Élet és Irodalom, 2007. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)
2007-01-19 / 3. szám - Vágvölgyi B. András: Fekete filmek a Dunán • Televízió (31. oldal) - Koltai Tamás: Rémmitológia • Színház (31. oldal)
VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS: Televízió Fekete filmek a Dunán „Kemény férfiak, végzetes asszonyok. Fénnyel és árnyékkal hasogatott terek, lappangó titkok, véletlen események. Karcos cigaretták füstje az arcon, szembe húzott kalapok, igéző tekintetek. Gengszterek, bűnözők, magándetektívek, okos, ám védtelen nők. És erőszak és bűn és mindent átható melankólia és kétértelműség - ezek a film noir, a »fekete filmek« iskolateremtő stíluselemei” - írja a Duna Televízió ajánlója november 8-án indult Sötét utakon c. sorozatához, mely a múlt héten ért véget. A film noir, mint látensen bontakozó mozgóképműfaj a II. világháború idején jelent meg Amerikában, és 1945-től a másik nagy filmországban, Franciaországban, mely a hosszú háborús években nélkülözni volt kénytelen az amerikai film áldásait. Francia kritikusok (Jean-Pierre Chartier) saját bűnügyi regénysorozatuk (roman policier), a Serie Noir alapján nevezték el az új zsánert, mely pont nem krimi (thriller), pont nem hajaz a Warner Brothers harmincas évekbeli gengszterfilmjeire, noha belőle is jön: lebeg benne bűn, de nem a bűn megoldása-feloldása a lényeg, nem kell válaszolni a „ki volt a gyilkos”-kérdésre, nem ábrázol társadalmi nagy ívet, időben szétterülően, mint a James Cagneyfőszerepelte Roaring Twenties (mondjuk), vagy később Coppola Keresztapa-sorozata eposzian, később Scorsese legjobb filmjei (Aljas utcák, Nagymenők, Casino). A film noir sajátos, adott történelmi, társadalmi környezethez, a mozifejlődés meghatározott pontjához köthető fejlemény, mely a harmincas évek legvégétől az ötvenes évek végéig jelentkezett tiszta formában, összetevői közé tartoztak a hitleráj elől elmenekült, a berlini filmiparban és a német expresszionista filmen szocializálódott rendezők (Fritz Lang, Billy Wilder, Fred Zinnemann, Robert Siodmak, Douglas Sirk [Detlev Sierck], Edgar G. Ulmer); a tökös íróknak (tough guy writers) nevezett húszas-hamincas évekbeli szerzői kör (Raymond Chandler, Dashiell Hammett, Cornell Woolrich, James M. Cain, később Jim Thompson, Elmore Leonard); kitűnő operatőrök, mint Stanley Cortez vagy Nicholas Musuraca. Gyakran szerepelt államhatalmon kívüli megfigyelő, magándetektív, újságíró, valós bűneset után kurkászó, témakereső ponyvaregényszerű; gyakran árulástörténet, gyakran női árulástörténet. Hangulat inkább, mint a formállogika eszközeivel felfejthető sztori. A máltai sólyom (The Maltese Falcon, J. John Huston, 1941). Az eredeti és klasszikus, Sam Spade magánnyomozó (H. Bogart) whiskybe pácolt láncdohányos nehézfiú, társa halálát arcizomrándulás nélkül lereagáló, elsivatagosodott érzelmű nagyvárosi farkas, sakkmester, bridzsjátékos és pókerarc. Huston filmjének gyenge pontja a nő, aki karaktere szerint díva, vamp és femme fatale, ám a vászonra csak Mary Astor került. Nagy hozadéka viszont a filmnek a Sidney Greenstreet és a Peter Lorre által hozott best supporting actor-figurák. Van abban valami karmatikus, hogy Lorre, az M., egy város keresi a gyilkost c. Fritz Lang-film főszereplője - akinek maga Goebbels szólt 1933- ban, hogy saját érdekében jobban teszi, ha megpucol Berlinből - utat talált a zsánerindító darabhoz. A Szegények és