Élet és Irodalom, 2007. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)

2007-01-19 / 3. szám - Vágvölgyi B. András: Fekete filmek a Dunán • Televízió (31. oldal) - Koltai Tamás: Rémmitológia • Színház (31. oldal)

VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS: Televízió Fekete filmek a Dunán „Kemény férfiak, végzetes asszo­nyok. Fénnyel és árnyékkal hasoga­tott terek, lappangó titkok, véletlen események. Karcos cigaretták füstje az arcon, szembe húzott kalapok, igéző tekintetek. Gengszterek, bű­nözők, magándetektívek, okos, ám védtelen nők. És erőszak és bűn és mindent átható melankólia és két­értelműség - ezek a film noir, a »fe­kete filmek« iskolateremtő stílusele­mei” - írja a Duna Televízió ajánló­ja november 8-án indult Sötét uta­kon c. sorozatához, mely a múlt hé­ten ért véget. A film noir, mint lá­tensen bontakozó mozgóképműfaj a II. világháború idején jelent meg Amerikában, és 1945-től a másik nagy filmországban, Franciaország­ban, mely a hosszú háborús évek­ben nélkülözni volt kénytelen az amerikai film áldásait. Francia kriti­kusok (Jean-Pierre Chartier) saját bűnügyi regénysorozatuk (roman policier), a Serie Noir alapján ne­vezték el az új zsánert, mely pont nem krimi (thriller), pont nem ha­­jaz a Warner Brothers harmincas évekbeli gengszterfilmjeire, noha belőle is jön: lebeg benne bűn, de nem a bűn megoldása-feloldása a lényeg, nem kell válaszolni a „ki volt a gyilkos”-kérdésre, nem ábrá­zol társadalmi nagy ívet, időben szétterü­lően, mint a James Cagney­­főszerepelte Roaring Twenties (mondjuk), vagy később Coppola Keresztapa-sorozata eposzian, ké­sőbb Scorsese legjobb filmjei (Aljas utcák, Nagymenők, Casino). A film noir sajátos, adott történel­mi, társadalmi környezethez, a mo­zifejlődés meghatározott pontjához köthető fejlemény, mely a harmin­cas évek legvégétől az ötvenes évek végéig jelentkezett tiszta formában, összetevői közé tartoztak a hitleráj elől elmenekült, a berlini filmipar­ban és a német expresszionista fil­men szocializálódott rendezők (Fritz Lang, Billy Wilder, Fred Zinne­mann, Robert Siodmak, Douglas Sirk [Detlev Sierck], Edgar G. Ul­mer); a tökös íróknak (tough guy writers) nevezett húszas-hamincas évekbeli szerzői kör (Raymond Chandler, Dashiell Hammett, Cor­nell Woolrich, James M. Cain, ké­sőbb Jim Thompson, Elmore Leo­nard); kitűnő operatőrök, mint Stanley Cortez vagy Nicholas Mu­­suraca. Gyakran szerepelt államha­talmon kívüli megfigyelő, magán­detektív, újságíró, valós bűneset után kurkászó, témakereső pony­varegényszerű; gyakran árulástör­ténet, gyakran női árulástörténet. Hangulat inkább, mint a formállo­­gika eszközeivel felfejthető sztori. A máltai sólyom (The Maltese Fal­con, J. John Huston, 1941). Az ere­deti és klasszikus, Sam Spade ma­gánnyomozó (H. Bogart) whiskybe pácolt láncdohányos nehézfiú, társa halálát arcizomrándulás nélkül le­reagáló, elsivatagosodott érzelmű nagyvárosi farkas, sakkmester, bridzsjátékos és pókerarc. Huston filmjének gyenge pontja a nő, aki karaktere szerint díva, vamp és femme fatale, ám a vászonra csak Mary Astor került. Nagy hozadéka viszont a filmnek a Sidney Green­­street és a Peter Lorre által hozott best supporting actor-figurák. Van abban valami karmatikus, hogy Lorre, az M., egy város keresi a gyil­kost c. Fritz Lang-film főszereplője - akinek maga Goebbels szólt 1933- ban, hogy saját érdekében jobban teszi, ha megpucol Berlinből - utat talált a zsánerindító darabhoz. A