Élet és Irodalom, 2011. január-június (55. évfolyam, 1-25. szám)

2011-05-27 / 21. szám - Valcsicsák Imre: Az értelmetlen beszédről • Kommunikációelméleti reflexiók Orbán Viktor szónoklataira (8. oldal) - Hemrik László: Feszes gomolygás • Veres Szabolcs rajzairól (8. oldal)

VALCSICSÁK IMRE. Munro Alice Mennyi boldogság! „ A múlt hosszú ideig könnyen és látszólag automatikusan hullik le az emberről, örökre. " ÉLET És|# Az értelmetlen beszédről Kommunikációelméleti reflexiók Orbán Viktor szónoklataira 2003 szeptemberében a Kritika ha­sábjain Az igazat mondás felelőssége cím­mel azt elemeztük Molnár Katalin­nal, hogy miért és miként enyészett el a politikai közbeszédben az iga­zat mondás igénye és jelentősége. A politikai indíttatású közlésekben az igazat mondásra törekvés lényegé­ben teljesen megszűnt, összefüggés­ben azzal, hogy az olvasóból, a hall­gatóból mára ki is halt az erre reflek­táló igény. Ám a politikai közbeszéd metamorfózisa ezzel nem fejeződött be. Ellenkezőleg. Jelen szakasza nem hasonlít egyetlen karakterisztikus előzményére sem. E szakasz legfőbb és legszembetűnőbb követelménye és gyakorlata: mondjunk tökéletesen értelmetlen mondatokat. Ha felhív­juk erre a figyelmet, ha érvelő sza­vakkal próbáljuk meg félreérthetet­lenné tenni ezt a szikár tényt, több­nyire meghökkenést, értetlenséget, elutasítást váltunk ki vele. Ennek egyik oka makacs ragaszkodásunk a ráció életünkben betöltött fontos sze­repéhez vagy legalább annak a lát­szatához. Nehezen vagy egyáltalán nem fogadjuk el, hogy bármelyikün­ket (és hát persze minket!) akár mozgósítani is lehet olyan monda­tokkal, amelyek kifejezetten értelmet­lenek. Utolsó leheletünkig küzdünk azért, hogy a ránk tagadhatatlanul ható kijelentéseknek valami értelmet tulajdonítsunk. A másik az úgynevezett hivatásos értelmezők szívós ellenállása. Ők ter­mészetesen értelmiségiek, a kemény magjukat politikai elemzőknek hív­ják. Működési képletük egyszerű: megkísérlik elmondani a nagyérde­műnek, hogy a politikai elit éppen megnyilvánuló képviselője (netán ép­pen az aktuális Nagy Ember­ mit is mondott valójában. Az elhangzott mondatoknak tehát valamifajta értel­met tulajdonítanak, majd elmondják, hogy a nyilatkozó valójában milyen bölcs, milyen megfontolt, a nemzet érdekeit egyedülállóan érvényesítő meglátásokat fogalmazott meg. Vagy hogy valójában milyen hihetetlen ká­rokat okozott. Esetleg elmondják, hogy a kijelentések kétfenekűek, ek­lektikusak, történelmietlenek, hogy a múlt igazi értékeire utalóak, abból építkezők, hogy alapoznak, hogy rom­bolnak, hogy destruktívak, hogy ál­lamférfiúi kvalitásokat hitelesítenek, avagy dilettantizmust valószínűsíte­nek. Elmondják, hogy a megszólaló szavainak a füzére valamilyen érte­lemmel bíró szöveg. A kommunikáció elméleti kérdései iránt kizárólag a szakmai érdeklődés által vezérelve kitüntetett figyelem­mel hallgatom a politikai elit képvi­selőinek nyilvános megszólalásait. Határozott bizonyossággal elmond­hatom, hogy az értelmezők valójában nem létező anyagból dolgoznak: az általuk oly összetetten, lelkiismeretesen és persze szakszerűen elemzett és ér­telmezett mondatok tartalmilag tel­jességgel értelmetlenek. Fontos ez a hangsúly: tartalmilag! Hiszen az ál­talam vizsgált kijelentések egy sokszá­lú