Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)
2012-12-21 / 51-52. szám - György Péter: Kádár-kori giccsek Nagy-Magyarországért (20. oldal) - Szűts Miklós: Rajz (20. oldal)
GYÖRGY PÉTER: 2012 őszén a miniszterelnök Etyeken egy modern pálinkafőző-üzem mögötti rendezett, dombos tájra néző terepen kedélyeskedve avatta fel Melocco Miklós Isten, áldd meg a magyart című, életnagyságúnál is nagyobb szobrát. Szobrász és politikus szakmai kapcsolata nem új: több mint tíz éve, 2001. augusztus 15-én a Nagyboldogasszony-napi szentmisére Esztergomba szállított koronához kötődő, Koltay Gábor rendezte ünnepségek részeként a vár északi körbástyáján avatták fel a tizenkét méter magas, Szent István megkoronázása című alkotást, ugyancsak fehér süttői mészkőből. Az egykori állami ünnepségek és az igen költséges látványosságok helyett idén mindössze egy magántelek mélyén felállított műalkotást köszönthetett a miniszterelnök, aki érzékelhetően zavarban is volt. De ez a történet nem 2001-ben kezdődött el. Sokkal régebben. Az államszocializmus ideológiaipolitikai közterein, részben ugyanazokban az évtizedekben, eltérő esztétikai-politikai normák szerint alakított művek voltak láthatóak. Magam két típust különítenék el, tisztában lévén azzal, hogy számos más osztályozás is elképzelhető. Az egyik hagyományt a társadalmi utópiákat megjelenítő expresszív-szimbolikusnak, a másikat az individuális reprezentációt előtérbe helyező hiperrealista, költői pop-artnak nevezném. Az elsőhöz olyan, több nemzedékhez tartozó alkotókat sorolok, mint az 1975-ben elhunyt Kerényi Jenő, a rendszerváltást megélt Somogyi József, illetve a ma is alkotó Segesdi György. Kerényi 1948-as, Sátoraljaújhelyen felállított, Sassal viaskodó ifjú című szobra, azaz Partizán emlékműve, maradandó példája ennek a politikai-ideológiai feszültségeket a testkép dinamikus kíméletlenségében rögzítő álláspontnak. Hasonló szimptómákat mutatnak Somogyi József alkotásai is: az 1965 óta Hódmezővásárhelyen álló Szántó Kovács János-szobor minden bizonnyal emblematikus példája ennek a politikai testsémákat teremtő elkötelezett szobrászatnak, ahogyan az 1968-ban felállított szigetvári Zrínyi-emlékművön nemcsak a történelmi hős, de a ló maga is feszült résztvevője a nemzeti történelem nagy drámájának. Segesdi György 1971- ben a Jászai Mari téren felállított, ma a Szoborparkban látható Marx- Engels szobra a kiürült jelentés nélküli ideológiai alapító atyák újraértelmezésének, ’újraolvasásának’ kevéssé sikerült, de szándékaiban érthető kísérlete. Ezekben a szobrokban a heroizmus üres pátoszmintái nélkül a történelmi szerep tűnt fel. De tény, hogy ez politikai szobrászat volt, kérlelhetetlenül. A köztéri szobrok alanyai nemüktől, társadalmi szerepüktől, hírnevüktől függetlenül hangsúlyozottan társadalmi lények voltak, szerepeiket, munkájukat örökítették meg, bármiféle nosztalgia nélkül. Ezek a művek jóval bonyolultabbb esztétikai normák szerint születtek, mint a szocialista realizmus klasszikus, Godzilla-típusú szobrai, amelyeknél gyakran csak a méret számított. A hiperrealista pop-artot két, vitathatatlan tehetségű szobrász hozta divatba, s nem kis részben a fenti tendencia ellenében. Varga Imre és Melocco Miklós népszerűek és elismertek lettek, hosszú évekre magukhoz ragadták a korszerűség szellemét, sokaknak ők jelentették, jelenítették meg az ideológián túli, modern nyugatos világot. Varga Imre igazi teljesítménye az a radikális és leheletfinom elegancia volt, ahogyan a fenti hagyományról levált. 