Szegények és gazdagok (To Have and Have Not, r. Howard Hawks, 1944) forgatókönyvét Ernest Hemingway írta, a történet az író számára oly kedves karibi térségbe visz, Marti­nique szigetére, ahol a Vichy-kor­­mány kutyái és a rezisztansz nézi egymással a farkasszemet. Harry Morgan szerepében Humphrey Bogart cinikus és kiábrándult hajó­tulajdonos, aki a végén csak segít az ellenállóknak, de a délszigeti fran­cia ellenállásnál lényegesebb ügy, hogy itt találkozik először a vásznon (és az életben) a filmtörténet egyik legjelesebb Rómeó & Júlia párosa, Bogart és Lauren Bacall. Szintén Howard Hawks filmje A hosszú álom (The Big Sleep, 1946), Philip Marlowe-sztori, klasszikus hawksi párbeszédekkel, pattogtatott dialó­gusok pingpong-játékával, csípőből tüzelt gyorsreakciókkal, beretva­­ként vágó elmékkel, felvágott nyel­vekkel. (Ha nem is annyira, mint ezeket a hawksi stílusjegyeket leg­jobban mutató His Girl Fridayben.) Kertész Mihálytól (Michael Cur­tiz), aki szándékán kívül álló okok­ból a legjelentősebb kultfilmmel ajándékozta meg a mozgóképtörté­netet (Casablanca, 1942) a Mildred Pierce (1945) c. dolgozat ment, mely klasszikus női film, egy elvált anya szerelme a gyilkosságig. A férje csal­ja, a jófej lánya meghal, a maradék rosszfej egy plasztikdíva-jelölt lotyó, az anya pincérnő lesz, összespannol a tulajjal, de a rosszfej lánya, a plasztikdíva-jelölt lotyó is rástartol, nem is eredménytelenül. Joan Crawford nem hiába kapta a leg­jobb női főszereplő Oscarját ezért az alakításáért. Az Asszony a tóban (Lady in the Lake­­r: Robert Mont­gomery, 1947) jó kis Raymond Chandler-adaptáció, maga a rende­ző főszerepli, jó sokat játszik szub­jektív kamerával. Philip Marlowe egy könyvkiadó eltűnt feleségét űzi, aki a hipotézis szerint Mexikó­ba menekült a társadalmi igazság­talanság elől, ám az élet bonyolult, számos más igazságtalanság mellett halálesetek is történnek, melyek­nek oka emberölés. Marlowe-t so­kan személyesítették meg, Montgo­mery nagyon nem az esetem, ha már rangsorolni kéne, akkor a nemrég elhunyt Robert Altman Long Goodby-ából (1973) a hippi­magánnyomozó Elliott Gouldot vá­lasztanám. A Fegyverbolondok (Gun Crazy; r. Joseph H. Lewis, 1949) a road movie-ban bankrabló-öldöklő sze­relmespár a XX. század egyik nagy mozitoposza, alaphelyzete ihletője volt a Bonnie and Clyde-nak (r. Arthur Penn, 1967), Terence Malick Badlandjének (1973) és a Tarantino-forgatókönyvből készült Született gyilkosok­nak (r. Oliver Stone, 1994). A főhős nehéz sorsú gyermekként nem tud ellenállni a lőfegyverek vonzásának, javítóba kerül, aztán a háborúba, ahol hasz­nát tudják venni a mesterlövészek­nek. Cirkuszban találkozik egy an­gol nővel, ő is mesterlövész, szak­mailag és érzelmileg összekötik éle­tüket. Végigdúlják a Középnyuga­tot, és rossz végük lesz. Film noir alapvetés: démoni, gonosz és erős asszony, gyenge férfi, tragédiába hajló vég. A Fehér izzás (White Heat, r. Raoul Walsh, 1949) Cody Jarrett­­je minden, csak nem gyenge férfi. Az I. világháborúból a szesztilalom­ba megtérő ír vagány, legfontosabb referenciacsoportja a kedves édes­anyja, „Ma” Cody irányába meg­mutatkozik a gengszter ödipalitása, a főszereplő Jimmy Cagney csúcs­formában. Az Aszfaltdzsungel (The Asphalt Jungle­­r. John Huston, 1950) szintén alapmű. Mikor 1994- ben, a cannes-i jó szereplés után a Ponyvaregény megjelent az amerikai moziban, és masszív idézetgyűjte­ményt kínált fel interpretációs alap­ként az óceántól óceánig