Élet és Irodalom, 2010. július-december (54. évfolyam, 26-52. szám)

2010-09-24 / 38. szám - Szolcsányi Ákos: A gála; A magántanítvány • Versek (14. oldal) - Szív E. (Darvasi László): Kisbeszéd az akarásról • Tárcatár (14. oldal)

SZOLCSÁNYI ÁKOS: A gála A keze gyakorlott, de a reszkető borotva kamaszosnak hat, és mintha észrevenné, meg is karcolja a bőrt a hónalj és a kar közötti senki földjén. A vékony, vörös csíkot parfém csípi össze. A parfém erre is jó. A lábszárak apró pontjait növeszthetné még, de meg kell adni a szombatnak, ami jár. A kéz arat, megteszi, mire képes, tudomásul veszi, mire nem, a kéz nyugodt. A haj, mint mindennap, a legnehezebb és a legegyszerűbb. A rutin itt csak időt takarít meg, pár vázlatos mozdulat elég felmérni a főbb lehetőségeket, de onnantól már munka, mint akármelyik. A ruha valami más, a lényegtelen szó, mint a kiűzetés, nem hangik el. A nadrág, a cipő, az ing nem test, de a szoknya és a spagettipánt egy másik kupacban a padlón. Mire végez, mintha megválaszthatnánk, minek szülessünk. Végül a festék. A­mit akarsz, a­mi vagy egyforma súlyú, mikor nehéz, mintha ugyanaz lenne. A szem felváltva látvány vagy felügyelet, tárgy vagy szigor, míg enyhül a feszültség, az idegenek engesztelődésnek hívnák, az ismerősök eggyéválásnak, mi csak jellemezzük, mintha valaki magát idézné meg. A magántanítvány Nálam ül. Betűket téveszt, szavakat hagy el, kiejtése személyesen barbár. Az egyezményből csak a szégyent érti, arca vörös, hangja reszket, a széles katonavállak mint fedezékbe, görnyednek az asztalra, szemében kín. Hetven perc után kapitulálunk, az anyanyelv visszafogad. A békeévekről beszélgetünk, amikor a barátok íveiről puskázhatott, úgy tűnt, akármeddig. Harminc fölött helyrehozni, csak rá kell nézni, lehetetlen. Minden tanmese undorító, ha megvalósul. TÁRCATAR - Szív Ernő E­lőre látom, hogy ebben a cikkben (sic!) többször is el­lentmondásba kerülök majd magammal, de mit tegyek, nem vagyok politikus. Sem pedig derék egyházfi. Rá­adásul hazudni is szoktam. És nem is kizárólag munkaköri kötelességből. Hanem mert jólesik. Néhány napja például a nyílt utcán lépett hozzám egy illető, jelentőségteljesen a sze­membe tekintett, és azt mondta, alighanem én írtam azt a cik­ket, mindegy, azt, valamelyiket. Gyorsan feleltem, kérem, a dolog teljesen kizárt, én még életemben nem írtam. Nahát, iskolában sem, hunyorgott gúnyosan az illető. Uram, ezek élethű műkezek, mutattam a kezeimet, mindent tudnak, gitározni, stoppolni, pettingelni, de még turmixolni is. De írni sajnos nem. Szájjal is lehet írni, fürkészett kitartóan. Na jó, egyszer írtam verset a lábujjaimmal, de másnapra hó­lyagosak lettek, bólintottam megadóan, nekem ennyit nem ér az írás. A tag mélyet sóhajtott, majd lassan elballagott, mint egy szomorú gombaszedő. Hogy miért bántam így vele? Ha be­vallom, hogy én írtam azt a cikket - azt hiszem, én írtam, de nem biztos -, esetleg megdicsér, milyen remek volt, amivel nyilván azt akarja a tudomásomra hozni, hogy ő mint figyel­mes és értő olvasó további remek és szellemes cikkekre tart igényt tőlem. Dolgoztatni