Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
2009-03-13 / 11. szám - Molnár Erzsébet: Káposzta • Lichthof (10. oldal) - Bauer Tamás: Orbán Viktor forradalma (10-11. oldal)
BAUER TAMÁS: * * Orbán Viktor forradalma Az SZDSZ-es nyilatkozó szerint viszszafogott volt a Millenáris parki beszéd, az MDF szóvivője szerint semmitmondó mesebeszéd volt, az MSZP frakcióvezető-helyettese pedig a konkrétumokat hiányolta. Az egyik „politológus” szerint üres, a másik szerint „kockázatkerülő”. Szerintem tévednek. Orbán beszéde legalább egy-egy odavetett szó erejéig minden veszedelmet tartalmazott, amit az elmúlt években megszoktunk tőle, s mindezt demokratikus politizálás helyett a kialakult intézményes keretek felbontásának, vagyis egy forradalomnak gondolati keretébe foglalva. Már maga a műfaj is ellentétes a parlamenti demokrácia normáival. Amikor miniszterelnökségének első évében Orbán először tartott „országértékelő beszédet” hívei előtt a Vigadóban, az amerikai elnököknek a kongresszushoz címzett, az ország helyzetéről elmondott beszédeinek példájára hivatkozott, de alaptalanul. A közvetlenül választott és a végrehajtó hatalom csúcsán álló amerikai elnök egy személyben testesíti meg a többségi népakaratot, és vendégként látogat a kongreszszusba, a magyar miniszterelnököt viszont a parlamenti kormánytöbbség választja, azt képviseli. Az „országértékelő beszéddel”, melyet nem az Országgyűlésben, hanem hívei körében mondott el, Orbán már akkor kiemelte magát a magyar parlamenti demokrácia keretei közül. A következő lépést 2002-es választási veresége után tette, amikor szembefordulva saját korábbi állításával, miszerint a „mindenkori” miniszterelnök számára teremt hagyományt, ellenzéki vezetőként is „országértékelő” beszédet tartott hívei előtt. Ezzel is jelezte, hogy választói felhatalmazás híján is önmagát tekinti a nemzet hivatott vezetőjének. Akcióját teljes siker koronázza: az egész magyar politikai élet, a média is és a többi párt is tudomásul vette ezt, és nemcsak az MSZP-s miniszterelnökök februári parlamenti nyitóbeszédeit kezdték „országértékelőnek” nevezni (megemelve ezzel Orbán beszédeinek jelentőségét), de „országértékelő beszéddel” tette magát nevetségessé SZDSZ-elnökként Demszky Gábor vagy legutóbb Fodor Gábor is. A sajtó is minden módon erősítette Orbán e kommunikációs manőverét, amely hozzájárult ahhoz, hogy két választási vereség után is megőrizze vezéri pozícióját. Folytassuk a beszéd tartalmával. Kiindulópontként fel kell idéznem egy régi eseményt. 1990. március 15-én, a Petőfi-szobornál tartott beszédében használta Orbán először a meglepő formulát: „nekünk területi követeléseink vannak”, és azzal folytatta: visszaköveteljük a Bakonyt és a szovjet hadsereg által igénybe vett más magyar területeket. Azt fogalmazta meg így frappánsan, hogy távozzanak a szovjet csapatok, álljon helyre az ország szuverenitása. Most újra elővette a területi követelés fordulatot, de nem az idegen megszállókra, hanem az ország mai, demokratikusan választott kormányára vonatkoztatta: ,vissza kell követelni az országot azoktól, akik magánvállalkozásként kezelték, és csődbe vitték.” Nem azt mondta, amivel egy demokrata politikus bírálhatná a kormányt, hogy hibás politikájával kárt okozott, hanem azt, hogy elvette a magyaroktól az országot. Abba a sorba illik ez, ahogyan még a Horn-kormány idején „idegenszerűnek” minősítette a kormányt, vagy ahogy tavalyi március 15-i beszédében az egykori Helytartótanácshoz, vagyis az idegen hatalom képviselőihez hasonlította a szocialista-szabad demokrata koalíciót. Ebben a beszédben is magának és pártjának tartotta fenn a nemzet képviseletét, míg politikai ellenfeleit a nemzettől idegen, azzal szemben álló erőként kezelte. Demokratikus politikus, aki önmagát a nemzet egyik