Élet és Irodalom, 2011. július-december (55. évfolyam, 26-52. szám)

2011-12-16 / 50. szám - Angyalosi Gergely: A körzet metamorfózisa - Az ÉS könyve decemberben • Bodor Ádám: Verhovina madarai (21. oldal)

„Amit többé nem lehet leírni, az a Tu­lajdonnév” - állította Roland Barthes S/Z című művében, negyven évvel ez­előtt. Nem arra gondolt persze, hogy többé nem lesznek regények, s hogy a regények szereplőinek nem lesz ne­vük. Azt akarta sugallni, hogy a tulaj­donnév hagyományos „ökonómiai” funkciója már csak a tradicionális, az „olvasható”, nem pedig az „írható” irodalomnak áll rendelkezésére. Az olyan próza, amelyben a tulajdonne­vek polgári, nemzeti, társadalmi ösz­­szefüggéseket helyettesítenek, a múlt­hoz tartozónak jelenti ki önmagát. A realizmus illúzióját felforgató iroda­lom először a Tulajdonnevet támad­ja meg, akár ki is iktatja, mint Proust a maga narrátoráét. Bodor Ádámnál látszólag a Barthes által leírtak ellen­tétének vagyunk tanúi. Akárcsak ko­rábbi írásai, a Verhovina madarai is tob­zódik a tulajdonnevekben. Csodála­tos, mondhatni színpompás nevek ezek, némelyikükről lerí, hogy a szer­ző fantáziájának a szülötte, mások esetleg hordoznak valamilyen jelen­tést. (Csak annak a szereplőnek a tel­jes nevét nem tudjuk meg, aki több­nyire a narrátor funkcióját tölti be: ő csupán Adam.) Ezekben a nevekben az a közös, hogy nyelvi hovatartozás szempontjából azonosíthatatlanok. Keverednek bennük a szláv, román, német, görög, és még ki tudja, mifé­le elemek. Érdekes módon egyik név sem hordoz magyar utalást (ennek a jelentőségére még visszatérünk). Ám ha jól meggondoljuk, Bodor névtech­nikája pontosan a Barthes által leír­tak szellemében funkcionál. Ember legyen a talpán, aki bármiféle jellemet vagy szociális, esetleg nemzetiségi ho­vatartozást asszociál az „Anatol Kor­­kodus” vagy a „Hamilcar Nikomuk” névhez. De pontosan ez a névadás lesz ennek a regényvilágnak az egyik­­ fillére (a fantasztikus tájleírások mel­­ett). Olyan világról van szó, amely egyszerre peremvidék (regionális egy­ség legszéle) és éppen peremvidék mi­voltában zárt „körzet” jellegű. Nem Erdély, bár hangulatában van köze hozzá, hangsúlyozta sokszor az író. Képzeletbeli hely, nem köthető egyet­len nemzetiséghez se (csak sokhoz), ugyanakkor nagyjából elhelyezhető a térképen, valahol Közép-Európa keleti végein. Ahogy Bodor maga fogalmazta meg egyszer, prózájának fő inspirációs for­rása a kelet-európai térség egziszten­ciális képe, „kezdetleges erkölcsével, letargikus hangulatával”. Ez a táj ugyanakkor hihetetlenül ihlető, sugár­zó, mondta, a kíméletlen brutalitás ágyaz meg itt a kegyelem pillanatai­nak, egyszóval maga a termékeny am­bivalencia. Ezzel a tájjal találta meg a kapcsolatot Bodor Ádám írásművé­szete, s ezért nem volt szüksége arra, hogy konkrét társadalmi viszonyok­ról, történelmileg azonosítható poli­tikai elnyomásról „szóljanak” a mű­vei. A Sinistra körzet vagy Az érsek látoga­tása olvasói ezért hamar eligazodnak Verhovinán is. Bodor Ádám ugyanis nagyon pontos, mondhatnám meg­bízható író. Ha már a könyv felét el­olvastuk, nyugodtan letehetnének ben­nünket Jablonska Poljana kellős kö­zepén, valahol a vízügyi brigadéros irodája, a fodrász és a beteggondozó között. Hamar meglelnénk Edmund Pod­ok­les fogadóját, sőt eltalálnánk Burszen kisasszony házához, vagy akár a kilenc kénes hévízforráshoz is. Lényeges ez az írói