Élet és Irodalom, 2013. január-június (57. évfolyam, 1-26. szám)
2013-03-22 / 12. szám - Szilágyi Ákos: Hideg évek - A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban • Feuilleton (13. oldal)
2013. MÁRCIUS 22. ég ma is sok magyar család őrzi azokat a megsárgult tábori levelezőlapokat, melyeken a második világháború alatt a megszállt szovjet területekről magyar honvédek és munkaszolgálatosok adtak életjelet magukról az otthoniaknak pár sor kíséretében. Ezeken a tábori lapokon felül, a bal sarokban a magyar háborús propaganda következő épületes jelmondata áll: „Magyar élet ára/ a szovjet halála.” A korabeli szóhasználatban a „szovjet” nem jelző, hanem főnév volt, s mint ilyen, a Szovjetunió, e „nem létezőnek” tekintett ország gúnyneve. A valóságban azonban „a szovjet halála” korántsem csupán a szovjet rendszer megsemmisítését, hanem a szovjet lakosság - legalábbis a „fajilag” alacsonyabb rendűnek minősített lakosság, mindenekelőtt a zsidók, a beloruszok, oroszok - megsemmisítését, az auschwitzi halálgyár hóhéripari szaknyelvén: „élettelenítését”, „életelvonásban részesítését” (Lebensentziekung) jelentette. A Szovjetunió ellen folytatott totális megsemmisítő háború ugyanis kezdettől fogva nem egyszerűen a jól ismert ideológiai, politikai, nagyhatalmi célok érdekében, katonai erővel végrehajtott intervenciót, politikai rendszerdöntést, területvagy erőforrásszerzést, hanem egészen új, rasszista célok érdekében indított és végrehajtott népirtást és gyarmatosítást jelentett. Sajnálatos módon ebbenés nem egy másik, ennél, hogy úgy mondjam: katonásaib) háborúban vett részt és állt helyt a 2. magyar hadsereg is. A Szovjetunió megszállt területein programszerűen végrehajtott náci népirtásnak 1941 és 1944 között a jelenleg rendelkezésünkre álló adatok szerint 7,4 millió békés civil esett áldozatául - nők, férfiak, gyermekek, csecsemők, aggastyánok, egész falvak és egész családok. Köztük 2,4 millió zsidó, 2,2 millió (azaz minden negyedik) belorusz. A népirtás tényén mit sem változtat, hogy a tömeggyilkosságokat nem gázkamrával (Entwesungskammer), hanem a tömeges agyonlövetés kezdetleges módszerével hajtották végre. A Wehrmacht által elfoglalt területekre elsőként benyomuló halálosztagok, az SS irányítása alatt álló, félkatonai Einsatzgruppék a zsidó lakosság (illetve még a cigányok, a fogságba esett politikai tisztek) azonnali megsemmisítésére „szakosodtak”, és tömeggyilkosságaik áldozatainak száma megközelítőleg másfél millió. Közel hatmillió tehát azon civilek száma, akiket a tengelyhatalmak hadseregeinek megszálló alakulatai, különleges osztagai, rendfenntartó egységei közreműködésével gyilkoltak meg. De a 7,4 millió közvetlenül megölt civil lakos mellett azok is a genocídium áldozatainak tekintendők, akik az éhségtől, a járványoktól, a kényszermunkától, az elemi orvosi ellátás hiányától haltak meg (mintegy 4 millió ember), továbbá az az 5,5 millió ember, akiket kényszermunkára hurcoltak Németországba, és akiknek közel fele pusztult el ott az embertelen bánásmód miatt; végül, de nem utolsósorban a megszállt területeken létesített haláltáborokban elpusztult szovjet hadifoglyok (5,75 millió szovjet hadifogolyból 1941 és 1945 között 3,3 millió hadifogoly halt meg az embertelen bánásmód és a kivégzések következtében). Innen nézve a magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban című, 1941-1947 közötti publikálatlan levéltári dokumentumokat tartalmazó forráskiadvány (L’Harmattan, 2013.) nemcsak azért formálhat igényt a magyar olvasó különös érdeklődésére, mert megmutatja, hogy „a szovjet halála” hány és hány fegyvertelen szovjet civil - felnőtt és gyerek, férfi és nő, öreg és fiatal - erőszakos halálát, az esetek többségében szörnyű és gyötrelmes kínhalálát jelentette a valóságban, hogy tehát miféle háború folyt a náci Németország és szövetségesei által „nem-létező országnak” nyilvánított Szovjetunió és