1964-es szegedi József Attila-szobra még pontosan illeszkedett az expresszív-szimbolikus politikai világhoz, viszont az 1971-es, s ma is helyén lévő újpesti Partizán-emlékmű már a pop-art közvetlenségét, egyediségét, esendőségét követte. Más lett a lépték, a modor, a pátoszminta, a falhoz lapuló magánember feszültsége inkább a filmvászonról ismerős, mintsem a politika és művészettörténetből. Az addig történelmi időket idéző, illetve teremtő köztéri szobrászat hirtelen megérkezett a kortárs jelenbe. Ez tagadhatatlan fordulatot jelentett, s minthogy Varga Imrének teljesen mindegy volt, hogy kit ábrázol a popart modorában, semmiféle ideológiai meggyőződése nem lévén gátlásai sem voltak, úgymond mindenki jól járt. Az MSZMP örülhetett, hogy nehézkes hősei eladhatóak a pop-ikonográfia és stílus modorában, Varga Imre pedig annyi emlékművé felnagyított hiperrealista kisplasztikát értékesített, amennyit tudott. Vargától eltérően Melocco Miklós köztéri szobrászként jóval nehezebben futott be, karrierje e tekintetben másképp alakult. 1976-ban Debrecenben felállított Ady-szobra, majd az 1977-ben, a Petőfi Irodalmi Múzeum megrendelésére készült gipsz Ady-oltári életműve egyik vitathatatlan teljesítménye, s ezek jól példázzák Melocco szemléletét. Szemben az expresszív ideológiai hagyománnyal őt a történelmi szereplő helyett az emberi dráma, a félreérthetetlen személyesség foglalkoztatta. Ugyanakkor ebben a szobrászatban az első pillanattól fogva jelen volt a barokk, még pontosabban Bernini szellemének felidézése. A nagy gesztusok, a bonyolult idézetek, a lázasan lobogó felületek, az ártatlanság és a romlottság érzéki megjelenítése addig mind ismeretlen volt a kortárs magyar szobrászatban, amely részben követte Kerényi, valamint Somogyi nyomát, részben reménytelenül próbált eligazodni az egyre bonyolultabb térképen. A rendszerváltás után radikálisan megváltozott a helyzet: a köztér baloldalinak nevezett ideológiai kontrollja részben megszűnt, részben - ha jó pár év késéssel is - a nemzeti mítoszok kerültek előtérbe. Mára a történelmi Nagy-Magyarország szimbolikus restitúciója vált döntő politikai-esztétikai kérdéssé. Az új helyzetben Varga számára már nem igazán volt hely: a jobboldali ideológiai rezsimben mégis kínosak lettek a világháborús repülőtiszt múltját szívesen emlegető szobrász egykori Kádár-, Lenin-, Kun Béla-szobrai. Művei részben a Szoborparknak becézett művészettörténeti büntetőtelepre kerültek, részben Siófok főterét ékesítik, élénk példájaként annak, hogy milyen kínos látvány is egy szobrászati nosztalgiaműsor. Ellenben Melocco teljes mértékben megfelelt annak, amit az új rendszer elvárt: jól példázza az antikommunistát, szobrászata közérthető, s ő aztán magától értetődő könnyedséggel vette át a neobarokk modorát. A kihívó személyesség helyén a kivételes képességekkel rendelkező szobrász manírjai találhatók. Immáron nem a kortársként látott és értett Ady, Derkovits, József Attila, Radnóti vizionárius megjelenítése a feladat, sokkal inkább a szent magyar történelem szellemének, a jobboldali Nagymagyarország dicsőséges kultúrfölényének hirdetése vált az alkotások visszatérő motívumává. Amilyen gőgös fölénnyel és eleganciával tartotta távol magát Melocco a Kádár-kori átlagművészettől, olyan ellenállhatatlanul sodródott bele az új szerepbe: a nagyság és a tekintély