Élet és Irodalom, 2010. július-december (54. évfolyam, 26-52. szám)

2010-12-23 / 51-52. szám - Tamás Gáspár Miklós: Hála Orbán Viktornak (23. oldal) - feLugossy László: Rajz (23. oldal)

A­zt hiszem, a Nemzeti Együtt­működés Rendszerének köz­keletű liberális bírálata rész­ben téves. Ugyancsak tévesnek tet­szik a polgári demokrácia korábbi - nagyjából liberális - modelljének nemzeti konzervatív bírálata is. A két kritika különös párhuzamokat, sőt, azonosságokat mutat. Ezek a párhuzamok olykor csak formaiak, de távolról se mindig. Roppantul föltűnő, hogy mind­két fél kölcsönösen „kommunistá­nak” nevezi egymást, holott persze egyikük sem az. A nemzeti konzervatív publicisz­tika (ebbe beleértem az internetes ortálokat és blogokat is) elsősor­­an a szocialista ellenzék vezetőinek a múltjára hivatkozik. Ezek a veze­tők nagyrészt a néhai MSZMP és KISZ funkcionáriusai, tagjai voltak, ámde múltjukat nemcsak nyilatko­zatokban tagadták meg többé-kevés­­bé óvatosan, hanem politikai tevé­kenységükben is, amellyel kiálltak a piaci kapitalizmus (verseny, privati­zálás, magántulajdon, az állami el­lenőrzés lazítása) és a polgári de­mokráciának bizonyos aspektusai (elsősorban a parlamentarizmus, a hatalommegosztás) mellett. Mind­ez a „kommunistának” vélt diktatú­­rás államkapitalizmusra és a benne - elég ellentmondásosan - megj­ele­­nő munkásmozgalmi hagyományra nem jellemző. A nemzeti konzerva­tív tábor a szocialisták részvételével kialakított, bár a jelek szerint meg nem szilárdult polgári demokráciát éppen a szocialisták (és a sok eset­ben baloldali értelmiségi környezet­ből indult régi liberális vezetők) rész­vétele miatt hangsúlyozza túl a rend­szerváltásban a folytonosság eleme­it. Különösen az egyelőre még hatá­lyos alkotmányt vádolják ilyesmivel. Nem hajlandók és nem képesek föl­tenni maguknak a kérdést: hogyan lehetséges, hogy a „pártállami” al­kotmány bizonyos tételei jól illesz­kednek a polgári demokrácia alkot­mányához. A kontinuitás valóságos mozzanatairól kevés szó esik - így arról se, hogy a kapitalizmus ércalap­ját jelentő polgári jog kodifikálása az 1989 előtti, szocialistának neve­zett rendszerben történt meg, és igen kevés lényegi módosítással alkalmaz­ható volt (és maradt) a jelenlegi kö­rülmények között is. Mi volt a ko­rábbi rendszer voltaképpen, mit je­lentett benne a tulajdon? - ennek körültekintő és részletes elemzése a nemzetközi tudományos irodalom­ban a hazai nagyközönség számára hozzáférhetetlen. A folytonosság sze­mélyi és tárgyi elemeinek puszta ál­lítása lehetővé teszi, hogy a konzer­vatív publicisztika és politikai szó­noklat az elmúlt húsz esztendőt is „kommunistának” tüntesse föl, és hogy a polgári demokrácia szokvá­nyos alakváltozatával való radikális szakítását úgy magyarázza, hogy a „kommunista múlttal” szakít, a „kom­munisták” nyílt és rejtett, formális és informális hatalmának vet véget. Amikor személyekkel példálózik, ak­kor igen szelektív persze, de ez nem lényeges. Nem okoz számára lélek­tani és logikai nehézséget, hogy ami­kor „kommunista” tisztviselőkből lett tőkepénzeseket vagy polgári po­litikusokat támad, akkor egyszerű­en tőkepénzeseket és polgári politi­kusokat támad, akiknek épp oly ke­véssé volna ínyére (és