Élet és Irodalom, 2007. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)

2007-01-19 / 3. szám - Kovács Flórián László: Az ezermilliárdos kérdés (15. oldal)

2007. JANUÁR 19. AGORA 15 Az ezermilliárdos kérdés Amikor Faragó László megírta c­ikkét a területfejlesztés egzotikus témakö­rében (A területfejlesztés tabui és tévesz­méi, ÉS, 2006/32.), akkor ez a téma - élvezetes stílusa és érdekes mondani­valója ellenére - kevesek érdeklődé­sét válthatta ki. Erre utal az, hogy mindmáig visszhang nélkül maradt e lap hasábjain. Reflexióimban tovább bővíteni az általa felvetett kérdések, dilemmák körét, olyan kérdéseket vetnék fel személyes tapasztalataim alapján, amelyek megválaszolása fontos lehet. Tartalmi és megközelí­tésbeli problémákra szerettem volna helyezni a hangsúlyt, és kevésbé kí­vántam foglalkozni az intézmény­­rendszer kérdéseivel. Az önkor­mányzati választások azonban alap­vetően megváltoztatták a helyzetet. Azóta már úgy kell tárgyalnunk a te­rületfejlesztésről, mint ami­­ a tévé­kvízek stílusában szólva - egy „nyolc­­ezermilliárdos kérdés”: lehet-e ered­ményes fejlesztéspolitikát folytatni az előttünk álló négy évben a kialakult politikai erőviszonyok mellett a köz­­pont-régió-kérdésben politikailag teljesen megosztott Magyarorszá­gon? Másként fogalmazva: miként kapcsolódik a területfejlesztés, annak intézményrendszere és a kormány­zati fejlesztéspolitika? (A fenyegető helyzet) Önkormányzati régiók hiányában az imitált terület­­fejlesztési regionalizmus testületei to­vábbra is delegálási alapon jönnek létre a megyék, a megyei jogú váro­sok, a kistérségek és - bizony - a mi­nisztériumok képviselőiből. A regio­nális fejlesztési tanácsok (RFT) hiva­tottak a fejlesztések felőli döntésekre, ők bízzák meg a regionális fejlesztési ügynökségek - a döntéseket előké­szítő munkaszervezetek - vezetőit, elvileg ők a címzettjei az uniós támo­gatásoknak. Valódi döntéshozatali, hatalmi centrumok lennének. Ha megvizsgáljuk összetételüket politi­kai szempontból, akkor azt látjuk, hogy a következő négy évben mind a hét regionális tanácsülésen az el­lenzék adja majd az elnököt, de min­den egyes döntésüket a központi kormányzat képviselői „hagyják jó­vá”, hiszen számszerű többségben lesznek. Ez előrevetíti egy olyan na­gyon nemkívánatos helyzet kialaku­lásának lehetőségét, hogy a tanács­ülések a balliberális központi kor­mány és a konzervatív ellenzéki ön­­kormányzatok összecsapásainak szín­terei lehetnek. Ebből fejlesztési dön­tések elhúzódása, bénultság keletkez­het, ami az abszorpciós kapacitás gyen­güléséhez, azaz az uniós források ala­csony lehívási szintjéhez fog vezetni. Mindannyian veszíthetünk. A másik, kívánatosabb változat, hogy olyan működési mechanizmust sikerül kialakítani, amely számol a politikai status quóval és folyamatos együttműködést tesz lehetővé a felek számára. Arra a kérdésre meg sem próbálok itt válaszolni, hogy melyek lehetnek egy évek óta, legutóbb a köztársasági elnök által is sürgetett kormány-ellenzék-együtt­működés feltételei, ez maradjon a politikusok és a politológusok feladata. De a szakmának meg kell vitatnia a na­gyon közeli jövőben, hogy melyek azok a fejlesztéspolitikai elvek, alter­natívák, amelyek egy működőképes intézményrendszer, illetve távlatos fejlesztéspolitika elemei lehetnének. Ha egyszer a magyarok jó sorsa úgy hozná végre, hogy egy ilyen együtt­működési készség kialakul a politikai erők között, akkor ne mondhassák megint, hogy „üresek a fiókok”, hol vannak az elképzelések. A legfontosabb kérdésnek különös tekintettel a kialakult politikai hely­zetre a központ-régió-kompetenciák szét­választását tartom. A maximalista vál­tozat szerint ezt egy az önkormányzó régiókról és járásokká továbbfejlesz­tendő