Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

2009-03-13 / 11. szám - Molnár Erzsébet: Káposzta • Lichthof (10. oldal) - Bauer Tamás: Orbán Viktor forradalma (10-11. oldal)

BAUER TAMÁS: * * Orbán Viktor forradalma Az SZDSZ-es nyilatkozó szerint visz­­szafogott volt a Millenáris parki be­széd, az MDF szóvivője szerint sem­mitmondó mesebeszéd volt, az MSZP frakcióvezető-helyettese pedig a konk­rétumokat hiányolta. Az egyik „poli­tológus” szerint üres, a másik szerint „kockázatkerülő”. Szerintem téved­nek. Orbán beszéde legalább egy-egy odavetett szó erejéig minden veszedel­met tartalmazott, amit az elmúlt évek­ben megszoktunk tőle, s mindezt de­mokratikus politizálás helyett a kiala­kult intézményes keretek felbontásá­nak, vagyis egy forradalomnak gondo­lati keretébe foglalva. Már maga a műfaj is ellentétes a par­lamenti demokrácia normáival. Ami­kor miniszterelnökségének első évében Orbán először tartott „országértékelő beszédet” hívei előtt a Vigadóban, az amerikai elnököknek a kongresszus­hoz címzett, az ország helyzetéről el­mondott beszédeinek példájára hivat­kozott, de alaptalanul. A közvetlenül választott és a végrehajtó hatalom csú­csán álló amerikai elnök egy személy­ben testesíti meg a többségi népakara­tot, és vendégként látogat a kongresz­­szusba, a magyar miniszterelnököt vi­szont a parlamenti kormánytöbbség választja, azt képviseli. Az „országérté­kelő beszéddel”, melyet nem az Or­szággyűlésben, hanem hívei körében mondott el, Orbán már akkor kiemel­te magát a magyar parlamenti demok­rácia keretei közül. A következő lépést 2002-es választási veresége után tette, amikor szembefordulva saját korábbi állításával, miszerint a „mindenkori” miniszterelnök számára teremt hagyo­mányt, ellenzéki vezetőként is „ország­értékelő” beszédet tartott hívei előtt. Ezzel is jelezte, hogy választói felha­talmazás híján is önmagát tekinti a nemzet hivatott vezetőjének. Akcióját teljes siker koronázza: az egész magyar politikai élet, a média is és a többi párt is tudomásul vette ezt, és nemcsak az MSZP-s miniszterelnökök februári par­­lamenti nyitóbeszédeit kezdték „országértékelőnek” nevezni (megemel­ve ezzel Orbán beszédeinek jelentősé­gét), de „országértékelő beszéddel” tet­te magát nevetségessé SZDSZ-elnök­­ként Demszky Gábor vagy legutóbb Fodor Gábor is. A sajtó is minden mó­don erősítette Orbán e kommunikáci­ós manőverét, amely hozzájárult ah­hoz, hogy két választási vereség után is megőrizze vezéri pozícióját. Folytassuk a beszéd tartalmával. Ki­indulópontként fel kell idéznem egy régi eseményt. 1990. március 15-én, a Petőfi-szobornál tartott beszédében használta Orbán először a meglepő formulát: „nekünk területi követelése­ink vannak”, és azzal folytatta: vissza­követeljük a Bakonyt és a szovjet had­sereg által igénybe vett más magyar te­rületeket. Azt fogalmazta meg így frap­pánsan, hogy távozzanak a szovjet csa­patok, álljon helyre az ország szuvere­nitása. Most újra elővette a területi kö­vetelés fordulatot, de nem az idegen megszállókra, hanem az ország mai, demokratikusan választott kormányá­ra vonatkoztatta: ,vissza kell követel­ni az országot azoktól, akik magánvál­lalkozásként kezelték, és csődbe