Élet és Irodalom, 2013. január-június (57. évfolyam, 1-26. szám)

2013-03-22 / 12. szám - Szilágyi Ákos: Hideg évek - A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban • Feuilleton (13. oldal)

­ 2013. MÁRCIUS 22. ég ma is sok magyar család őrzi azo­kat a megsárgult tábori levelezőlapo­kat, melyeken a második világháború alatt a megszállt szovjet területekről magyar honvédek és munkaszolgálatosok adtak élet­­jelet magukról az otthoniaknak pár sor kísére­tében. Ezeken a tábori lapokon felül, a bal sa­rokban a magyar háborús propaganda követ­kező épületes jelmondata áll: „Magyar élet ára/ a szovjet halála.” A korabeli szóhasználatban a „szovjet” nem jelző, hanem főnév volt, s mint ilyen, a Szovjetunió, e „nem létezőnek” tekin­tett ország gúnyneve. A valóságban azonban „a szovjet halála” korántsem csupán a szovjet rendszer megsemmisítését, hanem a szovjet la­kosság - legalábbis a „fajilag” alacsonyabb ren­dűnek minősített lakosság, mindenekelőtt a zsidók, a beloruszok, oroszok - megsemmisí­tését, az auschwitzi halálgyár hóhéripari szak­nyelvén: „élettelenítését”, „életelvonásban ré­szesítését” (Lebensentziekung) jelentette. A Szov­jetunió ellen folytatott totális megsemmisítő háború ugyanis kezdettől fogva nem egysze­rűen a jól ismert ideológiai, politikai, nagyha­talmi célok érdekében, katonai erővel végre­hajtott intervenciót, politikai rendszerdöntést, terület­­vagy erőforrásszerzést, hanem egészen új, rasszista célok érdekében indított és végrehajtott népir­tást és gyarmatosítást jelentett. Sajnálatos módon ebben­­és nem egy másik, ennél, hogy úgy mondjam: katonásaib) háborúban vett részt és állt helyt a 2. magyar hadsereg is. A Szovjetunió megszállt területein prog­ramszerűen végrehajtott náci népirtásnak 1941 és 1944 között a jelenleg rendelkezésünkre álló adatok szerint 7,4 millió békés civil esett áldozatául - nők, férfiak, gyermekek, csecse­mők, aggastyánok, egész falvak és egész csa­ládok. Köztük 2,4 millió zsidó, 2,2 millió (azaz minden negyedik) belorusz. A népirtás tényén mit sem változtat, hogy a tömeggyilkosságo­kat nem gázkamrával (Entwesungskammer), ha­nem a tömeges agyonlövetés kezdetleges mód­szerével hajtották végre. A Wehrmacht által elfoglalt területekre elsőként benyomuló ha­lálosztagok, az SS irányítása alatt álló, félka­tonai Einsatzgruppék a zsidó lakosság (illet­ve még a cigányok, a fogságba esett politikai tisztek) azonnali megsemmisítésére „szako­sodtak”, és tömeggyilkosságaik áldozatainak száma megközelítőleg másfél millió. Közel hatmillió tehát azon civilek száma, akiket a tengelyhatalmak hadseregeinek megszálló ala­kulatai, különleges osztagai, rendfenntartó egységei közreműködésével gyilkoltak meg. De a 7,4 millió közvetlenül megölt civil lakos mellett azok is a genocídium áldozatainak te­kintendők, akik az éhségtől, a járványoktól, a kényszermunkától, az elemi orvosi ellátás hiányától haltak meg (mintegy 4 millió em­ber), továbbá az az 5,5 millió ember, akiket kényszermunkára hurcoltak Németországba, és akiknek közel fele pusztult el ott az ember­telen bánásmód miatt; végül, de nem utolsó­sorban a megszállt területeken létesített ha­láltáborokban elpusztult szovjet hadifoglyok (5,75 millió szovjet hadifogolyból 1941 és 1945 között 3,3 millió hadifogoly halt meg az embertelen bánásmód és a kivégzések kö­vetkeztében). Innen nézve a magyar megszálló csapatok a Szov­jetunióban című, 1941-1947 közötti publikálat­lan levéltári dokumentumokat tartalmazó for­ráskiadvány (L’Harmattan, 2013.) nemcsak azért formálhat igényt a magyar olvasó különös ér­deklődésére, mert megmutatja, hogy „a szov­jet halála” hány és hány fegyvertelen szovjet civil - felnőtt és gyerek, férfi és nő, öreg és fi­atal - erőszakos halálát, az esetek többségé­ben szörnyű és gyötrelmes kínhalálát jelen­tette a valóságban, hogy tehát miféle háború folyt a náci Németország és szövetségesei ál­tal „nem-létező országnak” nyilvánított Szov­jetunió és eléggé el