetlen banktisztviselőnek sem duzzasztotta itthon vagy külföldön viselt „kabátjá­nak zsebét”. Az is valószínű, hogy a bank elnökének művészetszeretete, a bal- és jobboldali pártok iránti egy­idejű szimpátiája, valamint egyes ügyfelek kiemelése sem volt olyan mértékű, hogy ez összességében drá­maian növelte volna a deficitet. Mindezeket elfogadva döntő ténye­zőnek a bank folyamatos rossz gaz­dálkodása látszik. A jóhiszemű, tör­vényt tisztelő polgár itt omlik össze. Míg a vidéki egyetemről Pestre utazó tanársegéd úti elszámolását pénz­ügyeseink gondosan átnézik, hogyan lehet az, hogy milliárdok kezelésével foglalkozó bank ügyleteinek ellenőr­zését a belső és külső szakemberek olyan felelőtlenül végezték. Emlékez­ve az akkori nyilatkozatokra, a bank­­felügyeletnek és a Magyar Nemzeti Bank elnökének voltak „sejtései”, de túlságosan halkan hívták fel a kor­mány figyelmét a közelgő veszélyre. Úgy tűnik, hogy a felsőbb szintű kapcsolatrendszer révén még azt is el lehetett érni, hogy a külföldi szak­értő társaság vizsgálatát is késleltes­sék, melynek egyetlen eredménye a deficit további növelése lett! Hogy mindezekért ki a felelős, arra sajnos sem az elmúlt nyolc esztendőben, de most sem kaptunk választ. A Ferihegyi repülőtér korábbi el­adása, majd visszavásárlása miatt egy kanadai cég beperelt bennünket, ami - a legrosszabb esetben - két­­százmilliárddal apasztja az államkasz­­szát. Jelenleg vita folyik arról, hogy a (nagyobb) felelősség a Horn-, az Or­bán- vagy a Medgyessy-kormányt terheli-e. Vagy itt van az olajszőkítés. (Előzmény az ÉS-ben: Rajnai Attila riportsorozata: Olaj a bűzre I-IX., 2000-2002) A „Papa” néven ismert nyomozó szerint emiatt olyan tete­mes kár érte az államot, amely fedez­né a költségvetés jelenlegi hiányát. Lehet, hogy ez túlzás, de ismerjük-e már az igazi vétkeseket, és mennyit szereztünk vissza az ellopott milliár­­dokból? Mai napig nem kaptunk el­fogadható magyarázatot: miért volt és van szükség az egész ügynek 85 évig tartó titkosításra? Miféle állam­érdek fűződik ehhez? Talán veszély­ben van a haza? Megtudják régi hó­dítóink, a tatárok és a törökök, és új­ra lerohannak bennünket? Nem közvetlenül az államot, „csak” a pol­gárait tette tönkre (érinti) a Baumag­­szélhámosság, melynek mértékét megfelelő jogszabályokkal, odafigye­léssel, gyors akcióval szintén el lehe­tett volna kerülni. Némi kutatómun­kával számos hasonló történetet ta­lálhatunk. A pazarló gazdálkodáshoz min­denképpen hozzájárult az állami in­tézmények, minisztériumok felduz­zasztása. Jelentős és bátor elhatáro­zásnak tartom, hogy a jelenlegi kor­mány képes volt bevallani ennek a helyzetnek a tarthatatlanságát, és megtette a fájdalmas, de szükséges lépéseket. Az emberben önkéntele­nül felmerül, vajon a milliárdokkal gazdálkodó minisztériumokat ellen­­őrzi-e valaki? Vajon az időnként nyilvánosságra hozott sok száz millió­val támogatott tanulmányokra szük­ség volt-e, és elkészítésük mögött van-e érdemleges munka? Vagy csak ez az egyik útja, hogy a mindenkori regnáló elit saját jelenlegi vagy jövő­beni politikai sikereihez erősítse pénzügyi alapjait? Van-e arra lehető­ség, hogy a nagy állami megbízások elnyerésének szövevényeibe belelás­sunk? A minisztereknek tudomásul kell venniük, hogy a rendelkezésükre bocsátott összeggel nem partizán­­kodhatnak. Nem osztogathatnak ba­rátaiknak kényük-kedvük szerint százmilliókat szakmailag nem indo­kolt tudományos intézetek létrehozá­sára. Korlátozniuk kell a világ megis­merését célzó utazásokat, nem kell átvenniük az egykori népszerű (?) agrárminiszternek és államtitkárá­nak sajátos „üzletkötő” szokásait. Olyan miniszterekre van szükség, akik az ország vezetését szolgálatnak és nem meggazdagodás egyik útjá­nak tekintik. Kívánatos lenne, ha a funkcióban lévő politikusoknak meg­tiltanák, hogy saját vállalkozásuk fej­lesztése érdekében vissza nem térít­hető hitelben részesüljenek. A kor­rupció legkisebb jelét alaposan meg kell vizsgálni, nyilvánosságra hozni, és a lehető leggyorsabban bírósági ítélettel lezárni. Nem kívánok a pár­tok támogatásának kérdésébe bele­mélyedni, de helyzetünket figyelem­be véve aránytalanul sokat költöttek a választók meggyőzésére, pontosan annak elfogadtatására, hogy egyedül ők alkalmasak az ország irányítására, az emberek bizalmára. Amint látjuk, évek óta tartó erőfeszítéseink ellené­re (az első cikket a Népszabadságban 2001-ben írtam) semmi remény nincs arra, hogy politikusaink megegyez­zenek a