Élet és Irodalom, 2011. július-december (55. évfolyam, 26-52. szám)

2011-12-09 / 49. szám - Kulcsár-Szabó Zoltán: A jelenléttől a latenciáig • Beszélgetés Hans Ulrich Gumbrechttel (7. oldal)

A jelenléttől a látenciáig Hans Ulrich Gumbrechttel Kulcsár-Szabó Zoltán beszélget A világhírű amerikai-német irodalomtudós, Hans Ulrich Gumbrecht A jelenlét előállítása című könyve idén jelent meg a Ráció Kiadónál. A Stanford Egyetem professzora szeptemberben kéthetes mesterkurzust tartott az ELTE Bölcsészettudományi Karán. - Milyen benyomásokat szerzett a szakmai munka során, mennyiben igazolódtak előzetes várakozásai, amelyeket nyilván a világ számos egyetemén szerzett tapasztalatai is meghatároztak? - Eleve komoly elvárásokkal jöttem, de azt kell mondanom, hogy az itt eltöltött két hét messze felülmúlta ezeket a várakozásokat. Nagyon sok alkalommal fogadtam el már néhány hetes vendégprofesszori felkéréseket, de azt, hogy szakmailag is ennyire alaposan megszervezték volna a látogatásomat, még sohasem tapasztaltam. Az az intenzitás, elkötelezettség és persze kompetencia, amellyel Kelemen Pál előkészítette a kurzusaimat, egészen kivételes volt. Ez volt az első benyomásom. Amikor aztán megmutatták az előadótermet, azt gondoltam, úristen, ezt lehetetlen megtölteni. Ehhez képest, főleg az angol nyelvű előadásokon, mondhatni teljesen tele volt. Ami a szemináriumokon szerzett tapasztalataimat illeti, mindenekelőtt alaptalannak bizonyultak a szervezők előzetes félelmei a beszélgetéseket illetően: nagyon sok jó kérdést kaptam, és hamar rátaláltunk az eszmecseréinket meghatározó vezérfonalra. Az órákat követő újabb „szemináriumokon” a TrefFort Kert padjain nehéz volt arra kényszeríteni magamat, hogy véget vessek ezeknek a beszélgetéseknek, de este aztán meg kellett szakítanom azokat, hogy készüljek a másnapi előadásra. Látszott, hogy a hallgatók képben vannak. A kérdéseik tonalitása ugyan kissé más volt, ám a minőségüket tekintve, és ez nem a kötelező udvariasság, a legeslegjobb egyetemeken - Harvard, Yale, Hopkins - tapasztaltakhoz tudnám őket hasonlítani. Feltétlenül szeretnék valamikor visszajönni Budapestre. Mondhatni a saját érdekemben. Az Frankfurter Allgemeine Zeitung „légipolgárnak” nevezi a honlapján, aki olyan sok időt tölt repülőgépeken, mint talán csak a CIA ügynökei. De nem csak fizikai értelemben utazik ennyit, munkája során kultúrák, nyelvek és tudományterületek sokaságát járja be. Milyen hatással van ez a tudományos attitűdjére vagy akár az íráspraxisára? - Igen, nagyon banálisan azt mondanám, szeretek utazni, illetve, ezt egy angol frázissal tudnám jobban kifejezni, I like to go places. Ide Brazíliából érkeztem, pontosabban közben még elmentem az idei amerikaifutball-szezon nyitómérkőzésére. Az FAZ írt rólam ennél szebbet is, amikor az egyetlen igazán kozmopolita német értelmiséginek nevezett. Az idő folyamán, azt hiszem, sikerült kialakítanom olyan technikákat, amelyek segítségével viszonylag gyorsan rá tudok hangolódni egy idegen akadémiai kultúrára. Azt gondolom, hogy a különböző nyelvek és kultúrák egymásba kapcsolódása számomra lehetővé tette egyfajta intellektuális komplexitás kialakítását, amely egyben életformává is vált. A jelenlét előállítása, úgy tűnik, Magyarországon is élénk érdeklődést vált ki. Előadásaiban gyakran átfogóan hivatkozott,jelenlétfilozófiájára”. Vannak ennek az elméletnek olyan újabb összetevői, amelyek tovább bővítik vagy módosítják az ebben a könyvében kifejtetteket? „Filozófiának” részint narcizmusból nevezem, mert jobban hangzik, ha megkérdezik, mintha azt mondanám, irodalomtudománnyal foglalkozom, és ez a