nem ítélhető módon léte­ző polgárai ellen, hanem mindenekelőtt azért, mert először enged alaposabb betekintést az 1941-1944 között, közel három éven át a Ma­gyar Megszálló Csoport Parancsnoksága alatt működő rendfenntartó és rendőri­ büntető, il­letve megtorló feladatokat ellátó magyar gya­logdandárok, ezen belül elsősorban a Keleti Csoport tisztjei és közkatonái által a megszállt szovjet területen - részben saját hatáskörben, részben a német csapatokkal karöltve - elkö­vetett háborús bűncselekmények tömkelegé­be és a hétköznapi népirtás infernalitásába. „A bűntett annál nagyobb - írja Arisztotelész Retorikájában -, minél bestiálisabb, és ha előre megfontolt szándékból követik el; és ha a hall­gatóságot inkább borzalommal, mint szánalom­mal tölti el.” Nos, mindazokra a bűnökre - há­borús bűnökre, különösképpen pedig a népir­tás új bűnfajtájára -, amelyek e forráskiadvány tanúvallomásaiban feltárulnak az olvasó előtt, mindhárom meghatározás érvényes: bestiálisak, megfontolt szándékkal követték el őket, és az olvasókat inkább borzalommal, mint szánalom­mal töltik el. Ennyiben a történelmi fenséges­nek - vagyis az elborzasztónak, a rettenetesnek, a minden emberi mértéken túlinak, a józan ész­szel és ép erkölcsi érzékkel felfoghatatlannak­­ a tartományába tartoznak, abban az értelem­ben, ahogyan a fenséges esztétikai fogalmát Ed­mund Burke-től átvéve Hayden White alkal­mazta a történelemnek azokra az iszonytató ese­ményeire és irracionális képződményeire, ame­lyek az utópikus vagy látomásos politika prog­ramjának valóra váltásából erednek, és amelyek embertelenségük okán iszonyt és undort keltenek, egész emberi mivoltában megrendítik, valóság­gal megsemmisítik a látvány elől felszínes okos­kodással vagy cinikus magyarázkodásokkal ki­térni nem képes és nem is kívánó szemlélet. A fogalmi megértés, a történés mélyére hatoló ma­gyarázat és a morális elmarasztalás elégtelennek bizonyul és a mértéktelennel való szembesülés a megrendülés és a borzadály esztétikai hatását váltja ki bennünk. Nem könnyű sem emberként, sem magyar­ként a borzalmaknak abba a mélységes szaka­dékába belepillantani, amelyben ezúttal nem a 2. magyar hadsereg katonai összecsapások­ban elesett honvédeinek és megfagyott, halál­ra gyötört, agyonvert munkaszolgálatosainak holttesteit pillantjuk meg, hanem azoknak az agyonlőtt, elevenen eltemetett vagy elevenen elégetett, felkoncolt oroszoknak, beloruszok­nak, zsidóknak, ukránoknak a hekatombáit, akik­­ a partizánok elleni harcot a túszként ke­zelt békés civil lakosság tömeges kivégzésével, egész falvak teljes kifosztásával és fölégetésé­vel folytató - megszálló magyar alakulatok megtorló akcióiban pusztultak el. Úgy kell el­képzelnünk ezt a tanúságtevők kórusának szó­lamaiból kibontakozó infernális tébolyt, mint­ha az „újvidéki vérfürdő” a megszállt szovjet területeken az occupatio bellica normális, hétköz­napi üzemmenetét jelentette volna, a szomo­rúan elhíresült „hideg napok” pedig hosszú hi­deg évek mindennapjait. Ami az újvidéki raz­zia napjaiban megvalósult, hogy magyar csend­őrök és honvédek több ezer ártatlan helyi la­kost (zömében szerbeket, de mintegy hétszáz zsidót, ezenkívül 729 nőt és 147 gyermeket is a jeges Dunába lőttek vagy a nyílt utcán kivé­geztek), a megszállt szovjet területeken szabály és norma lett. A megszálló csapatokat atroci­tásokra följogosító, sőt, ezekre sarkalló hírhedt 10. számú direktívát ugyanaz a Szombathelyi Ferenc vezérezredes - vezérkari főnök­­ jegyez­te, aki a lakossággal szemben elkövetett újvi­déki atrocitásokat megpróbálta leállítatni (si­kertelenül), utóbb pedig, hogy a vérfürdőnek híre ment - a politikai közvélemény nyomásá­ra is­­, eljárást indított a felelősök ellen. A 10. számú direktíva ezzel szemben az atrocitások­ra nemcsak menlevelet ad, de felhatalmazást is. A 16-os számú mellékletében például ez ol­vasható: „A zsidók maradéktalan kiirtása első­rendű érdek.” És: „Zsidó a 2. hadsereg műkö­dési területén nem maradhat. Azokat a község­be, városba való beérkezés (bevonulás) után azonnal össze kell gyűjteni, és azonnal át kell adni őket a legközelebbi német csendőrpa­rancsnokságnak.” (Ez ténylegesen azonnali ki­végzésre való átadásukat jelentette.) Hogy ez milyen mértékű konkrét részvételt jelentett a szovjet zsidóság fizikai megsemmisítésében, csak sejthető az olyan dokumentumokból, mint az a jelzés nélküli távirat, amelyet 1941. de­cember 10-én, 9 órakor indítottak: „32/11 zász­lóaljparancsnokságnak, Bahmacs. Jelentem, hogy Marosim községet folyó hó 8-9-én átvizs­gáltattam. 