Élet és Irodalom, 2008. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)
2008-07-25 / 30. szám - Uhrman György: Füst Milán zenei látomásai és indulatai • Interjú Erdélyi Miklós karnaggyal (7. oldal)
Füst Milán zenei látomásai és indulatai Erdélyi Miklós karnaggyal Uhrman György készített interjút Füst Milán nem szerette Thomas Mannt. A műveit-Déry Tibor szerint-„emészthetetlennek” tartotta. Ez azért is furcsa, mert kettőjük szellemi lényében nagy különbözések mellett számos rokon vonást, közös hajlamot találunk. A felsorolási kísérlet csak hiányos lehet: vonzódásuk a Kelet, a Biblia, az antikvitás iránt; a középkori lélek érzelmi-flozófiai átélésének, újraalkotásának próbája; a nagy humanizmus eszméinek benső, személyes feldolgozása és művekké oldása. Mindez nem mond ellent első mondatunknak. Még az sem, ha e rokoni szálak szövedékéből egy eleddig kevéssé megfigyelt, de kiváltképpen jellemző fonalat veszünk szemügyre: a zene iránti rajongásukat. A nagy német íróról köztudott, de Füst Milánról talán kevésbé, hogy életműve zenével telített. Pedig az ő „zenetörténete” a Thomas Mannához hasonlóan széles ölelésű. Palestrinától a XX. századi kamarazenéig peregnének e zenetörténet lapjai, ha mindazt összefoglalnánk, amit a zene esztétikájáról és szociológiájáról, nagy alkotásairól, alkotóiról és előadóiról feljegyzett, vagy műveiben feldolgozott. Apró, egymondatos naplóbejegyzéstől a kritikáig a fájó vagy jóleső emlékezésektől a tanulmányig a szépprózájában fellelhető (s mindig személyesnek érzett) utalásoktól a zenészregényig minden műfaj megtalálható ezeken az oldalakon. A téma kötetet kíván. (S még egy párhuzam: a költővel némelykor rokonított Franz Kafka is különleges zenei fogékonysággal, érzékenységgel és ízléssel bírt.) Füst Milánt, a költőt, a piizanót, az embert szeretik vagy nem szeretik, ά sokan csodálják. Akik képzeletben végiglapozzák az δ lírai zenetörténtét, amely nemcsak a maga nemzedékének magyar irodalmában egyedülálló, további indítékokat kaphatnak a csodálathoz - Ez a csodálat vezette a költőhöz Önt is még ifjú korában? - Természetesen a versek miatt fordultam érdeklődéssel Füst Milán felé. Engem, a muzsikust költészetének zeneisége ragadott meg először. Nem véletlen, hogy Füst Milán versei szinte megzenésíthetetlenek, mert a verse maga a zene. Nagyon sokat tanultam tőle a művészetről, de legelsőként is azt, hogy a verstan és a zenében is mennyire fontos.a van lélegzése, a kicsengés. A költészetben ezt az ő versei révén éreztem és értettem meg. A személyes ismeretséget én kerestem. Az Esztétika első kiadásának olvastán az alkotó után meg akartam ismerni az embert is. Én akkoriban (1947- 48) a Vígoperánál dolgoztam, a Zeneakadémia kistermében tartottunk előadásokat. Vezetőnk András Béla karnagy volt, Füstnek igen jó barátja, aki, azt hiszem, 1944-ben segítette is a költőt. Füst rendszeresen bejárt a Vígoperához, engem ott mutattak be neki. Az ötvenes évektől kezdve azután az ismeretségből szoros barátság lett, amely egészen a költő haláláig tartott. - Miként látja Füst Milán zenei világképét, ízlését? - Mai felfogásunk szerint meglehetősen konzervatív volt. Ennek fő oka az lehetett, hogy a harmincas évektől kezdve szinte kiesett az élő zene köréből. Később - már csak betegsége miatt is -, ritkán járt koncertre. Azt mondhatnám, Debussyig, Richard