Élet és Irodalom, 2013. január-június (57. évfolyam, 1-26. szám)
2013-03-01 / 9. szám - Marosán György: Minek néz bennünket Orbán Viktor? (6. oldal)
MAROSÁN GYÖRGY. Minek néz bennünket Orbán Viktor? „A szavak nem arra valók - tartja a mondás hogy feltárják, hanem, hogy elfedjék a szándékot.” Amikor tehát Orbán Viktor - még évekkel ezelőtt - azt találta mondani, „ne arra figyeljenek, amit mondok, hanem amit teszek”, tulajdonképpen megadta a lehetőséget, hogy bepillanthassunk a fejébe. A „lefülelt” törvények ugyanis árulkodóbbak a „lefülelt mondatoknál, csak a megfelelő „kulcsot” kell megtalálni. A megoldást a menedzsmenttudomány kontingensa -elmélete kínálja, amely arra épül, hogy mivel nem létezik minden körülmények között egyaránt hatékony stratégia - a sikeres vezető mindig a körülményekhez igazítja viselkedését. A körülmények két legfontosabb összetevője - a munkatársak feladatmegoldó képessége/érettsége, illetve a feladatok megoldására való hajlandósága/motiváltsága alapján a Hersey-Blanchard-modell négy különböző szituációt azonosít, amelyek mindegyikére jellegzetesen eltérő stratégiát ír elő. (1) Ha a munkatársak nem képesek és nem hajlandók a feladatok megoldására, alkalmazd az „írd elő” (Teli) stratégiát, hozd meg a döntést, és add tudtukra, mit kell tenniük. (2) Ha hajlandók, de nem képesek, kövesd a „Vedd rá” (Sell) stratégiát: „add el” az embereknek a Te megoldásodat, hogy azt tegyék, amit jónak tartasz. (3) Ha képesek, de nem hajlandók, építs a „Vond be” (Participate) stratégiára: oszd meg velük az információt, és döntsetek együtt. (4) Ha pedig képesek és hajlandók, válaszd a „Hagyd rá” (Delegate) stratégiát: bízd rájuk, intézzék a dolgokat a maguk szája íze szerint. Orbán Viktor a kezdetektől előszeretettel, de a „fülkeforradalom” óta totálisan az „írd elő” modellt alkalmazza. A miniszterelnök cselekedetei arra épülnek, hogy beosztottai/alattvalói - ezek volnánk mi, magyarok - nem érettek, képtelenek megérteni a helyzetüket, nem hajlandóak egymással együttműködni, nem fordítanak időt és energiát a kivezető út megkeresésére. Ez a - szavai szerint - „félázsiai népség” ezért nem alkalmas a „nyugati” demokráciára. Mivel pedig a sokmilliónyi magyar választópolgár nem tudja, mi jó neki, elő kell írni számára a teendőket. Meg kell fogni a kezét, mert a „külső” és a „belső” rosszakarók csak megzavarják és félrevezetik. Ha lehet, trükkökkel, de ha nem megy, utasításokkal kell rávenni őket, hogy tegyék meg azt - saját érdekükben, amit a bölcsebbek és arra érdemesek, számukra előírtak. Az „írd elő” politikai „világképe” a paternalizmus évszázadokon keresztül uralkodó kormányzási filozófia volt. A paternalista a neki valamilyen okból alárendeltet - miként az apa a gyermekét - a maga ügyeiben önállóan eljárni éretlennek, önmagát viszont arra felhatalmazottnak tekinti. Úgy gondolja, jogában áll előírni mások számára, mit tegyenek, mit olvassanak, mit gondoljanak és mit válasszanak. Pontosan így kezeli Orbán Viktor a magyar társadalmat. Az elmúlt több mint két év eseményei és intézkedései, az elfogadott törvények, az elfogadás módja, a kialakított intézmények, a példaképként felkínált személyek, a felállított szimbólumok ebből a „világképből” vezethetők le. Ezt tükrözi Orbán Viktor minden döntése, kezdve az államelnök vagy a Nemzeti Bank-elnök jelölésétől az azeri baltás gyilkos kiadásán, a Nemzeti Színház vezetőjének kiválasztásán, a keretszámok vagy a minimálbér eldöntésén, a játékautomaták begyűjtésén vagy a bérkompenzáció mértékének meghatározásán keresztül egészen a balett-társulat támogatásáig és a kórházi orvosok „továbbszolgálásának” engedélyezéséig. Még „konzultációs” is a Fidelitas-tagokkal a romkocsmában, a Bankszövetség bankáraival, a „néppel” a Nemzeti Konzultáció keretében pusztán a „írd