Élet és Irodalom, 2010. július-december (54. évfolyam, 26-52. szám)
2010-09-24 / 38. szám - Szolcsányi Ákos: A gála; A magántanítvány • Versek (14. oldal) - Szív E. (Darvasi László): Kisbeszéd az akarásról • Tárcatár (14. oldal)
SZOLCSÁNYI ÁKOS: A gála A keze gyakorlott, de a reszkető borotva kamaszosnak hat, és mintha észrevenné, meg is karcolja a bőrt a hónalj és a kar közötti senki földjén. A vékony, vörös csíkot parfém csípi össze. A parfém erre is jó. A lábszárak apró pontjait növeszthetné még, de meg kell adni a szombatnak, ami jár. A kéz arat, megteszi, mire képes, tudomásul veszi, mire nem, a kéz nyugodt. A haj, mint mindennap, a legnehezebb és a legegyszerűbb. A rutin itt csak időt takarít meg, pár vázlatos mozdulat elég felmérni a főbb lehetőségeket, de onnantól már munka, mint akármelyik. A ruha valami más, a lényegtelen szó, mint a kiűzetés, nem hangik el. A nadrág, a cipő, az ing nem test, de a szoknya és a spagettipánt egy másik kupacban a padlón. Mire végez, mintha megválaszthatnánk, minek szülessünk. Végül a festék. Amit akarsz, ami vagy egyforma súlyú, mikor nehéz, mintha ugyanaz lenne. A szem felváltva látvány vagy felügyelet, tárgy vagy szigor, míg enyhül a feszültség, az idegenek engesztelődésnek hívnák, az ismerősök eggyéválásnak, mi csak jellemezzük, mintha valaki magát idézné meg. A magántanítvány Nálam ül. Betűket téveszt, szavakat hagy el, kiejtése személyesen barbár. Az egyezményből csak a szégyent érti, arca vörös, hangja reszket, a széles katonavállak mint fedezékbe, görnyednek az asztalra, szemében kín. Hetven perc után kapitulálunk, az anyanyelv visszafogad. A békeévekről beszélgetünk, amikor a barátok íveiről puskázhatott, úgy tűnt, akármeddig. Harminc fölött helyrehozni, csak rá kell nézni, lehetetlen. Minden tanmese undorító, ha megvalósul. TÁRCATAR - Szív Ernő Előre látom, hogy ebben a cikkben (sic!) többször is ellentmondásba kerülök majd magammal, de mit tegyek, nem vagyok politikus. Sem pedig derék egyházfi. Ráadásul hazudni is szoktam. És nem is kizárólag munkaköri kötelességből. Hanem mert jólesik. Néhány napja például a nyílt utcán lépett hozzám egy illető, jelentőségteljesen a szemembe tekintett, és azt mondta, alighanem én írtam azt a cikket, mindegy, azt, valamelyiket. Gyorsan feleltem, kérem, a dolog teljesen kizárt, én még életemben nem írtam. Nahát, iskolában sem, hunyorgott gúnyosan az illető. Uram, ezek élethű műkezek, mutattam a kezeimet, mindent tudnak, gitározni, stoppolni, pettingelni, de még turmixolni is. De írni sajnos nem. Szájjal is lehet írni, fürkészett kitartóan. Na jó, egyszer írtam verset a lábujjaimmal, de másnapra hólyagosak lettek, bólintottam megadóan, nekem ennyit nem ér az írás. A tag mélyet sóhajtott, majd lassan elballagott, mint egy szomorú gombaszedő. Hogy miért bántam így vele? Ha bevallom, hogy én írtam azt a cikket - azt hiszem, én írtam, de nem biztos -, esetleg megdicsér, milyen remek volt, amivel nyilván azt akarja a tudomásomra hozni, hogy ő mint figyelmes és értő olvasó további remek és szellemes cikkekre tart igényt tőlem. Dolgoztatni akar. Kizsigerelni. Na, persze. Egyébként öt cikk volt a zsebemben, a másfélnapi termés. A figura ráadásul azt is az arcomba zörrenthette volna, hogy gyalázatos cikkek őszölnek utánam a hírlapírás erdejében, szintén kérdezem, kinek van arra szüksége, hogy kritizálják?! Sok ember nagyon boldogan éli az életét kritika nélkül is. Tessék, nézzenek körbe, bárhol időznek is. Látnak ilyeneket? Ó, hogyne! Jó néhányan éppen most, ezekben a szent pillanatokban rendezik be imigyen a virágos életüket, és ez izony a szívük joga. Nekem csak az nem tetszik, hogy ezt olyan vehemensen akarják, és például tőlem is akarják. Nekem elvileg kedvemre való lehetne, hogy nem akarnak kritikát - hiszen, mint a példa mutatta, én sem vágyom rá különösképpen -, de persze mi van, ha ezt, mármint a kritikátlanságot tőlem se akarják, miközben előfordulhat, hogy mégis kedvem támadna, hogy holmi kritika kispengelappal ütögessem őket. Ugye világos, miről beszélek? Nem akarom, hogy az legyen, mármint hogy világos legyen, csak kérdezem. Igen, bizonyára kitalálták, az akarás a témája ennek az írásnak, vagyis az emberi szándékok legjelesebbje. És máris azzal folytatom, persze, mással is lehetne, hogy a kutyás párt téved. Rossz úton tévelyeg, még ha az tetszetős is a körúti Velencével, a kisebb Magyarországgal Záhonytól Sopronkőhidáig. Mivel viszonylag fiatalok, gondoltam, most szólok, holnapra esetleg késő lesz. Az a baj, hogy ők is rengeteget akarnak. Nem kétlem, az ötletek impozánsak, de mégiscsak az a helyzet, hogy az