eléggé el nem ítélhető módon létező polgárai ellen, hanem mindenekelőtt azért, mert először enged alaposabb betekintést az 1941-1944 között, közel három éven át a Magyar Megszálló Csoport Parancsnoksága alatt működő rendfenntartó és rendőri büntető, illetve megtorló feladatokat ellátó magyar gyalogdandárok, ezen belül elsősorban a Keleti Csoport tisztjei és közkatonái által a megszállt szovjet területen - részben saját hatáskörben, részben a német csapatokkal karöltve - elkövetett háborús bűncselekmények tömkelegébe és a hétköznapi népirtás infernalitásába. „A bűntett annál nagyobb - írja Arisztotelész Retorikájában -, minél bestiálisabb, és ha előre megfontolt szándékból követik el; és ha a hallgatóságot inkább borzalommal, mint szánalommal tölti el.” Nos, mindazokra a bűnökre - háborús bűnökre, különösképpen pedig a népirtás új bűnfajtájára -, amelyek e forráskiadvány tanúvallomásaiban feltárulnak az olvasó előtt, mindhárom meghatározás érvényes: bestiálisak, megfontolt szándékkal követték el őket, és az olvasókat inkább borzalommal, mint szánalommal töltik el. Ennyiben a történelmi fenségesnek - vagyis az elborzasztónak, a rettenetesnek, a minden emberi mértéken túlinak, a józan észszel és ép erkölcsi érzékkel felfoghatatlannak a tartományába tartoznak, abban az értelemben, ahogyan a fenséges esztétikai fogalmát Edmund Burke-től átvéve Hayden White alkalmazta a történelemnek azokra az iszonytató eseményeire és irracionális képződményeire, amelyek az utópikus vagy látomásos politika programjának valóra váltásából erednek, és amelyek embertelenségük okán iszonyt és undort keltenek, egész emberi mivoltában megrendítik, valósággal megsemmisítik a látvány elől felszínes okoskodással vagy cinikus magyarázkodásokkal kitérni nem képes és nem is kívánó szemlélet. A fogalmi megértés, a történés mélyére hatoló magyarázat és a morális elmarasztalás elégtelennek bizonyul és a mértéktelennel való szembesülés a megrendülés és a borzadály esztétikai hatását váltja ki bennünk. Nem könnyű sem emberként, sem magyarként a borzalmaknak abba a mélységes szakadékába belepillantani, amelyben ezúttal nem a 2. magyar hadsereg katonai összecsapásokban elesett honvédeinek és megfagyott, halálra gyötört, agyonvert munkaszolgálatosainak holttesteit pillantjuk meg, hanem azoknak az agyonlőtt, elevenen eltemetett vagy elevenen elégetett, felkoncolt oroszoknak, beloruszoknak, zsidóknak, ukránoknak a hekatombáit, akik a partizánok elleni harcot a túszként kezelt békés civil lakosság tömeges kivégzésével, egész falvak teljes kifosztásával és fölégetésével folytató - megszálló magyar alakulatok megtorló akcióiban pusztultak el. Úgy kell elképzelnünk ezt a tanúságtevők kórusának szólamaiból kibontakozó infernális tébolyt, mintha az „újvidéki vérfürdő” a megszállt szovjet területeken az occupatio bellica normális, hétköznapi üzemmenetét jelentette volna, a szomorúan elhíresült „hideg napok” pedig hosszú hideg évek mindennapjait. Ami az újvidéki razzia napjaiban megvalósult, hogy magyar csendőrök és honvédek több ezer ártatlan helyi lakost (zömében szerbeket, de mintegy hétszáz zsidót, ezenkívül 729 nőt és 147 gyermeket is a jeges Dunába lőttek vagy a nyílt utcán kivégeztek), a megszállt szovjet területeken szabály és norma lett. A megszálló csapatokat atrocitásokra följogosító, sőt, ezekre sarkalló hírhedt 10. számú direktívát ugyanaz a Szombathelyi Ferenc vezérezredes - vezérkari főnök jegyezte, aki a lakossággal szemben elkövetett újvidéki atrocitásokat megpróbálta leállítatni (sikertelenül), utóbb pedig, hogy a vérfürdőnek híre ment - a politikai közvélemény nyomására is, eljárást indított a felelősök ellen. A 10. számú direktíva ezzel szemben az atrocitásokra nemcsak menlevelet ad, de felhatalmazást is. A 16-os számú mellékletében például ez olvasható: „A zsidók maradéktalan kiirtása elsőrendű érdek.” És: „Zsidó a 2. hadsereg működési területén nem maradhat. Azokat a községbe, városba való beérkezés (bevonulás) után azonnal össze kell gyűjteni, és azonnal át kell adni őket a legközelebbi német csendőrparancsnokságnak.” (Ez ténylegesen azonnali kivégzésre való átadásukat jelentette.) Hogy ez milyen mértékű konkrét részvételt jelentett a szovjet zsidóság fizikai megsemmisítésében, csak sejthető az olyan dokumentumokból, mint az a jelzés nélküli távirat, amelyet 1941. december 10-én, 9 órakor indítottak: „32/11 zászlóaljparancsnokságnak, Bahmacs. Jelentem, hogy Marosim községet folyó hó 8-9-én átvizsgáltattam. 