vit­ték.” Nem azt mondta, amivel egy de­mokrata politikus bírálhatná a kor­mányt, hogy hibás politikájával kárt okozott, hanem azt, hogy elvette a ma­gyaroktól az országot. Abba a sorba il­lik ez, ahogyan még a Horn-kormány idején „idegenszerűnek” minősítette a kormányt, vagy ahogy tavalyi március 15-i beszédében az egykori Helytartó­­tanácshoz, vagyis az idegen hatalom képviselőihez hasonlította a szocialis­ta-szabad demokrata koalíciót. Ebben a beszédben is magának és pártjának tartotta fenn a nemzet képviseletét, míg politikai ellenfeleit a nemzettől idegen, azzal szemben álló erőként kezelte. Demokratikus politikus, aki önmagát a nemzet egyik lehetséges képviselőjé­nek, politikáját az egyik lehetséges po­litikának tekinti, de tudatában van an­nak, hogy politikai ellenfelei is a nem­zet érdekét, annak másik interpretáci­óját képviselik, ők is a magyarok egy részének akaratából ülnek a törvény­­hozásban vagy éppen a kormányban, nem tehet ilyet. Ebben a beszédben is hemzsegtek azok a valótlanságok, amelyek mindig jellemzik a Fidesz retorikáját. (Ennek iskolapéldája volt a „rosszabbul élünk, mint négy éve” plakátsorozat, amikor pedig példátlan mértékben emelked­tek a reáljövedelmek.) Orbán szerint „jóformán Magyarországon közbizton­ságról már nem lehet beszélni. Napon­ta történnek brutális bűncselekmények, jórészük máig felderítetlen”, miközben a bűnözés minden mutató szerint csök­ken, és az emberölések felderítettsége 95 százalék fölött van. E beszédben is elhangzott az az otrombaság, hogy „... nálunk, Magyarországon a kormány inkább a bűnözőket védi és mentegeti ahelyett, hogy a törvénytisztelő embe­reket védené”. Az egészségügyről azt mondta: „Egy-egy vizsgálatra, kezelés­re vagy műtétre hónapokat kell vár­nunk. Életveszélyes állapotban lévő sé­rültek és betegek nem jutnak időben orvosi ellátáshoz.” Elismételte a hód­mezővásárhelyi rágalmat: „Számos ha­láleset történt, amely egyértelműen visz­­szavezethető az egészségügyi rendszer kaotikus állapotára.” A valóságban a nagyobb, halasztható műtétekre min­dig volt várólista, és minden országban van, az egyéb vizsgálatokat, kezelése­ket pedig sokszor gyorsabban végzik el Magyarországon, mint nálunk gaz­dagabb országokban. Újra elhangzott (korábban Pokorni Zoltántól hallottuk az Országgyűlés költségvetési vitájá­ban), hogy a kormány tőzsdére akarta vinni az egészségbiztosításban felálló magánpénztárakat, ami valójában fel sem merült. Az energiaellátás Magyar­­országon „drágább és időnként még el is zárják”, mondta Orbán, miközben környezetünkben mi voltunk a legna­gyobb biztonságban az orosz-ukrán­­gázválság idején. Hamis az az állítás, hogy annak idején lett volna valamifé­le konszenzus, hogy nem szabad hitel­ből jóléti kiadásokat finanszírozni, amit az első három ciklusban be is tartottak. Valójában az Antall-kormány idején is eladósodáshoz vezetett a jóléti kiadá­soknak a gazdasági teljesítményénél lassúbb csökkenése, és a Fidesz-kor­­mány béremeléseire és lakáshiteleire - melyek költségvetési hatásai jórészt már a választások után jelentkeztek - sem volt fedezet, azokat is eladósodásból kellett finanszírozni. A televízió-közve­títést nézve álmélkodunk: vajon azo­kat a neves