Élet és Irodalom, 2011. július-december (55. évfolyam, 26-52. szám)
2011-12-16 / 50. szám - Angyalosi Gergely: A körzet metamorfózisa - Az ÉS könyve decemberben • Bodor Ádám: Verhovina madarai (21. oldal)
„Amit többé nem lehet leírni, az a Tulajdonnév” - állította Roland Barthes S/Z című művében, negyven évvel ezelőtt. Nem arra gondolt persze, hogy többé nem lesznek regények, s hogy a regények szereplőinek nem lesz nevük. Azt akarta sugallni, hogy a tulajdonnév hagyományos „ökonómiai” funkciója már csak a tradicionális, az „olvasható”, nem pedig az „írható” irodalomnak áll rendelkezésére. Az olyan próza, amelyben a tulajdonnevek polgári, nemzeti, társadalmi öszszefüggéseket helyettesítenek, a múlthoz tartozónak jelenti ki önmagát. A realizmus illúzióját felforgató irodalom először a Tulajdonnevet támadja meg, akár ki is iktatja, mint Proust a maga narrátoráét. Bodor Ádámnál látszólag a Barthes által leírtak ellentétének vagyunk tanúi. Akárcsak korábbi írásai, a Verhovina madarai is tobzódik a tulajdonnevekben. Csodálatos, mondhatni színpompás nevek ezek, némelyikükről lerí, hogy a szerző fantáziájának a szülötte, mások esetleg hordoznak valamilyen jelentést. (Csak annak a szereplőnek a teljes nevét nem tudjuk meg, aki többnyire a narrátor funkcióját tölti be: ő csupán Adam.) Ezekben a nevekben az a közös, hogy nyelvi hovatartozás szempontjából azonosíthatatlanok. Keverednek bennük a szláv, román, német, görög, és még ki tudja, miféle elemek. Érdekes módon egyik név sem hordoz magyar utalást (ennek a jelentőségére még visszatérünk). Ám ha jól meggondoljuk, Bodor névtechnikája pontosan a Barthes által leírtak szellemében funkcionál. Ember legyen a talpán, aki bármiféle jellemet vagy szociális, esetleg nemzetiségi hovatartozást asszociál az „Anatol Korkodus” vagy a „Hamilcar Nikomuk” névhez. De pontosan ez a névadás lesz ennek a regényvilágnak az egyik fillére (a fantasztikus tájleírások melett). Olyan világról van szó, amely egyszerre peremvidék (regionális egység legszéle) és éppen peremvidék mivoltában zárt „körzet” jellegű. Nem Erdély, bár hangulatában van köze hozzá, hangsúlyozta sokszor az író. Képzeletbeli hely, nem köthető egyetlen nemzetiséghez se (csak sokhoz), ugyanakkor nagyjából elhelyezhető a térképen, valahol Közép-Európa keleti végein. Ahogy Bodor maga fogalmazta meg egyszer, prózájának fő inspirációs forrása a kelet-európai térség egzisztenciális képe, „kezdetleges erkölcsével, letargikus hangulatával”. Ez a táj ugyanakkor hihetetlenül ihlető, sugárzó, mondta, a kíméletlen brutalitás ágyaz meg itt a kegyelem pillanatainak, egyszóval maga a termékeny ambivalencia. Ezzel a tájjal találta meg a kapcsolatot Bodor Ádám írásművészete, s ezért nem volt szüksége arra, hogy konkrét társadalmi viszonyokról, történelmileg azonosítható politikai elnyomásról „szóljanak” a művei. A Sinistra körzet vagy Az érsek látogatása olvasói ezért hamar eligazodnak Verhovinán is. Bodor Ádám ugyanis nagyon pontos, mondhatnám megbízható író. Ha már a könyv felét elolvastuk, nyugodtan letehetnének bennünket Jablonska Poljana kellős közepén, valahol a vízügyi brigadéros irodája, a fodrász és a beteggondozó között. Hamar meglelnénk Edmund Podokles fogadóját, sőt eltalálnánk Burszen kisasszony házához, vagy akár a kilenc kénes hévízforráshoz is. Lényeges ez az