megnevezés jobban meg is felel annak, amit mostanában csinálok. Az „elmélet” nem jó kifejezés, mert nem arról van szó, hogy létezik egy körülhatárolt terület, amelyről most egy rendszerezés készül. Vagyis a „jelenlétet” nem úgy fogom fel, mint egy adott jelenséget, amelyet egy új elmélettel bástyázok körül. Létrejött tulajdonképpen egy trilógia, amelyben a jelenlét különböző aspektusai kerültek előtérbe: az egész az In 1926 című könyvemmel kezdődött, amelyet ennek az évnek szenteltem, aztán jött, egyfajta filozófiai alapvetésként. A jelenlét előállítása, ennek szövegtudományi változata a The Powers of Philology, az In Praise of Athletic Beauty pedig lényegében az esztétikai aspektust tárgyalja. Nincsenek előre elhatározott terveim, nem olyan deduktív módon járok el, mint az általam nagyon tisztelt Niklas Luhmann, aki 30 évre előre pontosan kidolgozta és meg is valósította kutatási programját. Inkább arról van szó, hogy az újabb és újabb témáim rendre jelenlét-témáknak bizonyulnak. Ebbe a sorba tartoznak a hangulat és a kronotoposz fogalmai a Stimmungen lesen és az Unsere breite Gegenwart című könyveimben, mely utóbbi nemsokára angolul is kijön a Columbiánál, mostanában pedig a látencia problémája foglalkoztat. Szívesen írnék életrajzot is, méghozzá egy Diderot-életrajzot. Két pillanat foglalkoztat különösen. Az egyik, amikor felteszi magának azt a kérdést, hogy milyen egy tökéletes nap, majd elmeséli egy napját a vincennes-i raboskodás idejéből. A másik az első beszélgetésük Nagy Katalinnal Szentpéterváron, amelynek során állítólag végig egymás combján tartották a kezüket.Jelenleg a látenciáról szóló könyvén dolgozik. Egy olyan fogalom áll a középpontban itt, amelynek néhány éve Anselm Haverkamp szentelt egy fontos könyvet (Latenzzeit, 2004), és amely a Magyarországon is egyre fontosabb traumaelméleteket is felidézheti. Hogyan helyezné el saját kérdésfeltevését ebben a fogalmi mezőben? -Természetesen van valamiféle szemantikai közelség a látencia és a trauma vagy az elfojtás fogalmai között. A fő ok, ami miatt nem ez utóbbiakat használom, az, hogy a látencia nem tartalmazza azt a mozzanatot, amelyet a másik kettő igen, mégpedig annak lehetőségét, hogy - noha ez empirikusan nem mindig igaz - a traumatikus vagy elfojtott élmények elvileg egy napon pszichikai úton feldolgozhatók. Számomra az az aspektus fontos, hogy ez a fogalom nem implikálja azt, hogy ami latens, az valamikor a heideggeri értelemben majd feltárulkozhat. Haverkamp könyve meghatározó volt számomra, de ott olyasvalami - az apáink, az akadémiai apáink kérdése - áll a középpontban, amiről ugyan közvetett módon én is folyamatosan beszélek, de amiről elhatároztam, hogy nem írok könyvet. Ha helytálló a sejtésem, miszerint egy olyan kronotoposzban létezünk, amelyben a múlt már nem hagyható hátra, vagyis amelyben egyre több múlt gyülemlik fel, akkor ez azt is jelenti, hogy egyre több látenciával van dolgunk. Az új könyvem, amely az 1945 utáni időszakot fogja tárgyalni, éppen ezért a látenciát tekinti a jelen eredetének. Az utóbbi félszázadot meghatározzák az ilyen, fogalmi úton nem megragadható történelmi látenciák. Az én generációm 1968-ban abban bízott, hogy a szülők nemzedékével való konfrontáció során most végre előjön minden, és meg tudunk szabadulni az összes szartól, de ez természetesen nem történt meg, éppoly kevéssé, mint 1989-ben vagy szeptember 11. esetében. - Kevés szerző vállalkozik arra, hogy egy-egy megkapó jelszó felvetésén túl viszonylag szisztematikus képet vázoljon fel arról, ami ma körülvesz minket. Ön azt állítja, hogy két-három évtizede egy új, immár nem történeti