Élet és Irodalom, 2011. január-június (55. évfolyam, 1-25. szám)

2011-02-11 / 6. szám - Kontler László: Orbán Viktor és a felvilágosodás dialektikája (5-6. oldal)

KONTLER LÁSZLÓ. * Orbán Viktor és a felvilágosodás dialektikája Belöktük bőröndjeinket a Heathrow re­pülőtérérről Oxford felé induló busz csomagtartójába. „És te mit fogsz itt csi­nálni egy évig?” - kérdezte, már fenn a buszon. „Befejezem a Burke-kiadást, aztán ami jön” - válaszoltam. „Burke? Tom Paine-t kellett volna inkább” - von­ta össze a szemöldökét. Valahol igaza volt. ’89 kora őszén jár­tunk, a Soros Alapítvány ösztöndíjasa­ként buszoztunk, ő a Pembroke, én a Saint Antony’s College patinás falai közé. Magyarázhattam én akkor, hogy Edmund Burke nem az a bornírtan múltba révedő, a régi rend eltakarítása okán áporodottan szenvelgő alak, aki­nek sokan és sokféleképpen igyekeztek bemutatni, hanem modern konzervatív: a francia forradalom első és sokáig egyet­len európai horizontú kritikusa, aki a fel­világosodás mértékadó intellektuális tel­jesítményeit felidézve sok tekintetben hitelesen és meggyőzően adott hangot abbéli aggodalmának, hogy a forradal­márok egy kontinentális léptékű, maga­san fejlett, összetett civilizációs rend­szert sodornak a katasztrófa irányába merőben spekulatív (tehát tapasztalat­ellenes) alapokon nyugvó, egyúttal azon­ban a barbárság állapotára jellemző, le­egyszerűsítő megoldásokkal. Nemcsak a Hősök tere szónokának, hanem so­kunknak perspektívájából úgy tűnhe­tett, relevánsabbak Burke vitriolos bírá­lója, Paine (már akkor sem túl eredeti, de magától értetődő egyszerűségükben lebilincselő) felvilágosult gondolatai min­den ember vele született, az élethez, a biztonsághoz, a tulajdonhoz, az egye­süléshez, a szabad véleménynyilvánítás­hoz és egyebekhez fűződő elidegenít­­hetetlen jogairól­­ és arról, hogy a múlt nemzedékek által vállalt kötöttségek (szemben azzal, amit Burke állít: a tár­sadalom „az élők, a holtak és a még meg nem születettek társulása”) nem bék­lyózhatják a jelen közösségét. A magyarított Burke jó egy évre rá megjelent, kisvártatva Paine is. Bár jó kétszáz évvel előbb Londonban azért összejártak, Budapesten már nemigen ültek le kávézni. És - különös fordulat - alig lehetett már tudni, melyikük ki­csoda. ’98 kora tavaszán az Uránia mo­ziban futottam össze a miniszterelnök­jelölttel. „Megjelenik a konzervativiz­mus-kötet a választásokig? Nagyon fon­tos lenne!” A fő ellenzéki erőhöz akkor közel álló könyvkiadónál valóban hosz­­szabb ideje készülőben volt egy általam szerkesztett válogatás klasszikus, XIX. századi és korábbi, konzervatív(nak mondott) politikai szövegekből. Nem egészen értettem ugyan, hogy a XVIII. századi tory Lord Bolingbroke, az ame­rikai „alapító atya” John Adams vagy az első (máig egyetlen) zsidó származá­sú brit miniszterelnök Benjamin Disra­eli szövegei miként orientálhatnák a honi választók tájékozódását, azt azon­ban mindenesetre reméltem, hogy a francia teokratikus gondolkodó, a „trón és az oltár szövetségét” hirdető Joseph de Maistre hatásával semmiképpen sem kell majd számolni e tekintetben. Az akkori választás eredménye ismert (a felelősséget nem vállalhatom, a kö­tet végül csak 2000-ben jelent meg). De ez az írás nem arról a sokszor megéne­kelt és önmagában véve nem túl érde­kes jelenségről szeretne lehúzni még egy bőrt, hogy mostani miniszterelnökünk „pálfordult”. Esendőek vagyunk, az ef­féle jobb családokban, így az ő politi­kai családjában is megesik, szoros kivé­telként akár fejlődésként