hasznára) va­laminő „leninista” restauráció, mint konzervatív, katolikus kollégáiknak, s akik semmilyen értelemben nem jártak el „kommunista” módon az elmúlt két évtizedben - hacsak nem tekintjük a „kommunista” szót min­den szinonimájának, amit nem ked­velünk vagy helyeslünk. A liberális kritika viszont a disz­kontinuitást hangsúlyozza. Szerinte a rendszerváltás csakugyan megtör­tént - a skolasztikus és szemantikai viták itt fölöslegesek, az átalakulás jelentős; hogy minek nevezzük, az retorikai és stratégiai kérdés, nem tár­sadalomtudományi­­, a polgári de­mokrácia ténylegesen bekövetkezett, és éppen a jobboldal 2010. áprilisi diadala vet neki véget, mert a nem­zeti ügyek kormánya „kommunista”, állítólag visszaállítja a Kádár-rend­szert és így tovább. A korábban el­terjedt „fasisztázó” retorika pár hó­nap alatt nagyjából eltűnt, cikkek, hozzászólások ezrei sulykolják nagy erővel, hogy az új Orbán-rezsim „ko­­munista”, „államszocialista” és a töb­bi. (Még a Jobbikot is „nemzeti bol­­seviknak”, „radikálisnak” nevezik, nem nyilasnak.) Ennek a hihetetlen energiával és szorgalommal ismétel­getett állításnak - amely a jelenlegi polgári, ún. balliberális ellenzék hí­vei számára immár vitathatatlan dog­mának, hittételnek tetszik: „ezt már láttuk, ezt már átéltük”, írják sokan - van oka és van célja. Mind az ok, mind a cél rokon (a politikai érdekek természetes eltéré­sén túl) a konzervatív stratégia/re­­torika tételeinek okával és céljával. A különbségek is érdekesek. Az ok a Nagy Ismeretlen (a Radi­kálisan Más) - azaz a munkásmoz­galom története, amely a XX. szá­zad leglényegesebb, középponti as­pektusa - sajátosan kelet-európai megítélésében rejlik. Ez a megítélés többnyire téves, és nem pusztán az ismeretek hiányossága, töredékessé­ge, hamis perspektívája folytán (ami érthető, hiszen épp ezt kellett a moz­galom hatalomra került szárnyának mindennél inkább cenzúráznia, így a szocializmus, „a valóságos moz­galom” igazi históriája nálunk isme­retlennek tekinthető). Miután az amúgy is fontos kapi­talista jegyeket (a termelők és ter­melőerők elválasztása, az idegen munka kizsákmányolása, áruterme­lés, bérmunka, pénz, egyenlőtlen­ség, elkülönült államapparátus) hor­dozó „létező szocialista” rendszer elsősorban a piac hiánya (pontosab­ban: a teljes körű piaci viszonyok hiánya), a tervezés, az állami tulaj­don túlsúlya, a polgári uralkodó osz­tály eltűnése miatt látszott „poszt­kapitalistának”, lévén a nem polgá­ri kapitalizmusok egyik alfaja - ezek miatt a „létező szocializmus” az államkapi­talizmus egyik igen sajátos fajtájának volt mondható -, ezért ezek a kapitalizmuson belüli kontrasztok tetszettek a kapi­talizmus és a „szocializmus” közöt­ti különbség lényegének, azaz a terv és a piac, a piac (civil társadalom) és az állam közötti „ellentét”. Ez teljes képtelenség ugyan, de ideológiai okokból szinte kiirthatat­­lan balítélet, hiába mond neki ellen a történelem. Az „állami beavatkozás” a XX. szá­zadi kapitalizmus általános jegye (monopolizmus/imperializmus, New Deal, korporativizmus, jóléti állam, gaulle-izmus, szociáldemokrácia, fa­sizmus, „létező szocializmus”); erős állam nélkül a piac is lehetetlen - ép­pen azért, mert a szereplők „önkén­tes” (szerződéses) együttműködésé­re