viszonyrendszerben egyféleképp értelmetlenek. Például Orbán Viktor azt mondja, hogy „A kormány meg­mentette a nyugdíjasokat, a nyugdíj­­rendszert a tőzsdecápáktól.” A mondat hallatán az értelmezők értelmeznek, hiszen számukra ez a világ rendje. Egyesek közülük azt mondják, hogy a miniszterelnök va­lójában arról beszélt, hogy a magán­nyugdíj-befizetések bekebelezése költségvetési szükségszerűség volt. Mások úgy értelmezik a mondatot, hogy az egyszerűen hazugság. Sze­rintem az értelmezők újra és újra ár­nyékra vetődnek. Értelmet tulajdo­nítanak egy olyan mondatnak, amely­ről maga a szónok is pontosan tud­ja, hogy értelmetlen. Persze, a mon­dat minden szavának egyenként van valami értelme. A mondat egészének semmi. A szónoknak nem célja, hogy a hallgatók megértsék és elfogadják, hogy a kormány valójában ténylege­sen megmentette a nyugdíjasokat a fenyegető tőzsdecápáktól. Ennek belátására tételezzük fel a következő valószínűséget: a hallga­tóság és persze a beszéd mondatai­val később találkozók körében szá­mos olyan van, akinek a magánnyug­díj-pénztári befizetéseit a kormány egyszerűen lenyúlta. (Végtére is vol­tak vagy hárommilliónyian!) Vegyük ki ezek egyikét! Nem oktalanság fel­tételezni, hogy az illető minden ko­rábbi tapasztalata alapján tudja, hogy a nyugdíja nem volt valóságos ve­szélyben. (Ha máshonnan nem, hát onnan, hogy elismerten van reálho­zama!) A szónok is tudja, hogy az érintett tudja, ha nem így lenne, ér­telmetlennek tarthatnánk a súlyos fe­nyegetést azokkal szemben, akik nem törődnek bele pénzük lenyúlásába! Az érintettnek ráadásul fogalma sincs, mi fán teremnek adott összefüggés­ben a tőzsdecápák. Hiszen tudja, tudhatja, hogy a legvalószínűbb ilyen nem lehet más, mint az OTP vezér­­igazgatója, a szónok focipajtása. A szónoknak nincs az a kényszer­képzete, hogy a hallgatóság majd megteszi azt a kézenfekvő dolgot, hogy összekapcsolja a tőzsdecápa megjelölést azzal az úriemberrel, aki a futball-világbajnokság döntőjét együtt szurkolta végig Dél-Afrikában Orbán Viktorral. És ne feledjük: a hárommillió érintett egy jelentős ré­sze megrészegülten Hajrá, Vikto­­rozik!, amikor a tökéletesen értel­metlen mondatot meghallja. A kér­dés kézenfekvő és roppant egysze­rű: miért és hogyan hat a tökélete­sen értelmetlen mondat? Néhány éve még azt írtuk: a ha­tás eléréséhez nem szükséges az igaz­mondás. Most azt állítom: a hatás kiváltásához nem kell értelmes mon­dat, a hatás tökéletesen értelmetlen mondat által születik. Mi ennek a cipollai varázslatnak a működési me­chanizmusa? Tudjuk, hogy minden hatalom ha­tásvadász technológiájában logikai tényezők (is) működnek. Csak en­nek a ténynek a következetes belá­tásával érthetjük meg, mi zajlik az elmúlt évek (és benne napjaink) kommunikációs történéseiben. Ugyanis a kiválasztott, előnyben ré­szesített és működtetett hatalmi cé­lok alapvetően meghatározzák a ki­tüntetett kommunikációs arzenált. Leegyszerűsítve. Létezik olyan tör­ténelmi-társadalmi helyzet, amikor a hatalom megpróbál igazat mondani. (Ez hazánkban már elég régen for­dult elő.) Ez akkor történik meg, ami­kor egy-egy konkrét helyzet hatására (természeti katasztrófa stb.) az ural­kodó elit, leginkább pedig annak ve­zetője alapvetően abban és ugyanab­ban érdekelt, mint a