kistérségekről szóló új önkor­mányzati törvény szolgálná legjobban. Ebben kellene-lehetne egyebek mel­lett választ adni a települési önkor­mányzatok atomizáltságának, a kö­zöttük remélt együttműködésnek, a hatékony közszolgáltatások kialakítá­sának bonyolult kérdéseire a mo­dern kommunikációs és közlekedési viszonyok között. Ez valódi történel­mi léptékű közös kormánypárti-el­lenzéki reform lehetne, és megte­remtené a valódi regionális fókuszú fejlesztéspolitika lehetőségét. Ismerve az eltérő politikai állás­pontokat, a közigazgatási reformot illetően reális cél rövid távon egy olyan területfejlesztési regionalizmus kialakítása lehetne - akár egy hosszú menetelés első lépéseként amely állami gyámkodás nélküli, a szerep­lők kooperációjára építő területfej­lesztési intézményrendszert hozna létre. Ez lenne a „modus vivendi” változat. Pontosan meg kellene hatá­rozni a kistérségek, a megyék, a me­gyei jogú városok, a fejlesztési cent­rumok kompetenciáit és az együtt­működésüket ösztönző feltételeket. Ezek az intézmények a területfejlesz­tési régiók alkotói, a régió általuk, az ő autonómiájukból építkezhetne­­ jobb híján. (Tudniillik II. József-i stí­lusú reformok híján.) A régióidenti­tás amúgy is termék, miként a régió is az emberek mindennapi gazdasági döntéseinek, kulturális, értékrendbe­li választásainak az eredményeként alakul majd ki, erősödhet meg. (A mai megyerendszer sok eleme sem szervesebb képződmény - elég, ha csupán saját megyém, Esztergom utóbbi száz évére gondolok...) Sok érvet lehet felhozni a nagyobb földrajzi területet, több lakost lefedő területfejlesztési egységek mellett. (A regionalizáció előnyei) Egy gazda­ságban, ahol a GDP nyolcvan száza­lékát a magánszektor termeli, ott a fejlesztési döntések is a piaci szem­pontokat követik annak területi le­nyomatában is. Erre példa az elmúlt tíz év, amelynek során hazánkban a területi egyenlőtlenségek még nőttek is. Sikertelen volt tehát a területfej­lesztési politika? Nem, de tudomásul kellett vennünk, hogy az állami - or­szágos, régiós, helyi - fejlesztési dön­tések, ösztönzők elegendő forrás hí­ján csak csekély mértékben tudták befolyásolni és kompenzálni a gaz­dálkodók érdek­vezérelte döntéseit. Ehhez képest jelentős változást jelent az Unió különböző alapjaiból a kö­vetkező hét-kilenc évben lehívható fejlesztési források volumene: lesz te­re az állami - országos, régiós és he­lyi - fejlesztéspolitikáknak, a területi optimalizációnak is. (Erről részletesen lásd: Váradi Balázs: A nyolcezermilliárd átka II., ÉS, 2007/2. - a szerk.) A kialakulandó helyzet lényegét il­letően új, jelentős csapdákat rejt. En­nek okai: az erőforrások relatív bősé­ge és ezzel egyidejűleg az elosztási mechanizmus alapvetően adminiszt­ratív jellege. A magyar társadalom az erőforrások ilyen bőségével még nem nézett szembe, nincsenek ta­pasztalatai, jól működő, begyakorolt demokratikus elosztási mechanizmu­sai. Az erőforrások évtizedekig tartó szűkössége után a versenyszférában megismerhettük azt a jelenséget, hogy jó hozamot - hihetően - ígérő célokra gyakorlatilag bármennyi pénz kapható. Természetesen azok az „allokációs mechanizmusok” - pénz- és tőkepiacok -, amelyek ezt lehetővé teszik, védik a betétesek, a befektetők pénzét. S mivel nyeresé­get kell termelniük, ezért érdekük­ben áll minél több pénzt - biztonság­gal - kihelyezni, ezért „csak” egy jó terv kell. Az uniós erőforrások elosz­tása a szolidaritási elvre épül, hiszen célja éppen az elmaradottak támoga­tása, azoké, akik a versenypiacokon egyébként nem vagy csak drágán jutnának forrásokhoz. Az elosztási mechanizmus ezért alapvetően admi­­nisztratív jellegű, ahol nem a hozam­sorrendek - ha egyáltalán értelmez­hetőek - döntenek arról, hogy ki kap a