Straussig jutott el. Zenei világa Bartókot, s főként az őt követő zenét már nem tudta egészében befogadni. Bár a Napló egyik 1908-as bejegyzése jelzi, hogy ismerte a fiatal Bartók műveit, és az 1928-as Baden-Baden-i modern kamarazenei fesztiválról írott elemzésében büszkeséggel említi Bartókot. - A fiatalkori zenei élmények, mint mindnyájunkban, nagyon mélyen rögzültek benne. Elsősorban operai tájékozottsága volt bámulatra méltó. Különösen Wagner műveit és a Carment, ezeket az ő ifjúságában szinte még modernnek számító alkotásokat ismerte és magyarázta a szakembereket is meglepő alapossággal. Betegsége éveiben egyre több zenét hallgatott otthon, a rádióból és lemezekről. Ebben az időben már igen gyakran korrigálta régebbi zenei ítéleteit. Mindig feltette önmagának a kérdést: „mi tetszett nekem ebben a műben ifjúi fővel és szívvel?” S nagyon sok korábbi vélekedését revideálta. Inkább negatív irányban. Ő, aki fiatalon lelkes wagneriánus volt, ekkor Wagner-ellenessé vált esztétikai meggondolásokból. A wagneri esztétikát (a műveket nem!) teljesen elvetette. Rengeteg barokk zenét hallgatott ekkoriban, Vivaldit, s főként Bachot. De a passiókat nem, a recitativókat nem szerette. Az említett cikken kívül a Feleségem történetében is szól „az oratóriumok unalmáról, végeláthatatlan daktilusaikkal, meg a szavalati ének örömtelen sivatagjáról”. A fiatalkori Wagner-rajongással szemben ekkor, az ötvenes évektől kezdve fogadta el egészen az olasz operát, ekkor ismerte fel annak óriási esztétikai jelentőségét. Brahms szimfóniáit például nem szerette. Emlékszem, egyszer nagy rábeszélésre elcipelhettem egy Brahmskoncertemre. Nem tudtam meggyőzni őt. Az a zene nem tudta őt megfogni. Abban az időben az olasz operát kedvelte és ennek az esztétikai minőségnek Brahms ellene szólott. Márpedig a művészi minőség tekintetében Füst Milán nem tudott megalkudni, még a barátok kedvéért sem. Ami nem tetszett neki, azt idegen anyagként elutasította magától, vagy azon fáradozott, hogy kielemezze, megmagyarázza, miért nem fogadhatja el. Persze nem teoretikusan foglalkozott a zenével. Könyvtára, mint mindig mondogatta, felmérhetetlen állapotban volt. Zenei könyve aránylag kevés, számuk mindenképpen elmaradt a képzőművészeti gyűjteménye mögött. Molnár Antal mindig megküldte neki a könyveit, Weiner összhangzattanára is emlékszem. Siklós Alberttel is barátságban volt, talán az ő művei is megvoltak. Füst Milán azonban nem „tudományosan” hallgatta a zenét, hanem teljesen átadta magát emócióinak, a feszült figyelésnek. Brahms kompozíciós stílusát talán azért nem szerette, mert Füst, a költő mindig nagy periódusokban gondolkozott, s a brahmsi tematikus munkát ebben az időben már kevésbé tudta követni. Vagy már nem volt elég energiája Brahmshoz? Tulajdonképpen magam sem értem egészen, miért nem szerettek néhány alkotást, főként a Hegedűverseny III. tételét kivéve) a Brahms-műveket. Az sem egészen pontos, hogy a tematikus feldolgozás bonyolultsága lett volna ellenére, hiszen ennek legnagyobb mesterét, Beethovent igen szerette, s a Beethoven-hegedűversenyért valósággal rajongott. Ezt az utóbbi művet, egyik legnagyobb kedvencét, nagyszerűen elemezte. És ma, sok évvel később, s más alapokról indulva, kompozíciós szempontból, magam is a Hegedűverseny első tételét érzem a legnagyobb zenei csodák