25 zsidót kivégeztettem. 4 partizán, mely a falu lakosa, már nyolcadik hete ismeretlen helyre menekült. A falu környékén levő tanyákat is átnézettem, különösebb eredmény nélkül. Berencsváry hadnagy 23/5 századparancsnok.” A „partizánvadászat” ürügyén űzött népirtás egyes helyeken tömeges méreteket öltött. Például Ukrajna csernyigovi területén hozzávetőleg 103 ezer békés polgári lakost és több mint 24 ezer hadifoglyot öltek meg a német és magyar megszálló egységek. A dokumentumgyűjtemény, mely az 1943 és 1945 között a felszabadított szovjet területeken a Rendkívüli Állami Bizottság által közvetlenül az eseményeket követően felvett mintegy 54 ezer jegyzőkönyv és 250 ezer tanúvallomás magyar vonatkozású anyagából ad be válogatást, a második világháború történetét az áldozatoknak, az események közvetlen szemtanúinak - túlélőknek és átélőknek - az elbeszélésein keresztül a népirtás történeteként beszéli el, vagyis egyfajta counter-historyként fogható fel. Megtöri a hagyományos magyar történetírás kánonát (az akadémikus kánont, különösképpen pedig ennek új, politikai igényekhez szabott ideologikus változatát), és a „witness literature” sajátos műfajában lehetőséget teremt a világháború és benne a magyar részvétel új, az „unconventional history” szellemében történő elbeszélésére. Ne feledjük, hogy a genocídium mint nemzetközi jogi fogalom maga is a második világháború alatt született meg, éspedig a náci Németország és szövetségesei által megszállt területeken végrehajtott új típusú bűncselekmény meghatározására. A görög genosz (faj, törzs) és a latin caedis (megölés, gyilkosság, mészárlás) szavak összetételével az amerikai hadügyminisztériumban dolgozó lengyel jogtudós, Raphael Lemkin alkotta meg a genocide (genocídium) fogalmát 1944-ben megjelent Axis Rule in Occupied Europe (A tengelyhatalmak uralma a megszállt Európában) című könyvében: „A »népirtás« kifejezésen valamely etnikai csoport megsemmisítését értjük. A népirtás nem szükségképpen jelenti a csoport fizikai megsemmisítését, kivéve, ha tömeggyilkosságokat hajtanak vége az adott csoport minden egyes tagjának megölésére törekedve.” A népirtást a nemzetközi jog bűncselekményként ugyancsak 1948-tól szankcionálta a Népirtás Elleni Egyezmény elfogadásával, amely a népirtás bűntettének megelőzését és megbüntetését írta elő. De már az 1945-ös nürnbergi eljárások alapját képező londoni statútum is az „emberiesség elleni bűncselekmények” fogalmát Lemkin népirtás-fogalmával egyező értelemben használta és ilyen értelemben vádolták népirtással a háborús főbűnösöket is: „szándékos és szisztematikus népirtást követtek el, azaz faji és nemzeti csoportok kiirtására törekedtek, a megszállt területeken a polgári lakosság ellen léptek fel, meghatározott faji vagy vallási csoport kiirtására törekedve”. Mindezt azért hangsúlyozom, mert a náci Németország totális háborújában a népirtás nem járulékos jelenség, a frontvonal mögött vagy a hátországban zajló népirtás pedig nem a háború mellékszíntere volt, hanem ennek a háborúnak a megkülönböztető, lényegi újdonsága és legfontosabb színtere, amennyiben a náci Németország háborús célja az egész világ fajigyarmatosítása („germanizálása”, „átjásítása”) volt, ami magában foglalta a meghódítandó és meghódított területek fajilag „alacsonyabb rendű” népcsoportjainak teljes