gazdagok (To Have and Have Not, r. Howard Hawks, 1944) forgatókönyvét Ernest Hemingway írta, a történet az író számára oly kedves karibi térségbe visz, Martinique szigetére, ahol a Vichy-kormány kutyái és a rezisztansz nézi egymással a farkasszemet. Harry Morgan szerepében Humphrey Bogart cinikus és kiábrándult hajótulajdonos, aki a végén csak segít az ellenállóknak, de a délszigeti francia ellenállásnál lényegesebb ügy, hogy itt találkozik először a vásznon (és az életben) a filmtörténet egyik legjelesebb Rómeó & Júlia párosa, Bogart és Lauren Bacall. Szintén Howard Hawks filmje A hosszú álom (The Big Sleep, 1946), Philip Marlowe-sztori, klasszikus hawksi párbeszédekkel, pattogtatott dialógusok pingpong-játékával, csípőből tüzelt gyorsreakciókkal, beretvaként vágó elmékkel, felvágott nyelvekkel. (Ha nem is annyira, mint ezeket a hawksi stílusjegyeket legjobban mutató His Girl Fridayben.) Kertész Mihálytól (Michael Curtiz), aki szándékán kívül álló okokból a legjelentősebb kultfilmmel ajándékozta meg a mozgóképtörténetet (Casablanca, 1942) a Mildred Pierce (1945) c. dolgozat ment, mely klasszikus női film, egy elvált anya szerelme a gyilkosságig. A férje csalja, a jófej lánya meghal, a maradék rosszfej egy plasztikdíva-jelölt lotyó, az anya pincérnő lesz, összespannol a tulajjal, de a rosszfej lánya, a plasztikdíva-jelölt lotyó is rástartol, nem is eredménytelenül. Joan Crawford nem hiába kapta a legjobb női főszereplő Oscarját ezért az alakításáért. Az Asszony a tóban (Lady in the Laker: Robert Montgomery, 1947) jó kis Raymond Chandler-adaptáció, maga a rendező főszerepli, jó sokat játszik szubjektív kamerával. Philip Marlowe egy könyvkiadó eltűnt feleségét űzi, aki a hipotézis szerint Mexikóba menekült a társadalmi igazságtalanság elől, ám az élet bonyolult, számos más igazságtalanság mellett halálesetek is történnek, melyeknek oka emberölés. Marlowe-t sokan személyesítették meg, Montgomery nagyon nem az esetem, ha már rangsorolni kéne, akkor a nemrég elhunyt Robert Altman Long Goodby-ából (1973) a hippimagánnyomozó Elliott Gouldot választanám. A Fegyverbolondok (Gun Crazy; r. Joseph H. Lewis, 1949) a road movie-ban bankrabló-öldöklő szerelmespár a XX. század egyik nagy mozitoposza, alaphelyzete ihletője volt a Bonnie and Clyde-nak (r. Arthur Penn, 1967), Terence Malick Badlandjének (1973) és a Tarantino-forgatókönyvből készült Született gyilkosoknak (r. Oliver Stone, 1994). A főhős nehéz sorsú gyermekként nem tud ellenállni a lőfegyverek vonzásának, javítóba kerül, aztán a háborúba, ahol hasznát tudják venni a mesterlövészeknek. Cirkuszban találkozik egy angol nővel, ő is mesterlövész, szakmailag és érzelmileg összekötik életüket. Végigdúlják a Középnyugatot, és rossz végük lesz. Film noir alapvetés: démoni, gonosz és erős asszony, gyenge férfi, tragédiába hajló vég. A Fehér izzás (White Heat, r. Raoul Walsh, 1949) Cody Jarrettje minden, csak nem gyenge férfi. Az I. világháborúból a szesztilalomba megtérő ír vagány, legfontosabb referenciacsoportja a kedves édesanyja, „Ma” Cody irányába megmutatkozik a gengszter ödipalitása, a főszereplő Jimmy Cagney csúcsformában. Az Aszfaltdzsungel (The Asphalt Jungler. John Huston, 1950) szintén alapmű. Mikor 1994- ben, a cannes-i jó szereplés után a Ponyvaregény megjelent az amerikai moziban, és masszív idézetgyűjteményt kínált fel interpretációs alapként az óceántól óceánig najtózó kritikának, akkor