van szükség. A premodern társa­dalmakban a birtokosok bírói, tör­vényhozói, politikai, közigazgatási hatalmat gyakoroltak az alárendel­tek (pl. jobbágyok) fölött, a szolgát is az „úr” képviselte önmaga mint törvényhozó és bíró előtt; csak a ka­pitalizmus választja el mesterségesen az ún. gazdaságot az ún. politikától. A polgári liberalizmus az adósok bör­tönével, a dologházzal, a munkanél­küliek deportálásával, a fekete rab­szolgasággal, a gyarmatokon az 1960- as évekig űzött népirtással, terrorral köszönt be a világtörténelembe; a szerződési szabadság s a vele járó jog­állami szerkezet ára rendkívül magas volt, s amikor a polgári állam kény­telen volt - szemben a proletárforra­dalommal - magára vállalni a gon­doskodást, a szociális biztonságot, akkor ezért a szabadság súlyos kor­látozásával kellett fizetni. A politika és a gazdaság elválasztása szétzúzta a társadalom kohézióját, ennek el­lenszere pedig a nacionalizmus volt, illetve a fehér nemzetállamok közöt­ti gyarmati és területi háborúk. A „piac kontra állam” ellentét mondvacsinált. Társadalmi integrá­ciós és szocializációs stratégiák vi­askodnak itt mindössze, a kapitaliz­mus, a bürokrácia és a technika „vas­ketrecében” (Max Weber). Az állami beavatkozásnak (a pia­ci szuverenitás korlátozásának) van jobb- és baloldali változata, ez utób­bi az újraelosztást - amely minden rendezett modern állam tulajdonsá­ga, ahol van adózás és állami költ­ségvetés­­ az újratermelődő egyen­lőtlenségek korrigálására használja föl az osztálybéke (tehát a termelé­kenység fokozása, a „növekedés”) érdekében. Ez a szerény cél, amely­re csak elvétve törekedtek a rend­szerváltás utáni kelet-európai kor­mányzatok, áll a liberális kritika el­lenszenvének gyújtópontjában. Ennek a forrásai nem újak. Tocque­­ville és Burke, Hannah Arendt és Fried­rich-August von Hayek a maguk kü­lönféle modorában egyaránt arra ins­pirálták a későn érkezett kelet- és kö­zép-európai liberálisokat, hogy az egyenlőség szenvedélyét tekintsék a diktatúra fő okának. Magyarországon ma is „a többség zsarnokságáról” sza­valnak azok, akik egy szűk politikai klikk hatalomra kerülésének rejtélyét próbálják megoldani - amihez az ég­világon semmi köze nincs a cselekvő­­képtelen, néma többségnek, hiszen a passzív beleegyezés és a kétkedő re­ménykedés nem politikai tett. A több­ség ma nem cselekedhet, a többség - mint többnyire - áldozat. A jelenlegi jobboldali kormányzat, amely a féldiktatúra megszilárdítása érdekében igyekszik a nyílt megszo­rításokat (tehát a tüntetéseket és sztrájkokat) elkerülni, ezért külön­adókkal és a magánnyugdíjpénztá­rak államosításával tartja az elvárt alacsony szinten a hiányt, semmit nem tesz az egyenlőségért, sőt. In­tézkedései a középosztályt, a kisvál­lalkozókat, a fiatal diplomásokat hoz­nák jobb helyzetbe (vagy védenék a hirtelen, tehát tragikus deklasszáló­­dástól), a szegények helyzete tovább romlik. Receptje nincs - az egész vi­lágon senkinek sincs a rendszeren be­lül- az alapproblémára, amely nem más, mint a termelőmunkának mint centrális értékteremtőnek az össze­zsugorodása a technikai fejlődés kö­vetkeztében, amely miatt a munka­­nélküliség, az eltartottság, az impro­duktivitás a túlnyomó többség lét­formája