társadalmi több­ség. Ekkor megkísérlik az igazmon­dás erejével a létkérdéssé váló mozgó­sítást. Létezik olyan szituáció, amely­ben az elit, a vezető megérti, hogy a társadalom többsége meghatározott célok irányába csak úgy motiválható, ha többé-kevésbé érthető projekteket mutatnak fel a számára. Ilyenkor az emberek, ahhoz, hogy elinduljanak, szeretnék megérteni, mi az, amit tá­mogatniuk kell/kellene. Ezek az évek, évtizedek a (ma már roppant kifino­mult) manipuláció és/vagy a brutá­lis, gátlástalan hazudozások idősza­kát jelentik. Magyarországon az első Fidesz­­kormány s vele Orbán Viktor buká­sát követően gyökeresen új helyzet alakult ki és vált totálissá. Ennek lé­nyege: ez az elit és vezetője feladta a társadalom többségének konkrét célok megvalósítására történő meg­nyerését, mozgósítását. A nyílt tö­rekvés már nem az, hogy elveket, eszméket, elérhető vagy annak lát­szó célokat, ideológiákat kell meg­értetni és megvalósíttatni. Nem. Olyan vezért kell elfogadtatni, akit a hívei vakon követnek. Ez a korábbiakhoz képest gyökere­sen új helyzet! Ha a vezetőt sikerül vezérként elfogadtatni, akkor ezzel egyidejűleg a hívek (hívők!) lemon­danak annak az igényéről, hogy tud­ják és megértsék, tartalmában, szubsz­tanciájában miféle célokról is lett lé­gyen szó. A hívek totálisan rábízzák magukat a vezérre, hagyják, tegye azt, amit jónak lát, törekedjen olyan célok megvalósíttatására, amelyeket ő gon­dol ki, hiszen a vezér önmagában biz­tosítéka annak, hogy ezek csakis a kö­zösséget szolgáló, a közösség számá­ra hasznos gondolatok lehetnek, ezek önértékét nem érdemes és nem is il­lik megkérdőjelezni. Csakis mellékes tényezőként teszem hozzá: az embe­rek jelentős része - pusztán kényelmi megfontolásokból és azzal összefüg­gő felelősség­hárításból - hajlik is rá, hogy őt mentsék fel a megértés nehéz munkája alól! Ilyen helyzetben mit kell beszél­nie egy szónoknak? Értelmes mon­datokat nem, mert azok ebben a kontextusban részben funkciótla­­nok, részben zavaróak. Helyette olyan kommunikációs eszközöket, eljárásokat kell működtetni, ame­lyek fókuszában egyetlen tényező áll: minden lehetséges módon nö­velni, erősíteni, misztifikálni a vezér atyai és egyben földöntúli képes­ségeit, kompetenciáit. Azt kell mondani: Megmentettük a nyugdíjasokat a tőzsdecápáktól! Egy ilyen mondat koncentráltan köz­li a hívekkel, hogy ha a vezér nem lenne ily gondos, akkor az ártatla­nul kószáló honpolgároknak olyan veszedelmekkel kellene szembeszáll­niuk, amely fenyegetések ahhoz hasonlatosak, mint amikor nyílt ten­geren vérszomjas cápák támadnak a gondtalanul úszkálóra. És egyben megnyugtatóan közölni kell a hívek­kel: mi még ilyen végletesen súlyos helyzetben is képesek vagyunk té­ged megvédeni. Látod, mi ennyire te érted vagyunk! Mi kell még a kommunikációs si­kerhez? Mantrázás. Az előzőekben bemutatott egyszerű képletet vég­telennek tűnő sorban ismételgetni kell, s ugyanezt kell mantráznia szó­vivőnek, alvezérnek, frakcióvezető­nek és miniszternek. Lehetőleg ugyanazokkal a szavakkal. A közlés nem titkolt szándéka te­hát a vezér személyének elfogadtatá­sa, az elfogadtatás szakadatlan fenn­tartása és erősítése. Ehhez természe­tesen nem nélkülözhetetlen színtér a Magyar Nemzeti Múzeum pulpi­tusa. Jó erre erdő-mező, parlament