Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)
2012-10-31 / 44. szám - Elek István Ignác: Elitképzés, felsőoktatás (5. oldal) - Gulyás Gábor: Fellép s lelép • drMáriás munkáihoz (5. oldal)
ELEK ISTVÁN IGNÁC: heji Elitképzés, felsőoktatás A rendszerváltás után néhány évvel megkezdődött a felsőoktatás átalakítása, amely azóta is folyamatosan tart. Már akkor is látszott, hogy bőven van tennivaló. Bérrendezéstől egyetemöszszevonásig volt minden. Aztán jött Bologna, amely fenekestől felfordított mindent, ráadásul erőteljes központi nyomás hatására igen rövid idő alatt történt meg az átállás. A gyorsaság nem segítette a minőségi tantervek összeállítását. A mindig is alacsony erőforrások az egyetemeket a fejkvóták növelésére sarkallták, mivel más módjuk nem volt a finanszírozás javítására. Ettől jelentősen megugrott a hallgatói létszám. Tömegesen kerültek be olyan emberek az egyetemi padokba, akik sem felkészültségüket, sem motiváltságukat tekintve nem voltak odavalók. Ennek egyenes következménye lett az oktatók terhelésének jelentős megnövekedése és az oktatás általános színvonalának csökkenése. Időközben a kötelező óraszámok is megemelkedtek, s ez újabb terheket rótt az oktatókra. További anomáliák forrása, hogy a politikai pártok még az oktatás alapkérdéseiben sem tudtak közös nevezőre jutni, ezért a kormányváltások az oktatáspolitikában rendre koncepcióváltást is eredményeztek. Ebből nyilván nem alakulhatott ki koherens, kormányok felett átívelő oktatáspolitika. Egyes oktatáspolitikusok hallani sem akartak az elitképzésről, sőt a vállalatok szabad piaci versengéséhez hasonló módon gondolták működtetni az egyetemeket. Mások egyszerűen csak csendben segédkeztek a felsőoktatást már régóta romboló pénzkivonásokban. Miközben az egyetemösszevonások a felsőoktatási intézmények számának csökkentését tűzték ki célul, mára ezen intézmények száma 70 körül van. Ebből az egyetemek száma 26 vagy 27 (a számok nem naprakészek). A felsőoktatás eltömegesedése és számának elburjánzása mára tarthatatlan helyzetet idézett elő. Finanszírozhatatlan egy ekkora felsőoktatási rendszer, amely még akkor is az lenne, ha nem volna gazdasági válság. Ennyi egyetem és főiskola fenntartása egyszerűen értelmetlen, haszontalan, felesleges pénzkidobás. Mondjuk ki bátran, ezek jelentős részét nem kellene finanszírozni állami pénzekből. Ha mint magánegyetem el tudja tartani magát, akkor működjön tovább, de csak akkor. El kellene végre dönteni, hogy akarunk-e elitképzést, azaz olyan egyetemeket, amelyek világszínvonalúak (legyünk szerényebbek, legalábbis európai szintűek). Azt is el kellene dönteni, hogy oktatáspolitikai köntösbe bújtatunk-e szociálpolitikai problémákat, merthogy egyes kisvárosi felsőoktatási intézményeknek oktatáson kívüli miszsziójuk is van, hiszen e nélkül bizonyos értelmiségi csoportok megtartási képessége is elveszne. Ma már szinte minden valamirevaló városnak van egyeteme, főiskolája. Persze nemcsak elitet kell képezni, de ahogy most van, az tarthatatlan. Ugyanolyan normatívák alapján finanszírozzuk a rangos egyetemeket, mint az összetákolt, egyetemnek mondott oktatási intézményeket. Láthatjuk, hogy a diákok a lábukkal szavaznak, vagyis azokra az egyetemekre jelentkeznek a legtöbben, ahol a legjobbnak tartják a képzést. Fiatal koruk ellenére elég jó az értékítéletük. Vizsgáljuk