értelmiségieket, akik lelke­sülten hallgatják Orbánt, nem zavar­ják a nyilvánvaló valótlanságok? A legtöbb kifogás nem azért éri a be­széd elhangzása óta Orbánt, amit mon­dott, hanem azért, amit nem mondott. Semmit nem mondott arról, hogy ho­gyan kezelné a válságot egy Fidesz-kor­­mány. Hogyan állítaná helyre az egyen­súlyt, milyen módon érné el, hogy meg­védjék a munkahelyeket, sőt egymillió új legális munkahely jöjjön létre az or­szágban, merthogy ennyit ígér. A Fi­­desz-párti kommentátorok szerint eb­ben nincs semmi kivetnivaló, teljesen természetes, hogy az európai parlamen­ti választásokig Orbán ilyesmiről nem beszél. (Ez sem elképzelhető demokrá­ciában. Sem az, hogy a kormányhata­lomra törő ellenzéki erő ne árulja el, hogy mit tenne, ha kormányon lenne,­ sem az, hogy ezt a magukat politoló­gusnak mondók rendben levőnek tart­sák.­ Más kommentátorok emiatt tekin­tik üresnek a beszédet, s mondják azt, hogy nincsenek benne konkrétumok. Csakhogy erre Orbán már egy nap­pal korábban, a Reformszövetségtől tá­vozva magyarázatot adott. Azt mond­ta: a Reformszövetség javaslatai a meg­levő gazdasági rendszer javítgatására irányulnak, aminek a Fidesz nem látja értelmét, hiszen erről a rendszerről „most mondta ki az ítéletet a történe­lem”, az „rendszerhibás”, és „egy má­sik felépítésére van szükség”. Az „országértékelő” beszédben ezt a gon­dolatot bontotta ki. Szemben a kor­mánnyal és a Reformszövetségbe tö­mörült pártokkal, amelyek az adott gaz­dasági és politikai rendszer keretei kö­zött keresnek megoldást Magyarország gondjaira. Orbán szerint ez a rendszer „kinőtte magát”, ezért más utat választ: új világ megteremtését, vagyis - ez már az én fogalmazásom - új rendszervál­tást. Mihez képest? Szerinte „lezárult a világban egy nyolcvanéves, Közép-Eu­­rópa történetében pedig egy húszéves korszak”. Nemzetközileg ahhoz a ka­pitalista berendezkedéshez képest ala­kul ki szerinte új világ, amely az elmúlt nyolcvan évben (valójában hosszabb ideje) működött. Beszédes módon „le­harcolt és elfáradt kapitalizmusnak” nevezi. Szerinte a tervgazdaság koráb­bi bukásához hasonlóan most „sze­münk láttára omlik össze az ész nélkül szabadjára engedett piacgazdaság és társadalmi berendezkedés”, amelyet a tervgazdasághoz hasonló „másik esz­­telenségként” jellemez. Nálunk, Magyarországon ahhoz ké­pest kellene új rendszert teremteni, ami­ben az elmúlt húsz évben éltünk. Mi­féle rendszerben is élünk? Először is a tervgazdaság helyébe lépett, a nemzet­közi gyakorlattal összhangban felépü­lő piacgazdaságban, másodszor az Eu­rópai Unióba erősen integrálódott gaz­daságban, harmadszor a hatalmi ágak elválasztására épülő parlamenti demok­ráciában. Erről mondja Orbán, hogy „a most lehanyatló gazdasági rendszer egész egyszerűen kinőtte, szétfeszítet­te saját kereteit, saját eszközeit, saját alapvetését és ezért vált működéskép­telenné”. Ezt szemében az áruk egyko­ri túltermelését felváltó új baj, „a pénz túltermelése” bizonyítja. Csak a rend kedvéért jegyzem meg közgazdászként: akár az áruk, akár a pénz túltermelése ciklikus jelenség, aminek fellépése egy­általán nem bizonyítja azt, hogy a rend­szer működésképtelenné vált. Sem Amerikában, sem Magyarországon, ahol