igézetébe. A neobarokk pompa immáron nem az Adyinterpretáció kérdése, helyette a ma is létező történelmi nagyság bizonyításának, vizuális illusztrálásának lehetünk sorozatban tanúi. A székesfehérvári Mátyás király-emlékmű (1990), a szegedi 1956-os emlékmű (1997), az Antall József-síremlék (1999), a veszprémi Brusznyai Árpád-emlékmű (2008), a páneurópai piknik emlékének szentelt Áttörés című kompozíció (2009) említhető e tekintetben. Különösen kínos a Brusznyai-emlékmű, amelyen a gyalázatos módon kivégzett tanárember madárként borul a városra, a hazára. (Amúgy ez volt az az alkotás, amelynek esetében Melocco cenzúrázta Radnóti Miklóst, s a csecsszopót csecsemőre cserélte, míg aztán ez a szöveg egészében eltűnt.) Mindenesetre ezen a szobron különös erővel jelenik meg mindaz, amelynek Esztergomban is tanúi lehetünk: a didaktikus és illusztratív, drámai gesztusokat alkalmazó szobrászatnak, amelynek legitimitását a nagy nemzeti elbeszélés igénye garantálja, ha garantálhatja. Sok dolog történhetett egyszerre, ami ide vezetett, s kettőt feltétlen érdemes kiemelnünk. Az egyik az, hogy Melocco egyszerűen figyelmen kívül hagyta a kontextusváltozást: annak az expresszív-szimbolikus hagyománynak az eltűnését, amelynek ellenében egykor dolgozott. Mindezt ráadásul, sokkal, ideológiai kérdésnek is tekintette: a munkái egykor azt a politikai-esztétikai teret bontották meg, mellyel neki valóban nem volt sok dolga. Csakhogy ez a tér régen nincs többé, s ez önmagában véve is módosítja popart hiperrealizmusának jelentését. Ami egykor úgymond protest volt, abból egyszerűen és gyorsan középszerű giccs lett. A történeti nagyság eszméjének szoborrá fordítása: a giccs veszélyével fenyeget. S ugyanakkor az eredeti arányok, léptékek megváltoztak, új műveiben már nem a Bernini-lobogó drapéria-idézetei tűnnek fel, hanem a neobarokk tekintélymánia-pózai. Ez határozta meg az esztergomi Szent Istvánszobrot is. Aztán még ez is tönkrement. A kormány szimbolikus térpolitikája mára egyszerűen kapkodásból áll. Az ugyancsak a miniszterelnök által felavatott ópusztaszeri Turul szobor, Mail Péter alkotása, mintha a pop-art hiperrealizmus karikatúrája lenne. (Mail Péter a Vereckei-hágón álló Millecentenáriumi emlékműve miatt kerülhetett képbe, s amennyire azt fotográfiák alapján megítélhetem, az bizony sokkal nagyvonalúbb munka.) Majd végül a pénz is elfogyott, s így került Melocco Miklós és műve a miniszterelnök társaságában egy pálinkafőzde hátsó udvarára. Akármim is: a virtuális történelmi Magyarország szellemének feltámasztásával foglalkozó kormány nem pusztán a művészetelmélet szempontjából teremtett példátlan helyzetet saját maga és mindannyiunk számára és kárára. Az új Alaptörvénnyel kapcsolatos ünnepségekre Kerényi Imre miniszterelnöki megbízottként az elmúlt 150 évet reprezentáló képsorozatot rendelt, s kapott is tétova giccseket, művészettörténeten kívüli zagyvaságokat. Az egykor a Kádár-rendszerben sikeres, de inkább a hatásvadászatban, mint az elmélyült elemzőképességben jeleskedő rendező, a Nagy-Magyarország-mánia híve, érzékelhetően nem sokat tud a művészettörténetről, muzeológiáról. Talán ezért bizonyult alkalmasnak arra, hogy egy, bármiféle szakmai minimumot nélkülöző, s így aztán éppoly szégyenteljes, mint amilyen nevetséges kiállítást hozzon össze a Nemzeti Galériában, majd nekilátott egy Nemzeti Könyvtár névre keresztelt könyvsorozat megtervezésének és