közösből, hanem a közösségek akaratát képviselő testületek dönté­sei. Ezért van nagy jelentősége az el­osztási mechanizmusok részletekbe menő szabályozásának, áttekinthető­ségének, ellenőrizhetőségének, amit az Unió meg is követel. De ezek a ri­gorózus, sokszor túlbürokratizáltnak minősített folyamatok lassítják a fej­lesztési döntéseket és szűkítik a meg­valósítandó projektek körét. A dilemma a következő: hogyan le­het a lehető legnagyobb mértékben igénybe venni az uniós erőforrásokat és elkerülni a pályázatok romló szín­vonalát, amely esetlegesen azok utó­lagos visszafizetésével is járhat? Eh­hez növelni kell a gazdaság - szakmai bükkfanyelven - abszorpciós kapaci­tását. Úgy vélem, hogy egy decentra­­lizáltabb tervezési, döntési és végre­hajtási szerkezet ezt inkább szolgálná, mint a nálunk hagyományos közpon­tosított szisztéma. Érveim: ha a fele­lősség egy valós döntési helyzetben lévő régiókra, kistérségekre épülő szerkezetben oszlana meg, akkor: - több felelősen tervező, döntő és nem csak pályázó, kérelmező szerep­lő lenne a rendszerben. Ez több fele­lősségteljes, életképes javaslat meg­formálásához, fenntarthatóságot szolgáló döntés meghozatalához ve­zethetne; - mindenki számára áttekinthetőbb döntési mechanizmus jönne létre, mert a szakmai kérdések átpolitizált­sága az országos szinttől a helyi testü­letek felé haladva a tapasztalatok sze­rint csökken, mert helyben mindenki ismer mindenkit és mindenről tud;­­ várhatóan gördülékenyebb döntés­­hozatal alakulna ki a kistérségi és ré­giós tanácsokban azáltal, hogy a poli­tikai együttműködési készség, a köl­csönös érdekérvényesítés esélye az alacsonyabb szinteken nagyobb. Ráadásul a demokrácia iránti biza­lom növekedését is jelentené már rö­vid távon, ha az emberek kézzelfog­hatóan éreznék a hozzájuk kötődő, általuk hozott döntések gyors megva­lósulását, szemben a felülről kapott, kijárt, kilobbizott „ajándékokkal”. Most valóban lenne tétje a részvétel­nek a demokratikus döntéshozatal­ban. Ezért nagy kár, hogy - reméljük csak egyelőre­­ nem született megál­lapodás az önkormányzati régiók és kistérségek (járások) létrehozataláról. (Mi is a területfejlesztés?) De más ve­szély is fenyegeti a fejlesztéspolitiká­val foglalkozó közgazdászok kedvenc kategóriáját, az „abszorpciós kapaci­tást”. Például az, hogy a Faragó Lász­ló által kisgömböcnek csúfolt terület­­fejlesztés bekap minden útjába kerü­lő fejlesztendő területet, és jó esetben szétpukkad, vagy ha nem, hát úgy megfeküdheti a gyomrát a sok min­denféle, hogy attól koldulhat a brüsz­­szeli pénzek „lehívása”. A jelenséget magam is érzékelem, tudniillik, hogy a pénz szaga sok mindent és min­denkit a területfejlesztés közelébe vonzott. De mire kell gondolnunk, amikor területfejlesztést hallunk? Két és fél éve, a csatlakozás után közvet­lenül Regionális és Területfejlesztési Hivatal névvel alakult meg az első önálló, országos hatáskörű szervezet. Már az elnevezés angolra fordítása­kor jelentkeztek a tartalmi bizonyta­lanságok. Ölelkezik ugyanis ebben a terminusban egy tudományág (territo­rial and spatial development), egy uniós politika elnevezése (regional deve­lopment) és tartalmilag benne buj­kált az állami fejlesztéspolitikánk egyik metszete is. íme: egy állami hivatal is lehet kisgömböc. A hivatal azóta már meg is szűnt, így járulva hozzá a fo­galmi viták tisztázásához. Faragó László sem a tudományos diszciplí­nára gondolt nyilvánvalóan, amikor a feneketlen étvágyú entitásról írt. A területfejlesztés (territorial develop­ment) mint diszciplína - kívülről úgy látszik - köszöni, rendben van: én, mint fejlesztésekkel foglalkozó köz­gazdász nyugodtan dicsérhetem azo­kat, de csak azokat, akiknek ezt kö­szönhetjük. A szakma által többük­nek odaítélt