vagy futballstadion, bármi. Jól szol­gál például egy amszterdami nyilat­kozat az oldalvonal mellől, a márci­us 29-i holland-magyar után: „Ez egy komoly férfiakból álló komoly csapat, de a hollandok ellen otthon pechünk volt, viszont most megmu­tattuk, hogy vagyunk valakik” - mondta a magyar kormányfő az ori­­go.hu tudósítása szerint az Amsterdam Arena előtt az újságíróknak. Vajmi nehéz a mondatnak bármiféle értel­met tulajdonítanunk. Vagy inkább mondjuk meg kertelés nélkül: lehe­tetlen. Az értelem nem a tartalom­ban keresendő, hanem Orbán Vik­tor amszterdami, ám a mérkőzés előtt elmondott szövegében mint eszköz­ben: „Eszem ágában sem volt eljön­ni egészen péntek estig, de miután akkor ilyen csúnyán elintéztek ben­nünket, úgy gondoltam, hogy ez a mi csapatunk akkor is, ha rommá ve­rik. Ilyenkor ki kell állni a csapat mel­lett, itt kell lenni, lelkierőt kell adni. Ez a mi válogatottunk, akkor is, ha kikap, nem csak amikor győz.” Ki­csit sárga, kicsit savanyú, de ugye a mi narancsunk - közli a vezér, s eb­ben a minőségében megteheti, hogy kommunikációjában két (!) óra le­forgása alatt ugyanarról (magyar­holland Budapesten) ugyanazoknak hol azt fogalmazza: rommá vertek bennünket, hol pedig azt: otthon pe­chünk volt. Tényleg megteheti, hi­szen ő értelmes mondatokat közölni nem akar. Ha pedig igaz, hogy Orbán Vik­tor tökéletesen értelmetlen monda­tokat mond, akkor ebből fontos kö­vetkezmények sorjáznak. Mindenek­előtt nem bölcs dolog a közlendőit értelmezni. Nem bölcs dolog meg­próbálni a szaván fogni. Nem bölcs dolog firtatni, hogy állításai igazak vagy hamisak. Nem bölcs dolog az ellen küzdeni, hogy a mondatai va­lósággá váljanak. Szerintem bölcs dolog megkeresni a mondatainak iga­zi funkcióit, bölcs dolog megmutat­ni, mihez használja eszközül az ér­telmetlen mondatokat. Bölcs dolog a vezérkultusz ellen minden lehetsé­ges módon fellépni. Feszes gomolygás Veres Szabolcs rajzairól Veres Szabolcs mezítelen figuráit, azok erőteljes, néhol szélsőségesen robusztus idomait, a végtagokat, a figurák mellé került tárgyakat go­­molygó, egymás fölé épülő, időnként egészen sűrű, máskor meglazu­ló, nyughatatlan vonalrendszerekből építi fel. Veres a XX. századi neurózisban fogant művészi törekvések köve­tője. Az idegpályák a szélsőségességig feszítettek és telítettek: traumák a múltból, összekuszált értékrendszerek, kizsigerelt hagyomány, na meg az izgága, sokszor követhetetlen jelen. De az erőteljes expresszi­­vitást sugárzó képek (Veres - itt nem látható - festményeinek feszes­ségét még a színhasználat is fokozza) nemcsak életérzéseket jeleníte­nek meg, hanem művészi előzményeket, idézeteket, reminiszcenciá­kat is. A gomolygó vonalgócokból felépített rajzok különös módon hozzák össze Picasso, a magyar Nyolcak és más, a klasszikus avant­gárdhoz köthető művészeti irányzat világát. Ugyanakkor Veres Sza­bolcs mellképei, egész alakos portréi, de a csoportképei is, a klasszi­kus, a XX. század előtt kikristályosodott komponálási technikákon nyugszanak. A munkákkal való első találkozás alkalmával még az indulati energi­ák, a sötét erők működését látjuk, de később tisztul a kép, s feltárul az egyszerre groteszk és katartikus emberi szépség is az alkotásokban. Hemrik László K IRODALOM 2011. MÁJUS 27.

Next