Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)

2012-12-21 / 51-52. szám - György Péter: Kádár-kori giccsek Nagy-Magyarországért (20. oldal) - Szűts Miklós: Rajz (20. oldal)

GYÖRGY PÉTER:­ ­ 2012 őszén a miniszterelnök Etye­­ken egy modern pálinkafőző-üzem mögötti rendezett, dombos tájra néző terepen kedélyeskedve avatta fel Me­­locco Miklós Isten, áldd meg a magyart című, életnagyságúnál is nagyobb szobrát. Szobrász és politikus szak­mai kapcsolata nem új: több mint tíz éve, 2001. augusztus 15-én a Nagy­­boldogasszony-napi szentmisére Esz­tergomba szállított koronához kötő­dő, Koltay Gábor rendezte ünnep­ségek részeként a vár északi körbás­tyáján avatták fel a tizenkét méter magas, Szent István megkoronázása című alkotást, ugyancsak fehér süttői mész­kőből. Az egykori állami ünnepsé­gek és az igen költséges látványossá­gok helyett idén mindössze egy ma­gántelek mélyén felállított műalko­tást köszönthetett a miniszterelnök, aki érzékelhetően zavarban is volt. De ez a történet nem 2001-ben kez­dődött el. Sokkal régebben. Az államszocializmus ideológiai­politikai közterein, részben ugyan­azokban az évtizedekben, eltérő esz­tétikai-politikai normák szerint ala­kított művek voltak láthatóak. Ma­gam két típust különítenék el, tisz­tában lévén azzal, hogy számos más osztályozás is elképzelhető. Az egyik hagyományt a társadalmi utópiákat megjelenítő expresszív-szimbolikus­­nak, a másikat az individuális rep­rezentációt előtérbe helyező hiper­­realista, költői pop-artnak nevez­ném. Az elsőhöz olyan, több nem­zedékhez tartozó alkotókat sorolok, mint az 1975-ben elhunyt Kerényi Jenő, a rendszerváltást megélt So­­mogyi József, illetve a ma is alkotó Segesdi György. Kerényi 1948-as, Sátoraljaújhelyen felállított, Sassal viaskodó ifjú című szobra, azaz Parti­zán emlékműve, maradandó példája en­nek a politikai-ideológiai feszültsé­geket a testkép dinamikus kímélet­lenségében rögzítő álláspontnak. Hasonló szimptómákat mutatnak Somogyi József alkotásai is: az 1965 óta Hódmezővásárhelyen álló Szán­tó Kovács János-szobor minden bi­zonnyal emblematikus példája en­nek a politikai testsémákat teremtő elkötelezett szobrászatnak, ahogyan az 1968-ban felállított szigetvári Zrí­nyi-emlékművön nemcsak a történel­mi hős, de a ló maga is feszült részt­vevője a nemzeti történelem nagy drámájának. Segesdi György 1971- ben a Jászai Mari téren felállított, ma a Szoborparkban látható Marx- Engels szobra a kiürült jelentés nél­küli ideológiai alapító atyák újraér­telmezésének, ’újraolvasásának’ ke­véssé sikerült, de szándékaiban ért­hető kísérlete. Ezekben a szobrok­ban a heroizmus üres pátoszmintái nélkül a történelmi szerep tűnt fel. De tény, hogy ez politikai szobrá­szat volt, kérlelhetetlenül. A közté­ri szobrok alanyai nemüktől, társa­dalmi szerepüktől, hírnevüktől füg­getlenül hangsúlyozottan társadal­mi lények voltak, szerepeiket, mun­kájukat örökítették meg, bármiféle nosztalgia nélkül. Ezek a művek jó­val bonyolultabbb esztétikai nor­mák szerint születtek, mint a szocia­lista realizmus klasszikus, Godzil­­la-típusú szobrai, amelyeknél gyak­ran csak a méret számított. A hiperrealista pop-artot két, vi­tathatatlan tehetségű szobrász hoz­ta divatba, s nem kis részben a fenti tendencia ellenében. Varga Imre és Melocco Miklós népszerűek és elis­mertek lettek, hosszú évekre maguk­hoz ragadták a korszerűség szelle­mét, sokaknak ők jelentették, jelení­tették meg az ideológián túli, mo­dern nyugatos világot. Varga Imre igazi teljesítménye az a radikális és leheletfinom elegancia volt, ahogyan a fenti hagyományról levált. 