is értékelhető. Tekintsük a rendeket kontextus­alkotó bevezetőnek azon, megítélésem szerint sokkal súlyosabb körülmény taglalásá­hoz, hogy az európai felvilágosult mo­­dernitás által az utókor számára kínált alternatívák közül a mai Magyarország a - fogalmazzunk így - kevésbé attrak­tívak irányában halad. Tisztában va­gyok azzal, hogy a felvilágosodás sok, kifogástalan szándékú kor- és honfitár­sunk számára szitokszó, és egyáltalán nem bánnák, ha öröksége úgy, ahogy van, kirostálódna. Vitatkozni szeretnék velük. A felvilágosodást, különös tekintet­tel a francia forradalom szellemi-kultu­rális alapvetésével való (vélt és/vagy va­lós) összefüggéseire, már a közvetlen utókor mély ideológiai törésvonalak mentén közelítette meg, s ennek utórez­gései sokáig érzékelhetőek voltak akkor is, amikor kezdetben irodalom- és filo­zófiatörténeti, majd kultúr- és társada­lomtörténeti jelenségként és mozgalom­ként szakmai kutatás és viták tárgyává vált. Szimbolikusak Peter Gay kétköte­tes szintézisének alcímei a ’60-as évek végéről, melyekben a felvilágosodás mint „modern pogányság”, illetve „a szabadság tudománya ” jelenik meg. Eb­ben a liberális és demokrata üdvtörté­netben a felvilágosodás a világi és egy­házi zsarnokság alóli emancipáció fo­lyamatának kitüntetett fejezete volt. Lé­tezett ugyanakkor egy másik felfogás is, mely nem vitatta el a felvilágosodástól a Gay által alkalmazott epithetont, de ellenkező előjellel látta el azt. E megkö­zelítés szerint „a filozófusok” mozgal­ma ama fatális önhittség beteljesülését jelentette, mely a XVII. századi tudo­mányos forradalommal vette kezdetét, s azzal áltatta az embert, hogy a transz­cendens béklyókat levetve a maga ural­ma alá hajthatja a teremtett világot (sőt, éppen ez a küldetése). Mindkét pers­pektívában radikális, szekuláris felsza­badító „projektről” van szó, mely (így az egyik) az egyetemes progresszió ér­dekében a józan ész ítélőszékéhez for­dulva bírálja a hagyományos intézmé­nyeket és tekintélyeket (és veti el azo­kat, amelyek nem állják ki a próbát), il­letve (így a másik) a kritikai ész önpusz­tító, minden morális gátlást feloldó di­­adalútjának végén a leggyilkosabb zsar­noki diktatúrába torkollik. (Figyelem­re méltó, hogy ez utóbbi nézetet vala­mely formájában éppúgy vallották a frankfurti iskola kritikai marxizmusá­nak vezéralakjai - Max Horkheimer és Theodor Adorno, akiktől ennek az írás­nak a címét plagizálom mint a mo­dernség emblematikus, konzervatív kri­tikusa, Leo Strauss.) A felvilágosodásnak ezek az interp­retációi fontos szellemi örökséget hagy­tak maguk után, de fél-háromnegyed évszázad távolából úgy tűnik, egyúttal maguk is ama korszak eszmetörténeté­nek meghatározó témáit képezik, mely­nek arculatára a totális rezsimek, a má­sodik világháború és a hidegháború nyomta rá bélyegét. Azóta felnőtt leg­alább két generáció, amelynek kutatói pozitív vagy negatív előjel nélkül olyan kulturális és kommunikációs gyakorla­tok együtteseként tanulmányozzák a felvilágosodást, amelyek „értelme” hasz­nos tudás összegyűjtése és rendszerezé­se az emberi lét természeti, társadalmi és morális környezetéről azzal a céllal, hogy ezt a környezetet megjavítsák. Az enciklopedisták provokatív képrombo­lók voltak, de nehéz volna tagadni azt, hogy ez a törekvés a legkisebb közös többszöröst jelentette köztük és kevés­bé kihívó, de „felvilágosult” közönsé­gük között. E közönség lelkesen tömö­rült a „jobbítás” megfelelő módozatai­nak kutatására, megvitatására és kimun­kálására létrehozott