Élet és Irodalom, 2010. január-június (54. évfolyam, 1-25. szám)

2010-03-26 / 12. szám - Bordács Andrea: Most wanted - most • Tárlat (22. oldal) - Máriás Béla: Városszellemek • Tárlat - Robitz Anikó kiállítása (22. oldal) - Sinkó István: Úti álmok fekete-fehérben • Szotyory László képeihez (22. oldal) - Rákai Zsuzsanna: Tanulságos vázlatok - vázlatos tanulságok • Zene (22. oldal)

BORDÁCS ANDREA: Tárlat Most wanted - most Wanted - olvashatjuk a vadnyugati filmekben rendszeresen felbukkanó plakátokon, ahol is a felirat alatt többnyire nem túl bizalomgerjesztő, marcona férfiú tekint ránk. Ezeket a bűnözőkereső felhívásokat emelte a művészet közegébe Andy Warhol is az 1964-es Most wanted Men című képsorozatával, melyen a tizenhárom legkeresettebb bűnözőt örökítette meg, s mely művét 1967 óta gyakorlatilag betiltották. Szóval a legkeresettebbek... Ám nem mindegy, hogy ez a kifejezés milyen kontextusban hangzik el, bár a negatív felhangban is benne van a közismertség. Egyrészt a legkeresettebb kifejezés megjelenhet akár rendőrségi, de akár művészeti kontextusban, amikor is a legnépszerűbb jelentéssel bír. Ám azt, hogy a bűnözés és a művészet szóhasználata olykor közös halmazt is létrehozhat, már a Warhol szitanyomat-sorozat is jól mutatta. Erre is reflektált a Szombathelyi Képtár Most Wanted című kiállítása, melyen a kiállításkoncepció nagyon tudatosan összecsengette a művészet és a bűnügyi nyilvántartás terminusait és gesztusait. A képtár fennállásának 25 éves évfordulójáról egy sajátos tárlat keretében emlékezik meg, melyen gyűjteményének a 25 legkeresettebb, legtöbbször kikölcsönzött művét prezentálja. A művek nyilvántartása, nyilvántartás-vezetése és a rendőrségi nyilvántartás közötti párhuzamot is felvillantja a rabosítást idéző kiállításdizájn, a csíkozott falakkal, a rabruhába öltöztetett, kötéllel átkötözött fotelek, melyek ráadásul párbeszédet kezdenek a szemközti falon látható Kötél című Lakner-festménnyel és -objekttel. A legtöbbet keresett mű Lakner László Rózsa című objektje, melyet a honlapon több nézetből is megmutatnak, így idézik meg a rabosításkor több oldalról készített fotókat. A mű népszerűségét demonstrálja az a tény is, hogy gyakorlatilag a kiállítás bezárása után már rögtön a párizsi iparterves kiállításra utazik. Népszerűségben Lakner munkáját Vajda Lajos Maszkholddal (1938) című pasztellje követi. A keresettek között található még Nyári István nevezetes Csakemguja (1981), Bak Imre Fényes (1970) című objektje, Hencze Tamás Tűzképei (1973), Nádler István Sztnommotívuma (1968), több Derkovits Gyula-mű, Kassák 1922-es Ara-képeskönyve és 1924-es Dur-mappája, Gyarmathy Tihamér Gardja (1947). Tehát ugyan igazán izgalmas a kiállítási koncepció s az ezt elvileg alátámasztandó dizájn, sajnos az egész idea mégsem jön át igazán, így aki ennek a hátterével nincs tisztában, egyáltalán nem biztos, hogy „olvassa” is ezeket a párhuzamokat. Ugyanakkor mindenképp a megemlékezés erényének számít, hogy ehhez nem a szokványos kereteket választották, inkább egy érdekes ötlet keretében reflektáltak az elmúlt 25 évre. De látva e 25 legkeresettebb művet - nem véletlenül kérték ki őket annyiszor -, nagy részük mégiscsak felkelti azt az igényt, hogy jó volna egy nagy kiállítás a gyűjtemény egészének, ismét. Legalábbis egy