25 zsidót kivégeztettem. 4 partizán, mely a falu lakosa, már nyolcadik hete isme­retlen helyre menekült. A falu környékén levő tanyákat is átnézettem, különösebb eredmény nélkül. Berencsváry hadnagy 23/5 századpa­rancsnok.” A „partizánvadászat” ürügyén űzött népirtás egyes helyeken tömeges méreteket öl­tött. Például Ukrajna csernyigovi területén hozzávetőleg 103 ezer békés polgári lakost és több mint 24 ezer hadifoglyot öltek meg a né­met és magyar megszálló egységek. A dokumentumgyűjtemény, mely az 1943 és 1945 között a felszabadított szovjet terüle­teken a Rendkívüli Állami Bizottság által köz­vetlenül az eseményeket követően felvett mint­egy 54 ezer jegyzőkönyv és 250 ezer tanúval­lomás magyar vonatkozású anyagából ad be válogatást, a második világháború történetét az áldozatoknak, az események közvetlen szemtanúinak - túlélőknek és átélőknek - az elbeszélésein keresztül a népirtás történeteként be­széli el, vagyis egyfajta counter-historyként fog­ható fel. Megtöri a hagyományos magyar tör­ténetírás kánonát (az akadémikus kánont, kü­lönösképpen pedig ennek új, politikai igé­nyekhez szabott ideologikus változatát), és a „witness literature” sajátos műfajában lehetősé­get teremt a világháború és benne a magyar részvétel új, az „unconventional history” szellemé­ben történő elbeszélésére. Ne feledjük, hogy a genocídium mint nemzet­közi jogi fogalom maga is a második világhá­ború alatt született meg, éspedig a náci Né­metország és szövetségesei által megszállt te­rületeken végrehajtott új típusú bűncselekmény meghatározására. A görög genosz (faj, törzs) és a latin caedis (megölés, gyilkosság, mészárlás) szavak összetételével az amerikai hadügymi­nisztériumban dolgozó lengyel jogtudós, Ra­phael Lemkin alkotta meg a genocide (genocídi­um) fogalmát 1944-ben megjelent Axis Rule in Occupied Europe (A tengelyhatalmak uralma a megszállt Európában) című könyvében: „A »népirtás« kifejezésen valamely etnikai cso­port megsemmisítését értjük. A népirtás nem szükségképpen jelenti a csoport fizikai meg­semmisítését, kivéve, ha tömeggyilkosságokat hajtanak vége az adott csoport minden egyes tagjának megölésére törekedve.” A népirtást a nemzetközi jog bűncselekményként ugyancsak 1948-tól szankcionálta a Népirtás Elleni Egyez­mény elfogadásával, amely a népirtás bűntet­tének megelőzését és megbüntetését írta elő. De már az 1945-ös nürnbergi eljárások alapját képező londoni statútum is az „emberiesség elleni bűncselekmények” fogalmát Lemkin nép­irtás-fogalmával egyező értelemben használta és ilyen értelemben vádolták népirtással a há­borús főbűnösöket is: „szándékos és sziszte­matikus népirtást követtek el, azaz faji és nem­zeti csoportok kiirtására törekedtek, a meg­szállt területeken a polgári lakosság ellen lép­tek fel, meghatározott faji vagy vallási csoport kiirtására törekedve”. Mindezt azért hangsúlyozom, mert a náci Németország totális háborújában a népirtás nem járulékos jelenség, a frontvonal mögött vagy a hátországban zajló népirtás pedig nem a háború mellékszíntere volt, hanem ennek a háborúnak a megkülönböztető, lényegi újdon­sága és legfontosabb színtere, amennyiben a náci Németország háborús célja az egész világ fajigyarmatosítása („germanizálása”, „átjásítása”) volt, ami magában foglalta a meghódítandó és meghódított területek fajilag „alacsonyabb ren­dű” népcsoportjainak teljes vagy