najtózó kritikának, akkor többen tettek arra kísérletet, hogy egy filmet találja­nak, mely a Pulp Fiction előképe. Többen az Aszfalt dzsungelt említet­ték, amivel én nem értek egyet. Ha van is némi fizikai hasonlóság Ster­ling Hayden és Bruce Willis között, ha kimutatható is némi társadalmi státusbéli egyezés a gengszterfőnök­­kitartott szerető (feleség) helyzete a Louis Callhearn és Marylin Mon­roe, illetve a Ving Rhames és Um­a Thurman által hozott figurák kö­zött, azért ezek távoli áthallások, melyet több tucat hasonló áthallás kísér a Ponyvaregényben. Viszont az Aszfaltdzsungel nagyon jó film, ki­hagyhatatlan. Végül a monoklis bécsi óriás utol­só két amerikai filmje ment. Az ak­kor 65 éves Fritz Lang totálisan be­lefáradt Hollywoodba, Bert Fried­lob producerrel nem értette meg magát, utálta a rákényszerített al­koholista színészt, Dana Andrewst, a férfi főszereplőt, ott is hagyta utá­na Amerikát, legeslegutolsó filmjeit az NSZK-ban készítette. Az Amíg a város alszik (While the City Sleeps, 1956) újságíró-történet, sajtóbiro­dalmi hatalmi harc, a Kétségtelenül indokolt (Beyond a Reasonable Doubt, 1956) pedig egy rafkós ha­lálbüntetés-ellenes esszéista buktá­ja. Fritz Lángnak erős „ponyvavé­nája” volt, ezen a két gyors, B-költ­­ségvetésű sötétfilmen látszik azért, hogy a Mester készítésükkor be volt szorítva. Ha éppen van idő a Duna TV- nél egy stúdiószentelés és két ka­­merabérmultatás között, akkor az ottani programerek megérteni lát­szanak, hogy mai, mozgókép alapú kultúránkban mennyire fontos missziója egy kulturális televízió­nak filmtörténeti sorozatok sugár­zása. Ha csak az említett zsánerben maradnának is, tudnánk még vagy háromszor tíz alkotót (tényleg csak példálózva: Orson Welles, Carol Reed, Robert Aldrich, Edgar G. Ulmer, Ida Lupino, Jacques Tour­neur, André de Toth, Samuel Ful­ler, Nicholas Ray, Otto Preminger, Robert Siodmak, Budd Boetticher, Phil Karlson, Don Siegel, Robert Wise, Joseph L. Mankiewicz, Mike Hodges, Rudolph Máté, Anthony Mann, Delmer Daves, J. Lee Thomp­son, Henry Hathaway, George Marshall, Charles Laughton, Stan­ley Kubrick, Edward Dmytryk, ha a neo-noir is él, akkor Alan J. Pakula és John Boorman, és ha franciaországi franciák is számít­hatnak, akkor Jean-Pierre Melville és Frangois Truffaut), valamint sokszor tíz filmet sorolni. Ha foly­tatnák, ezek a filmek eligazíthatná­nak egy máig hatásos műnemben. (Duna Televízió, szerda esténként) 2007. JANUÁR 19. Bp. III. Kiskorona u. 7. Tel: 250-0288 Január 26., péntek 19 óra Elek Szilvia: PILLANGÓK Emlékezés Robert Schumannra, halálának 150. évfordulója alkalmából Felolvasó-színházi előadás ÜBERFRANK PÁL, KÉRI KITTY, MÉCS KÁROLY, GADOS BÉLA, ELEK SZILVIA - zongora Január 29., hétfő 19 óra A Magyar Rádió Karinthy Színpadának bemutatója: ,A BENEDEK’ 99* BENEDEK MIKLÓS estje Zongorán kísér: Szilassy Nelly Szerkesztő-rendező: Kaposy Miklós KOLTAI TAMÁS: Színház Rémmitológia Mohácsi Jánosban lehet bízni, ha megátalkodottan tápláljuk az illúziót, hogy a színház arra való, amire kitalálták: megmutatni a világot, ahol élünk. A valóságban és a fejekben. A kettőből tevődik össze az a nyo­morúságos és röhejes katyvasz, amelyet rendszerváltás címén csinál­tunk magunknak. (Azelőtt is volt, csak más néven.) Mohácsiék - a tri­ász tagja az író Mohácsi István és a zeneszerző Kovács Márton - a kör­nyező realitás elemeiből hozzák létre életünk hétköznapi szubsztanciá­jának őrült mitológiáját. Azok közé tartoznak - a