akarást és annak különféle formáit - vágy, kellés, könyörgés, szándék, a vérnősző bírhatnámság - igyekeznek helyzetbe hozni, holott szerintem éppen a fordítottja érdemelne színezhető ábrándképeket és alapos megfontolást. De azt nem akarom, hogy ők, a kutyás pártiak fordítva gondolják, tőlem aztán így is gondolhatják. Csakhogy. Ez az ország folyamatosan attól kap hidegrázást, fekélyt, depressziót, ragyát vagy kólikát, hogy jönnek egyesek, mit jönnek, berobbannak az életbe, akár a tavaszi rügybögyörő, és mámorosan akarnak, akarnak, akarnak. Nem óvatosan, kicsit, némi bizonytalankodással fűszerezve, nem tétován vagy el-elbizonytalanodva, nem mértékkel, hanem mint egy kiskamasz pornóhurrikán. De hisz’ csöppet még Jézus is megbillent az utolsó, valóban szörnyű pillanatokban, pedig ő aztán tényleg elég sokat akart. Az akarásnak ez a már-már mértéktelen természete az életünk megannyi területét átjárja. Na jó, mindet. Az emberek azt hiszik, akkor lesz jobb, boldogabb és szebb az élet, ha akarnak, és ha az akarásuknak lesz majd eredménye. Ábránd! Például a kutyás pártnál az egyik pártprominens úr kijelentette, ha nyer a következő dalfesztiválon, és persze akar nyerni, az anyukájának akar összenyittatni hosszú házsorokat, hogy a mama jobban, hosszabban tudjon futni. Rendben. És az anyukája? Vajon ő akarja ezt? Az apukája, nem tudom, róla például nem volt szó, neki van véleménye? Könyörgöm, miért nem lehet egy picit lassítani, megállni? A világ rosszul hiszi, ha azt hiszi, hogy csak akarásból lesz dobos torta vagy bigott narancsliget. A nemakarás éppúgy virtigli teremtő erő, mint amikor Isten a nulladik napon a Naprendszerbe hajította az angyalhajas mackófölsőt, majd a mélán kerengő űrszemétbe nyúlt, és gyúrni, gyúrni kezdett. Én már félek belépni a bankba. Hogy majd így meg úgy? A postán? Hát ott, esküszöm, postástáskát is adnának egy takarékbetétért vagy biztosításért. A boltokból kiűzik azokat, akik csak nézelődnek. Pedig milyen élvezetes dolog megnézni, itt milyen a túró, ott milyen a túró. Az orvosom azt akarja, hogy viseljem magamat egészségesebben. Miért jó ez neki? Ritkábban látna, az biztos. Kevesebbet akar dolgozni?! Az öregek nem akarnak meghalni, pedig lehet, hogy sokkal helyesebben tennék. Sok fiatal már most meghalna, pedig lehet, hogy érdemes folytatni. Talán egyszer már beszéltem erről: külön magyar sajátosság, hogy minálunk az emberek rendre a másiktól akarnak többet. És ez nem méltányos. Én például most semmit nem akarok, és hidegen hagy, hogy ezzel a többi ember mit akar kezdeni. Akar-e valamit kezdeni egyáltalán. Nem akarom, de azért elgondolom, hogyan lenne, ha nem lenne ennyi akarás. Kicsit ülni, nem akarni, hogy dohogjon az Isten, és azt sem, hogy a hitetlen találja meg őt, és higgyen benne. De azt se akarom, hogy ne legyen, ha egyszer van. Nem akarok győzni. Veszíteni. Másnak lenni. Jobbnak lenni. Nem akarni szerelmeskedni. Nem akarni száműzni, deportálni azt, akinek az életidő haladtával elfogy a neve, óóóóorgazmus, orgazuska, orgazmi, org, o... o.. és pont. Még csak azt sem akarni, hogy üljünk a szakadék szélére állított piros háttámlás köztéri padra, és papírrepülőket eregessünk a mélybe. Nem akarni többet inni, se keserűt, se édeset. Nem akarni bízni, hinni, csodálkozni. Az igazságot sem akarom, a jót és a hazugságot, a rosszat. Talpra, magyar?! Dehogyis. Üljön, sétáljon, markotángozzon, böfizzen, menjen el, jöjjön haza. Ha úgy gondolja. Világosítsd föl gyermeked! Na és mire föl? Föl lehet-e? Nem jobb neki, ha marad az anyai félhomályban? Ne menj tovább, barátom, kiálts rám, s fölkelek! Ha akar, álljon föl. Ha a barát úgy szeretné, haladjon tovább. Meg általában tovább is mennek. Vonogatja a vállát, miért éppen ő kiáltson. Gyönyörűm, te segíts engem! De miért? Mert ő szép? Segítsen másnak. Nem tudom, lehet, hogy szép lenne. Vagy nem is szép, csak pihentető. Egy kis nyugalom. Áll minden, nem hebeg a szív, nem tajtékzik az elme, és a lélek is csak lóg a teraszról, az imént fújta ki benn az orrát az angyal. Hát, szóval, valami ilyesmi. És nem akarom, hogy ezt a cikket megértse az olvasó, fölfogja az üzenetét, a rejtett célzásait, a tartalmát, a mondanivalóját, mint ahogy az is hidegen hagy, ha éppenséggel birtokába jut mindeme tudásnak. Végezetül, én ezt a cikket egyáltalán nem akartam megírni. És közzétenni sem akartam. Minden felelősség az újságomat és a szerkesztőmet terheli. De nem akarom, hogy a szerkesztőmet felelősség terhelje. Igaz, azt sem akarhatom, hogy ártatlan maradjon. Kisbeszéd az akarásról Az irodalom ellenségei :\/\ ki---- ÉLET ÉS AZ IRODALOM 2010. SZEPTEMBER 24.