részleges fi­zikai kiirtását, áttelepítését, vagy rabszolga­munkaerőként való felhasználását (elég talán itt az úgynevezett OrMervre utalni). Nem a to­tális háború adja meg tehát a népirtás kontex­tusát, hanem - megfordítva - a népirtás az a merőben új kontextus, amely ennek az - im­már nem a jogos ellenfél (enemy) legyőzéséért, ha­nem a minden emberi vonásától megfosztott abszolút ellenség, az ősellenség, ősgonosz (sőt) megsemmisítéséért, kiirtásáért folyó­­ háborúnak az igazi kontextusát adja. Nemcsak azt jelenti ez, hogy ebben a háborúban - nemcsak a gyakor­latban, de a parancsokban is kinyilvánított mó­don - megszűnt a modern európai hadijog ösz­­szes megkülönböztetése, jogi elválasztása (így például háború és béke, fegyveres katona és fegyvertelen civil, ellenség és bűnöző, harcoló katona és hadifogoly, háborús és békés terület megkülönböztetése), hanem azt jelenti, hogy katonai értelemben bárhol zajlott is maga a há­ború, még a tisztán katonai teljesítmények, a hadászati manőverek sikerei is közvetlenül a náci „bűnöző állam” népirtási világtervének megvalósulását mozdították elő. Az elfoglalt szovjet területeken a megszálló magyar csapatok által elkövetett háborús és emberiségellenes bűnökkel szembesülve ma sem mondhatunk mást, mint amit Bibó Ist­ván 1946-ban oly világosan megfogalmazott, élesen elutasítva a saját bűnöknek mások ha­sonló bűneivel (mondjuk, a bosszúszomjas ju­goszláv partizánok által Újvidéken végrehaj­tott iszonytató magyarirtással, a magyarok csehszlovákiai kitelepítésével, a Vörös Hadse­reg Magyarország területén elkövetett atroci­tásaival­ való mentegetését: „a magyar nem­zet kifejezi mélységes töredelmét és szégyen­kezését azok felett a szörnyű és emberietlen cselekedetek felett, melyekben magyarok részt vettek, vagy amelyeket saját felelősségük kö­rében nem akadályoztak meg. (...) Semmifé­le sérelemnek, semmiféle bántalomnak nem szabad elhomályosítani bennünk a legszemé­lyesebb felelősségnek a tudatát mindazért, amit tettünk, s amit elmulasztottunk megten­ni. Semmiféle szó nem elég erős ennek a fele­lősségnek a leszögezésére, és gonosz bűn a ma­gyarság erkölcsi jövőjével szemben minden olyan biztatás, mely a történtek feletti szégyen­kezés intenzitását mások akkori vagy mai vi­selt dolgaira való utalással a legkisebb mérték­ben is csökkenteni próbálja. Mindazoknak, akikben él ennek a felelősségnek és ennek a szégyenkezésnek az érzése, kötelességük azt másokban és az egész országban szüntelenül ébren tartani mindaddig, amíg az erkölcsi re­generálódás komoly és megalapozott jelei meg nem mutatkoznak, amitől ma még nagyon is távol vagyunk.” Mindaddig. Csakhogy erre az erkölcsi regenerálódásra sem a hideghábo­rús jaltai világrend keretében létrejött szovjet típusú diktatúrás államszocializmus évtizedei­ben, sem az összeomlását követő két demok­ratikus évtizedben - ha egészen más okok kö­vetkeztében is - nem került sor, úgyhogy még ma is távol állunk, sőt, aggasztó előjelek sora mutatja, egyre távolodunk tőle. Mivel az er­kölcsi regenerálódás előfeltétele változatlanul az igazsággal való szembesülés, a nemzeti tör­ténelem politikai giccspaneljeinek széttörése, az elkövetett bűnökért ránk eső felelősség sze­mélyes és közös vállalása, nem lehet túlérté­kelni az olyan történeti munkák, forráskiad­ványok jelentőségét, amelyek segíthetnek eb­ben. Innen nézve ezt a Varga Éva Mária sok­éves, áldozatos és magas színvonalú levéltári kutatómunkájával, Krausz Tamás alapos tör­ténészi szaktudásával, fordítók sokaságának odaadó szorgalmával létrehozott, szenvedé­lyesen igazságkereső és a lehangoló történel­mi igazsággal szembesítő forráskiadványt nem csupán a magyar történet- és levéltártudomány szakmai teljesítményének látom, hanem erköl­csi teljesítménynek és nemzetmentő hazafias tettnek is. SZILÁGYI ÁKOS: Hideg évek A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban Gábor Áron munkája t­t . 13 L _________ FEUILLETON ­ÉLET ÉS­# IRODALOM

Next