1964-es szegedi József Attila-szobra még pon­tosan illeszkedett az expresszív-szim­bolikus politikai világhoz, viszont az 1971-es, s ma is helyén lévő újpesti Partizán-emlékmű már a pop-art köz­vetlenségét, egyediségét, esendősé­­gét követte. Más lett a lépték, a mo­dor, a pátoszminta, a falhoz lapuló magánember feszültsége inkább a filmvászonról ismerős, mintsem a po­litika és művészettörténetből. Az ad­dig történelmi időket idéző, illetve teremtő köztéri szobrászat hirtelen megérkezett a kortárs jelenbe. Ez ta­gadhatatlan fordulatot jelentett, s minthogy Varga Imrének teljesen mindegy volt, hogy kit ábrázol a pop­art modorában, semmiféle ideológi­ai meggyőződése nem lévén gátlásai sem voltak, úgymond mindenki jól járt. Az MSZMP örülhetett, hogy nehézkes hősei eladhatóak a pop-iko­nográfia és stílus modorában, Varga Imre pedig annyi emlékművé felna­gyított hiperrealista kisplasztikát ér­tékesített, amennyit tudott. Vargától eltérően Melocco Mik­lós köztéri szobrászként jóval nehe­zebben futott be, karrierje e tekin­tetben másképp alakult. 1976-ban Debrecenben felállított Ady-szob­­ra, majd az 1977-ben, a Petőfi Iro­dalmi Múzeum megrendelésére ké­szült gipsz Ady-oltári életműve egyik vitathatatlan teljesítménye, s ezek jól példázzák Melocco szemléletét. Szemben az expresszív ideológiai hagyománnyal őt a történelmi sze­replő helyett az emberi dráma, a fél­reérthetetlen személyesség foglal­koztatta. Ugyanakkor ebben a szob­rászatban az első pillanattól fogva jelen volt a barokk, még pontosab­ban Bernini szellemének felidézése. A nagy gesztusok, a bonyolult idé­zetek, a lázasan lobogó felületek, az ártatlanság és a romlottság érzéki megjelenítése addig mind ismeret­len volt a kortárs magyar szobrászat­ban, amely részben követte Kerényi, valamint Somogyi nyomát, részben reménytelenül próbált eligazodni az egyre bonyolultabb térképen. A rendszerváltás után radikálisan megváltozott a helyzet: a köztér bal­oldalinak nevezett ideológiai kont­rollja részben megszűnt, részben - ha jó pár év késéssel is - a nemze­ti mítoszok kerültek előtérbe. Mára a történelmi Nagy-Magyarország szimbolikus restitúciója vált döntő politikai-esztétikai kérdéssé. Az új helyzetben Varga számára már nem igazán volt hely: a jobboldali ideo­lógiai rezsimben mégis kínosak let­tek a világháborús repülőtiszt múlt­ját szívesen emlegető szobrász egy­kori Kádár-, Lenin-, Kun Béla-szob­­rai. Művei részben a Szoborpark­nak becézett művészettörténeti bün­tetőtelepre kerültek, részben Siófok főterét ékesítik, élénk példájaként annak, hogy milyen kínos látvány is egy szobrászati nosztalgiaműsor. El­lenben Melocco teljes mértékben megfelelt annak, amit az új rendszer elvárt: jól példázza az antikommu­­nistát, szobrászata közérthető, s ő aztán magától értetődő könnyed­séggel vette át a neobarokk modo­rát. A kihívó személyesség helyén a kivételes képességekkel rendelkező szobrász manírjai találhatók. Immá­ron nem a kortársként látott és ér­tett Ady, Derkovits, József Attila, Radnóti vizionárius megjelenítése a feladat, sokkal inkább a szent ma­gyar történelem szellemének, a jobb­oldali Nagymagyarország dicsősé­ges kultúrfölényének hirdetése vált az alkotások visszatérő motívumá­vá. Amilyen gőgös fölénnyel és ele­ganciával tartotta távol magát Me­locco a Kádár-kori átlagművészet­től, olyan ellenállhatatlanul sodró­dott bele az új szerepbe: a nagyság és a