lehetséges képviselőjének, politikáját az egyik lehetséges politikának tekinti, de tudatában van annak, hogy politikai ellenfelei is a nemzet érdekét, annak másik interpretációját képviselik, ők is a magyarok egy részének akaratából ülnek a törvényhozásban vagy éppen a kormányban, nem tehet ilyet. Ebben a beszédben is hemzsegtek azok a valótlanságok, amelyek mindig jellemzik a Fidesz retorikáját. (Ennek iskolapéldája volt a „rosszabbul élünk, mint négy éve” plakátsorozat, amikor pedig példátlan mértékben emelkedtek a reáljövedelmek.) Orbán szerint „jóformán Magyarországon közbiztonságról már nem lehet beszélni. Naponta történnek brutális bűncselekmények, jórészük máig felderítetlen”, miközben a bűnözés minden mutató szerint csökken, és az emberölések felderítettsége 95 százalék fölött van. E beszédben is elhangzott az az otrombaság, hogy „... nálunk, Magyarországon a kormány inkább a bűnözőket védi és mentegeti ahelyett, hogy a törvénytisztelő embereket védené”. Az egészségügyről azt mondta: „Egy-egy vizsgálatra, kezelésre vagy műtétre hónapokat kell várnunk. Életveszélyes állapotban lévő sérültek és betegek nem jutnak időben orvosi ellátáshoz.” Elismételte a hódmezővásárhelyi rágalmat: „Számos haláleset történt, amely egyértelműen viszszavezethető az egészségügyi rendszer kaotikus állapotára.” A valóságban a nagyobb, halasztható műtétekre mindig volt várólista, és minden országban van, az egyéb vizsgálatokat, kezeléseket pedig sokszor gyorsabban végzik el Magyarországon, mint nálunk gazdagabb országokban. Újra elhangzott (korábban Pokorni Zoltántól hallottuk az Országgyűlés költségvetési vitájában), hogy a kormány tőzsdére akarta vinni az egészségbiztosításban felálló magánpénztárakat, ami valójában fel sem merült. Az energiaellátás Magyarországon „drágább és időnként még el is zárják”, mondta Orbán, miközben környezetünkben mi voltunk a legnagyobb biztonságban az orosz-ukrángázválság idején. Hamis az az állítás, hogy annak idején lett volna valamiféle konszenzus, hogy nem szabad hitelből jóléti kiadásokat finanszírozni, amit az első három ciklusban be is tartottak. Valójában az Antall-kormány idején is eladósodáshoz vezetett a jóléti kiadásoknak a gazdasági teljesítményénél lassúbb csökkenése, és a Fidesz-kormány béremeléseire és lakáshiteleire - melyek költségvetési hatásai jórészt már a választások után jelentkeztek - sem volt fedezet, azokat is eladósodásból kellett finanszírozni. A televízió-közvetítést nézve álmélkodunk: vajon azokat a neves értelmiségieket, akik lelkesülten hallgatják Orbánt, nem zavarják a nyilvánvaló valótlanságok? A legtöbb kifogás nem azért éri a beszéd elhangzása óta Orbánt, amit mondott, hanem azért, amit nem mondott. Semmit nem mondott arról, hogy hogyan kezelné a válságot egy Fidesz-kormány. Hogyan állítaná helyre az egyensúlyt, milyen módon érné el, hogy megvédjék a munkahelyeket, sőt egymillió új legális munkahely jöjjön létre az országban, merthogy ennyit ígér. A Fidesz-párti kommentátorok szerint ebben nincs semmi kivetnivaló, teljesen természetes, hogy az európai parlamenti választásokig Orbán ilyesmiről nem beszél. (Ez sem elképzelhető demokráciában. Sem az, hogy a kormányhatalomra törő ellenzéki erő ne árulja el, hogy mit tenne, ha kormányon lenne, sem az, hogy ezt a magukat politológusnak mondók rendben levőnek tartsák. Más kommentátorok emiatt tekintik üresnek a beszédet, s mondják azt, hogy nincsenek benne konkrétumok. Csakhogy erre Orbán már egy nappal korábban, a Reformszövetségtől távozva magyarázatot adott. Azt mondta: a Reformszövetség javaslatai a meglevő gazdasági rendszer javítgatására irányulnak, aminek a Fidesz nem látja értelmét, hiszen erről a rendszerről „most mondta ki az ítéletet a történelem”, az „rendszerhibás”, és „egy másik