meg az egyetemek működésének egy további fontos, ha nem a legfontosabb részét, a kutatást. Amely egyetemnek nincs jelentős, nemzetközileg is jegyzett kutatási tevékenysége, az nem egyetem, még ha nevében az is. Nos, ezzel kapcsolatban is számos megoldatlan probléma nehezíti az amúgy is kritikus helyzetben lévő egyetemek életét. A fejkvótarendszerből származó bevételek ugyan segítették az egyetemek fenntartását, de a kutatást erőteljesen hátráltatták. Az oktatási tevékenység ugyanis bizonyos menynyiségi szintet meghaladva a kutatást szinte lehetetlenné teszi. Kevesen tudják, hogy egy kétórás egyetemi előadás megtartása nem kétórányi időráfordítást igényel. Nyugodtan számolhatunk rá újabb két órát. Egy kétórás gyakorlat megtartása sem csak azt jelenti, hogy két órán keresztül bent van az oktató a tanteremben. Számos feladat kitűzése, megoldása, ellenőrzése is további időráfordítást jelent. Egy nagyobb évfolyam levizsgáztatása is időigényes, hosszadalmas feladat. A lelkesebb diákok nemritkán akarnak konzultálni a tanárral, így ez is időt vesz igényben. Persze ez az időveszteség fáj a legkevésbé, mert a csillogó szemű diák a tanár legnagyobb ajándéka, amely értelmet ad oktatási tevékenységének. Látni, hogy a mag, amelyet elvetünk, termőtalajba hull. Ez igazi öröm. Vegyünk egy egyetemi docenst, akinek a kötelező óraszáma tíz. Ha csak ennyi órája van, akkor is legalább húsz órát vesz el a munkaidejéből az oktatás. Itt azonban még nincs vége, ugyanis vannak végzős diákok, akik szakdolgozatot, diplomamunkát készítenek. Ehhez pedig konzulensek kellenek. Egy-egy oktatónak lehet 4-5 végzős diákja (egyszerre tíz sem ritka), akikkel foglalkozni kell, akikkel a diplomamunkájuk elkészítése során konzultálni kell. Már jócskán húsz óra felett tartunk, vagyis amit eddig összeszámoltunk, az alapján látható, hogy egy vezető egyetemi oktató munkaidejének is legalább 60 százalékát elveszi az oktatás. Szerencsés esetben marad 40 százalék a kutatásra. Ha ez a 40 százalék valóban meglenne, boldog lennék. Csakhogy a kutatás ritkán magányos, eszköztelen tevékenység. Elmúltak azok az idők, amikor a papír és a ceruza elég volt a kutatáshoz. Az egyetemi alulfinanszírozottság következtében szinte bármilyen kutatási eszköz, számítógép, mérőberendezés csak pályázatokból származó pénzekből vehető meg. A pályázatok írása pedig nem egyszerű feladat. Mára ez oly mértékben lett bonyolult, hogy néhány jelentéktelen esettől eltekintve, professzionális pályázatíró cégek nélkül lehetetlen nyertes pályázatot összeállítani. Ráadásul nem nyer minden pályázat, vagyis minden olyan pályázat, amely nem nyer, időpocsékolás. Ez az idő is a 40 százalékból megy. Optimista becslés szerint a munkaidő 20 százaléka tisztán megmarad kutatásra. És ez a jobbik eset, mert ha nem nyertünk pályázatot, attól még az időnk elveszett, viszont tovább kell hajtani a következő pályázatot. Aki mégis képes ennyire kevés időben olyan eredményeket elérni, amelyek nemzetközi szinten is megállják a helyüket, azokra is sok nehézség vár még. A konferenciákra kiutazás (repülőjegy), szállásköltség stb. nem kevés pénzt jelent, amelyet az anyagilag leépült egyetemek nem képesek finanszírozni. Számos rangos szakmai folyóiratban pénzbe kerül a publikálás, elvégre ez is egyfajta üzleti tevékenység, amelyet nem jószolgálati