egyébként a túlzott jelzáloghite­lezést éppen Orbán Viktor kormánya indította útjára. „Néhány éven belül egészen más vi­lágban fogunk élni. (...) Másképpen működik majd a gazdasági rendszer. (...) Másképpen működik majd a pénz-a­­ rendszer. Meg fog változni a ban­­szerepe.” Mennyiben fog megvál­tozni? Az új rendszer fő sajátossága Or­bán szerint a piac, a pénz szerepének visszaszorítása, és ezzel szemben az ál­lam új szerepe. Ábrázolásában a kapitalizmus ellen­szenves valamiként jelenik meg. A ke­let-európai szocializmus bukása nyo­mán kialakult helyzetről ekképpen be­szél: „A nyugat azt hitte, ez a győze­lem, és meghirdette a piac gazdaságát, a kapitalizmust. (...) A világ a ló egyik oldaláról átesett a másikra.” Csakhogy kiderült, „a mindennapi életben nem működik a láthatatlan kéz, amely fenn­tartaná a piaci és a társadalmi egyen­súlyt”. Ezért „a piac mindenhatóságá­nak dogmáján túl kellene lépni. Új alap­elvekre kell helyezni a jövőt.” A piac­­gazdaság szabályozó elvéről azt mond­ja: „Ha működik láthatatlan kéz vagy kezek Magyarországon, azok leginkább olyanok, amelyek az emberek zsebéből varázsolják ki a nehezen megkeresett forintjaikat.” Az önszabályozó piacot tehát a régről ismert antikapitalizmust felélesztve az emberek kifosztásával azonosítja. Az ismert kapitalista rendszerhez ké­pest aktívabb, az emberekről gondos­kodó államot képzel el. „.. .olyasmit is kimondhatunk, amiért korábban ide­ológiai botozás járt: az állam gyengíté­se helyett erősíteni kell a rendet, erősí­teni kell az államok irányítási és ellen­őrzési jogait”. Majd: „Az új világban meggyőződésem szerint a vezetők fel­adata az lesz, hogy az állam gazdasági eszközeit visszaépítsék, az államot meg­erősítsék, és tekintélyét helyreállítsák. Az államnak és a politikusoknak visz­­sza kell szerezniük a lehetőséget, hogy a közjót és a köz akaratát érvényesít­hessék a magánérdek, a profitérdek és a haszonelvűség szempontjai felett.” Ennek eszköze a „stratégiai ágazatok” állami kézben tartása: „A saját kézben maradás a jövő rendszer alapja, az védi az államot.” Az állami kézben levő jó­léti rendszerek szerinte „nem teherté­telek, hanem a válság elleni küzdelem oszlopai. Ha ezek nem lennének, ak­kor a maradék biztonság, a maradék vagyon és a maradék jövedelem is el­tűnne az országok működéséből.” Kü­lön is megismétli tézisét arról, hogy „a nemzetállamok ellenőrzése alá kell von­ni a nemzeti pénzpiacokat”, a bankok legalább ötven százalékának magyar­­országi székhelyűnek kell lennie. Mint­hogy az elmúlt húsz év második felére Magyarországon az európai kapitaliz­mushoz illeszkedő, az állami ellenőr­zés szűkebb szerepével jellemezhető piacgazdaság alakult ki, az orbáni mo­dell az állam szerepének kiterjesztését, a stratégiai ágazatok, illetve a bankok részbeni visszaállamosítását, az először a Ferihegyi repülőtérnél kipróbált meg­oldás széles körű alkalmazását feltéte­lezi. Ez az egyetlen világosan körvona­lazott elem a beszédben felvillantott orbáni jövőképből. Autentikus kiegé­szítésnek tekinthetjük egykori minisz­terének, Stumpf Istvánnak Orbán be­szédét interpretáló megjegyzését is egy tévéműsorban, miszerint az új kormány­nak „új megállapodásokat kell