Krétakör Színházzal, Pintér Béláékkal együtt -, akik érzékelik a művészszínház alkonyát és az újdokumentarizmus térhódítását. Külföldön, jobb helyeken ez már megtörtént. Vége a rendezői színháznak és a posztmodern halandzsá­nak; az utóbbinak csak nálunk emelnek még tanszéket a szakmában és a politikában. A kaposvári színház „56-os darabja” - 56­06 címmel, őrült lélek vert ha­dak alcímmel - a múltnak abba a „mélységesen mély kútjába” tekint le, amely a forradalom ötvenéves jubileumának tragigroteszk bohózata nyomán nyílt meg. Ez a szégyenteljes „megemlékezés” hű tükre volt el­intézetlen dolgainknak. Addig is tudni lehetett, hogy képtelenek va­gyunk földolgozni a történelmet Mohácstól 48-ig és a bornírt Trianon­­komplexusig, de nem volt ennyire nyilvánvaló, hogy hagyjuk magun­kat önként, „a szabadság mámorában” megvezetni a hatalom kisajátítá­sának eszelőseitől s elveszíteni a múlt tanulságai által megvilágított jövő­képet. A szellemi nyomor része az 56-os kulturális megemlékezésekre indított megélhetési kampány sok nézhetetlen produktuma. Mohácsiék kivételek: nem pénzre pályáztak, hanem önvizsgálatra. Amit föltárnak, nem új, de elég ijesztő. A leszállás a múlt kútjának fe­nekére mint képi metafora szó szerint értendő: a szereplők a zsinórpad­lásról ereszkednek le kötelekkel felfüggesztett, himbálózó, egy- vagy többszemélyes nyitott fülkékben lebegve, hirtelen le-föl zökkenve, mi­közben az 56-os évforduló „újbeszédének” sajátos mohácsis változatát produkálják­­ ünnepi szónoklattal, közbepofázással, füttyel, monnyonle­­kórussal, m­a-ria-hungáriával. Épp csak kicsit kell fölstilizálni a valóságot „miniszterasszony-elnökkel” (Csapó Virág), köztársasági elnökkel (Tóth Géza), kifacsart beszólásokkal, hogy a valóság helyett annak „égi mását” halljuk. A Mohácsi-féle süket duma, amely az 1989-es Ármány és szerelem­ben még paródia volt, mára közbeszéddé érett. A valóság hülyesége utolérte a színpadi túlzást. Leérkezve a földszintes múltba Mohácsiék három hosszabb jelenet­ben három konfliktusgócra lelnek. Az elsőben ávós smasszerek érkez­nek kitelepíteni a lakásából egy családot, amely temetésre készül - a kisfiú rongybaba-holttestét kiborítják a koporsóból­­, és csak a váloga­tott atrocitások végén derül ki, hogy eltévesztették az emeletet, erede­tileg olyan lakást néztek ki, amelyben van telefon. (Az Örkényre utaló család - Tóték - később többször felbukkan, akár a darab vége felé az Örkény-dramaturgia.) A második jelenetben a „nagy testvér-komple­xum” bontakozik ki az 56 novemberében Hruscsovhoz (Csapó Virág) szaladó Kádárral (Kocsis Pál), aki „csinál, amit akar” - „amit mi akar”, mondja aztán Hruscsov miközben a kötelekkel is megerősített füg­gőségi viszony időben és térben egyaránt kitágul: érinti a Kádár-Nagy Imre-konfliktust, Kun Bélát, Titót (a „láncos kutyát)”, továbbá Szuszlov, Mikojan és Andropov elvtársakat. A harmadik, legerősebb jelenet Mohácsi kedvenc toposzát, a Hungária Közkórházat ábrázolja (lásd az eredetit Britannia néven), a forradalom napjaiban, káosz, fe­jetlenség, piagőr és magánügyek közepette vérnyeszetelő orvosokkal, a műtétek és a forradalmi röplapok gyártása - szike és a helyesírás - között pendliző asszisztenciával, idegesítő Egmont-nyitánnyal, Nagy Im­re „a kormány a helyén van” rádiószózatával és a szabadságharc an­gyalát megtestesítő, italt a műtőben nem tűrő doktornővel, aki hero­­inaként kisbicskával, benzininjekcióval, árammal gyilkolja le a tréfából