írói következetesség, mert a táj „berendezésén” kívül majdnem minden bizonytalan vagy homályba burkolózik. Ha viszont az olvasó elfogadja a mű által felállított játékszabályokat, akkor egy idő után egyáltalán nem zavarják a hiányos információk, a szürreális képek: az események „balladai homálya” egyre természetesebb lesz a számára. Elnyeli a „körzet”, akár a mindent konzerváló és kékre festő forrás az illetéktelenül behatoló fotóst a regény végén. Eléggé ijesztő érzés ez, hiszen rémséges dolgok történnek ezen a vidéken, szegénység és lepusztultság uralkodik, s az emberek viselkedése is éppen olyan különös és a városi ember számára jóformán megmagyarázhatatlan, akár a Sinistrában. A Verhovina „körzetnek” szintén van moralitása, sőt azt is mondhatnánk, hogy a figurák mindenféle szabályok bonyolult hálózatában teszik a dolgukat, mely szabályok a kívülről érkezők számára vagy érthetetlenek, vagy semmisek. Ezen a ponton ragadhatjuk meg az egyik fontos különbséget Bodor korábbi regényei és a Verhovina madarai között. Az előző két regényben megjelenített körzet ugyanilyen halálos és nyomasztó volt, de lényegében rendíthetetlen és bizonyos értelemben „halhatatlan”. A folytonosan képződő anomáliákba a szereplők többsége belepusztult, de maga a körzet mindig újratermelődött. A legveszélyesebb a betévedő idegenek helyzete volt, illetve azoké a „bentieké”, akik vétettek a szabályok ellen, vagy éppen menekülni próbáltak. (Mint emlékszünk rá, a Sinistra Andrej nevű elbeszélőjének végül sikerült a kitörés.) A Verhovinában viszont nem csak a szereplőkkel, hanem magával a körzettel történik (vagy fog történni) valami. A legközelebb eső városokban (némelyiknek valós neve van: Lemberg, Csernovitz), ahol az ismeretlen hatóságok székhelye található, olyan erők készülődnek, amelyek előbbutóbb lebontják a körzet határait, s várhatóan megszüntetik ezt a kegyetlenül primitív, de valahol mégis emberi és élhető világot. Tehát nemcsak a szereplőknek van ideje, hanem magának a körzetnek is, ami radikálisan új vonás. Abban a fejezetben, amelyben megismerjük a környék mítoszait, a háromlábú asszony legendáját, a hőforrások keletkezésének történetét, minderről már ennek az eljövendő kataklizmának a perspektívájából értesülünk. A rejtélyes Czervensky család, amelyről azt tartották, hogy egy jóslat értelmében ezer évig lesznek a terület gazdái, egyszer csak eltűnik a vidékről. „Egyedül ők, a Czervenskyek érezték meg, hogy itt a Medwaya és a Paltin lejtői alatt valami véget ért. Hogy itt hamarosan és végérvényesen minden megváltozik.” Ezt erősíti meg a magányosan élő Burszen kisasszony is: „nem kizárt, hogy valakik megalkudtak a fejünk fölött. Itt lakunk ugyan, de a föld alattunk már rég nem a mienk.” A Jablonskára érkező furcsábbnál furcsább idegenektől csak elszórt, bizonytalan információkat kapunk a jövőbeli lehetőségekről: szó esik bányák megnyitásáról, rakétasilóról, a termálvizek kihasználásáról. Még semmi sem biztos, csak a fenyegetés a néhány tucatnyi ott élő számára, akiknek csak az lenne elfogadható, ha békén hagynák őket. De egyre inkább érzik a zsigereikben, hogy halálos változások készülődnek. Végül nem tudjuk meg, mi fog történni, de a „vízügyi brigadéros”, Anatol Korkodus sorsából következtethetünk a változás jellegére. Korkodus valamikor megjelent a