lett mindenütt. Erre „mun­kahelyteremtő” retorikával válaszol­ni szemfényvesztés. A nyomorszint fölött bérezett munkahelyek szapo­rítására nincs, nem is lehet kilátás se­hol a világon. A munkából kiszorultak - ezek je­lentős része ma már „fehérgalléros” tisztviselő, diplomás - kordában tar­tása, a mélyszegénységben élő „un­derclass” fegyelmezése (börtönnel, segélymegvonással, ijesztgetéssel) a polgári állam feladata most, s itt ke­vés az eltérés a különféle európai ál­lamok, kormányzatok s a személyze­tüket adó politikai pártok között, bár persze olykor akad. Ez úgy tartható fönn valamelyest, hogy a liberális kri­tika másik nagy reménysége, a „civil társadalom” maga is autoritárius (te­kintélyelvű) és represszív (elnyomó és önelnyomó) lesz. Ezt a mai euró-p­­ai jobboldal avval éri el, hogy az ál­amfenntartó (a nemzetállami kohé­ziót erősítő, befogadó, konformizá­­ló, asszimiláló) nacionalizmust sike­resen összezagyválja az államellenes (szétválasztó és antipolitikai) etni­­cizmussal. A „civil társadalom” álta­lános fölszabadító erejébe vetett hit: illúzió. A „civil társadalom” reláció­fogalom, addig van értelme, amed­dig létezik a területi szupremáciát képviselő, minden fontos közfunk­ciót kisajátító modern állam. Az egy­re inkább az internet intim személy­telenségével szerveződő mai „civil társadalom” jellemzője a paranoia és - vele szoros összefüggésben - az absztrakcióra való képtelenség. A leg­­elterjedtebb vélemények szerint a tár­sadalom baja a korrupció, a hazug­ság és az összeesküvés, a báva értet­lenség világnézetté alakítása. A mai „civil társadalom” nem szegül szem­be a szerkezeti (strukturális) kény­szerekkel, hanem rossz szándékkal és önzéssel magyarázza az általuk okozott kellemetlenségeket; ennél az írástudatlan középkori parasztok lá­zadásai is koherensebbek voltak vi­lágnézetileg. A „civil társadalom” öncsonkító­­an represszív jellege magyarázza azt, hogy miért tudják a bizonyos elő­nyöket mégiscsak nyújtó polgári, li­berális demokrácia szétzúzását ér­velés nélkül megúszni: egyrészt a nép nem tud róla - többek között a korunkra jellemző egyetemes gya­nakvás miatt -, hogy itt valaha is „demokrácia” lett volna, így hát el­vesztése semmiféle lelki traumát nem okoz; másrészt a jobboldal nagyon okosan mellőzi a vitát, és a lehetsé­ges és tényleges ellenzék kompro­mittálásával intézi el a dolgot. Már­pedig ha a bírálat a kozmopolita, komprádor, korrupt, idegenszívű, népellenes, pénzéhes, lefizetett stb. ellenzéki „elittől” látszik származni, akkor minden bírálat méregfogát ki­húzták. A „civil társadalomból” szár­mazó legerősebb, csakugyan „alul­ról szerveződő” projekt alighanem a korszerű szélsőjobboldal (amely­­lyel a Nemzeti Együttműködés Rendszere eddig remekül elbánt). Az Orbán-rezsimnek a maga szem­szögéből teljesen ésszerű gazdasági intézkedései megmentik a közép­­osztályt és a magyar polgári államot a fölfordulástól, lázadástól - és meg­mentik a liberális értelmiséget is. (Persze ez utóbbit a leépítéstől, el­bocsátástól nem.) A többiek - a mun­kások, a diákok, a munkanélküliek, a szegények - lázadását pedig meg kell előznie. Megelőző (preventív) hadviselés folyik egyrészt a törvényalkotásban, másrészt az ideológiai háborúban. Itt