kevésbé szelektált válogatásnak, mely az állandó gyűjteményi kiállításnál is jelentőségteljesebb. A bemutatottakon kívül ugyanis a közelmúlt művészetének számos fontos alkotása megtalálható még az intézmény raktárában. Elsősorban a Szentendrei és az Európai Iskola és holdudvaraik, de képtár őrzi a leggazdagabb gyűjteményt az iparterves nemzedék alkotásaiból, vagy ugyancsak itt található például Benczúr Emese Ma sem voltam strandon és Szarka Péter Hungry Man is Angry Man című munjkája is. Esikék fényében különösen sajnálhatjuk, hogy az utóbbi években - a jelentősen megcsappant intézményi, vásárlási keret okán - kevésbé volt módjuk ezt a fontos gyűjteményt gyarapítani. (25 év legkeresettebb alkotásai a Szombathelyi Képtárban. Nyitva április 3-ig.) A Jakobi-koncertek évek óta tartó, sikeres zongorasorozatának márciusi vendége az odesszai születésű, de régóta Bécsben élő Oleg Maisenberg volt. Fellépése telt házat vonzott a Bartók-terembe, csupa olyan zenekedvelőt, aki a várható élményre megfelelően kondicionált lélekkel még a köhécselés klasszikus élvezetéről is békés belenyugvással mondott le, hogy eleget tegyen a szervezők nyomatékos kérésének. Maisenbergilyen módon az átlagosnál lényegesen kedvezőbb körülmények között léphetett színpadra, legalábbis ami hallgatósága megértő figyelmét, elbűvöltségre való készségét illette, és a teljes sikerhez voltaképpen elegendő lett volna viszonylag állandó színvonalú, korrekt teljesítményt nyújtania. Csakhogy az este, sajnos, nem egészen így alakult. Első pillantásra szokatlan ötletnek tűnt Liszt „Weinen, Klagen’’-variációk illeszteni a műsor elejére, jóllehet utóbb az ember kénytelen volt elismerni, hogy a kompozíció semmiféle kárt nem szenvedett ettől az elrendezéstől. Ellenkezőleg, a hangverseny legátszellemültebb perceit köszönhettük az alkotásnak, amelynek interpretációját Maisenberg az orgona monumentális személytelensége, eleve elrendelt hangszínei és dinamikai fokozatai helyett tudatosan épített a zongora érzékenységében rejlő lehetőségekre. Előadásában a szerkezet gondosan kontrollált kibontását nem a hatalmas méreteket érzékeltető effektusok dübörgése irányította, hanem a pianissimorészletek utolérhetetlen finomsága és egyszerűsége, a mély, mégis tárgyilagosan tudatos magány fájdalmának bársonyossága. A zenei eszközök használatának fegyelmezettsége, a billentés kidolgozottsága és a hangszínek szélsőséges változatossága a záró koráldallam ragyogásával párosulva pedig méltán ébresztett optimista várakozást a program további alakulásával kapcsolatban. Ravel Mimin-ja azonban nem előre lépett a zenei megjelenítés, a struktúra és a lehetséges tartalom kapcsolatának új dimenzióit kutatva, hanem visszafelé, fokozatosan, de jól hallhatóan. A sorozat első két tétele, a Noctuelles könnyed vázlatszerűsége és az Oiseaux tristes gyászosan bágyadt szépsége még illúziókeltőnek bizonyult ugyan, a különöstükörképek karaktere mégis egyre nyilvánvalóbban fakult és foszladozott, és ezen az Albomda del Gunoloso kackiás, de valódi erőt, tartást és feszültséget nem hordozó hangsúlyai sem tudtak változtatni. Ráadásul Maisenberg technikai szempontból is egyre zavaróbb problémákba botlott, olyan lágyan fodrozódó futamok körvonalainak a képében, amelyek pontos hangmagasságokat a lehető legritkább esetben