tevékenységként folytatnak a kiadók. Ezeket a költségeket is csak pályázatokból lehet finanszírozni. A nemzetközi tudományos kutatás vérkeringésében benne lenni szintén sok pénzbe kerül, ráadásul elvárás is az egyetemi oktatókra nézve a nemzetközi ismertség. Érdekes, speciális magyar körülmény, hogy a tudományos lépcsőn való felfelé haladásnak jól kidolgozott minősítési rendszere van, no de hogyan kutassunk eredményesen, hogyan legyünk benne a nemzetközi tudomány vérkeringésében ilyen anyagi feltételek mellett. Nem elég megalkotni a követelményrendszert, a feltételeket is meg kell teremteni. Nincs olyan kutatási feladat, amelyhez ne kellenének eszközök, gépek, műszerek, nagy teljesítményű számítógépek. Gyakran halljuk kritikaként, hogy az egyetemi oktatók miért nem szereznek ipari megbízásokat, amelyből finanszírozhatnák a működésüket. Ha az egyetemek ügyesebben vállalkoznának, akkor több pénzük lenne. Ilyen és ehhez hasonló szamárságok rendre felbukkannak, néha még egyetemen belüli vitákban is. Ezzel az érveléssel csak az a baj, hogy a pénzszerzésre fordított idő is a kutatásra fordítható időt csökkenti. Arról nem is beszélve, hogy a munkaidő 20 százalékát fordítva ipari megbízásokra kérdéses a munka hatékonysága. Számos egyetem alapkutatást is végez, és mint tudjuk, néhány nagyhatalomtól eltekintve, alapkutatásra ipari, állami megbízásokat kapni nem reális lehetőség. Nem vitatom, hogy vannak tanszékek, amelyeknek a tevékenysége lehetőséget teremthet ipari megbízásokra, de erre nem lehet egyetemet alapozni. Ma az egyetemek rá vannak kényszerítve, hogy olyan tevékenységet is folytassanak, a szűkös anyagiak miatt, amelyek a vállalkozásokra tartoznak. Hiú ábránd azt hinni, hogy a magyar piac majd eltartja kutatásfejlesztési megbízásokkal az egyetemeket. Ez még akkor sem volna lehetséges, ha „dübörögne” a gazdaság. Ejtsünk néhány szót a fiatal kutatókról, oktatókról. Tanársegédek, adjunktusok kötelező óraszáma 12, de szinte mindenkinek több van ennél. Sok helyen 14- 6 órát oktatnak a fiatalok. Rájuk is igaz a dupla szorzó, vagyis 28-32 óra a ténylegesen oktatással töltött idő. Gyakorlatilag nem marad idejük a szakirodalom olvasására, szakmai továbbfejlődésre, kutatásra. Havi 120 ezer forintból élnek. Erre alapítsanak családot? Aki a szüleitől kapott lakást, az szűkösen megél, de pihenésre, regenerálódásra már nem marad ideje, pénze. Ilyen kondíciókra nem lehet egzisztenciát építeni. Egyetlen kiút a külföld. A tehetséges, fiatal oktatóink egyetlen életesélye az emigráció. Jó eséllyel elveszítjük őket, mert legyünk őszinték, aki még nem házas, és úgy megy külföldre, az valószínűleg ott talál párt magának, és ott fog letelepedni, ahol a megélhetése biztosított. A legelszántabbak vastagabb bankszámlával talán egyszer hazatérnek, de ők lesznek elenyésző kisebbségben. Magyarország terméketlen sivatag a kiemelkedő tehetségű emberek számára. Az idősebb oktatókról csak annyit, hogy egy docens havi jövedelme 190 ezer forint. Ebből él meg, győztes pályázat híján fizeti a konferenciákra utazás költségeit, tartja el még tanuló gyermekét, tesz félre az öregségére, vesz lakást a gyerekének. Ugye mennyire nevetséges gondolatmenet? Ahhoz, hogy mégis megtehesse a fentieket, elvégre egy szülőnek elemi kötelessége gyermekét elindítani az életben, másod-, harmadállást vállal. Vállalkozásoknak