kivitelezésének, amelyben nemzeti érték lehet a zsidók fiziognómiájától, rasszjegyeitől undorodó, tehát szó szerint fajgyűlölő Tormay Cécile éppúgy, mint egy kiváló szerző, P. Ábrahám Emőd csudaszarvas című gyermekmeséivel. S aztán hivatalos nagysággá lett Fekete György, aki a Magyar Művészeti Akadémia elnökeként első nyilatkozatai egyikében Konrád György magyarságán talált elgondolkozni. Fekete György ízléséről mindösssze annyit, hogy Befelé tágasabb című kötete címlapján egy őt ábrázoló, távolról, de felismerhetően Mátyás királyra emlékeztető érme látható. A virtuális Nagy-Magyarország kísértetét - amúgy reménytelenül - olyan alkotók idézik fel, akik a kulturális térképen utoljára a Kádárrendszerben ismerték ki magukat, ott lettek sikeresek, és ott voltak boldogok, s most az onnan átmentett szűkös szellemi javaikkal indulnak neki, hogy visszavezessék a kortárs magyar művészetet egy olyan múltba, amelyben ők sem éltek soha, amelyről mindig álmodtak, mert készséggel elhiszem, hogy ők mind szalonkommunisták voltak, kényszerszocialisták, mindannyian. (Melocco Miklós nyilvánvalóan kivétel.) Csakhogy a nemzeti kultúra formálása nem pusztán politikai tisztesség kérdése. Nem dolgom, nem tisztem, hogy bárkit ily dolgokban-kioktassak. A probléma az, hogy miként működik s működhet-e ma egy olyan esztétikai tapasztalat, művészetfogalom, kulturális tőke, amelyet a Kádár-rendszer viszonyai között próbáltak ki, s amely túl soványka, igen kevés ahhoz, hogy az a nemzetállamok kora után megteremtendő kortárs és nemzeti kultúra létrehozásához érvényes lehessen a globalizáció világában. S ez az igazi baj. Nem az a kérdés, hogy a miniszterelnök miként érzi magát Melocco Miklós képeskönyv-illusztrációvá egyszerűsödött szobra előtt. Az igazi kérdés az, hogy mindez mit tesz lehetetlenné. Mit fed el. Mit nem enged meg. Amikor a kortárs politikai elit (akárki legyen hatalmon) nincs többé azoknak az eszközöknek a tudatában és birtokában, amelyekkel egykoron a nemzeti kultúrákat lérehozták, illetve fenntarthatták, akkor mindaz, amit tesznek, infantilis nosztalgia. Holott ma aztán tényleg nem a Beszterce ostroma című Mikszáth-regény öntudatlan újrajátszására, hanem inkább az újraolvasására lenne igen nagy szükség. A nemzeti kultúrát egykoron a nyomda, aztán - sajátos módon - a rádió és (a szocializmus alatt) még a televízió is fenntarthatta, csakhogy ezek az eszközök naponta vesztenek hatásukból. Ugyan milyen válaszokat adhatunk a globális technokultúra kontextusában, ha hiszünk abban, amit mindközönségesen magyar kultúrának hívunk? De ahelyett, hogy dolgozhatnánk, naponta küzdünk a kísértetekkel, a Nemzeti Könyvtárral és a magyar történelmi kiállítással, az etyeki gicccsel és azzal, hogy a Magyar Művészeti Akadémia tagjainak többsége számára az elnök nyilván szégyellt és vállalhatatlan. Mindez azért olyan ijesztő, mert nevetséges. Mert anynyi progresszió van ezekben a művekben és ideákban, mint egykor Szabolcska Mihályban, akit ma már csak Karinthy Frigyestől ismernek az újabb nemzedékek. Itt tartunk az év végén. Kádár-kori giccsek Nagy-Magyarországért Szüts Miklós munkája A világ legszebb ékszerei! Tradicionális indiai, afgán, nepáli és laoszi ezüst ékszerek GALÉRIA Bp., II. Frankel Leó út 12., egy térben a cocroldllay Burmai Tárgyak Boltjával. Nyitva: 11-20 óráig, hétvégén: 11-17 óráig facebook: Orbis Pictus Ékszergaléria www.mandalay.hu ÉLET ÉS|«■ IRODALOM■ 20 2012. DECEMBER 21.