többen tettek arra kísérletet, hogy egy filmet találjanak, mely a Pulp Fiction előképe. Többen az Aszfalt dzsungelt említették, amivel én nem értek egyet. Ha van is némi fizikai hasonlóság Sterling Hayden és Bruce Willis között, ha kimutatható is némi társadalmi státusbéli egyezés a gengszterfőnökkitartott szerető (feleség) helyzete a Louis Callhearn és Marylin Monroe, illetve a Ving Rhames és Uma Thurman által hozott figurák között, azért ezek távoli áthallások, melyet több tucat hasonló áthallás kísér a Ponyvaregényben. Viszont az Aszfaltdzsungel nagyon jó film, kihagyhatatlan. Végül a monoklis bécsi óriás utolsó két amerikai filmje ment. Az akkor 65 éves Fritz Lang totálisan belefáradt Hollywoodba, Bert Friedlob producerrel nem értette meg magát, utálta a rákényszerített alkoholista színészt, Dana Andrewst, a férfi főszereplőt, ott is hagyta utána Amerikát, legeslegutolsó filmjeit az NSZK-ban készítette. Az Amíg a város alszik (While the City Sleeps, 1956) újságíró-történet, sajtóbirodalmi hatalmi harc, a Kétségtelenül indokolt (Beyond a Reasonable Doubt, 1956) pedig egy rafkós halálbüntetés-ellenes esszéista buktája. Fritz Lángnak erős „ponyvavénája” volt, ezen a két gyors, B-költségvetésű sötétfilmen látszik azért, hogy a Mester készítésükkor be volt szorítva. Ha éppen van idő a Duna TV- nél egy stúdiószentelés és két kamerabérmultatás között, akkor az ottani programerek megérteni látszanak, hogy mai, mozgókép alapú kultúránkban mennyire fontos missziója egy kulturális televíziónak filmtörténeti sorozatok sugárzása. Ha csak az említett zsánerben maradnának is, tudnánk még vagy háromszor tíz alkotót (tényleg csak példálózva: Orson Welles, Carol Reed, Robert Aldrich, Edgar G. Ulmer, Ida Lupino, Jacques Tourneur, André de Toth, Samuel Fuller, Nicholas Ray, Otto Preminger, Robert Siodmak, Budd Boetticher, Phil Karlson, Don Siegel, Robert Wise, Joseph L. Mankiewicz, Mike Hodges, Rudolph Máté, Anthony Mann, Delmer Daves, J. Lee Thompson, Henry Hathaway, George Marshall, Charles Laughton, Stanley Kubrick, Edward Dmytryk, ha a neo-noir is él, akkor Alan J. Pakula és John Boorman, és ha franciaországi franciák is számíthatnak, akkor Jean-Pierre Melville és Frangois Truffaut), valamint sokszor tíz filmet sorolni. Ha folytatnák, ezek a filmek eligazíthatnának egy máig hatásos műnemben. (Duna Televízió, szerda esténként) 2007. JANUÁR 19. Bp. III. Kiskorona u. 7. Tel: 250-0288 Január 26., péntek 19 óra Elek Szilvia: PILLANGÓK Emlékezés Robert Schumannra, halálának 150. évfordulója alkalmából Felolvasó-színházi előadás ÜBERFRANK PÁL, KÉRI KITTY, MÉCS KÁROLY, GADOS BÉLA, ELEK SZILVIA - zongora Január 29., hétfő 19 óra A Magyar Rádió Karinthy Színpadának bemutatója: ,A BENEDEK’ 99* BENEDEK MIKLÓS estje Zongorán kísér: Szilassy Nelly Szerkesztő-rendező: Kaposy Miklós KOLTAI TAMÁS: Színház Rémmitológia Mohácsi Jánosban lehet bízni, ha megátalkodottan tápláljuk az illúziót, hogy a színház arra való, amire kitalálták: megmutatni a világot, ahol élünk. A valóságban és a fejekben. A kettőből tevődik össze az a nyomorúságos és röhejes katyvasz, amelyet rendszerváltás címén csináltunk magunknak. (Azelőtt is volt, csak más néven.) Mohácsiék - a triász tagja az író Mohácsi István és a zeneszerző Kovács Márton - a környező realitás elemeiből hozzák létre életünk hétköznapi szubsztanciájának őrült mitológiáját. Azok közé tartoznak - a Krétakör