jellegű kronotoposzban létezünk. Hogyan jellemezhető ez a kronotoposz? - A fogalmat Bahtyintól kölcsönzöm, de puszta jelölőként, hogy ne kelljen mindig az „időbeliség társadalmi konstrukciójára” hivatkoznom. Az a benyomásom, hogy egy ideje már nem a történetiség kronotoposzában élünk, időtapasztalatunkat már nem az határozza meg, amit Koselleck a jövő nyitott horizontjának nevez. Noha ez a képzet politikai vagy választási beszédekben még ma is jelen van, azt gondolom, hogy a jövőhöz való viszonyunkat ma egy globális fenyegetettség vagy fenyegetések sokasága határozza meg, hasonlóan a középkorhoz, amikor a világvége elkerülhetetlenségét feltételezték, amely elől nincs menekvés, pusztán a katasztrófa feltartóztatására van mód. Ma Al Gore azt hirdeti, hogy ha szorgosan szétválasztjuk a hulladékunkat, néhány évvel feltartóztathatjuk a globális felmelegedést. A fiamtól, aki a német hadsereg pilótája, és dolgozik a minisztériummal is, azt hallom, hogy a NATO-nál komolyan számolnak egy nukleáris világháború veszélyével még a XXI. század közepéig. Remélem, hogy ez nem így lesz. Azt gondolom, hogy amikor a jövő nem lehetőségek nyitott horizontja többé, akkor egyre kevésbé tudjuk magunk mögött hagyni a múltat, és egyre több múlt halmozódik fel a jelenünkben. Ennek egyik példája számomra: Mickjaggeron tour! Egyszerűen nem lehet olyan öreg, hogy ne koncertezhessen fiatalos rocksztárként. Ami a jelent illeti, ez többé nem korlátozódik az átmenetnek arra a szinte észlelhetetlen pillanatára, amelyről Baudelaire beszélt, hanem egyre inkább kiszélesedik. Tehát az az episztemológiai hely, amelyet az előző, történeti kronotoposzban a szubjektum betöltött, szintén nem marad érintetlen. Úgy fogalmazhatnánk, hogy változás áll be az ember önreferenciájában, és véleményem szerint az az utóbbi néhány évtizedben megfigyelhető filozófiai törekvés, hogy egyre több szomatikus mozzanatot vonjanak be ebbe az önreferenciába, ebben leli a magyarázatát. Az olyan, számomra fontos témák, mint a hangulat, az érzékiség vagy a prezentifikáció is idetartoznak. Egy újabb tanulmányában, mint ahogyan mostani előadásainak egyikében is, nyelv és jelenlét viszonyát is tárgyalta. Többször egy olyan jelentés és anyagiság közötti oszcilláció képzetére utalt, amely sokban emlékeztet a modern költészet, például Valéry poetológiai elképzeléseire. Mégis felmerülhet a kérdés, hogy az, ami egy vers esetében egy ilyen ingaszerű mozgásban jelenléthez jut, talán nem is a nyelv mint olyan, hanem a nyelv anyagisága vagy akár a nyelvet hordozó médium. De lehet-e jelenléte ilyen értelemben például a jelentésnek? Vagy ez az ellenvetés túlságosan foglya marad a szemiológiának? Az én nézőpontomból a „jelenlétfilozófia” éppen annyiban polemikus, hogy azt feltételezi, hogy egy kartéziánus eredetű értelemfogalom mai körülmények között nem elegendő annak megragadásához, ami miatt a tág értelemben vett kultúra számunkra fontos. A nyelv olyan, összetettebb fogalmára van szükség, amelyben a medialitás nem kívülről kapcsolódik a nyelvhez. Nyilvánvaló, hogy egy vers vizsgálatakor nemcsak a szemantikájáról, hanem a prozódiájáról is beszélünk, amelyet azáltal kell persze megvalósítanom, hogy elmondom a verset, Mallarménál pedig a nyomtatási kép is hozzátartozik ehhez. Ha Heidegger híres mondatára gondolunk, miszerint „a nyelv a lét háza”, akkor ezt nem úgy képzelem el, hogy a lét mintegy bérlőként beköltözik ebbe a szemiológiailag vagy másképpen felépített házba, hanem úgy, hogy a lét mint lehetőség konstitutív módon a nyelvhez tartozik. Azt nem állítom, hogy a lét szükségszerűen a jelenlét-komponens a nyelvben, inkább