maszekok más egyetemeken is oktat, vagyis próbál megélni. No de hogyan lesz ebből nemzetközi szintű kutatás? Sehogy. Néhány szerencsésebb és kiugróan tehetséges kolléga valóban nemzetközileg jegyzett lett, de ezek száma sokkal kevesebb, mint amennyi lehetne. Sok kiváló embert őrölt fel a megélhetés lehetetlensége. Pernye András híres mondása jut eszembe: a magyar értelmiség előtt két út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Politikusaink szeretik büszkén emlegetni a magyar szürkeállományt mint egyetlen tőkénket. Nincsenek adataim a más nemzetekkel való összehasonlításra. Egy azonban kétségtelen: sok magyar honfitársunk lett világhírű tudós, még Nobel-díjas is van néhány, de azt mindig elfelejtjük hozzátenni, hogy ezek az emberek emigrációban futották be a karrierjüket (az egy szem Szentgyörgyi Albert kivételével, aki szintén eltávozott az országból). Nem akartam túldramatizálni a helyzetet, csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy világhírű tudósaink szinte mind külföldön tudtak nagyot alkotni, mert nem volt más dolguk, mint kutatni. Évtizedek óta, már akkor is, amikor én jártam egyetemre (1976- 81), alulfizetett volt az egyetemi professzoraink jelentős része (néhány életművész kivételével). Valahogy sohasem sikerült megérteni a politikusoknak, hogy a jövő generációjának szellemi művelése befektetés egy szebb jövőbe, garancia a fejlődésre. Ma is hallunk élethosszig tartó tanulásról, a kiművelt emberfők fontosságáról, a magyar kreativitásról, de ezek csak üres szavak, nincs mögöttük épkézláb gondolat, tenni akarás és pénz. Nem szeretném, ha az a vád érne, hogy csak kritizálok, de nem javasolok semmit. Nos, tessék, itt vannak a javaslataim, amit a mindenkori (a mostani és jövőbeni) kormányoknak ajánlok. Döntsék el, hogy kell-e elitképzés (ha a válasz nem, akkor nem is kell elolvasni a többi javaslatot). Ha véletlenül igen lenne a válasz, akkor a javaslataim a következők: 1. Jelentősen emeljék meg az elitképzésre alkalmas egyetemek finanszírozását (4-5 minőségi egyetemnél nincs több az országban). 2. Különös figyelemmel legyenek a kutatás megfelelő finanszírozására, mert rangos kutatás nélkül nem egyetem az egyetem. 3. A tíz éve változatlan munkabérek is jelentős, nagyon jelentős emelésre szorulnak. Egy összehasonlítás: a zürichi Eidgenössische Technische Hochschule (ETH) egy docensének (associate professor) jövedelme közel tízszerese a magyar kollégájának. Még a bécsi műszaki egyetemen (Technische Universität Wien) is a nyolcszorosa, így akarunk versenyképes felsőoktatást? Furkósbottal felszerelt gyalogosokat küldünk harckocsizászlóaljak ellen? 4. Jelentősen csökkenteni kellene a kötelező óraszámot (pl. egyetemi tanár 4, docens: 6, adjunktus, tanársegéd: 8). 5. Ajánlatos volna megszüntetni külső intézmények gyámkodását a megmaradt egyetemek felett. Hadd döntsék el az egyetem professzorai, hogy kit emelnek be a professzori karba. 6. Elkerülhetetlen a 70 felsőoktatási intézmény számának csökkentése. 27 egyetemre egy ekkora országnak nincs szüksége. Nincs is annyi megfelelően magas szinten teljesítő oktató. Nem mellesleg, mit ér az a diploma, mit tud az a hallgató, akit egy látszólagos egyetem bocsát ki? 7. Tartsák szem előtt, hogy nem lehet megcélozni a világszínvonalat, sőt semmilyen elfogadható színvonalat, ha a jelenlegi helyzet tartósan fennmarad. 