egyikének. Ismeretes a Mahler elleni nagy kirohanás a fenti regényben, a „híres áradozó” túldimenzionált műveiről. Személyes véleménye volt ez az írónak, vagy csak hősét kívánta jellemezni? - Személyes meggyőződése, s azt hiszem a túlfejlett, túlfejlesztett művészet megítélésben lényegében igaza volt. De a méretekben és formákban ellenkező végleteken álló Hugo Wolf „pretenciózussága” is ezért ítéltetik meg ugyanott. Puccinit nagyon megszerette élete végén, de érdekes módon a Turandotot nem. S ebben is igaza volt. Abban az operában már van valami a húszas évek Itáliájának levegőjéből is. Talán a pompának és kegyetlenségnek a keveréke, ami a cezaromániás diktátor szellemét fejezte ki, ha idézőjeles formában is? - Lehetséges. Puccini zseniális iróniáját és líráját ez persze nem degradálja. De az tény, hogy a zseniális pszichológus a két főszereplőben pszichológiailag lehetetlen figurákat teremtett. Ennyiben a Turandot alatta marad a többi nagy Puccini-műnek. Füst Milán ezt nem szerette ebben az operában. Ő különösen nagy értője volt a hangkvalitásnak, ezen belül is nagyszerű érzéke volt a vonóshangszerekhez. (Fiatal korában, s ezt büszkén emlegette, maga is tanult hegedülni, mégpedig Szigeti József apjánál.) - Azt hiszem, hasonló előszeretettel viseltetett az énekhang iránt is. Nemcsak az opera szeretetére gondolok, de a híres verssorra is: „S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?” - én mindig a szó szerinti és legszemélyesebb értelmében hallom ezt a sort, akárcsak a Pilli felkiáltását: „Énekelni a legnagyobb boldogság!” S úgy vélem, nem erőltetett párhuzamként merül fel itt egy újabb név Füst Milán mellett: a Nagy Lajosé. A dalos, operarajongó ifjúság és az atlétára valló testi erő éppúgy közös jellemzőjük, amint közös sorsuk az ifjúkornak gyűlölt nyomora, az anya iránti ambivalens érzelmek. A kvalitás kérdése a művészet megítélésében egyike a leglényegesebbeknek. Ez a hiány és gyengeség megkülönböztetésének problémája, ily módon a mű vagy az előadás kritikájának kritériuma. Arról van szó, hogy egy adott tulajdonságot kell-e analizálni, vagy a tulajdonság hiányáról kell-e beszélni. Például van, aki Raffaellót „édeskésnek” nevezi. Ez azonban nem a hiánya valamilyen más tulajdonságnak, hanem az adottnak a legmagasabb foka. Füst Milánt nagyon megrázta, ha valaki a saját adottságait és egyéniségét maradéktalanul ki tudta fejezni a művészi alkotásban vagy interpretációban. Egyszer együtt voltunk egy házi koncerten Rácz Aladárnál. A művész egy barokk darabot játszott el a maga és mintegy tíz vendége gyönyörűségére. Azután ugyanazt a darabot még egyszer, más megoldásokkal, díszítésekkel, mondván, hogy így is lehet. Nekem külön élményt jelentett az, hogy Füst Milán hatalmas feszültségének, koncentráló képességének is tanúja lehettem egyszersmind. Füst csodálatosan tudott figyelni. - A költő baráti körében mindig nagy szerepet kaptak a muzsikus társak? - Weiner Leó őszinte jó barátja volt, diákkoruktól kezdve, de mivel ő maga eléggé zárkózott életet élt, s a zenén kívül tulajdonképpen más nem érdekelte, kevesebb nyomot hagyott Füst gondolkozásában, mint más, „nyitottabb” barátok, partnerek. Weiner bizonyos értelemben ellentéte volt a nagyon impulzív Füst Milánnak, aki ezzel együtt is nagyon becsülte és tisztelte Weiner „világos” zenei látásmódját. Szintén