Színházzal, Pintér Béláékkal együtt -, akik érzékelik a művészszínház alkonyát és az újdokumentarizmus térhódítását. Külföldön, jobb helyeken ez már megtörtént. Vége a rendezői színháznak és a posztmodern halandzsának; az utóbbinak csak nálunk emelnek még tanszéket a szakmában és a politikában. A kaposvári színház „56-os darabja” - 5606 címmel, őrült lélek vert hadak alcímmel - a múltnak abba a „mélységesen mély kútjába” tekint le, amely a forradalom ötvenéves jubileumának tragigroteszk bohózata nyomán nyílt meg. Ez a szégyenteljes „megemlékezés” hű tükre volt elintézetlen dolgainknak. Addig is tudni lehetett, hogy képtelenek vagyunk földolgozni a történelmet Mohácstól 48-ig és a bornírt Trianonkomplexusig, de nem volt ennyire nyilvánvaló, hogy hagyjuk magunkat önként, „a szabadság mámorában” megvezetni a hatalom kisajátításának eszelőseitől s elveszíteni a múlt tanulságai által megvilágított jövőképet. A szellemi nyomor része az 56-os kulturális megemlékezésekre indított megélhetési kampány sok nézhetetlen produktuma. Mohácsiék kivételek: nem pénzre pályáztak, hanem önvizsgálatra. Amit föltárnak, nem új, de elég ijesztő. A leszállás a múlt kútjának fenekére mint képi metafora szó szerint értendő: a szereplők a zsinórpadlásról ereszkednek le kötelekkel felfüggesztett, himbálózó, egy- vagy többszemélyes nyitott fülkékben lebegve, hirtelen le-föl zökkenve, miközben az 56-os évforduló „újbeszédének” sajátos mohácsis változatát produkálják ünnepi szónoklattal, közbepofázással, füttyel, monnyonlekórussal, ma-ria-hungáriával. Épp csak kicsit kell fölstilizálni a valóságot „miniszterasszony-elnökkel” (Csapó Virág), köztársasági elnökkel (Tóth Géza), kifacsart beszólásokkal, hogy a valóság helyett annak „égi mását” halljuk. A Mohácsi-féle süket duma, amely az 1989-es Ármány és szerelemben még paródia volt, mára közbeszéddé érett. A valóság hülyesége utolérte a színpadi túlzást. Leérkezve a földszintes múltba Mohácsiék három hosszabb jelenetben három konfliktusgócra lelnek. Az elsőben ávós smasszerek érkeznek kitelepíteni a lakásából egy családot, amely temetésre készül - a kisfiú rongybaba-holttestét kiborítják a koporsóból, és csak a válogatott atrocitások végén derül ki, hogy eltévesztették az emeletet, eredetileg olyan lakást néztek ki, amelyben van telefon. (Az Örkényre utaló család - Tóték - később többször felbukkan, akár a darab vége felé az Örkény-dramaturgia.) A második jelenetben a „nagy testvér-komplexum” bontakozik ki az 56 novemberében Hruscsovhoz (Csapó Virág) szaladó Kádárral (Kocsis Pál), aki „csinál, amit akar” - „amit mi akar”, mondja aztán Hruscsov miközben a kötelekkel is megerősített függőségi viszony időben és térben egyaránt kitágul: érinti a Kádár-Nagy Imre-konfliktust, Kun Bélát, Titót (a „láncos kutyát)”, továbbá Szuszlov, Mikojan és Andropov elvtársakat. A harmadik, legerősebb jelenet Mohácsi kedvenc toposzát, a Hungária Közkórházat ábrázolja (lásd az eredetit Britannia néven), a forradalom napjaiban, káosz, fejetlenség, piagőr és magánügyek közepette vérnyeszetelő orvosokkal, a műtétek és a forradalmi röplapok gyártása - szike és a helyesírás - között pendliző asszisztenciával, idegesítő Egmont-nyitánnyal, Nagy Imre „a kormány a helyén van” rádiószózatával és a szabadságharc angyalát megtestesítő, italt a műtőben nem tűrő doktornővel, aki heroinaként kisbicskával, benzininjekcióval, árammal gyilkolja le a tréfából