vagy részleges fizikai kiirtását, áttelepítését, vagy rabszolgamunkaerőként való felhasználását (elég talán itt az úgynevezett OrMervre utalni). Nem a totális háború adja meg tehát a népirtás kontextusát, hanem - megfordítva - a népirtás az a merőben új kontextus, amely ennek az - immár nem a jogos ellenfél (enemy) legyőzéséért, hanem a minden emberi vonásától megfosztott abszolút ellenség, az ősellenség, ősgonosz (sőt) megsemmisítéséért, kiirtásáért folyó háborúnak az igazi kontextusát adja. Nemcsak azt jelenti ez, hogy ebben a háborúban - nemcsak a gyakorlatban, de a parancsokban is kinyilvánított módon - megszűnt a modern európai hadijog öszszes megkülönböztetése, jogi elválasztása (így például háború és béke, fegyveres katona és fegyvertelen civil, ellenség és bűnöző, harcoló katona és hadifogoly, háborús és békés terület megkülönböztetése), hanem azt jelenti, hogy katonai értelemben bárhol zajlott is maga a háború, még a tisztán katonai teljesítmények, a hadászati manőverek sikerei is közvetlenül a náci „bűnöző állam” népirtási világtervének megvalósulását mozdították elő. Az elfoglalt szovjet területeken a megszálló magyar csapatok által elkövetett háborús és emberiségellenes bűnökkel szembesülve ma sem mondhatunk mást, mint amit Bibó István 1946-ban oly világosan megfogalmazott, élesen elutasítva a saját bűnöknek mások hasonló bűneivel (mondjuk, a bosszúszomjas jugoszláv partizánok által Újvidéken végrehajtott iszonytató magyarirtással, a magyarok csehszlovákiai kitelepítésével, a Vörös Hadsereg Magyarország területén elkövetett atrocitásaival való mentegetését: „a magyar nemzet kifejezi mélységes töredelmét és szégyenkezését azok felett a szörnyű és emberietlen cselekedetek felett, melyekben magyarok részt vettek, vagy amelyeket saját felelősségük körében nem akadályoztak meg. (...) Semmiféle sérelemnek, semmiféle bántalomnak nem szabad elhomályosítani bennünk a legszemélyesebb felelősségnek a tudatát mindazért, amit tettünk, s amit elmulasztottunk megtenni. Semmiféle szó nem elég erős ennek a felelősségnek a leszögezésére, és gonosz bűn a magyarság erkölcsi jövőjével szemben minden olyan biztatás, mely a történtek feletti szégyenkezés intenzitását mások akkori vagy mai viselt dolgaira való utalással a legkisebb mértékben is csökkenteni próbálja. Mindazoknak, akikben él ennek a felelősségnek és ennek a szégyenkezésnek az érzése, kötelességük azt másokban és az egész országban szüntelenül ébren tartani mindaddig, amíg az erkölcsi regenerálódás komoly és megalapozott jelei meg nem mutatkoznak, amitől ma még nagyon is távol vagyunk.” Mindaddig. Csakhogy erre az erkölcsi regenerálódásra sem a hidegháborús jaltai világrend keretében létrejött szovjet típusú diktatúrás államszocializmus évtizedeiben, sem az összeomlását követő két demokratikus évtizedben - ha egészen más okok következtében is - nem került sor, úgyhogy még ma is távol állunk, sőt, aggasztó előjelek sora mutatja, egyre távolodunk tőle. Mivel az erkölcsi regenerálódás előfeltétele változatlanul az igazsággal való szembesülés, a nemzeti történelem politikai giccspaneljeinek széttörése, az elkövetett bűnökért ránk eső felelősség személyes és közös vállalása, nem lehet túlértékelni az olyan történeti munkák, forráskiadványok jelentőségét, amelyek segíthetnek ebben. Innen nézve ezt a Varga Éva Mária sokéves, áldozatos és magas színvonalú levéltári kutatómunkájával, Krausz Tamás alapos történészi szaktudásával, fordítók sokaságának odaadó szorgalmával létrehozott, szenvedélyesen igazságkereső és a lehangoló történelmi igazsággal szembesítő forráskiadványt nem csupán a magyar történet- és levéltártudomány szakmai teljesítményének látom, hanem erkölcsi teljesítménynek és nemzetmentő hazafias tettnek is. SZILÁGYI ÁKOS: Hideg évek A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban Gábor Áron munkája tt . 13 L _________ FEUILLETON ÉLET ÉS# IRODALOM