kötnie a multinacionális vállalatokkal”. Ezek tartalmáról egykori államtitkárától, Bo­gár Lászlótól tudjuk meg a rádióban, hogy e megállapodások a multik pro­fitjának korlátozására irányulnának. Ez is autentikus, hiszen Orbán a beszéd­ben azt kifogásolja, hogy ma „.. .el kell néznünk, ha a Magyarországon termelt hasznot rejtett eszközökkel kiszivat­­­tyúzzák a nemzetgazdaságból”. Mind­ezt aligha értelmezhetjük másképpen, mint hogy a nemzetközileg szokásos gyakorlathoz képest, mely az elmúlt évekre Magyarországon is jellemzővé vált, korlátozni készül a külföldi válla­latok mozgásterét. A beszédben úgy állítja be a maga „új világát”, mint ami a változások nem­zetközi irányába illik. Kifejezetten hi­vatkozik Nicolas Sarkozy francia elnök­nek a kapitalizmus megújításáról szó­ló kijelentéseire, és egyesek Barack Obama kampányfordulatait fedezik fel a beszédben. Ezek a párhuzamok ha­misak. Csak hogy a legnyilvánvalóbb különbséget említsem: egy-egy bank­nak az állam általi részleges átvételét nyugaton olyan ideiglenes szükségin­tézkedésnek tekintik, amelyet az első adandó alkalommal a részvénycsomag újabb privatizációjával meg­szándékoz­nak szüntetni, az iparvállalatok esetle­ges állami megtámogatásának erős el­lenzéke van a felelős kormányokban és­arlamentekben, és nem gondolják,­ogy az állam tulajdonosi szerepválla­lását a gazdasági rendszer tartós elemé­vé szabadna tenni. Ennél is fontosabb különbség, hogy Sarkozy vagy Obama szónoki fordulatai egy stabil piacgaz­daságban, a demokratikus berendez­kedést meghatározó tartós konszenzus talaján hangzanak el, s nem teszik kér­désessé az alapvető kereteket. Magyar­­országon más a helyzet, az egyébként is éppen csak megszületett alkotmá­nyos berendezkedés körül már régen megbomlott a konszenzus, a gazdasá­gi rendszer alapjait sem csak marginá­lis kritikusok vonják kétségbe, ezért Or­bánnak az „új világra” irányuló törek­vése mindent destabilizálhat, ami Ma­gyarországon 1989 óta létrejött. Nemcsak új gazdaságban, de új politi­kában is gondolkozik, a gazdasági mel­lett „a politikai térképek” átrajzolását is említi. Hogy ez mit jelent, arról ugyan­úgy nem mond semmit, mint arról sem, hogy mihez készül kezdeni a nyugdí­jakkal vagy az állami beruházásokkal. (Ezekről derült ki valami emlékezetes zártkörű előadásából a Színművészeti Egyetemen, de az ott mondottakról az- ÉLET ÉS ÍR IRODALOM 10 Harangláb úr torkaszakadtából ordít az udvaron. Harangláb úr ordítása nem artikulált, szavai nem ért­hetőek, indulata ilyenkor elmos minden nyelvi korlátot, ha nem ismernénk az előzményeket, nem tudnánk a ké­pet hová tenni, csak látnánk, hogy egy robusztus ember apró vörös káposztát tart a feje fölé, s fejét kissé hátra­hajtva, a vörös káposztára valamiféle csodálkozó s egy­ben borzadállyal teli tekintetet vetve ordít egy erzsébet­városi udvaron, közben időről időre szélesen gesztiku­lál, ilyenkor a káposzta borzadállyal telt megtekintését felfüggeszti, karjával (s egyben a káposztával) íveket ír le, eközben csuklóját s rajta a káposztát, mint Rodolfo a kalapját, boszorkányos ügyességgel forgatja. Ha ugyanis a káposzta leesne, az ordítás s a mozdulat is megakadna, megbicsaklana, valami mással kellene