Pro Régió-díj - az elne­vezés ellenére - nem az ő munkájuk hiábavalóságának kifejezése, bár a Pro Scientia Területfejlesztés talán pontosabban fedte volna érdemeiket. Nem a diszciplínára kell tehát úgy te­kintenünk, mint kisgömböcre, mert bár határai nem pontosan kijelölhe­­tőek, de territóriumai igen. Nem mondható el mindez a területfejlesztésre vonatkozó politikákról, akár uniós, akár nemzeti szinten nézzük azokat. (Az uniós gömböc) Az Unió regionális fejlesztési politikájának koncepcionális bizonytalansága természetesen rá­nyomja a bélyegét a hazai gondolko­dásra is. A világgazdasági versenyben való lemaradástól való jogos félelem egy hruscsovi „határidőre utolérjük, sőt...” típusú reakciót váltott ki az Unióban az ezredforduló környékén, amely a Lisszaboni stratégiában öltött testet. A kudarc azóta beismerve (lásd a Kok-jelentést). Az első korrekciós lépés az volt, hogy az Unió egyik leg­sikeresebb, az elmaradott régiók felzár­kóztatását célzó politikájának forrásait egy jellegében eltérő célra, a verseny­­képesség növelésére terelték át. Az uniós gömböc bekapta a felzárkózta­tás mellé a versenyképességet is. De reális-e az új tagországoktól és az Unió régi tagországainak legfejletle­nebb régióitól várni, hogy a követke­ző tíz évben az Unió világ legverseny­képesebb térségévé váljék? Az uniós GDP Brüsszelbe befizetett 1,1 száza­lékának kisebbik felét átkeresztelni és átterelni versenyképesség-növelésre - félek -, legfeljebb a mérési hibahatár körüli eredményt hozhat csupán a GDP növekedésében, de jelentős te­rületi átrendezési hatással járhat az elmaradottak hátrányára, ami morá­lisan is kérdéses. (A jövedelemcentra­lizáció szinte mindenütt 35 százalék felett van a tagországokban, és min­den régi tagországban egy százalék felett van az innovációs kiadások ará­nya.) Be kell látni, hogy lepukkant infrastruktúrát, utat, vasutat, várost újjáépíteni merőben más, mint egy élenjáró környezetbarát autómotort kifejleszteni. Ott kell, ott lehet foko­zatosan a területfejlesztés prioritásait felzárkóztatásról versenyképességre váltani, ahol a modern termelés fizi­kai feltételei már megépültek és az emberek képzettsége is megfelelő. Nem nehéz megjósolni, hogy a jövő­ben sem várható nagy eredmény az Unió versenyképességének javulásá­ban, ha az erőfeszítések nem a mun­kaerőpiacok, az oktatási-szakképzési rendszerek, a K+F, a mezőgazdasági támogatások gyökeres megújítására összpontosítanak. A szolidaritás elvét megtestesítő regionális felzárkóztatási politika átfogalmazásától várni a sikert a versenyképesség javulásában, hiá­bavaló. A regionális felzárkóztatásra a bővítés után legalább akkora szükség van, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt. (A magyar gömböc) A hazai gömböc­jelenség éppen fordított tartalmú, és régóta ismert: nem is a gömböcmesé­vel, hanem a bogáncshasonlattal írható le inkább. A mindig szűkös erőforrá­sokért vívott küzdelem alakította ki azt a viselkedési módot, hogy akinek fejlesztési terve vagy annak álcázott egyéb pénzigénye volt, az igyekezett olyan címet, formát, megoldást talál­ni, hogy beleférjen a keretekbe. A nem piaci elosztási mechanizmusok tipi­kus jelenségével állunk szemben, és ez az uniós pénzek elosztásának előt­tünk álló nyolc-tíz évét is végig fogja kísérni ilyen-olyan formában. Az eljá­rások, a döntések áttekinthetősége, nyilvánossága, társadalmi ellenőrzése nagyban segítheti azt, hogy racionális fejlesztési döntések szülessenek. Vannak ez ügyben uniós fejlesztés­­politikai irányelvek: gazdasági növe­kedés, innováció, foglalkoztatás növe­lése. De legalább ilyen fontos ekkora léptékű fejlesztési „roham” megindu­lásakor több csapdát is elkerülni, hosszú távra optimalizálni és nem rö­vid távú előnyöket