felépítésére van szükség”. Az „országértékelő” beszédben ezt a gondolatot bontotta ki. Szemben a kormánnyal és a Reformszövetségbe tömörült pártokkal, amelyek az adott gazdasági és politikai rendszer keretei között keresnek megoldást Magyarország gondjaira. Orbán szerint ez a rendszer „kinőtte magát”, ezért más utat választ: új világ megteremtését, vagyis - ez már az én fogalmazásom - új rendszerváltást. Mihez képest? Szerinte „lezárult a világban egy nyolcvanéves, Közép-Európa történetében pedig egy húszéves korszak”. Nemzetközileg ahhoz a kapitalista berendezkedéshez képest alakul ki szerinte új világ, amely az elmúlt nyolcvan évben (valójában hosszabb ideje) működött. Beszédes módon „leharcolt és elfáradt kapitalizmusnak” nevezi. Szerinte a tervgazdaság korábbi bukásához hasonlóan most „szemünk láttára omlik össze az ész nélkül szabadjára engedett piacgazdaság és társadalmi berendezkedés”, amelyet a tervgazdasághoz hasonló „másik esztelenségként” jellemez. Nálunk, Magyarországon ahhoz képest kellene új rendszert teremteni, amiben az elmúlt húsz évben éltünk. Miféle rendszerben is élünk? Először is a tervgazdaság helyébe lépett, a nemzetközi gyakorlattal összhangban felépülő piacgazdaságban, másodszor az Európai Unióba erősen integrálódott gazdaságban, harmadszor a hatalmi ágak elválasztására épülő parlamenti demokráciában. Erről mondja Orbán, hogy „a most lehanyatló gazdasági rendszer egész egyszerűen kinőtte, szétfeszítette saját kereteit, saját eszközeit, saját alapvetését és ezért vált működésképtelenné”. Ezt szemében az áruk egykori túltermelését felváltó új baj, „a pénz túltermelése” bizonyítja. Csak a rend kedvéért jegyzem meg közgazdászként: akár az áruk, akár a pénz túltermelése ciklikus jelenség, aminek fellépése egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy a rendszer működésképtelenné vált. Sem Amerikában, sem Magyarországon, ahol egyébként a túlzott jelzáloghitelezést éppen Orbán Viktor kormánya indította útjára. „Néhány éven belül egészen más világban fogunk élni. (...) Másképpen működik majd a gazdasági rendszer. (...) Másképpen működik majd a pénz-a rendszer. Meg fog változni a banszerepe.” Mennyiben fog megváltozni? Az új rendszer fő sajátossága Orbán szerint a piac, a pénz szerepének visszaszorítása, és ezzel szemben az állam új szerepe. Ábrázolásában a kapitalizmus ellenszenves valamiként jelenik meg. A kelet-európai szocializmus bukása nyomán kialakult helyzetről ekképpen beszél: „A nyugat azt hitte, ez a győzelem, és meghirdette a piac gazdaságát, a kapitalizmust. (...) A világ a ló egyik oldaláról átesett a másikra.” Csakhogy kiderült, „a mindennapi életben nem működik a láthatatlan kéz, amely fenntartaná a piaci és a társadalmi egyensúlyt”. Ezért „a piac mindenhatóságának dogmáján túl kellene lépni. Új alapelvekre kell helyezni a jövőt.” A piacgazdaság szabályozó elvéről azt mondja: „Ha működik láthatatlan kéz vagy kezek Magyarországon, azok leginkább olyanok, amelyek az emberek zsebéből varázsolják ki a nehezen megkeresett forintjaikat.” Az önszabályozó piacot tehát a régről ismert antikapitalizmust felélesztve az emberek kifosztásával azonosítja. Az ismert kapitalista rendszerhez képest aktívabb, az emberekről gondoskodó államot képzel el. „.. .olyasmit is kimondhatunk, amiért korábban ideológiai botozás járt: az állam gyengítése helyett erősíteni kell a rendet, erősíteni kell az államok irányítási és ellenőrzési jogait”. Majd: „Az új világban meggyőződésem szerint a vezetők feladata az lesz, hogy az állam gazdasági eszközeit visszaépítsék, az államot megerősítsék, és tekintélyét helyreállítsák. Az államnak és a politikusoknak viszsza kell szerezniük a lehetőséget, hogy a közjót és a köz akaratát érvényesíthessék a magánérdek, a profitérdek és a haszonelvűség