képviselők számának csök­kentéséről, amivel a pártok legalább azt demonstrálhatnák, hogy képesek magukat korlátozni. Hogyan lehet ezután az állami intézményekben a szükséges leépítésekről szónokolni? Ha felső szinten nem történik semmi érdemleges változás, ha továbbra is csak beszélünk a reformok, a válto­zások szükségességéről, akkor nem várhatjuk, hogy alacsonyabb szinten bármiféle megszorítást elfogadjanak, hogy ne próbálják megkeresni a kis­kapukat, hogy egyáltalán higgyenek a magas szinten elhangzó biztatások­nak, kéréseknek. Összegezésként megállapíthatjuk, hogy kiválóságunk, kreativitásunk eddig elsősorban az adófizetés elke­rülésében, az állam és embertársa­ink megkárosításában, de semmi­képpen nem az ország hatékony működtetésében, a szükséges ellen­őrzés megszervezésében nyilvánult meg. Hazánk rendkívül nehéz gaz­dasági és pénzügyi helyzetbe került. Ez talán ráébreszti a politikai párto­kat, az ország vezetésére hivatást ér­ző politikusokat, hogy sikerüknél fontosabb a nemzet érdeke. Nem a választók megnyeréséért folytatott és egymást hergelő ígérgetési verseny­ben kell kiválóságukat bizonyítani, hanem az ország gazdagodását, a la­kosság életkörülményeinek megjaví­tását célzó programok kidolgozásá­ban és megvalósításában. Ezen a té­ren is a realitások talaján kell ma­radniuk. Előre látható volt: a közal­kalmazottak béremelését fokozato­san kellett volna bevezetni: ötven­százalékos emelést egyetlen állam­kassza sem viselne el. A gáz árának „kényszerű stabilizálása” egyik poli­tikai oldalra sem vet jó fényt. Az au­tópályák építését sem kellett volna egyik pillanatról a másikra a legna­gyobb sebességre kapcsolni, hiszen a kölcsönök felvétele hosszabb távon káros az ország számára. Ha a jelenlegi kormány az elkövet­kező években rendbe tudja tenni az ország gazdálkodását, akkor van esé­lye az újabb sikerre. Ha azonban erre képtelen, akkor ez a koalíció jó ideig nem számíthat a választók bizalmára. Solymosi Frigyes akadémikus, a Nemzeti Kör tagja A FEKETE SAS KIADÓ SZERETTÉL MEGHÍVJA 2007. január 24-én, 18 órára a Hauer Cukrászdába (Bp., Vill. ker. Rákóczi út 47-49.) Varga Dániel: Nagy őszi érzés-kiállítás című könyvének bemutatójára www.feketesas.hu ÉLET ÉS!· i­k IRODALOM■ AGORA Csuklya Szaddám Huszein kivégzésének kö­rülményeivel foglalkozó cikkében (Pokolbamenet, ÉS, 2007/2.) Boros Gé­za felteszi a kérdést: mi lehetett az a fekete textília, amit élete utolsó per­ceiben - a kötél felhelyezése előtt - az exdiktátor nyakába raktak. Szen­vedélyes újságolvasó lévén válaszolok a kérdésre: egy tudósítás szerint az a csuklya volt, amit ilyen alkalmakkor a kivégzendő fejére húznak. Szad­dám Huszein tiltakozását elfogadták és (feltehetően azért, mert rendnek kell lenni) a csuklyát a nyakába tet­ték. Egyébként nemcsak Szaúd-Ará­­biában és Iránban mutatják meg a nagy nyilvánosságnak az ítéletvégre­hajtásról készített felvételeket, ha­nem mifelénk is. Emlékeztetek arra a filmkockára, amin az „auf Pulver und Blei” megkegyelmezett Bárdossy a kivégző szakasz lövéseire vár csuk­lya nélkül, mert visszautasította. To­vábbá arra a fényképre, amin Szálasi és kivégzett társai láthatók - már az aktus után -, csuklyával a fejükön, az akasztófán lógva. A cikkben az is ol­vasható, hogy 1945 kora tavaszán a népbírósági tárgyalás után az Okto­gonon lámpavasra hét, azaz 7 keret­legényt húztak fel. Tévedés, mert csak kettőt. Boros, Géza utal Orwellnek bur­­mai tapasztalatára, amikor a kivég­zésre kísért fogoly reflexszerűen ki­kerül egy pocsolyát. Ez eszembe jut­tatja Mária Antónia francia királyné kivégzését, aki a guillotine emelvé­nyén véletlenül a hóhér lábára lé­pett. Élete utolsó percében azt mondta: pardon mosieur! Del Medico Imre Hogy van ez? A Páratlan oldalon Barak László ar­ról értekezik, hogy nálunk rögtön­zött telefonos szavazáson több volt a „nem”, mint az „igen” Románia és Bulgária EU-csatlakozásával kapcso­latban (Pöcsölés, ÉS, 2007/2.) Ez szinte természetes. Annak idején a frissen fölvett Ausztriában volt a legnagyobb ellen­érzés az újabb bővítéssel kapcsolat­ban, annyira féltek az „odatóduló magyar munkaerőtől”. (Nálunk meg a miniszterelnök beszélt „osztrák vir­­csaft”-ról.) Nyugi, nyugi, így van ez. Blahó György Pontosítás Jaroslaw Kurski cikkében (ÉS, 2006/2.) Béke és Igazságosságként szerepel a Kaczyrlski-fivérek pártja, a Prawo i Sprawiedliwosc. Ez fordí­tási pontatlanság: Jog és Igazságos­ság vagy Jog és Igazság a helyes. 2007. JANUÁR 19.

Next