foly­tatni, káposzta után kapás­sal, esetleg a földön guruló káposzta kergetésével, ami az egész ordítást fölülírná, esendővé, hiteltelenné ten­né. Harangláb úr ordítása azonban kifogástalan és mél­tóságteljes, fölháborodása jogos és alapos. Harangláb úr ugyanis megtiltotta a családnak, hogy káposztát vegyen, Haranglábné mégis vett. Harangláb úr ordítását ugyanis megelőzte egy másik ordítás, egy héttel ezelőtti, amikor Harangláb úr tudatla­nul még maga vásárolt a Lehel piacon egy fej káposztát, és kiderült, hogy kilója négyszáz forint. „A káposztá­nak...!?”, kérdezte Harangláb úr az árustól döbbenten, el­képedésében a káposztafejet elejtette, az magára véve az út szennyét végiggurult a standok között, az árus emiatt nem vette vissza, elmagyarázta viszont a hüledező Ha­rangláb úrnak, hogy azért ilyen borsos az ára, mert im­port, az euró meg roppant módon drága. „A káposzta?! Mióta import a káposzta?!”, ordított az árussal irdatlanul Harangláb úr, de ez egyszer emberére akadt, az árus orosz­lánként küzdött, hogy a négyszáz forintját megtarthassa, dúl a válság, minden forintnak helye van. Na és Harang­láb úr, amikor hazaért a piacról, ezzel az előző káposztá­val kezdett hosszabb ordításba az udvaron. Harangláb úr ugyanis nem akarja még ennyire nehéz időkben sem a közjóba betenni, a nemzet haladására ál­dozni ezeket a négyszáz forintokat, hanem gyakorlati­lag ingyen akar enni. Mármost, amikor az ominózus eset után hazafelé in­dultában dühöngve végigment az egész piacon, és hüle­­dezve látta, hogy a káposzta mindenütt négyszáz forint körül van, parancsba adta, hogy mást kell enni, a káposz­tával kapcsolatos rendelkezéseit azonban most megszeg­ték. A helyzet az, hogy a rokonság nagy, valahol mindig vágnak disznót. Harangláb úrék ezért normális esetben egész tavaszig disznótorost esznek - na de dinsztelt ká­poszta nélkül? Harangláb úr asszonya egy hétig megáll­ta, de egyre sötétebben, egy idő után úgy is lehetett mon­dani, gyűlölettel nézett urára; ha egyedül volt az udvaron, utalásokat tett arra, hogy bármi történik is a világban, aki a disznótorost mustárral eszi, az egy tuskó. Végül megvette a káposz­tát. Hirtelen elhatározás volt, mert Harangláb úr nagyon nagy és hatalmas ember, ám ha már megvolt, Harangláb úr asszonya foggal-köröm­mel ragaszkodott hozzá. Harangláb úrnak alig sikerült elvennie tőle, hogy a megbotránkozott üvöltéshez a meg­felelő kellék meglegyen. Most is mint kézilabda-játékos próbálja fogni Harangláb urat, körötte rohangál, olykor felugorva próbálja a káposztát megkaparintani, lamen­tálva szidalmazza emberét, zöldségest, válságot s min­denkit, aki az euróért felel. Itt behúzzuk bejárati ajtón­kat, jóllehet nemsokára béke ül a házra, nem látjuk még, de Harangláb úr, hosszas és jogos felszólamlása végén, az ominózus vörös káposztát földhöz fogja vágni, illet­ve erre irányuló mozdulatot tesz, a káposzta viszont a példátlan reflexszel eléugró fejkendős asszony kötényé­ben landol, a lakásból kisvártatva dinsztelődő káposzta illata szüremlik az udvarra, erre még a jogos felháboro­dása tárgyától megfosztott Harangláb úr is megenyhül, a világ rendje átmenetileg helyreáll. LICHTHOF Káposzta 2009. MÁRCIUS 13.

Next