azt akarom mondani, hogy a nyelvről gyakran azért születnek kétpólusú leírások, mert annyira összetett jelenség. Az említett tanulmányban írok a misztikus nyelvről, is és azt állítom, hogy ez azáltal állítja elő az effektusait, hogy folyamatosan ezen effektusok leírásának lehetetlenségéről beszél. Én legalábbis úgy vagyok vele, hogy ha megfelelő hangulatban olvasok ilyen szövegeket, különösen Ávilai Szent Terézt, ezek képesek bennem kezdetleges szomatikus reakciókat kiváltani, amelyek persze nem hasonlíthatóak a pornónézés kiváltotta erekcióhoz, de mondjuk libabőrössé tesznek. Ez a libabőr persze nyilván nem része a nyelvnek, ám én egy olyan összetett nyelvfogalomnak volnék a híve, amely minél többet tartalmaz mindabból, amit jelenléteffektusoknak nevezek. - A szellemtudományok történetének szentelt előadásában alig említette a hermeneutika szót. Van helye a hermeneutika hagyományának az új, már nem a történetiségen alapuló kronotoposzban? - Nincs igazán vitám a hermeneutikával, és éppen egy intézménytörténeti összefüggésben nyilván többször is lehetett volna emlegetni, hiszen az 1970- es években nagyon nagy hatást fejtett ki. Az is igaz ugyanakkor, hogy a Dilthey-féle program, mely az olyan tudományokat nevezte ki szellemtudománynak, amelyeknek organonja az interpretáció, mintegy avant la lettre valamiféle kizárólagossági igénnyel ruházta fel a hermeneutikát. Ma már kevésbé fontos számomra a „nem-hermeneutikai” fogalma, és eszem ágában nincs kétségbe vonni az interpretáció szükségességét, sőt elkerülhetetlenségét sem. Nyilvánvaló, hogy nem tudnánk beszélni sem, ha nem értelmeznénk. A „jelenlétfilozófia” intenciója ebből a szempontból nem a kompenzáció, hanem a komplexifikáció, méghozzá az összetettség százszázalékos növelése azon a tárgyterületen belül, amelyben dolgozunk: egy egydimenziós tartományt kétdimenzióssá tenni. Fontos számomra, hogy Gadamennek nagyon tetszettek a korai munkáim bizonyos kezdeményezései, és egyáltalán nem találta idegennek őket. Másfelől sosem értettem, hogy mi olyan vonzó vagy érdekes a hermeneutikában. Azt, hogy mindig értelmezünk, és nem tudunk mást, mint értelmezni, legkésőbb a hét és idő óta tudjuk, de valójában jóval korábbról is. De a hermeneutika nem az értelmezés gyakorlata, hanem filozófiai reflexió az értelmezés feltételeiről. Az Igazság és módszer egy csodálatos, lendületes, izgalmas, jól megírt könyv, de ha azt kérdezzük, hogy mi a filozófiai üzenete, ne feledd, hogy az értelmezésed mindig a nézőpontod függvénye. Thanks for nothing me - mondaná erre az amerikai angol. Vagyis kevés olyan dolgot találok a hermeneutikában, ami filozófiailag érdekelne. Amikor A jelenlét előállítása elkészült, mindazonáltal szerettem volna a hermeneutika szót valahogyan a címbe helyezni, amint az a német kiadásban meg is történt, Hayden White azonban azt tanácsolta, mondjak le erről, mert ez a szó senkit nem fog érdekelni Amerikában. Persze hogy sokat lehet vitatkozni az értelmezésekről, de ez nem hermeneutika, ez az interpretáció praxisának a dolga. Ráadásul egyre inkább az a benyomásom, és itt a stanfordi elsőéveseknek, tehát nagyon intelligens fiatalembereknek tartott bevezető előadásaim tapasztalataira is támaszkodhatom, hogy ma nem is feltétlenül azt várják el tőlem, hogy elmondjam, hogyan kell helyesen értelmezni az Isteni színjátékot, vagy hogyan néz ki Dante időszerű adekvát olvasata, hanem azt, hogy motiválttá tegyem őket Dante olvasására, mintegy deiktikusan rámutassak azokra a helyekre, amelyek számukra vonzóak lehetnek. - Több írása mögött, de a budapesti előadásokon is felsejlett, még ha inkább csak látenciaként