akar. Kizsigerelni. Na, persze. Egyébként öt cikk volt a zsebemben, a másfélnapi termés. A figura ráadásul azt is az arcomba zörrenthette volna, hogy g­yalázatos cikkek őszölnek utánam a hírlapírás erdejében, szintén kérdezem, kinek van arra szüksége, hogy kritizál­ják?! Sok ember nagyon boldogan éli az életét kritika nélkül is. Tessék, nézzenek körbe, bárhol időznek is. Látnak ilyene­ket? Ó, hogyne! Jó néhányan éppen most, ezekben a szent p­illanatokban rendezik be imigyen a virágos életüket, és ez izony a szívük joga. Nekem csak az nem tetszik, hogy ezt olyan vehemensen akarják, és például tőlem is akarják. Ne­kem elvileg kedvemre való lehetne, hogy nem akarnak kriti­kát - hiszen, mint a példa mutatta, én sem vágyom rá külö­nösképpen -, de persze mi van, ha ezt, mármint a kritikátlan­ságot tőlem se akarják, miközben előfordulhat, hogy mégis kedvem támadna, hogy holmi kritika kispengelappal ütöges­­sem őket. Ugye világos, miről beszélek? Nem akarom, hogy az legyen, mármint hogy világos legyen, csak kérdezem. Igen, bizonyára kitalálták, az akarás a témája ennek az írás­nak, vagyis az emberi szándékok legjelesebbje. És máris az­zal folytatom, persze, mással is lehetne, hogy a kutyás párt té­ved. Rossz úton tévelyeg, még ha az tetszetős is a körúti Ve­lencével, a kisebb Magyarországgal Záhonytól Sopronkőhi­dáig. Mivel viszonylag fiatalok, gondoltam, most szólok, hol­napra esetleg késő lesz. Az a baj, hogy ők is rengeteget akar­nak. Nem kétlem, az ötletek impozánsak, de mégiscsak az a helyzet, hogy az akarást és annak különféle formáit - vágy, kellés, könyörgés, szándék, a vérnősző bírhatnámság - igye­keznek helyzetbe hozni, holott szerintem éppen a fordítottja érdemelne színezhető ábrándképeket és alapos megfontolást. De azt nem akarom, hogy ők, a kutyás pártiak fordítva gon­dolják, tőlem aztán így is gondolhatják. Csakhogy. Ez az or­szág folyamatosan attól kap hidegrázást, fekélyt, depressziót, ragyát vagy kólikát, hogy jönnek egyesek, mit jönnek, berob­bannak az életbe, akár a tavaszi rügybögyörő, és mámorosan akarnak, akarnak, akarnak. Nem óvatosan, kicsit, némi bi­zonytalankodással fűszerezve, nem tétován vagy el-elbizony­­talanodva, nem mértékkel, hanem mint egy kiskamasz por­nóhurrikán. De hisz’ csöppet még Jézus is megbillent az utol­só, valóban szörnyű pillanatokban, pedig ő aztán tényleg elég sokat akart. Az akarásnak ez a már-már mértéktelen természete az éle­tünk megannyi területét átjárja. Na jó, mindet. Az emberek azt hiszik, akkor lesz jobb, boldogabb és szebb az élet, ha akarnak, és ha az akarásuknak lesz majd eredménye. Ábránd! Például a kutyás pártnál az egyik pártprominens úr kijelen­tette, ha nyer a következő dalfesztiválon, és persze akar nyer­ni, az anyukájának akar összenyittatni hosszú házsorokat, hogy a mama jobban, hosszabban tudjon futni. Rendben. És az anyukája? Vajon ő akarja ezt? Az apukája, nem tudom, róla például nem volt szó, neki van véleménye? Könyörgöm, miért nem lehet egy picit lassítani, megállni? A világ rosszul hiszi, ha azt hiszi, hogy csak akarásból lesz do­bos torta vagy