tartalmaztak. A szünet után látványosan megszaporodó üres helyek világosan árulkodtak arról, hány embert rázott meg a tapasztalat, hogy Ravelt ha nem is színtelenül, de mindenesetre monokróm módon is lehet játszani, a közönség nagyobbik része mégis kitartott, abban bízva, hogy Schumann valamiképpen helyrebillenti majd a koncert arányait és egyensúlyát. Várakozásukban azonban csalódniuk kellett: Maisenberg keze alatt jószerével semmi sem maradt a Karnevál ironikus, szentimentális, humoros és vérbő kavargásából. A kissé hanyag tervrajzra emlékeztető megjelenés mellett lassan megszokottá váló melléütések sorában ugyan néha megvillanni látszott valami a mű megszokhatatlanul friss zsenialitásából, E. T. A. Hoffmannhoz méltó látás- és ábrázolásmódjából, de az is csak úgy, mintha a művész az improvizatív szeszély egy véletlenül felbukkanó pillanatában megmutatná, milyen lehetne a kompozíció akkor, ha egyszer valóban eljátszaná. Igazság szerint még így is akadtak lelkes ünneplők, akiket a megérdemelt katarzis átélésétől sehogyan sem lehetett megfosztani, a hallgatóság kevésbé makacs tagjai azonban alighanem nehezen leplezhető bosszúsággal távoztak a Művészetek Palotájából. (Oleg Maisenberg - Művészetek Palotája, 2010. március 13.) * A Vashegyi György által alapított és vezetett Orfeo Zenekar már jó ideje megbízható színvonalú fellépéseiről ismert, ezért a koncertnaptárat böngészve alapvetően kellemes kilátásnak ígérkezett a nagyböjti időszak hagyományos passiója a historikus interpretációs gyakorlat hazai képviselőinek előadásában. Érdemes előre leszögezni, hogy a tényleges élmény lényegében tökéletesen meg is felelt az előzetes várakozásnak, ami a fényes, kiegyenlített kórushangzást, vagy éppen a barokk hangszeres játék alapvető sajátosságainak ismeretét illeti, a produkción uralkodó ünnepélyes mértékletesség ugyanakkor mégsem tudta meggátolni, hogy Bach János passiója az este folyamán el ne szenvedjen néhány sérülést. A sort Zádori Mária megbetegedése nyitotta, illetve az a tény, hogy ennek következtében a szoprán áriákat a Purcell Kórus egyik tagja, Szutrély Katalin volt kénytelen vállalni, mint az előzetes ismertetésből kiderült, többszörös beugróként. A szokatlan, bár nem példa nélküli szituáció komoly problémát nem okozott ugyan, mégis elválasztotta kissé az evangélistaként kifogástalan teljesítményt nyújtó Kálmán Lászlót, a méltóságteljes, Sár színpadi fellépésében néha az operai intrikus vonásait mutató Kovács Istvánt (Jézus) és Raimund Nolte professzionális szólistának bizonyuló Pilátusát a nem „nevesített”, általános érzelmi reakcióknak hangot adó szereplők csoportjától. Ez utóbbiak közül egyedül Megyesi Zoltán előadásmódja számított minden tekintetben tökéletesen színpadra termettnek (igazság szerint a fennmaradó basszus áriákat is vállaló Nolte is elmaradt mögötte), miközben a kórusból kiváló Bárány Péter könnyedén folyó díszítéseinek impozáns hatását az énekes kissé fakó hangszíne gyengtette, Szutrély Katalin csengő hangának természetes eleganciáját pedig - rutintalanságából fakadó merevsége mellett - bizonytalanul intonált futamai homályosították el. A meggyőző lendülettel megszólaló zenekar a hangzás arányait tekintve került kellemetlen helyzetbe, mivel a fafúvók telt hangzásképéhez viszonyítva a vonóskar, különösen