mind a nemzeti konzervatív, mind a liberális eszmetermelésnek meg­van a maga szerepe, amelyet nem holmi titkos központ osztott ki, ha­nem a történelem, jelen esetben a rendszer válságától való, nem egé­szen oktalan rettegés. Mindkét „tá­bor” az egyelőre láthatatlan VA­KOND, a „passzív forradalom” (Gramsci) öntudattól és nyilvános­ságtól elzárt, föld alatti kommuniz­musával vitázik, amely a szó politi­kai értelmében nem is létezik. Mind a konzervatív, mind a liberális szer­zők ösztönösen arra törekszenek, hogy a gazdasági, politikai és kul­turális válságból átfogó civilizációs válsággá szélesedő hanyatlásra eset­leg forradalommal felelő újbarbá­rok még el se hangzott érveit cáfol­ják - már most, mielőtt a rendszer csakugyan meginogna. Minden va­lóságos rossz „kommunistának” vagy „szocialistának” minősül. Meghirdették - már nálunk, Mu­­csán is - a mul­tikul­turalizmus végét mindkét táborban: a különbség csak abban észlelhető, hogy ebbe bele­értik-e a zsidókat vagy se. Liberális­nak tartott közírók (vö. „csinosnak mondott úrinő”) Pim Fortuyn, Theo van Gogh, Geert Wilders, Ayaan Hirsi Ali (akit a magyar Wikipedia „holland feministának és ateistának” nevez, haha) nevű iszlámgyűlölő fa­siszták dicséretét zengik, a liberális rádió reggeli adása az amerikai Tea Party uszítását helyesli élénken, li­berálisnak nevezik a cigányellenes internetes publicisták egy részét (ha egyben nem antiszemiták iS). „Bal­oldali” kormányok és értelmiségiek támogatták a Jugoszlávia, Afganisz­tán, Irak, Palesztina (Gázai övezet) elleni imperialista agressziókat. (Jobboldaliak is, de ez természetes.) A „segélyt munkáért” nevű szegény­ellenes és romaellenes elképzelés tá­mogatásában összeborult mindkét tábor. Van liberális és antiliberális szélsőjobboldal. A Fidesz élesebben és egyértelműbben határolódik el a maga szélsőjobboldalától, mint a mérsékelt balközép. Bizony. A magyarországi polgári, liberá­lis demokrácia fölszámolása simán megy (vö. írásommal, TGM: Az el­lenállás érthető hiánya, Kritika, 2010/11., 23-28.). Hálával tartozunk Orbán Viktornak, aki mindenkinek meg­mutatja a tőkés rendszer valódi alak­ját: a jogállam szétzúzásával, az al­kotmányosság szétzilálásával, a ki­­rakatpörökkel, a cenzúra bevezeté­sével és a pártpropagandára kötele­zett állami médiákkal, a civil társa­dalom (szakszervezetek, NGO-k) gúzsba kötésével, a közigazgatás vi­szonylagos autonómiájának meg­szüntetésével, a magyar kultúra el­leni frontális támadással. Mindezt lelkesen, nyíltan, boldogan hagyja jóvá a magyarországi nagytőke. Or­bán Viktor gazdaságpolitikája min­denestül az egyenlőség és a társa­dalmi igazságosság ellen hat. „Nem vagyunk kommunisták” - mondta, és igazat mondott. Bebizonyította, hogy az a tétel, amely szerint a ka­pitalizmus a demokrácia kezese, merő ostobaság. Hála Orbán Viktornak, az ifjú nemzedék tudni fogja, hogy a meg­oldás nem a rendszerváltás bukott rendszerének restaurációja - amely­re szegény Gyurcsány Ferenc és saj­nálatra méltó követői törekszenek a vesztett ügy méltányolható pátoszá­val­­, hanem valami egészen más. TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS: Hála Orbán Viktornak feLugossy László munkája 2010. DECEMBER 23. 23 | ÉLET ÉS ÍR IRODALOMI

Next