következetesség, mert a táj „berendezésén” kívül majd­nem minden bizonytalan vagy ho­mályba burkolózik. Ha viszont az ol­vasó elfogadja a mű által felállított já­tékszabályokat, akkor egy idő után egyáltalán nem zavarják a hiányos in­formációk, a szürreális képek: az ese­mények „balladai homálya” egyre ter­mészetesebb lesz a számára. Elnyeli a „körzet”, akár a mindent konzerváló és kékre festő forrás az illetéktelenül behatoló fotóst a regény végén. Eléggé ijesztő érzés ez, hiszen rém­­séges dolgok történnek ezen a vidé­ken, szegénység és lepusztultság ural­kodik, s az emberek viselkedése is ép­pen olyan különös és a városi ember számára jóformán megmagyarázha­tatlan, akár a Sinistrában. A Verhovi­na „körzetnek” szintén van morali­tása, sőt azt is mondhatnánk, hogy a figurák mindenféle szabályok bonyo­lult hálózatában teszik a dolgukat, mely szabályok a kívülről érkezők számára vagy érthetetlenek, vagy sem­misek. Ezen a ponton ragadhatjuk meg az egyik fontos különbséget Bo­dor korábbi regényei és a Verhovina ma­darai között. Az előző két regényben megjelenített körzet ugyanilyen ha­lálos és nyomasztó volt, de lényegé­ben rendíthetetlen és bizonyos érte­lemben „halhatatlan”. A folytonosan képződő anomáliákba a szereplők többsége belepusztult, de maga a kör­zet mindig újratermelődött. A legve­szélyesebb a betévedő idegenek hely­zete volt, illetve azoké a „bentieké”, akik vétettek a szabályok ellen, vagy éppen menekülni próbáltak. (Mint emlékszünk rá, a Sinistra Andrej nevű elbeszélőjének végül sikerült a kitö­rés.) A Verhovinában viszont nem csak a szereplőkkel, hanem magával a kör­zettel történik (vagy fog történni) va­lami. A legközelebb eső városokban (némelyiknek valós neve van: Lem­berg, Csernovitz), ahol az ismeretlen hatóságok székhelye található, olyan erők készülődnek, amelyek előbb­­utóbb lebontják a körzet határait, s várhatóan megszüntetik ezt a kegyet­lenül primitív, de valahol mégis em­beri és élhető világot. Tehát nemcsak a szereplőknek van ideje, hanem ma­gának a körzetnek is, ami radikálisan új vonás. Abban a fejezetben, amely­ben megismerjük a környék mítosza­it, a háromlábú asszony legendáját, a hőforrások keletkezésének történe­tét, minderről már ennek az eljöven­dő kataklizmának a perspektívájából értesülünk. A rejtélyes Czervensky család, amelyről azt tartották, hogy egy jóslat értelmében ezer évig lesz­nek a terület gazdái, egyszer csak el­tűnik a vidékről. „Egyedül ők, a Czer­­venskyek érezték meg, hogy itt a Med­­waya és a Pal­tin lejtői alatt valami vé­get ért. Hogy itt hamarosan és vég­érvényesen minden megváltozik.” Ezt erősíti meg a magányosan élő Bur­szen kisasszony is: „nem kizárt, hogy valakik megalkudtak a fejünk fölött. Itt lakunk ugyan, de a föld alattunk már rég nem a mienk.” A Jablonská­­ra érkező furcsábbnál furcsább ide­genektől csak elszórt, bizonytalan in­formációkat kapunk a jövőbeli lehe­tőségekről: szó esik bányák megnyi­tásáról, rakétasilóról, a termálvizek kihasználásáról. Még semmi sem biz­tos, csak a fenyegetés a néhány tucat­nyi ott élő számára, akiknek csak az lenne elfogadható, ha békén hagy­nák őket. De egyre inkább érzik a zsi­gereikben, hogy halálos változások készülődnek. Végül nem tudjuk meg, mi fog tör­ténni, de a „vízügyi brigadéros”, Ana­tol Korkodus sorsából következtet­hetünk a változás jellegére. Korkodus valamikor megjelent a