a hegedűk játéka fojtottnak, színtelennek hatott, és ez a kettősség (az érzékenyen formált gambaszólótól eltekintve) az obuigát hangszerkíséretes áriákban is megmaradt. Ez utóbbiakkal Vashegyinek ezen az estén egyébként sem volt igazán szerencséje. Az érzelmi átélés mélységére, édességére vagy épp zaklatott kétségbeesésére alapozott da capo-formák meglehetősen gépiesre sikerültek, már csak azért is, mert a cselekmény idejét felfüggesztő zenei invenció időn kívüli szépségét a karmester mindannyiszor könyörtelenül végigütemezte. Valószínűleg szerencsésebb lett volna, ha ezekben az együttesekben hagyja a kamarazenei összeállításokat maguktól életre kelni. A koncert legfurcsább sajátossága mégis az volt, ahogyan Vashegyi a kórus tételeivel bánt. Bármilyen gondosan tervezte is meg ugyanis a tömegjelenetek hangulati hatását, a polifon szólamvezetés plasztikusságát, zeneileg ezeket a részleteket mégis viszonylag egyöntetűen pregnáns ritmusok, élénk hangsúlyok, zakatoló tempók jellemezték szakadatlanul. Az intellektuális értelmezést, a hangzó kifejezőeszközök okosan válogatott változatosságát, a jelentőségteljes pillanatoknál bőven kivárt formáták hatását, a dicsőségesen sugárzó és puhán suttogó szövegrészek váltakozásának erejét a dirigens jószerével teljes egészében a bibliai történéseket kegyes vallásossággal kommentáló korálok számára tartotta fenn, mintha a passiótörténet cselekményének drámaisága kevésbé lett volna számára lényeges, mint a szikáran fegyelmezett intelmek morális tanulsága. (Orfeo Zenekar, Purcell Kórus, Vashegyi György - Művészetek Palotája, 2010. március 17.) RÁKAI ZSUZSANNA: Tanulságos vázlatok - vázlatos tanulságok Zene ÉLET ÉS 1922 IRODALOM 2010. MÁRCIUS 26. drMÁRIÁS: Tárlat Városszellemek A fotózás mára olyan lett, mint az orrtúrás: fotózhatunk a mobilunkkal, fényképezőgépet kap, aki nyomtatót vásárol, s hamarosan a nagyszerű marketingstratégáknak köszönhetően, hogy valami plusz opciót adjanak a vásárlónak, csak vegye meg már azt a nyomorult terméket - talán már zsebkéssel, mosóporflakonnal, fogvájóval, intimbetéttel, kerti törpével, cicanadrággal és a jó ég tudja, még mivel lehet majd fotózni. Mert kattogtatni mindenki tud, a hülye is, miért épp az ő kattogtatása lenne rosszabb, mint másé? Aztán azon kapjuk magunkat, hogy szép lassan, vagy inkább eszeveszett gyorsasággal kipusztul a fotókról a lélek, az agy, az ötlet, a spiritusz, az egyéni látásmód, hogy felváltsa az esztelen, vég nélküli kattogtatás tömegsírja. Néhány éve elindultam Firenzébe, de a szlovén tengerpartnál elromlott az autóm. Felkerestem helyi barátomat, aki úti célom hallatán azt mondta: azért mész oda, hogy falakat nézegess? A banális és mégis mély mondata azóta is visszacseng a fülemben, hisz megannyi világvárost végigtrappoltam, magam sem tudom, mit keresve: zenét, festészetet, irodalmat, életet s nyilván épületeket, falakat is, amelyek oly sok mindent elárulnak egy város szellemiségéről. S hogy ez tényleg így van, arról akkor bizonyosodtam meg, amikor egy, a konzumfotográfiával teljes mértékben szembenálló kitűnő ifjú művész, Robitz Anikó képeit láttam. A falak, épületek felületei olyan struktúrákat öltenek, amelyek színtiszta költészetként adják vissza egyik-másik világváros hangulatát. Például Berlin kelet-nyugat