elő” stratégia némi manipulációval vegyített változata. A résztvevők soha nem partnerek, pusztán „bio-díszletek”. Szerepük kizárólag az előzetesen meghozott és megmásíthatatlan döntés legitimálása. Az ő láthatatlan „beintésére” változtatja meg véleményét Navracsics a Bayer-ügyben, nyilatkozik a tegnapival homlokegyenest ellenkezően Hoffmann Rózsa, szólal meg Martonyi a magyar demokrácia védelmében, ír választ a helyi újságban a nagykövet, vesz részt Rogán az antiszemitizmus elleni tüntetésen, és mond őrültebbnél őrültebb - ráadásul rendszer nélküli - szöveget Matolcsy. A demokrácia több évszázados fejlődésének eredményeként a paternalizmusnak, a polgárok döntési lehetőségeit alapvetően korlátozó változata mellett, fokozatosan kialakult a nagyobb mozgásteret engedő - de alapjában véve manipulatív - „Vedd rá” változata is. A XX. században azonban először a gazdaságban, majd a társadalmi élet egyre több területén, így a politikában is, a választási lehetőségek tovább szélesedtek. A választható termékek köre, majd a lakóhely és a tárgyi környezet, azután a szórakozási lehetőségek, végül a viselkedési formák és az életmodellek választéka egyre bővült. Az emberek pedig felbátorodtak, és alapvető kérdésekben - pl. kivel és hogyan kívánnak élni - mind öntudatosabban utasították vissza, hogy „kívülről” bárki beleszóljon életükbe. S ahogyan sorsukat mindinkább saját kezükbe vették, úgy kapott egyre nagyobb súlyt a demokrácia alkalmazott modelljei között a „Vond be”, majd a „Hagyd rá” stratégia. Ám, szinte észrevétlenül, a XX. század vége felé egy különös probléma bukkant elő: az átlagember naponta legalább 10 ezer (!), nagyon eltérő fontosságú döntést kénytelen meghozni. A XXI. századba lépve a lehetőségek választéka végképp áttekinthetetlenné szélesedett. Ez pedig nem várt következményhez vezetett: a túl sok döntés tanácstalanná, a tanácstalanság pedig döntésképtelenné tett, a döntésképtelenség azután részben frusztrációt, részben közömbösséget eredményezett. Az emberek kiábrándultak a politikából, választói aktivitásuk lecsökkent, a politikai rendszer iránti bizalmuk megszűnt. Ebben a helyzetben a választópolgárt döntési helyzet elé állító - a választási, a munkaügyi, a nyugdíj-, oktatási vagy egészségügyi rendszert kialakító - kormányoknak és a parlamentnek újra kellett gondolnia a befolyásolás stratégiáját. Lehet próbálkozni a régen bevált, tekintélyelvű paternalizmus felélesztésével. A paternalista jogosnak, sőt kívánatosnak hiszi, hogy az embereket - akik meggondolatlanok és tudatlanok - rávegyük arra, viselkedjenek vagy éljenek úgy, amint a bölcsebbek számukra megfelelőnek ítélik. A paternalista előír, nyomást gyakorol, vagy ha más utat nem lát, utasít, és így kényszenti az embereket, hogy azt válasszák, amit a tekintélyek - a szülők, a hivatalok, az egyház, az állam - az ő érdekükben jónak tekint. A másik lehetőség a libertárius modell alkalmazása: rendületlenül továbbhaladni a szabadság szélesítésének útján. A libertárius bővíti a választási lehetőségek körét, mert úgy tartja, ezzel segítjük leginkább, hogy az emberek szabadon megtehessék azt, amit akarnak. Elutasítja, hogy bárki „rátukmálja” a másikra, ami szerinte helyes. Inkább minél több lehetőséget kínál fel, és ráhagyja az emberekre, hogy a számtalan lehetőség között találják meg, és kövessék azt, ami saját érdekükben áll. Láttuk azonban, hogy a választási lehetőségek bővülése nem szükségképpen vezet a szabadság növekedéséhez. Ebben a helyzetben vetődik fel a libertárius paternalizmus - első pillantásra ellentmondásosnak tűnő - befolyásolási stratégiája. Ez a „szabadság-megőrző” módszer egyszerre kívánja szélesíteni az emberek választási lehetőségeit, és ugyanakkor - szinte észrevétlen módon - úgy formálja meg a döntési helyzetet, hogy az egyén