testvére ávós egyenruhájában fényképezkedő ártatlant. Ebben a jelenetben sűrűsödik össze rémes abszurdban a lepusztultságból és hősiességből, romantikából és bornírtságból, kicsinyességből és nagyszerűségből, önfeláldozásból és szörnyetegségből összetett magyar lényeg. Őrületünk mitológiája. Az előadás a közszféra rettentő burleszkjébe szövi bele a magántragédiát - Tóték a Hungária Közkórházban elveszítik a tüdőgyulladást kapott Agikát -, de úgy, hogy az előbbi abszurd sűrítménye a meghatározó. Fiatalabb nézők, akik nem tudják, hogy valaha hiány volt telefonvonalban, hogy egy leláncolt, ugató ember Titót jelenti (ki az a Tito?), és hogy az Egmont-nyitány miért függ össze 56-tal, nem értik az utalások legtöbbjét. De a káoszból, ha elég érzékenyek, megérthetik, hogy amit politikusok vagy tanárok hamis pátosszal magyarságteljesítményként akarnak eladni nekik, az nem kis részben szörnyű történelmi blődli. Ezt a szétzüllött kavalkádot tudja a Mohácsi-csapat bámulatos formafegyelemmel és példás színpadi rendben közvetíteni. Khell Zsolt pasztell virágminta-tapétás, „önkényuralmi jelképeket” fluoreszkáló falai a szükséges kellékekkel szürreális teret és a ki-be mozgásoknak könnyű utat nyitnak. Szűcs Edit ruhái - például a szovjet övezet halvány pink árnyalata - ironikus remeklések. A nagyszerű Kovács Márton hol önálló leleménnyel, hol „a rablánc a lábon nehéz volt” mozgalmár indulójával valóságfölötti dimenzióba vált, és a zene a legtragikusabb pillanatokban (például az ávóterrornál) is módot nyújt Uray Péternek az ellenpontozó koreográfiára. A színészek ismerik a közös nyelvet, Csapó Virág Hruscsovjának belső azonosulása a jóindulatú diktátorral, Kocsis Pál Kádárjának joviális kínlódása (mindketten mértékkel jelzik a nyelvi specifikumot), a Tótékat játszó Szula László, Pető Kata, Hornung Gábor és Simon Viktória kisemberi szerencsétlensége az országhatár színházi vasfüggönyén átlépve a visszanéző Pető Kata Lórné-féle sóbálvánnyá válik, Hornung Gábor Gyusziját tizennyolcadik születésnapját „ünnepelve” akasztják föl, Felhősi Kiss László szórakozott főorvosa, Gubás Gabi terroristába oltott forradalmár doktornője, Tóth Richárd téves meggyilkoltja egyaránt pontos képlet. De a top Kovács Zsolt mint Nagy Imre. A tisztesség tehetetlenje már a Hungária Közkórházban is, pedig ott még csak lajos bácsi. Tiszta tekintettel néz, amikor elszámoltatják, hogy a kormány nem volt a helyén. Aztán Mohácsi megrendezi az akasztás utáni legendát (mint Petőfiét vagy az Örkény-féle Pistiét). Kádár amnesztiát hoz neki Hruscsovtól, James Bond, egy fekete lány (Boateng Sheila) megmenti, Armstrong (Nagy Viktor) a Holdra lép vele, egy barát (Karácsony Tamás) börtönalagutat ás If várától a Hősök teréig, az úttörő pajtások dallal övezik és körbemasíroztatják. Egy satnya és otromba országban, ahol a budapesti terrorista hányingermúzeum a „kommunista miniszterelnök” epithetonomanjával aposztrofálja a forradalom mártírját, ez a legkevesebb, amit megérdemel. Két szállítómunkás behozza még tévén a Szabadság téri székház ostromát, hogy el ne felejtsük, hol élünk. Aztán Kovács Zsolt, ez a nagy színész az üdvözültek halvány mosolyával hátul kisétál a fényalagútban a színházból a szabadba, a halhatatlanságba. Akkor is ez lenne az évad csúcsa, ha előtte három és fél óráig nem történt volna az, ami történt. (Kovács Márton-Mohácsi István-Mohácsi János: 5606 - Kaposvár) ÉLET ÉS ÍR IRODALOMI