ifjúkori barát, iskolatárs volt Reiner Frigyes, a világhírű karmester, aki Füst (és mások) szerint igazi „szörnyeteg” volt. - Persze a szó Németh László-i értelmében... - Reinerhez egész életén keresztül különös, visszás érzések fűzték Füst Milánt. Szigeti Józseffel való kapcsolata is ismert, kölcsönösen többször írtak egymásról. Könyve magyar kiadásának előszavában Szigeti azt írta: Füst Milán „szellemi tekintetben tényleg irányítóm volt és az is maradt”. Magam is nála ismerkedtem meg Szigetivel, amikor megajándékozta Füstöt a Bachszonáták és -partiták dedikált lemezeivel. Abban az időszakban, amit én a közelében tölthettem, András Béla, Horusitzky Zoltán és Baranyi János, a zenei gimnázium akkori igazgatója tartoztak még zenei környezetéhez. Horusitzky, azután Szervánszky és Szokolay, akik szintén feljártak Füst Milánhoz, megzenésítették verseit is. Dávid Gyulára emlékszem még a zeneszerzők közül, azután Ferenczy Györgyre, a zongoraművészre. Lukács Pálhoz fűződő barátsága és szeretete közismert. Kovács Dénes is megfordult nála. Ilyenkor természetesen nem maradt el a házi muzsikálás sem, amit a költő a közös lemezhallgatásnál is sokkal jobban szeretett. Egy alkalommal a Bartók Vonósnégyes látogatta meg és adott házi koncertet a számára. Füst boldog és hálás volt. - Füst Milán tanulmányköteteiben szép számmal akadnak zenei írások, méltatások, emlékezések. Az Ön neve is többször megtalálható ezekben. „Ez a harmincéves ember ellenállhatatlan volt”... - úja 1958-ban. A szuggesztivitásáról, tüzéről, átszellemült szárnyaló lendületéről és költői önkívületéről szól. „Erdélyi Miklós máris a legkiválóbb karmesterek közé tartozik” - olvassuk később, a Don Pasquale 1960-as rádiófelvétele alkalmából írott Füst Milán-i „olvasólevélben”. Füst Milán lelkes és végletekre hajlamos ember volt. Ha neki tetszett valami, az már elég indíték volt arra, hogy megszólaljon az ügyben. Nem szokványos kritikákról volt szó az ő esetében, hanem a személyes élmény rögzítéséről. A művészi produkció és reprodukció minőségéről azonban nem tudott elfogultan nyilatkozni. Ezen a téren nem ismert barátságot. Az elfogultság legfeljebb abban nyilvánulhatott meg, hogy az élménnyel kapcsolatban ő maga is megnyilatkozott. Lelkesedése ezért már önmagában nagy elismerésnek számított. De nem kritikusként reagált az élményre, nem mérlegelt, és nem tudott langyos maradni, nem tudott vállon veregetni. Nagyon megértő és fogékony volt minden igazi művészi megnyilvánulással szemben. Talán elég, ha csak a Menuhinról írott, önfeledten lelkesedő cikkére emlékeztetek. A kötetekben szereplő zenei tárgyú írásokon kívül sok hasonló maradt befejezetlenül is a hagyatékában. Mindig tervezett egy bővebb, teljesebb tanulmánykötetet, amelybe nyilván ezeket is fel akarta venni. - Emlékezetes egyik napilapunk kritikusához címzett vitacikke, amelyben Ilosfalvy Róbertről és az Ön művészi teljesítményéről ír indulattól lobogó, lelkes szavakkal... - Mikor megírta ezt a cikket, megmutatta nekem. Megpróbáltam lebeszélni őt a közlésről, szinte veszekedtem vele. Csak annyit ígért meg, hogy félreteszi, egyelőre nem foglalkozik vele. Később mégis elküldte a Kortársnak. Hajthatatlan volt ítéleteiben. - A zenészregény, A Parnasszus felé modelljeiről kérdezem Erdélyi Miklóst. Mozartot említem, mint a Jánoska csodagyermekségének, „apollói” művészetének