településen, beköltözött a legendás Czervensky család üresen maradt házába, és kiírta az ajtóra: „Vízfelügyeleti brigád”. Senki se tudta, de nem is izgatott senkit, hogy ki nevezte ki. Bizonyos jelekből úgy látszik, hogy a városi hatóságok tudnak róla és elfogadják a pozícióját, máskor viszont semmibe sem veszik, el sem olvassák folyamatosan készített jelentéseit. (Illetve már nem azok olvassák, akiknek írja ezeket, értesülünk róla.) Az első történet - merthogy a Verhovina madarai lazán egymáshoz kapcsolódó, az időrendet gyakran megbontó fejezetekből áll - két héttel Korkodus letartóztatása előtt kezdődik. Lefogása és megölése éppen olyan rejtélyesen homályos körülmények között történik, mint minden ezen a környéken. Mindenki tudja, hogy mi fog történni, bizonynyal maga Korkodus is - de „bűne” talán éppen az, hogy nem akar beletörődni annak a világnak a pusztulásába, amelyet nem kis mértékben ő épített fel. Mivel foglalatoskodott végeredményben? Kétségkívül valamilyen rendet tartott, illetve képviselt Jablonska Poljanán. Ennek a rendnek a legfőbb jele az volt, hogy naplót vezetett, jegyzőkönyveket készített, vagyis archivált, ahogy ismeretlen elődei is tehették. Megtestesítette a hely emlékezetét. Ahogy Derrida magyarázza, az archívum szó a „görög arkheionból ered, amelynek eredeti jelentése: ház, lakhely, lakcím, a legfelsőbb tisztviselők, a parancsosok, az arkhónok otthona, (...) náluk, azon a helyen gyűjtötték össze a hivatalos iratokat”. (Az archívum kínzó vágya, Kijárat, 2008.) De nemcsak előállították és őrizték a dokumentumokat, hanem arra is joguk volt, hogy értelmezzék azokat. Korkodás is arkhón, törvényhozó és a szabályok értelmezője, dönt életről és halálról. Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy a készülő új rendben nem csak rá és az általa képviselt szabályokra, de magára az archívumra sincs szükség. Damasskin Nikolsky közegészségügyi prokurátor, miután ügyes trükkel eltávolítja otthonról a brigadérost, elégeti 143 év megfigyeléseit, halomba hordva és négy sarkánál meggyújtva azokat, „ahogy egy várost szokás”. Egy későbbi fejezetben viszont arról értesülünk, hogy maga Korkodus égeti el a saját iratait, amikor arra vár, hogy érte jöjjenek. Az ilyesfajta „következetlenségek”, elbizonytalanító effektusok szervesen hozzátartoznak a szöveg működésmódjához. Az író gondosan ügyel arra, hogy sem a jellemek, sem a szituációk „ne álljanak össze” valamilyen lélektani és narratológiai kód megnyugtató szabályai szerint. Korkodás tehát, miután elégette az iratait, megint csak írni kezd; nem tudja abbahagyni az írást - pedig maga is tudja, hogy nincs rá szükség, senkit sem érdekel. Ezzel a logikátlansággal igazolja a legvilágosabban, hogy nincs helye az új világban, amely pontosan az írás formájában tovább élő múlttal akar leszámolni. Azok, akik jelen vannak a letartóztatásánál (maga Adam is, aki apjaként tiszteli), nagyon jól értik ezt: úgy beszélnek erről az eseményről, mintha csak hallomásból értesültek volna róla. Pontosan tudni valamit, s főleg szemtanúnak lenni nem hoz szerencsét ezen a településen, ahol nemrég még a menetrendet is eltörölték. Mint említettem, majdnem minden történetnek Adam az elbeszélője, bár akad kivétel is, amikor nem tudjuk azonosítani a narrátort. De Adam is nagyon sokszor hagyatkozik mások elbeszéléseire, s ezek