testvére ávós egyenruhájában fényképezkedő ártatlant. Ebben a jele­netben sűrűsödik össze rémes abszurdban a lepusztultságból és hősies­ségből, romantikából és bornírtságból, kicsinyességből és nagyszerű­ségből, önfeláldozásból és szörnyetegségből összetett magyar lényeg. Őrületünk mitológiája. Az előadás a közszféra rettentő burleszkjébe szövi bele a magántragé­diát - Tóték a Hungária Közkórházban elveszítik a tüdőgyulladást ka­pott Agikát -, de úgy, hogy az előbbi abszurd sűrítménye a meghatáro­zó. Fiatalabb nézők, akik nem tudják, hogy valaha hiány volt telefonvo­nalban, hogy egy leláncolt, ugató ember Titót jelenti (ki az a Tito?), és hogy az Egmont-nyitány miért függ össze 56-tal, nem értik az utalások legtöbbjét. De a káoszból, ha elég érzékenyek, megérthetik, hogy amit politikusok vagy tanárok hamis pátosszal magyarságteljesítményként akar­nak eladni nekik, az nem kis részben szörnyű történelmi blődli. Ezt a szétzüllött kavalkádot tudja a Mohácsi-csapat bámulatos formafegye­lemmel és példás színpadi rendben közvetíteni. Khell Zsolt pasztell vi­­rágminta-tapétás, „önkényuralmi jelképeket” fluoreszkáló falai a szük­séges kellékekkel szürreális teret és a ki-be mozgásoknak könnyű utat nyitnak. Szűcs Edit ruhái - például a szovjet övezet halvány pink ár­nyalata - ironikus remeklések. A nagyszerű Kovács Márton hol önálló leleménnyel, hol „a rablánc a lábon nehéz volt” mozgalmár indulójával valóságfölötti dimenzióba vált, és a zene a legtragikusabb pillanatokban (például az ávóterrornál) is módot nyújt Uray Péternek az ellenponto­zó koreográfiára. A színészek ismerik a közös nyelvet, Csapó Virág Hruscsovjának belső azonosulása a jóindulatú diktátorral, Kocsis Pál Kádárjának joviális kínlódása (mindketten mértékkel jelzik a nyelvi specifikumot), a Tótékat játszó Szula László, Pető Kata, Hornung Gá­bor és Simon Viktória kisemberi szerencsétlensége­­ az országhatár színházi vasfüggönyén átlépve a visszanéző Pető Kata Lórné-féle sóbál­vánnyá válik, Hornung Gábor Gyusziját tizennyolcadik születésnapját „ünnepelve” akasztják föl­­, Felhősi Kiss László szórakozott főorvosa, Gubás Gabi terroristába oltott forradalmár doktornője, Tóth Richárd téves meggyilkoltja egyaránt pontos képlet. De a top Kovács Zsolt mint Nagy Imre. A tisztesség tehetetlenje már a Hungária Közkórházban is, pedig ott még csak lajos bácsi. Tiszta tekintet­tel néz, amikor elszámoltatják, hogy a kormány nem volt a helyén. Aztán Mohácsi megrendezi az akasztás utáni legendát (mint Petőfiét vagy az Örkény-féle Pistiét). Kádár amnesztiát hoz neki Hruscsovtól, James Bond, egy fekete lány (Boateng Sheila) megmenti, Armstrong (Nagy Viktor) a Holdra lép vele, egy barát (Karácsony Tamás) börtönalagutat ás If várától a Hősök teréig, az úttörő pajtások dallal övezik és körbema­­síroztatják. Egy satnya és otromba országban, ahol a budapesti terrorista hányingermúzeum a „kommunista miniszterelnök” epitheton­omanjával aposztrofálja a forradalom mártírját, ez a legkevesebb, amit megérde­mel. Két szállítómunkás behozza még tévén a Szabadság téri székház ostromát, hogy el ne felejtsük, hol élünk. Aztán Kovács Zsolt, ez a nagy színész az üdvözültek halvány mosolyával hátul kisétál a fényalagútban a színházból a szabadba, a halhatatlanságba. Akkor is ez lenne az évad csúcsa, ha előtte három és fél óráig nem történt volna az, ami történt. (Kovács Márton-Mohácsi István-Mohácsi János: 56­06 - Kaposvár) ÉLET ÉS ÍR IRODALOMI

Next