társaságokban, egye­sületekben, akadémiákban, termelte és fogyasztotta az ugyanennek a célnak szentelt évkönyveket, folyóiratokat és egyéb periodikákat (más, nem közvet­lenül haszonelvű, de a helyi, a regioná­lis és a globális világ megismerését ugyancsak szolgáló kiadványokkal együtt). Mindjárt hozzá is tehetjük, hogy ez a törekvés a legkevésbé sem volt összeegyeztethetetlen a mérséklet (amúgy számos korabeli szövegben a „ráció” egymással kölcsönösen felcse­rélhető szinonimája) és a társadalmi har­mónia eszményeivel, és sok esetben a fennálló autoritásokkal folytatott takti­kus alkudozáson, a létező infrastruktú­ra kreatív felhasználásán és kitágításán keresztül érvényesült. Idézzük csak fel az „új tudomány” esetét, amelyet legalábbis D’Alembert­­nek a francia Encklopédiához írott élőbe­széde óta a felvilágosodás önként vál­lalt kútfőjeként tartunk számon. Fran­cis Bacon (D’Alembert egyik hőse) mun­kája, új tudomány haladása (The Advance­ment of Learning) vagy a brit Királyi Társaság korai dokumentumai - Robert Boyle iratai, Thomas Spratnek a társa­ság korai éveiről szóló történeti beszá­molója - kevés kétséget hagynak a fe­lől, hogy a „mozgalom” indíttatása és programja nem a „csodásnak” a világ­ból való száműzése, a kinyilatkoztatott vallás aláásása volt. Nem törődött ezek­kel az utólag neki tulajdonított célok­kal, mert irrelevánsnak tartotta őket. Ehelyett arra törekedett, hogy egy erre fogékony szellemi és társadalmi elit - „úriemberek” - visszafogott és „udvari­as” társalgására, s tapasztalat és kísérle­tezés útján claim & diszinte bizonyításra alkalmas témákat jelöljön ki, amelyek a megegyezés, a konszenzus irányában hatnak. Ezért nyomatékosan ajánlották a politikai és vallási témák mellőzését: a tudás „instrumentalizálása” részükről nem annyira valamiféle technológiai utópia vagy a világ „csodátlanításának” kérdése volt, hanem a társadalmi har­mónia ügyét volt hivatott szolgálni egy olyan környezetben, amelynek másfél évszázados keserű tapasztalata volt a vallási vitából és felekezeti konfliktus­ból táplálkozó, gyilkos polgári békét­lenség. Miután ez a tapasztalat arra utalt, hogy a keresztényi szeretet ereje a társa­dalmi kohézió megteremtésére éppen olyan csekély, mint a purgatórium tü­­zéé az aszociális („bűnös”) magatartás­tól való elrettentésre, a korabeli társada­lom- és politikafilozófiai gondolkodók is olyan megoldások után néztek, ame­lyek összeegyeztethetőek voltak egy alapjában véve „bűnös” - önérdek-kö­vető és szenvedélyek vezérelte - embe­ri természetet feltételező, ágostoni és epikureista antropológiával (amilyen­nek az embert egy baconi típusú empi­rikus vizsgálódás az ő számukra kétség­kívül bemutatta). Megint csak függet­lenül attól, hogy melyek az efféle lény esélyei a boldogulásra abban a túlsó vi­lágban, amelynek létét vagy nemlétét az adott, égető probléma szempontjá­ból mellékesnek ítélték - de egyáltalán nem feltétlenül tagadták -, azt firtatták, mi a kulcsa túlélésének, biztonságának és boldogságának ebben az innenső vi­lágban. Arra jutottak, hogy ehhez elég­séges a józan belátás - annak belátása, hogy az önérdek túlzott hajszolásával másokat is feljogosítunk ugyanerre, sa­ját kárunkra, s ezért hajlunk az önkor­látozásra s ha mégsem, akkor ott az állam­ hivatása szerint a közösség ideo­lógiai-világnézeti szempontból par excel­lence semleges megbízottja, mely a pol­gárok között egyedül azon az alapon tehet megkülönböztetést, hogy a köz­rend, a kölcsönös biztonság szempont­jából „fenyegetést” jelentenek-e vagy sem. (Tegyük hozzá nyomban, hogy - logikusan és jogosan - az ilyen fenyege­tést elsősorban a túltengő elhivatottság­tudattól felajzott, önjelölt politikai meg­­mentőkben ismerték fel: istenkegyelmi­­séget hirdető abszolutistákban és szek­tás radikálisokban. Ennyiben - megint csak - a mérsékelt középút híveiként tarthatjuk számon őket.) Hugo Groti­­us, Thomas Hobbes, John Locke és Sa­muel von Pufendorf sok tekintetben el­térő elméletei közösen hagyták ezt az egységes szemléletbeli örökséget a fel­világosodás századára. * Nehéz volt persze megemészteni, hogy az ember társulásra való hajlamát a leg­inkább kézenfekvő módon az önzés-ön­szeretet motívumából lehet levezetni, és a XVIII. században sokan ajánlottak különféle korrekciókat erre a - valljuk meg - az emberi természetet illetően nem túl hízelgő és optimista megköze­lítésre. A leginkább figyelemreméltó a köztudat által közgazdászként talán túl­értékelt, morálfilozófusként bizonyo­san alulbecsült (sőt szinte ismeretlen) Adam Smith vélekedése, mely szerint a társadalmi egyensúly megvalósításához ugyan valóban elég a piaci szereplők felvilágosult önérdek-érvényesítése (a „láthatatlan kéz” működése), de igazi boldog megelégedettséget csak a csele­kedetek „dicséretességének” biztos tu­data szerezhet. Mindazonáltal amikor Kant megvonta a modernitás társada­lomfilozófiájának mérlegét, maga sem tehetett mást, mint hogy felidézte a „tár­­siatlan társiasság” akkorra jó másfél év­százados hagyományát. Kanttal természetesen mérföldkő­höz érkeztünk, olyan mérföldkőhöz, amely a közfelfogás szerint az egész territórium arculatát meghatározza. Ernst Cassirer jeles műve „a felvilágo­sodás filozófiájáról” az egész mozgal­mat a kanti perspektívával azonosítja, és annak nézőpontjából göngyölíti fel. Ez bizonyos értelemben torzítás, amennyiben a kritikai racionalitás el­söprő erejű kanti offenzívája éppen­séggel az előző évszázadban jobbára uralkodó szenzualista irányzatra adott válaszként is felfogható (ennyit a fel­világosodásról mint a „hűvös értelem és hideg szív” uralmáról). Kant ugyan­akkor mellőzhetetlen az általam a fen­tiekben szorgalmazott, a „felvilágosult tudás” iránti elkötelezettséget és en­nek következményeit középpontba ál­lító narratíva szempontjából. Termé­szetesen a híres 1784-es esszére gon­dolok­ ,válasz a kérdésre: mi a felvilá­gosodás?” Mottója „Sapemande” - „merj tudni”, vállalni azt a kockázatot, amit a felsőbb tekintélyek iránymutatását mellőző személyes döntés felelőssége jelent. Az efféle döntések szokásszerű­vé válásának folyamata a felvilágoso­dás, az ember kilábalása, felszabadu­lása önkéntes „kiskorúságából”. Érde­mes egy pillanatra elidőzni a német ki­fejezésnél: Unmündigkeit - durván, „száj­­talanság”. Annak az embernek az em­berhez méltatlan állapota, aki - mert képtelen rá, mert lemondott róla, vagy, mert akadályozzák benne - nem arti­kulálhatja önálló gondolatait. Gyorsan oszlassuk el azt a tévhitet, mely szerint a személyes véleményfor­málás emancipálása és a vélemények retorzió kockázatától mentes közreadá­sa a parttalan erkölcsi relativizmus me­legágya volna (éppen a napokban hal­lottam egy efféle vélekedést a királyi rá­dió kora délutáni ökumenikus műso­rában). (Folytatás a 6. oldalon) Tita & the Lion rajza 2011. FEBRUÁR 11. GRECSO KRISZTIÁN UJ REGENYE MAGVETŐ Vágy és soha nem múló szeretetéhség Mellettem elférsz http://en.fb.me / magveto-f­acebook Könyvbemutató február 16-án a Nyitott Műhelyben . ÉLET ÉS­# IRODALOM

Next