a történetek nem mindig illeszkednek egymáshoz. Nika Karanika, a gyógyító képességekkel rendelkező „démon” leszúrásának esete például két, egymástól teljesen eltérő változatban jelenik meg, attól függően, hogy melyik történetbe kell szervesülnie. A legfontosabb tárgyak egyikéről, Eronim Max könyvéről, amelyben világítanak a betűk, végig nem tudjuk, hogy szakácskönyv volt-e vagy meséskönyv, vagy esetleg mindkettő. (A lényeg az, hogy a brigadéros élete minden problémájára ebben a könyvben keresi a megoldást, ami szintén időszerűtlenné váló magatartásnak tűnik.) Könyvekről még egy összefüggésben esik szó: Burszen kisasszony, akinek azt jövendölték, hogy egy magyar katonatiszt jön el érte Transszilvániából, a hegyvonulatokon túlról, magyarul olvastat fel magának, noha egyetlen szót sem ért magyarul - akárcsak a felolvasók. A körzet azonosíthatatlan keveréknyelvéből a magyar már kihalt, maga is az archívum részévé vált. (Igazából nem tudjuk meg, milyen nyelven beszélnek Jablonska Poljanán, az író egyes egyedül a már eltűnt magyart nevezi meg.) De csodák csodájára a magyar tiszt végül megérkezik csonttá fagyva, hogy értesüljön Burszen kisasszony haláláról, s hogy maga is befejezhesse életútját. Mesebeli fordulat ez, mint ahogyan a Verhovina nem egy története tartalmaz szürreálisan meseszerű fordulatokat. Ilyen mozzanat maga a mindent kék kastállyal bevonó és tartósító gyilkos forrás is, amelynek csodálatos leírását olvashatjuk az Utolsó lapokon. A legfontosabb mesés mozzanat azonban a madarak szerepe. Már az első történetekből értesülünk arról, hogy valakik (nem tudni, kicsodák) elkezdték leverni a madarak fészkeit, ezért aztán semmilyen madár nem fészkel Verhovinán, sőt még a költöző madarak is elkerülik ezt a baljós környéket. Könnyű tehát rápirítani arra, aki el akarja hitetni, hogy „madarak ragadták el a tó felé menet”. A madarak teljes hiánya a természet és a körzet ellenséges viszonyát fejezheti ki. A könyv utolsó bekezdésében viszont Adam halk neszezésre lesz figyelmes a ház körül: a rozsdafarkúak azok, akik visszatértek és építeni kezdték fészkeiket az eresz alatt. Mindez azután történik, hogy Adam a kék forrásba öli az okvetetlenkedő fényképészt, anélkül, hogy hozzányúlna, majd átél egy orgazmust, ami olyan érzés, „mintha elvesztett volna valamit”. Nem tudjuk, hogyan kellene értelmeznünk a madarak újbóli megjelenését, a szöveg semmiféle iránymutatást nem ad erre nézvést - hadd jegyezzem meg, szerencsére, így ugyanis nyitva marad az interpretációs lehetőségek egész tárháza. A rozsdafarkúak jelezhetik azt, hogy a természet hajlandó megbékülni Verhovinával, de azt is, hogy itt meg kell szűnnie az emberi jelenlétnek, hogy újra a természet vehessen birtokba mindent. Hozzám az utóbbi verzió áll közelebb: nem a körzetet hagyja ott valaki, hanem a körzet szűnik meg, mert nem lesz benne ember. Ezt a nyugtalanító kétértelműséget éli át az olvasó, amikor behajtja Bodor Ádám nagyszerű könyvét. Az ÉS könyve decemberben ■ Bodor Ádám: Verhovina madarai. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2011. 255 oldal, 2990 Ft ANGYALOSI GERGELY: A körzet metamorfózisa Emil Nolde: Próféta, 1912 © Nolde Stiftung Seeball 2011. DECEMBER 16. Vasárnapi | h Hírek markáns| megbízható mértékadó Keresse minden vasárnap az újságárusoknál! ÉLET És|#1 21 IRODALOM !