településen, beköltözött a legendás Czervensky család üresen maradt házába, és kiír­ta az ajtóra: „Vízfelügyeleti brigád”. Senki se tudta, de nem is izgatott sen­kit, hogy ki nevezte ki. Bizonyos je­lekből úgy látszik, hogy a városi ha­tóságok tudnak róla és elfogadják a pozícióját, máskor viszont semmibe sem veszik, el sem olvassák folyama­tosan készített jelentéseit. (Illetve már nem azok olvassák, akiknek írja eze­ket, értesülünk róla.) Az első történet - merthogy a Verhovina madarai lazán egymáshoz kapcsolódó, az időrendet gyakran megbontó fejezetekből áll - két héttel Korkodus letartóztatása előtt kezdődik. Lefogása és megölé­se éppen olyan rejtélyesen homályos körülmények között történik, mint minden ezen a környéken. Minden­ki tudja, hogy mi fog történni, bizony­nyal maga Korkodus is - de „bűne” talán éppen az, hogy nem akar bele­törődni annak a világnak a pusztulá­sába, amelyet nem kis mértékben ő épített fel. Mivel foglalatoskodott vég­eredményben? Kétségkívül valami­lyen rendet tartott, illetve képviselt Jablonska Poljanán. Ennek a rend­nek a legfőbb jele az volt, hogy nap­lót vezetett, jegyzőkönyveket készí­tett, vagyis archivált, ahogy ismeretlen elődei is tehették. Megtestesítette a hely emlékezetét. Ahogy Derrida ma­gyarázza, az archívum szó a „görög arkheionból ered, amelynek eredeti je­lentése: ház, lakhely, lakcím, a legfel­sőbb tisztviselők, a parancsosok, az arkhónok otthona, (...) náluk, azon a he­lyen gyűjtötték össze a hivatalos irato­kat”. (Az archívum kínzó vágya, Kijárat, 2008.) De nemcsak előállították és őrizték a dokumentumokat, hanem arra is joguk volt, hogy értelmezzék azo­kat. Korkodás is arkhón, törvényhozó és a szabályok értelmezője, dönt élet­ről és halálról. Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy a készülő új rend­ben nem csak rá és az általa képviselt szabályokra, de magára az archívum­ra sincs szükség. Damasskin Nikols­ky közegészségügyi prokurátor, miu­tán ügyes trükkel eltávolítja otthon­ról a brigadérost, elégeti 143 év meg­figyeléseit, halomba hordva és négy sarkánál meggyújtva azokat, „ahogy egy várost szokás”. Egy későbbi feje­zetben viszont arról értesülünk, hogy maga Korkodus égeti el a saját irata­it, amikor arra vár, hogy érte jöjjenek. Az ilyesfajta „következetlenségek”, el­­bizonytalanító effektusok szervesen hozzátartoznak a szöveg működés­módjához. Az író gondosan ügyel arra, hogy sem a jellemek, sem a szi­tuációk „ne álljanak össze” valami­lyen lélektani és narratológiai kód megnyugtató szabályai szerint. Kor­kodás tehát, miután elégette az irata­it, megint csak írni kezd; nem tudja abbahagyni az írást - pedig maga is tudja, hogy nincs rá szükség, senkit sem érdekel. Ezzel a logikátlansággal igazolja a legvilágosabban, hogy nincs helye az új világban, amely pontosan az írás formájában tovább élő múlt­tal akar leszámolni. Azok, akik jelen vannak a letartóztatásánál (maga Adam is, aki apjaként tiszteli), nagyon jól értik ezt: úgy beszélnek erről az eseményről, mintha csak hallomásból értesültek volna róla. Pontosan tud­ni valamit, s főleg szemtanúnak len­ni nem hoz szerencsét ezen a telepü­lésen, ahol nemrég még a menetren­det is eltörölték. Mint említettem, majdnem min­den történetnek Adam az elbeszélő­je, bár akad kivétel is, amikor nem tudjuk azonosítani a narrátort. De Adam is nagyon sokszor hagyatko­zik mások elbeszéléseire, s ezek a