szempontjai felett.” Ennek eszköze a „stratégiai ágazatok” állami kézben tartása: „A saját kézben maradás a jövő rendszer alapja, az védi az államot.” Az állami kézben levő jóléti rendszerek szerinte „nem tehertételek, hanem a válság elleni küzdelem oszlopai. Ha ezek nem lennének, akkor a maradék biztonság, a maradék vagyon és a maradék jövedelem is eltűnne az országok működéséből.” Külön is megismétli tézisét arról, hogy „a nemzetállamok ellenőrzése alá kell vonni a nemzeti pénzpiacokat”, a bankok legalább ötven százalékának magyarországi székhelyűnek kell lennie. Minthogy az elmúlt húsz év második felére Magyarországon az európai kapitalizmushoz illeszkedő, az állami ellenőrzés szűkebb szerepével jellemezhető piacgazdaság alakult ki, az orbáni modell az állam szerepének kiterjesztését, a stratégiai ágazatok, illetve a bankok részbeni visszaállamosítását, az először a Ferihegyi repülőtérnél kipróbált megoldás széles körű alkalmazását feltételezi. Ez az egyetlen világosan körvonalazott elem a beszédben felvillantott orbáni jövőképből. Autentikus kiegészítésnek tekinthetjük egykori miniszterének, Stumpf Istvánnak Orbán beszédét interpretáló megjegyzését is egy tévéműsorban, miszerint az új kormánynak „új megállapodásokat kell kötnie a multinacionális vállalatokkal”. Ezek tartalmáról egykori államtitkárától, Bogár Lászlótól tudjuk meg a rádióban, hogy e megállapodások a multik profitjának korlátozására irányulnának. Ez is autentikus, hiszen Orbán a beszédben azt kifogásolja, hogy ma „.. .el kell néznünk, ha a Magyarországon termelt hasznot rejtett eszközökkel kiszivattyúzzák a nemzetgazdaságból”. Mindezt aligha értelmezhetjük másképpen, mint hogy a nemzetközileg szokásos gyakorlathoz képest, mely az elmúlt évekre Magyarországon is jellemzővé vált, korlátozni készül a külföldi vállalatok mozgásterét. A beszédben úgy állítja be a maga „új világát”, mint ami a változások nemzetközi irányába illik. Kifejezetten hivatkozik Nicolas Sarkozy francia elnöknek a kapitalizmus megújításáról szóló kijelentéseire, és egyesek Barack Obama kampányfordulatait fedezik fel a beszédben. Ezek a párhuzamok hamisak. Csak hogy a legnyilvánvalóbb különbséget említsem: egy-egy banknak az állam általi részleges átvételét nyugaton olyan ideiglenes szükségintézkedésnek tekintik, amelyet az első adandó alkalommal a részvénycsomag újabb privatizációjával megszándékoznak szüntetni, az iparvállalatok esetleges állami megtámogatásának erős ellenzéke van a felelős kormányokban ésarlamentekben, és nem gondolják,ogy az állam tulajdonosi szerepvállalását a gazdasági rendszer tartós elemévé szabadna tenni. Ennél is fontosabb különbség, hogy Sarkozy vagy Obama szónoki fordulatai egy stabil piacgazdaságban, a demokratikus berendezkedést meghatározó tartós konszenzus talaján hangzanak el, s nem teszik kérdésessé az alapvető kereteket. Magyarországon más a helyzet, az egyébként is éppen csak megszületett alkotmányos berendezkedés körül már régen megbomlott a konszenzus, a gazdasági rendszer alapjait sem csak marginális kritikusok vonják kétségbe, ezért Orbánnak az „új világra” irányuló törekvése mindent destabilizálhat, ami Magyarországon 1989 óta létrejött. Nemcsak új gazdaságban, de új politikában is gondolkozik, a gazdasági mellett „a politikai térképek” átrajzolását is említi. Hogy ez mit jelent, arról ugyanúgy nem mond semmit, mint arról sem, hogy mihez készül kezdeni a nyugdíjakkal vagy az állami beruházásokkal. (Ezekről derült ki valami emlékezetes zártkörű előadásából a Színművészeti Egyetemen, de az ott mondottakról az- ÉLET ÉS ÍR IRODALOM 10 Harangláb úr torkaszakadtából ordít az udvaron. Harangláb úr ordítása nem artikulált, szavai nem érthetőek, indulata ilyenkor elmos minden nyelvi korlátot, ha nem ismernénk az előzményeket, nem