bigott narancsliget. A nemakarás éppúgy vir­­tigli teremtő erő, mint amikor Isten a nulladik napon a Nap­rendszerbe hajította az angyalhajas mackófölsőt, majd a mé­lán kerengő űrszemétbe nyúlt, és gyúrni, gyúrni kezdett. Én már félek belépni a bankba. Hogy majd így meg úgy? A postán? Hát ott, esküszöm, postástáskát is adnának egy ta­karékbetétért vagy biztosításért. A boltokból kiűzik azokat, akik csak nézelődnek. Pedig milyen élvezetes dolog megnéz­ni, itt milyen a túró, ott milyen a túró. Az orvosom azt akar­ja, hogy viseljem magamat egészségesebben. Miért jó ez neki? Ritkábban látna, az biztos. Kevesebbet akar dolgozni?! Az öregek nem akarnak meghalni, pedig lehet, hogy sokkal he­lyesebben tennék. Sok fiatal már most meghalna, pedig lehet, hogy érdemes folytatni. Talán egyszer már beszéltem erről: külön magyar sajátos­ság, hogy minálunk az emberek rendre a másiktól akarnak többet. És ez nem méltányos. Én például most semmit nem akarok, és hidegen hagy, hogy ezzel a többi ember mit akar kezdeni. Akar-e valamit kezdeni egyáltalán. Nem akarom, de azért elgondolom, hogyan lenne, ha nem lenne ennyi akarás. Kicsit ülni, nem akarni, hogy dohogjon az Isten, és azt sem, hogy a hitetlen találja meg őt, és higgyen benne. De azt se akarom, hogy ne legyen, ha egyszer van. Nem akarok győzni. Veszíteni. Másnak lenni. Jobb­nak lenni. Nem akarni szerelmeskedni. Nem akarni száműzni, deportálni azt, akinek az élet­idő haladtával elfogy a neve, óóóóorgazmus, orgazuska, orgazmi, org, o... o.. és pont. Még csak azt sem akarni, hogy üljünk a szakadék szélére állított piros háttámlás köztéri padra, és papírrepülőket eregessünk a mélybe. Nem akarni többet inni, se keserűt, se éde­set. Nem akarni bízni, hinni, csodálkozni. Az igazságot sem akarom, a jót és a hazugságot, a rosszat. Talpra, magyar?! Dehogyis. Üljön, sétáljon, markotángozzon, böfizzen, men­jen el, jöjjön haza. Ha úgy gondolja. Világosítsd föl gyermeked! Na és mire föl? Föl lehet-e? Nem jobb neki, ha marad az anyai félhomályban? Ne menj tovább, barátom, kiálts rám, s fölkelek! Ha akar, álljon föl. Ha a barát úgy szeretné, haladjon to­vább. Meg általában tovább is mennek. Vonogatja a vállát, miért éppen ő kiáltson. Gyönyörűm, te segíts engem! De miért? Mert ő szép? Segítsen másnak. Nem tudom, lehet, hogy szép lenne. Vagy nem is szép, csak pihentető. Egy kis nyugalom. Áll minden, nem hebeg a szív, nem tajtékzik az elme, és a lélek is csak lóg a teraszról, az imént fújta ki benn az orrát az angyal. Hát, szóval, valami ilyesmi. És nem akarom, hogy ezt a cikket megértse az olvasó, föl­fogja az üzenetét, a rejtett célzásait, a tartalmát, a mondani­valóját, mint ahogy az is hidegen hagy, ha éppenséggel birto­kába jut mindeme tudásnak. Végezetül, én ezt a cikket egyáltalán nem akartam megírni. És közzétenni sem akartam. Minden felelősség az újságomat és a szerkesztőmet terheli. De nem akarom, hogy a szerkesz­tőmet felelősség terhelje. Igaz, azt sem akarhatom, hogy ár­tatlan maradjon. Kisbeszéd az akarásról Az irodalom ellenségei :­\/\ ki----­ ÉLET ÉS AZ­ IRODALOM 2010. SZEPTEMBER 24.

Next