választása végső soron saját érdekét szolgálja. A libertárius maternalizmus kifejezés egy nemrég megjelent könyvben - Nudge: Jobb döntések egészségről, pénzről és boldogságról, Manager Kiadó 2011 - bukkant elő. A szerzők - R. Thaler és C. Sunstein - ezzel a fogalommal írják körül azt a módszert, amikor nem parancsokkal és utasításokkal kényszerítenek valakit, hanem finoman befolyásolják - szinte észrevétlen ösztökélik -, hogy a felkínált lehetőségek közül melyik mellett döntsön, meghagyva, hogy egyébként szabadon választhasson. A paternalista és a „libertárius paternalista” megközelítés különbségét éppen Orbán Viktor „kedvencének ” - az Alkotmánybíróság által nemrég „elutált” -, választási regisztrációnak és egy másik, szintén az állampolgárok választási lehetőségeit érintő projektnek az összevetésével lehet leginkább szemléltetni. Kevesen figyeltek fel arra, hogy 2012. november 15-én - London kivételével - egész Angliában választást tartottak. Ennek során a helyi lakosok - nemcsak az angol, hanem a helyben lakó EU-s tagországok polgárai is „Rendőrségi és bűnmegelőzési megbízottat” választhattak. A múlt év októberében, Sheffieldben dolgozó fiam meglátogatása alkalmával, egyetlen hét alatt több, az egyébként elismert angol rendőrséget megrázó botrány - pedofilügyek elhallgatása, sztrájkolók elleni jogellenes intézkedések, a közvélemény nem megfelelő tájékoztatása - pattant ki. Ilyen esetek szerte a világon előfordulnak, és érthető módon igen kellemetlenek az éppen hatalmon levő pártok számára. Ám - és most ez a legérdekesebb számunkra - a különböző kormányok alapvetőn eltérően reagálnak a botrányokra. Akiket a paternalista politikai filozófia vezet, azok a botrányokra, az ellenőrzés szigorításával, a kinevezések központosításával, az információk titkosításával, a tények eltagadásával, a kiszivárogtatás megakadályozásával válaszolnak. Az ügyben érintetteket pedig - a tényektől és személyes felelősségüktől függetlenül - pillanatnyi érdekek vagy a korábbi személyes kapcsolat alapján rúgják ki vagy erősítik meg. Anglia azonban - mint egy nem csak szavakban demokratikus európai társadalom - alapvetően a libertárius paternalizmus szabadságbővítő megoldását választotta. Központosítás helyett a helyi közösség jogait kívánta szélesíteni. Olyasféle jogokat kaptak a polgárok akaratuk kifejezésére, mint egy részvénytársaság részvényesei, akik a közgyűlésen megválaszthatják, illetve leválthatják az igazgatóság és a felügyelő bizottság tagjait, meghatározhatják a vezetők jövedelmét, és közvetlenül ellenőrizhetik teljesítményét. A rendőrség irányításának beleszólást engedő, átláthatóságot teremtő és a számonkérés lehetőségét szélesítő megváltoztatása azt mutatja, az angol politikai rendszer a polgárokat tekinti az állam végső „tulajdonosainak”. Lehetőséget nyitottak a helyi közösség számára, hogy - választott képviselőin keresztül - közvetlenül beleszóljon a bűnözés visszaszorítására szolgáló források felosztásába, a rendőrségi vezetők kinevezésébe és tevékenységük folyamatos ellenőrzésébe. A „bűnmegelőző népképviselők” angliai választásának rendszere - Orbán Viktor zátonyra futott választási rendszeréhez hasonlóan - előzetes regisztrációra épült. Aki fontosnak érezte, hogy hallassa hangját a helyi közösség biztonságát meghatározó feltételek alakulásáról, az lehetőséget kapott erre. Ez a regisztráció azonban - szemben Orbán Viktor minden területen érvényesülő „szabadságszűkítő” politikai gyakorlatával alapvetően nem korlátozni, hanem bevonni igyekezett a polgárokat az ügyek intézésébe. A választás felkínálásával nem eltántorítani, hanem ösztönözni próbálta a helyi lakosok aktivitását. A rendszer nem „kiszűrni” akarta a helyi polgárok közül azokat, akiknek véleményére nem „érdemes odafigyelni”, hanem minél több embert