is, az ön egykori témavezetőjével, az 1990-es évtizedben Magyarországon is nagy hatású Hans Robert Jauß-szal, pontosabban az ő eltitkolt, majd élete vége felé mégis lelepleződött náci múltjával való szembesülés kérdése. Létezik-e olyasvalami, amit Kauß esetéből érthetünk vagy tanulhatunk meg? - Történelmi értelemben nemigen tanulunk belőle semmit. Van a dolognak egy - noha nem szívesen használom ezt a szót etikai vonatkozást, hiszen hazudott nekünk. Nem tudtuk, hogy belépett az SS-be, amire senkit nem kényszerítettek, nem tudtunk a gyanúról, hogy egyike lehetett annak a huszonöt Waffen-SS-tisztnek, akik a berlini bunkerben töltötték a háború végnapjait. Amikor közös szemináriumot tartottunk Konstanzban, éppen a kollektív emlékezet kérdéséről, mindenkit felszólított, hogy teregesse ki a családi szenynyest, és mikor, az utolsó órán, őrá került a sor, szó szerint azt mondta, hogy a keleti fronton azzal volt elfoglalva, hogyan bomlasszon a Wehrmachtban. Amiről hát végképp nincs szó. Számomra két következmény, illetve belátás adódott, amelyeknek a látencia problémájához is köze van. Egyrészt az, hogy nem is annyira megvetést, mint inkább egyszerűen undort, nem is annyira tőle, mint önmagamtól való undort éreztem amiatt, hogy ez az ember jelen volt az életemben, hogy jelenlétével beszenynyezte az életemet. Nem sokat foglalkoztam vele az írásaimban, egy, a ZAtban megjelent rövid cikktől eltekintve a múltjával kapcsolatban sem ítélkeztem. Egyszerűen nem írom le a nevét, nem akarom, hogy ez a név megelevenedjen. Ez nem jelenti azt, hogy ne tanultam volna tőle sokat, vagy hogy ne írt volna jelentős tanulmányokat. Szeretnék egyszerűen távol maradni az ilyen diszkusszióktól, nem akarom, hogy közöm legyen hozzá, szeretnék élni ezzel a jogommal. Nem akarok foglalkozni az olyan mentegetésekkel, mint „ki tudhatta volna előre?”, „még túl fiatal volt” vagy Jan Philipp Reemtsma értelmetlen kérdésével: „mit tettem volna a helyében?” Nem tudom és soha nem is fogom tudni. Cinikusan azt is mondhatnám, pechje volt. És itt jön a másik kategóriám, a bűntett fakticitása. Nem érdekel, hogy miért volt az SS-ben, éppen elég az, hogy az SS-ben volt és hazudott, és ez éppúgy irreverzibilis, mint az, hogy én ott voltam Konstanzban, tanultam tőle és sokat dolgoztam neki. És van még egy harmadik: a bűntett vagy a bűntettben való részvétel fakticitása megvonja magát a megbocsátás hermeneutikájától. Valójában ez az, amit megtanultam: az, hogy a megbocsátás aktusának itt nincs értelme. Még ha meg is akarnám bocsátani azt, hogy hazudott - amit nem akarok, hiszen nem kell és nem lehet mindent megbocsátani, jogunk van nem megbocsátani - , ki vagyok én, hogy megbocsássam neki azt, hogy részt vett a nácizmusban? Ezt csak az Úristen tehetné, nem én. Európai Léptékkel a Tudásért, ELTE projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul mega támogatás száma TÁMOP 4.71/B-09/1/KMR-2010-0003. 2011. DECEMBER 9. DECEMBER 15-ÉN A POLITIKATÖRTÉNETI INTÉZETBEN Bezáruló ország (Demokrácia-orientációk, nyitás és bezárkózás) 1945-1950 (projektindító konferencia) 9.00 - 9.10 KÖSZÖNTŐ (Földes György) 9.10-9 55 1. BEVEZETŐ Előadók: Feitl István, Sipos Balázs 9.55- 12.05 2. POLITIKAI ORIENTÁCIÓK Előadók: Vida István, Strassenreiter Erzsébet, Petrás Éva, Baráth Magdolna, Botos János 12.25 - 13.15 3. SZELLEMI ORIENTÁCIÓK Előadók: Széchenyi Ágnes, Standeisky Éva 2011. dec. 15. (csütörtök) 9 óra 1325-1445 4. SAJTÓARCULAT Előadók: Takács Róbert, Szajda Szilárd, Demeter Zsuzsanna Helyszín: Politikatörténeti Intézet (1054 Budapest, Alkotmány u. 2 További részletek: www.policist ÉLET ÉS# IRODALOM