nézni. Nem lenne szabad leszállóágba kerülő technoló­giákra költeni, el kellene kerülni a „divatokat”, lásd a biodízel-mozga­­lom hat-hét éve, vagy az etanolgyár­­dömping manapság. Talán a legfon­tosabb mindezen elvek közül a fenn­tarthatóság elvének érvényesítése: a fejlesztés eredményeként közvetlenül vagy az externális hatások által leg­alább áttételesen több jövedelme ke­letkezzék a város, a régió, az ország közösségének, mint amennyi előtte volt. (Gondoljunk csak azon gyógy- és élményfürdő fejlesztésekre, ame­lyek ma már veszteséget termelnek az önkormányzatnak.) (Mi lesz tíz év múlva? Vissza a jövő­ből) Az uniós tagsággal a nemzeti pia­cok közötti határok lassan teljesen el­tűnnek, és ez merőben új gondolko­dást kíván az országos, regionális és helyi fejlesztéspolitikában is a terüle­tiség szempontjából. A nemzeti fej­lesztési tervben megfogalmazott több­pólusú fejlesztéspolitika megkerülhetet­lenül veti fel a nemzeti határokon át­nyúló optimalizáció kérdését: mi lesz a természetes fejlődés eredményeként kialakuló helyzet tíz év múlva? Mek­korák lesznek a szerves fejlődés - tudniillik a vállalkozók, fogyasztók napi döntéseinek­­ eredményekép­pen kialakuló tényleges, „természe­tes” (?) régiók? Hol lesznek ezeknek a központjai? Ott, ahol az adminiszt­ratív döntések kijelölik, vagy ott, ahol a gazdasági, tudományos, kul­turális vonzáspontok ténylegesen lét­rejönnek? Mi lesz Miskolc és Kassa, Debrecen és Nagyvárad, Szeged és Temesvár, Észak-Dunántúl, Burgen­land és Csallóköz viszonya? Melyek a „természet adta” gazdasági térségek a Kárpát-medencében? A Balkánon? Az I. világháborúig kialakult és a gazdaságok fejlődésének kedvező ke­reteket nyújtó területi munkameg­osztás a trianoni döntésekkel meg­szűnt, korábban virágzó térségek pe­rifériákká váltak mindkét oldalon, el­szigetelt nemzeti piacok jöttek létre. Az elmúlt évtizedek fejlesztéspolitikái a korábbi, szocialista országokban (és hazánkban is) területileg a nemzeti határok között, tartalmilag pedig a hiánytömködésből fakadó önellátási kényszer körülményei között optima­­lizálódtak. Ritkán és elszigetelten ala­kultak ki nagyobb méretű (KGST) piacra irányuló fejlesztések (gyógy­szergyártás, Ikarus), de ezek nagy része sem bizonyult életképesnek. Most - nyolcvan év után - történelmi esélyt kapunk a perifériák felszámo­lására. De ehhez a szomszédos kor­mányok, határ menti régiók, váro­­sok-kistérségek szintjein - kinek-ki­­nek a maga szintjén - összehangolt fejlesztésekre lenne szükség. Ráadá­sul ugyanaz az európai fejlesztéspoli­tika fog érvényesülni határaink mind­két oldalán a következő tíz évben (a szerb határt kivéve). Ha van/lesz víziónk arról, hogy milyen legyen Európának ez a szeg­lete tíz év múlva, és ennek megfelelő fejlesztéspolitikát kovácsolunk, akkor nagyobb az esélyünk arra, hogy olyan is lesz ez a szeglet, amilyenné szeretnénk tenni. Kovács Flórián László Elekes Károly rajza (részlet) Vajda Éva Soma-díjas Vajda Éva, a Manager Magazin főszerkesztő-helyettese vehette át a kiírás szerint 37 éven aluli újságírók számára meghirde­tett, az előző év legjobb „nyomozó-újságírási” teljesítményéért odaítélt Göbölyös Soma-díjat és az azzal járó egymillió forintos jutalmat a múlt héten. Cikksorozata a Magyar Telekom utódlási belharcairól szólt. A Göbölyös Soma-díjat 2002-ben Blénessy Gábor (Korridor, tv2) és Rajnai Attila (Élet és Irodalom), 2003-ban Haszán Zoltán (Népszabadság), 2004- ben Mong Attila (Figyelő, InfoRádió), 2005-ben Bogád Zoltán (Index), tavaly pedig Szabó M. István (Magyar Narancs) vehette át. Az alapítványt Göbölyös József újságíró - ahogy barátai hívták, Soma - 2000-ben bekövetkezett halála után hozták létre barátai és kollégái. (MTI) ­ÉLET ÉS!· IRODALOM­ 1

Next