tudnánk a képet hová tenni, csak látnánk, hogy egy robusztus ember apró vörös káposztát tart a feje fölé, s fejét kissé hátrahajtva, a vörös káposztára valamiféle csodálkozó s egyben borzadállyal teli tekintetet vetve ordít egy erzsébetvárosi udvaron, közben időről időre szélesen gesztikulál, ilyenkor a káposzta borzadállyal telt megtekintését felfüggeszti, karjával (s egyben a káposztával) íveket ír le, eközben csuklóját s rajta a káposztát, mint Rodolfo a kalapját, boszorkányos ügyességgel forgatja. Ha ugyanis a káposzta leesne, az ordítás s a mozdulat is megakadna, megbicsaklana, valami mással kellene folytatni, káposzta után kapással, esetleg a földön guruló káposzta kergetésével, ami az egész ordítást fölülírná, esendővé, hiteltelenné tenné. Harangláb úr ordítása azonban kifogástalan és méltóságteljes, fölháborodása jogos és alapos. Harangláb úr ugyanis megtiltotta a családnak, hogy káposztát vegyen, Haranglábné mégis vett. Harangláb úr ordítását ugyanis megelőzte egy másik ordítás, egy héttel ezelőtti, amikor Harangláb úr tudatlanul még maga vásárolt a Lehel piacon egy fej káposztát, és kiderült, hogy kilója négyszáz forint. „A káposztának...!?”, kérdezte Harangláb úr az árustól döbbenten, elképedésében a káposztafejet elejtette, az magára véve az út szennyét végiggurult a standok között, az árus emiatt nem vette vissza, elmagyarázta viszont a hüledező Harangláb úrnak, hogy azért ilyen borsos az ára, mert import, az euró meg roppant módon drága. „A káposzta?! Mióta import a káposzta?!”, ordított az árussal irdatlanul Harangláb úr, de ez egyszer emberére akadt, az árus oroszlánként küzdött, hogy a négyszáz forintját megtarthassa, dúl a válság, minden forintnak helye van. Na és Harangláb úr, amikor hazaért a piacról, ezzel az előző káposztával kezdett hosszabb ordításba az udvaron. Harangláb úr ugyanis nem akarja még ennyire nehéz időkben sem a közjóba betenni, a nemzet haladására áldozni ezeket a négyszáz forintokat, hanem gyakorlatilag ingyen akar enni. Mármost, amikor az ominózus eset után hazafelé indultában dühöngve végigment az egész piacon, és hüledezve látta, hogy a káposzta mindenütt négyszáz forint körül van, parancsba adta, hogy mást kell enni, a káposztával kapcsolatos rendelkezéseit azonban most megszegték. A helyzet az, hogy a rokonság nagy, valahol mindig vágnak disznót. Harangláb úrék ezért normális esetben egész tavaszig disznótorost esznek - na de dinsztelt káposzta nélkül? Harangláb úr asszonya egy hétig megállta, de egyre sötétebben, egy idő után úgy is lehetett mondani, gyűlölettel nézett urára; ha egyedül volt az udvaron, utalásokat tett arra, hogy bármi történik is a világban, aki a disznótorost mustárral eszi, az egy tuskó. Végül megvette a káposztát. Hirtelen elhatározás volt, mert Harangláb úr nagyon nagy és hatalmas ember, ám ha már megvolt, Harangláb úr asszonya foggal-körömmel ragaszkodott hozzá. Harangláb úrnak alig sikerült elvennie tőle, hogy a megbotránkozott üvöltéshez a megfelelő kellék meglegyen. Most is mint kézilabda-játékos próbálja fogni Harangláb urat, körötte rohangál, olykor felugorva próbálja a káposztát megkaparintani, lamentálva szidalmazza emberét, zöldségest, válságot s mindenkit, aki az euróért felel. Itt behúzzuk bejárati ajtónkat, jóllehet nemsokára béke ül a házra, nem látjuk még, de Harangláb úr, hosszas és jogos felszólamlása végén, az ominózus vörös káposztát földhöz fogja vágni, illetve erre irányuló mozdulatot tesz, a káposzta viszont a példátlan reflexszel eléugró fejkendős asszony kötényében landol, a lakásból kisvártatva dinsztelődő káposzta illata szüremlik az udvarra, erre még a jogos felháborodása tárgyától megfosztott Harangláb úr is megenyhül, a világ rendje átmenetileg helyreáll. LICHTHOF Káposzta 2009. MÁRCIUS 13.