tekintély igézetébe. A neoba­rokk pompa immáron nem az Ady­­interpretáció kérdése, helyette a ma is létező történelmi nagyság bizo­nyításának, vizuális illusztrálásának lehetünk sorozatban tanúi. A szé­kesfehérvári Mátyás király-emlékmű (1990), a szegedi 1956-os emlékmű (1997), az Antall József-síremlék (1999), a veszprémi Brusznyai Árpád-emlékmű (2008), a páneurópai piknik emlé­kének szentelt Áttörés című kompo­zíció (2009) említhető e tekintetben. Különösen kínos a Brusznyai-emlék­­mű, amelyen a gyalázatos módon ki­végzett tanárember madárként bo­rul a városra, a hazára. (Amúgy ez volt az az alkotás, amelynek eseté­ben Melocco cenzúrázta Radnóti Miklóst, s a csecsszopót csecsemő­re cserélte, míg aztán ez a szöveg egészében eltűnt.) Mindenesetre ezen a szobron különös erővel jele­nik meg mindaz, amelynek Eszter­gomban is tanúi lehetünk: a didak­tikus és illusztratív, drámai gesztu­sokat alkalmazó szobrászatnak, amelynek legitimitását a nagy nem­zeti elbeszélés igénye garantálja, ha garantálhatja. Sok dolog történhetett egyszerre, ami ide vezetett, s kettőt feltétlen ér­demes kiemelnünk. Az egyik az, hogy Melocco egyszerűen figyel­men kívül hagyta a kontextusválto­zást: annak az expresszív-szimboli­­kus hagyománynak az eltűnését, amelynek ellenében egykor dolgo­zott. Mindezt ráadásul, s­okkal, ideo­lógiai kérdésnek is tekintette: a mun­kái egykor azt a politikai-esztétikai teret bontották meg, mellyel neki valóban nem volt sok dolga. Csak­hogy ez a tér régen nincs többé, s ez önmagában véve is módosítja pop­art hiperrealizmusának jelentését. Ami egykor úgymond protest volt, abból egyszerűen és gyorsan közép­szerű giccs lett. A történeti nagyság eszméjének szoborrá fordítása: a giccs veszélyével fenyeget. S ugyan­akkor az eredeti arányok, léptékek megváltoztak, új műveiben már nem a Bernini-lobogó drapéria-idézetei tűnnek fel, hanem a neobarokk te­­kintélymánia-pózai. Ez határozta meg az esztergomi Szent István­­szobrot is. Aztán még ez is tönkrement. A kormány szimbolikus térpolitikája mára egyszerűen kapkodásból áll. Az ugyancsak a miniszterelnök ál­tal felavatott ópusztaszeri Turul szo­bor, Mail Péter alkotása, mintha a pop-art hiperrealizmus karikatúrá­ja lenne. (Mail Péter a Vereckei-há­­gón álló Millecentenáriumi emlékműve miatt kerülhetett képbe, s amennyi­re azt fotográfiák alapján megítél­hetem, az bizony sokkal nagyvona­lúbb munka.) Majd végül a pénz is elfogyott, s így került Melocco Miklós és műve a miniszterelnök társaságában egy pálinkafőzde hátsó udvarára. Akár­mim is: a virtuális történelmi Ma­gyarország szellemének feltámasz­tásával foglalkozó kormány nem pusztán a művészetelmélet szem­pontjából teremtett példátlan hely­zetet saját maga és mindannyiunk számára és kárára. Az új Alaptör­vénnyel kapcsolatos ünnepségekre Kerényi Imre miniszterelnöki meg­bízottként az elmúlt 150 évet repre­zentáló képsorozatot rendelt, s ka­pott is tétova giccseket, művészet­­történeten kívüli zagyvaságokat. Az egykor a Kádár-rendszerben sike­res, de inkább a hatásvadászatban, mint az elmélyült elemzőképesség­ben jeleskedő rendező, a Nagy-Ma­­gyarország-mánia híve, érzékelhe­tően nem sokat tud a művészettör­ténetről, muzeológiáról. Talán ezért bizonyult alkalmasnak arra, hogy egy, bármiféle szakmai minimumot nélkülöző, s így aztán éppoly szé­gyenteljes, mint amilyen nevetséges kiállítást hozzon össze a Nemzeti Galériában, majd nekilátott egy Nemzeti Könyvtár névre keresztelt könyvsorozat megtervezésének és