akart rávenni arra, hogy nyilvánítsa ki akaratát. Ám az, hogy milyen nehéz megmozgatni a polgárt, mutatja az angliai választások eredménye. A „szabadságmegőrző” ösztökélés ellenére, az angol polgároknak alig 10-20 százaléka ment el szavazni. Ezt a még a pesszimista jóslatoktól is elmaradó eredményt (magam 40 százalékos részvételt tippeltem) sokan lehangolónak tekintik. Ám szemlélhető az eredmény másként is. A „bűnmegelőző népképviselő” választás rendszere a libertárius paternalizmus modelljét alkalmazta: a regisztráció itt „szabadságbővítő” jellegű! Azok számára, akik hajlandók a közösség ügyeinek intézésére időt és energiát szentelni, plusz jogokat biztosít. Lehetőséget a célok meghatározására, beleszólást a források elosztásába, betekintést azok felhasználásának ellenőrzésébe, még a vezetők kiválasztásának és leváltásának jogát is a kezükbe adja. Akik erre nem kaphatók - mert nem érdekli őket, nem szánnak rá időt -, azoktól nem von el jogot! Ez éppen ellentéte Orbán Viktor paternalista filozófiájának. A szabadságszűkítő politikai filozófia következményei kiszámíthatóak: ha az emberek bizonytalanok vagy a döntés túl nehéz, velük született lustaságuk győz, otthon maradnak, vagy azt választják, amit eléjük tesznek. Éppen erre játszott volna Orbán Viktor a regisztrációval: eltántorítani a kételkedőket, és elégedetleneket, ezzel biztosítva a maga számára a győzelmet. S ha a regisztrációról - ideiglenesen - lemondott is, biztosak lehetünk, hogy számtalan ötletük lesz még, amely ugyanezt célozza. Ezért nem szabad finnyás lekicsinyléssel elintézni Orbán Viktor paternalizmusát. Nem elég felháborodva visszautasítani a miniszterelnök viselkedéséből kiolvasható magyarságképet. Nem hunyhatjuk be szemünket: ez a kép sokakra ráillik. Az ellenzéknek egyértelművé kell tennie, nem arra kívánja a választókat rávenni, hogy Orbán Viktor rendszerét egy „ellenkező előjelű”, de hasonlóan paternalista rendszerrel váltsák fel. A cél, hogy a magyar politikai rendszer egészében libertárius irányba mozduljon el: a polgárok választási lehetőségei folyamatosan bővüljenek, ugyanakkor a libertárius paternalista ösztökélés segítse őket, hogy megtalálják az érdeküket szolgáló megoldást. Viszsza kell állítani annak lehetőségét, hogy az átlagpolgár helyi és országos szinten is beleszólhasson életét meghatározó ügyekbe, és ellenőrizni tudja az általa választott képviselőket. Olyan intézményeket kell alkotni, amelyek megnyitják a polgárok előtt az utat, hogy maguk dönthessenek mindazokban a kérdésekben, amelyek rájuk tartoznak, és amelyekben ráadásul kompetensek is. Ebben - de csakis ebben az értelemben reménykedhetünk, hogy 2014-ben forradalom lesz Magyarországon, és ez a forradalom elsöpri Orbán Viktor rendszerét. Max Ernst: Madáremlékmű, 1927 , VBK, Wien 2013 A márciusi szám tartalmából • Jeney Zoltán, Láng István és Dubrovay László köszöntése • Az Operaház sorsa - interjú Ókovács Szilveszterrel • Portré Claudio Abbadóról • Operaelőadások Budapesten, New Yorkban és Szegeden • Mini Fesztivál, huszonötödször ÉLET ÉS Í» IRODALOM 4 A februári szám tartalmából Már megint Wass Albert a Jelenkorban? Újabb konferenciaszövegek a nemzeti konzervativizmus irodalomszemléletéről. Karafiáth Judit, Rákai Orsolya, Szolláth Dávid, Földes Györgyi tanulmánya LÍRA - Gergely Ágnes, Vörös István, Gerevich András, Krusovszky Dénes, Visky András, Payer Imre versei SZÉPPRÓZA - V. S. Naipaul novellája (Farkas Krisztina fordításában), Grendel Lajos regényrészlete, Potozky László és Patak Márta novellái TANULMÁNY, BESZÉLGETÉS - Gelencsér Gábor tanulmánya, Sz. Koncz István beszélgetése Nyárády Józseffel BÍRÁLAT - Bedecs László Tőzsér Árpádról, Pál Marianna Herta Müllerről, Ágoston Zoltán Gállos Orsolyáról, Lozsányi Roland Jonathan Garfinkelről 2013. MÁRCIUS 1.