esetleges inspirálóját, a fiatal Szigeti pályáját, Pártos Istvánt és az önéletrajzi vonatkozású motívumokat. Persze, nem Füst Milán valóságos ifjúkorának képét, inkább azt, amilyen tündéri ifjúságot álmodott volna önmagának. - Igen, ez valószínűen hangzik. De valóságos, élő zenészmodellekről nincsen tudomásom. - Ön nemcsak zenei, hanem irodalmi Schubert-interpretációjával is jelentős sikert aratott. Kapcsolódik a zeneíró Erdélyi Miklós Füst Milánhoz, az íróhoz? -Az 1963-ban megjelent Schubertkönyv története erősen kötődik a személyéhez. 1959/60-ban nagy személyes és művészi válságot éltem át. Szinte fel akartam hagyni a dirigálással. Füst azt mondta, próbáljak meg írni. Engem mindig nagyon vonzott az irodalom, gimnazista koromban még nem tudtam eldönteni, írói vagy muzsikus pályára készüljek-e. Füst Milánnál találkoztam Pók Lajossal, aki a Gondolat Kiadó „Kis Zenei Könyvtára” részére próbafejezetet kért tőlem a sorozat Schubertvagy Händel-kötete számára. Az utóbbit nem mertem vállalni. Úgy gondoltam, nem lesz erőm, hogy átéljem, felidézzem az olvasónak a XVIII. századi Londont. A múlt század eleji Bécs közelebb volt hozzám. Füst Milántól nagyon sokat tanultam arról, hogyan kell a zenét irodalmi eszközökkel megközelíteni, a zenei kvalitást megéreztetni. Engem valóban a csodálat vezetett őhozzá. Az ő fiatal éveinek a vitalitása és zsenialitása páratlan volt. Líráját óriási teljesítménynek tartottam és tartom, mégis azt gondolom, hogy különleges drámai tehetsége volt a megdöbbentő. Ha ezt a tehetséget a korszak színházi, irodalmi és kultúrpolitikai illetékesei felismerik, talán megalkotta volna a kor nagy drámáit, a Boldogtalanokis a IV. Henrik király méltó folytatásait. Füst Milánnak művészi alapelve volt, hogy ha valami nem fogalmazható meg teljes világossággal, akkor jobb homályban hagyni, de tudatosan elködösíteni nem szabad. A pontosság látszatát keltve pontatlannak lenni - ezt tilosnak ítélte, elítélte. Ez az elv a zenében is fontos felismerésekhez vezetett engem, egy-egy zenei forma felépítésében. Megértettem, hogy a partitúra egy „foltját” nem szabad élesen körvonalazni, körülrajzolni, hanem „folthatásában” kell meghagyni, viszont ahol világosan érthető körvonalazott mozzanat van, ezt élesen kirajzolva kell megvalósítani. Irodalmi ízlésemben Füst Milán nagy hatással volt rám. Nagyon értett hozzá, hogy érdeklődést keltsen valami ismeretlen iránt. Nem azt kívánta, hogy elfogadjam a véleményét, de érdeklődjem az általa érdemesnek vélt mű és az ő véleménye iránt. A zenében is nagyon sokat köszönhetek neki, gyakorlati értelemben is nagyon sokat tanultam esztétikai gondolkozásából anélkül, hogy az ízlését, értékítéleteit a magamévá tettem volna. Az interjú, amely ismeretlen aspektusait villantja fel a Füst Milán-életműnek, 1977-ben készült, az író születésének közelgő kilencvenedik, halálának tizedik évfordulója alkalmából. Ma már mindketten halottak: a Füst Milánra emlékező kiváló karnagy, Erdélyi Miklós, aki másfél évtizede távozott az élők sorából, és az interjú készítője, Uhrman György, a Hungaroton egykori szerkesztője, aki 2003-ban bekövetkezett haláláig szabad óráit zenei kutatásoknak szentelte. A szöveget, amely az ő hagyatékából került elő, özvegye bocsátotta az Élet és Irodalom rendelkezésére. 2008. JÚLIUS 25. ÉLET Ész IRODALOM