kivitelezésének, amelyben nemzeti érték lehet a zsidók fiziognómiájától, rasszjegyeitől undorodó, tehát szó szerint fajgyűlölő Tormay Cécile épp­úgy, mint egy kiváló szerző, P. Áb­­rahám Em­őd csudaszarvas című gyer­mekmeséivel. S aztán hivatalos nagysággá lett Fekete György, aki a Magyar Művé­szeti Akadémia elnökeként első nyi­latkozatai egyikében Konrád György magyarságán talált elgondolkozni. Fekete György ízléséről mindösssze annyit, hogy Befelé tágasabb című kö­tete címlapján egy őt ábrázoló, távol­ról, de felismerhetően Mátyás király­ra emlékeztető érme látható. A virtuális Nagy-Magyarország kísértetét - amúgy reménytelenül - olyan alkotók idézik fel, akik a kul­turális térképen utoljára a Kádár­rendszerben ismerték ki magukat, ott lettek sikeresek, és ott voltak bol­dogok, s most az onnan átmentett szűkös szellemi javaikkal indulnak neki, hogy visszavezessék a kortárs magyar művészetet egy olyan múlt­ba, amelyben ők sem éltek soha, amelyről mindig álmodtak, mert készséggel elhiszem, hogy ők mind szalonkommunisták voltak, kény­szerszocialisták, mindannyian. (Me­locco Miklós nyilvánvalóan kivétel.) Csakhogy a nemzeti kultúra formá­lása nem pusztán politikai tisztes­ség kérdése. Nem dolgom, nem tisz­tem, hogy bárkit ily dolgokban-­ki­oktassak. A probléma az, hogy mi­ként működik s működhet-e ma egy olyan esztétikai tapasztalat, művé­szetfogalom, kulturális tőke, ame­lyet a Kádár-rendszer viszonyai kö­zött próbáltak ki, s amely túl sovány­ka, igen kevés ahhoz, hogy az a nem­zetállamok kora után megteremten­dő kortárs és nemzeti kultúra létre­hozásához érvényes lehessen a glo­balizáció világában. S ez az igazi baj. Nem az a kérdés, hogy a minisz­terelnök miként érzi magát Meloc­co Miklós képeskönyv-illusztráció­vá egyszerűsödött szobra előtt. Az igazi kérdés az, hogy mindez mit tesz lehetetlenné. Mit fed el. Mit nem enged meg. Amikor a kortárs politikai elit (akárki legyen hatal­mon) nincs többé azoknak az esz­közöknek a tudatában és birtoká­ban, amelyekkel egykoron a nemze­ti kultúrákat lérehozták, illetve fenn­tarthatták, akkor mindaz, amit tesz­nek, infantilis nosztalgia. Holott ma aztán tényleg nem a Beszterce ostroma című Mikszáth-regény öntudatlan újrajátszására, hanem in­kább az újraolvasására lenne igen nagy szükség. A nemzeti kultúrát egykoron a nyomda, aztán - sajátos módon - a rádió és (a szocializmus alatt) még a televízió is fenntarthat­ta, csakhogy ezek az eszközök na­ponta vesztenek hatásukból. Ugyan milyen válaszokat adhatunk a globá­lis technokultúra kontextusában, ha hiszünk abban, amit mindközönsé­­gesen magyar kultúrának hívunk? De ahelyett, hogy dolgozhatnánk, naponta küzdünk a kísértetekkel, a Nemzeti Könyvtárral és a magyar történelmi kiállítással, az etyeki gicc­­csel és azzal, hogy a Magyar Művé­szeti Akadémia tagjainak többsége számára az elnök nyilván szégyellt és vállalhatatlan. Mindez azért olyan ijesztő, mert nevetséges. Mert any­­nyi progresszió van ezekben a mű­vekben és ideákban, mint egykor Szabolcska Mihályban, akit ma már csak Karinthy Frigyestől ismernek az újabb nemzedékek. Itt tartunk az év végén. Kádár-kori giccsek Nagy-Magyarországért Szüts Miklós munkája A világ legszebb ékszerei! Tradicionális indiai, afgán, nepáli és laoszi ezüst ékszerek GALÉRIA Bp., II. Frankel Leó út 12., egy térben a cocroldllay Burmai Tárgyak Boltjával. Nyitva: 11-20 óráig, hétvégén: 11-17 óráig facebook: Orbis Pictus Ékszergaléria www.mandalay.hu ÉLET ÉS|«■ IRODALOM■ 20 2012. DECEMBER 21.

Next