8. Tartsák szem előtt továbbá, hogy nem lehet erővel visszatartani azokat a tehetséges, boldogulni akaró fiatal embereket, akik tisztában vannak saját értékeikkel, és ennek megfelelő környezetben akarnak dolgozni. Nekünk, pontosabban önöknek, az ország vezetőinek kell megteremteni ezeket a feltételeket. 9. A jelenlegi helyzet megöli a társadalmi mobilitást. Szegény családból származó gyereknek már alig van esélye diplomát szerezni! Hiányoznak azok a formák, amelyek a mélyről jött embereknek csekélyke esélyt adnának a felemelkedésre, magas szintű képzettség megszerzésére. 10. Megkerülhetetlen a tandíj felvetése. Elvben tandíjpárti vagyok, de csak elvben. Tanárként úgy vélem, hogy jobban motiválná a diákokat a tandíj, mint az ingyenesség. Csakhogy egy olyan országban, ahol ennyi a szegény ember, ott tandíjat bevezetni csak abban az esetben szabadna, ha e mellé egy olyan támogatási, ösztönző rendszert is létrehoznánk, amely a szegény sorsú diákok megélhetését biztosítaná az egyetemi évek alatt. Ennek elmaradása teljesen reménytelenné tenné a társadalmi felemelkedést még a legkiválóbb képességű, de szegény diák számára is. A tandíj egyszerre oktatási, közgazdasági és szociológiai probléma. Megoldása ennek megfelelő komplexitást kíván. Lehet persze legyinteni, hogy már megint ugrál egy okostojás. Lehet, de már elment egy derékhad külföldre, és még hátra van a java. Ma már én is azt tanácsolom a tehetséges doktoranduszaimnak, hogy menj, mert itt nem fogsz megélni, nem fogsz tudni kutatni, elsüllyedsz az eszköztelenség, a perspektívátlanság mocsarában. Kedves döntéshozó politikusok! Kérem önöket, hogy tegyenek már végre valamit a magyar egyetemek védelmében. Klebelsberg Kunó egy elharmadolt országban képes volt ennél sokkal nagyobb feladat megoldására is. Hol van a mai Klebelsberg? (A szerző egyetemi docens) Fellép s lelép drMáriás munkáihoz Mifelénk a kortárs színház meghatározó része a közéletről szól, a közélet jobbára pedig a szó eredeti értelmében vett színház - bár néha tévéjátéknak látszik. A szereplők igazi kelet-közép-európai sztárok, rajongótáborokkal és ellendrukkerekkel, nyugati mintákkal. Profi fotómodellek, amennyiben tevékenységük döntő része a magazinok kedvében járó pózolás, ahogyan a futballistának készülő gyermekkel először azt taníttatják meg nálunk, hogyan kell szabályosan köpni, úgy a közszereplés első számú szabálya, hogy miként kell viselkedni a kamera előtt. drMáriás ezeket az emberhez rendelt szerepeket (vagy éppen a szerephez rendelt embereket) ábrázolja. Olyan politikusok és celebek tűnnek fel a színen, akik számunkra, a posztszocialista provinciák polgárai számára meghatározóak - csakhogy itt a modern képzőművészet általános érvényű nagy mestereinek perspektívájában látjuk őket. Kelet és Nyugat, Balkán és Európa találkozik ily módon drMáriás vásznain. Egyszerre megmosolyogtató és szomorú azt látni, igazi tragikomédia, ahogy a közélet egykori és mai reprezentánsai egy nagyszínpadnak nevezett hátsó próbateremben pózolnak. A stílus örök, a személyek kicserélhetőek, vélhetnénk (hiszen a szerepeket bárki eljátszhatja), de drMáriásnál a stílus is csak játék. Semmi sem az, aminek látszik: színház csupán. Ahogy tetszik. Gulyás Gábor drMáriás: Hagyó Miklós Picasso műtermében 2012. OKTÓBER 31. ÉLET ÉS# IRODALOM