tör­ténetek nem mindig illeszkednek egymáshoz. Nika Karanika, a gyó­gyító képességekkel rendelkező „dé­mon” leszúrásának esete például két, egymástól teljesen eltérő változat­ban jelenik meg, attól függően, hogy melyik történetbe kell szervesülnie. A legfontosabb tárgyak egyikéről, Eronim Max könyvéről, amelyben világítanak a betűk, végig nem tud­juk, hogy szakácskönyv volt-e vagy meséskönyv, vagy esetleg mindket­tő. (A lényeg az, hogy a brigadéros élete minden problémájára ebben a könyvben keresi a megoldást, ami szintén időszerűtlenné váló maga­tartásnak tűnik.) Könyvekről még egy összefüggésben esik szó: Bur­szen kisasszony, akinek azt jövendöl­ték, hogy egy magyar katonatiszt jön el érte Transszilvániából, a hegyvo­nulatokon túlról, magyarul olvastat fel magának, noha egyetlen szót sem ért magyarul - akárcsak a felolvasók. A körzet azonosíthatatlan keverék­nyelvéből a magyar már kihalt, maga is az archívum részévé vált. (Igazá­ból nem tudjuk meg, milyen nyel­ven beszélnek Jablonska Poljanán, az író egyes egyedül a már eltűnt ma­gyart nevezi meg.) De csodák cso­dájára a magyar tiszt végül megér­kezik csonttá fagyva, hogy értesül­jön Burszen kisasszony haláláról, s hogy maga is befejezhesse életútját. Mesebeli fordulat ez, mint ahogyan a Verhovina nem egy története tartal­maz szürreálisan meseszerű fordula­tokat. Ilyen mozzanat maga a min­dent kék kastállyal bevonó és tartó­sító gyilkos forrás is, amelynek cso­dálatos leírását olvashatjuk az Utol­só lapokon. A legfontosabb mesés mozzanat azonban a madarak szere­pe. Már az első történetekből értesü­lünk arról, hogy valakik (nem tudni, kicsodák) elkezdték leverni a mada­rak fészkeit, ezért aztán semmilyen madár nem fészkel Verhovinán, sőt még a költöző madarak is elkerülik ezt a baljós környéket. Könnyű te­hát rápirítani arra, aki el akarja hitet­ni, hogy „madarak ragadták el a tó felé menet”. A madarak teljes hiánya a természet és a körzet ellenséges vi­szonyát fejezheti ki. A könyv utolsó bekezdésében viszont Adam halk ne­­szezésre lesz figyelmes a ház körül: a rozsdafarkúak azok, akik visszatér­tek és építeni kezdték fészkeiket az eresz alatt. Mindez azután történik, hogy Adam a kék forrásba öli az ok­­vetetlenkedő fényképészt, anélkül, hogy hozzányúlna, majd átél egy or­gazmust, ami olyan érzés, „mintha elvesztett volna valamit”. Nem tudjuk, hogyan kellene értel­meznünk a madarak újbóli megjele­nését, a szöveg semmiféle iránymuta­tást nem ad erre nézvést - hadd je­gyezzem meg, szerencsére, így ugyan­is nyitva marad az interpretációs le­hetőségek egész tárháza. A rozsdafar­kúak jelezhetik azt, hogy a természet hajlandó megbékülni Verhovinával, de azt is, hogy itt meg kell szűnnie az emberi jelenlétnek, hogy újra a termé­szet vehessen birtokba mindent. Hoz­zám az utóbbi verzió áll közelebb: nem a körzetet hagyja ott valaki, ha­nem a körzet szűnik meg, mert nem lesz benne ember. Ezt a nyugtalaní­tó kétértelműséget éli át az olvasó, amikor behajtja Bodor Ádám nagy­szerű könyvét. Az ÉS könyve decemberben ■ Bodor Ádám: Verhovina madarai. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2011. 255 oldal, 2990 Ft ANGYALOSI GERGELY: A körzet metamorfózisa Emil Nolde: Próféta, 1912 © Nolde Stiftung Seeball 2011. DECEMBER 16. ­ Vasárnapi | h Hírek markáns| megbízható mértékadó Keresse minden vasárnap az újságárusoknál! ÉLET És|#1 21 IRODALOM !

Next