irányú szembenállását mindössze két, egymást keresztező áramvezetékkel a tévétorony finom árnyékában; Sydneyt az Operaház finom erezetű, egyben steril hatást keltő pikkelyrendszerével a homlokzatán; Párizst két ponttal egy nagy fehér sivatagban, akár két köldökkel a végtelenben; vagy egyetlen, gyönyörű, elegáns vonallal Bécset a testét átszelő Dunával, amelyik ott még olyan szelíd, akár egy szalonspiccben úszó Strauss-keringő; vagy a két külön világba szakadt két pici ponttal, amelyek határral vannak elválasztva, akár fogoly a szabadságtól Tiranában; vagy Moszkvát a Seremetyevo informet mennyezeti műanyag formázatával, amely hullámos is, monoton is, bárhogy értelmezzük, úgy is a hatalom mondja meg, hogy mi az; vagy egy csodálatosan finom fehér felülettel Lisszabont, amelyen csak néhány vonal sejteti, hogy mennyei hárfa húrjait látjuk, amelyek igazából egy híd acélhuzalai - hogy miután megannyi felület finom részletéből kibogozva a városspirituszt, körbejártuk a bolygót, visszatérjünk Berlinbe, hogy elnézelődjünk egy brutális, betonszerű felület előtt, amelyről azt hinnénk, hogy a fal valamelyik része, ám Robitz ismét becsap minket, csavar egyet a látott és a beleképzelt között, mivel kiderül, hogy a durva, rapacsos felület nem az egykori fal, hanem a közeli kormánynegyed épületének friss, mai arca. Sok nagy fotóst lehetne a képei kapcsán szellemi elődökként említeni. Köztük leginkább Rodcsenko kegyetlen és tudatos képkompozícióinak letisztultsága és Moholy- Nagy lehengerlő, légies geometrizmusa jut eszembe. Na meg az, hogy milyen jó lenne, ha a fotóeszközökbe beletáplálnának legalább néhány jó fotót, amelyek egyfajta mintaként, követendőéldaként vagy az átlagemberre alibrált marketingnyelven szólva - „látványos technikai lehetőséget bemutató ajándékalbumként” benne csücsülne a kis gagyi cuccban, hátha tágítanának egy-két milliméternyit a vásárlók világlátásán, s egyben az igényesebb fotózás vizei felé is sodornák. Egy ilyen mintasorozatban helye lenne Robitz fotóinak is, mert kedvet csinálnának ahhoz, amitől egyébként könnyen elmehet a kedvünk. (Robitz Anikó kiállítása az A.RA. Galériában április 5-ig látható.) Úti álmok feketefehérben Szotyory László képeihez Szotyory László festményei úti képek, sőt álmok. Bejárta vajon mindazokat a helyszíneket, melyeket megfestett? Nem kell tudnunk. Parkok, vízesések, ligetek, repülőterek és országutak váltják egymást az álomképekben. Filmek. A harmincas-negyvenes évek filmjei. Szürkésfekete, villanó fehér, borongós, alkonyati fények. A Casablanca repülőtere, a Mamma Roma parkjai, háborús felvételek a repülő ezredekről. Persze, tudjuk, nem azok. Nem filmkockákat fest újra Szotyory, inkább az álmait. S képzelt kalandozásai Riou és Vernet fametszetes dzsungeltájait is felidézik egy-egy Jules Verneregény lapjairól. Könnyű kézzel jegyzetel Szotyory, s festményein is rajta hagyja e könnyű kéz nyomát. A felületek oldottak, a foltok itt-ott elnagyoltak, a lényegre törekvés érdekében tömbösít, összefog és elhagy. így válhat valódi álommá az Úszómedence és az Emlékmű, ahol senki nem sétál, ahol egyetlen alak sem zavarja az álmok sűrűségét. S talán így válhat a könnyű kézzel felfestett jelenség jelenéssé, az álom drámává. Hiteles, emberi élmények rögzülnek Szotyory úti álomképein. Sinkó István