Élet és Irodalom, 2013. január-június (57. évfolyam, 1-26. szám)

2013-03-01 / 9. szám - Marosán György: Minek néz bennünket Orbán Viktor? (6. oldal)

MAROSÁN GYÖRGY. Minek néz bennünket Orbán Viktor? „A szavak nem arra valók - tartja a mondás hogy feltárják, hanem, hogy elfedjék a szándékot.” Amikor tehát Orbán Viktor - még évekkel ezelőtt - azt találta mondani, „ne arra figyelje­nek, amit mondok, hanem amit te­szek”, tulajdonképpen megadta a le­hetőséget, hogy bepillanthassunk a fe­jébe. A „lefülelt” törvények ugyanis árulkodóbbak a „lefülelt mondatok­nál, csak a megfelelő „kulcsot” kell megtalálni. A megoldást a menedzs­menttudomány kontingensa -elmélete kí­nálja, amely arra épül, hogy­­ mivel nem létezik minden körülmények kö­zött egyaránt hatékony stratégia - a si­keres vezető mindig a körülmények­hez igazítja viselkedését. A körülmények két legfontosabb összetevője - a munkatársak feladat­­megoldó képessége/érettsége, illetve a feladatok megoldására való hajlan­dósága/motiváltsága­­ alapján a Her­­sey-Blanchard-modell négy különbö­ző szituációt azonosít, amelyek mind­egyikére jellegzetesen eltérő stratégiát ír elő. (1) Ha a munkatársak nem ké­pesek és nem hajlandók a feladatok megoldására, alkalmazd az „írd elő” (Teli) stratégiát, hozd meg a döntést, és add tudtukra, mit kell tenniük. (2) Ha hajlandók, de nem képesek, kö­vesd a „Vedd rá” (Sell) stratégiát: „add el” az embereknek a Te megoldásodat, hogy azt tegyék, amit jónak tartasz. (3) Ha képesek, de nem hajlandók, építs a „Vond be” (Participate) straté­giára: oszd meg velük az információt, és döntsetek együtt. (4) Ha pedig ké­pesek és hajlandók, válaszd a „Hagyd rá” (Delegate) stratégiát: bízd rájuk, intézzék a dolgokat a maguk szája íze szerint. Orbán Viktor a kezdetektől előszere­tettel, de a „fülkeforradalom” óta totá­lisan az „írd elő” modellt alkalmazza. A miniszterelnök cselekedetei arra épül­nek, hogy beosztottai/alattvalói - ezek volnánk mi, magyarok - nem érettek, képtelenek megérteni a helyzetüket, nem hajlandóak egymással együttmű­ködni, nem fordítanak időt és energiát a kivezető út megkeresésére. Ez a - sza­vai szerint - „félázsiai népség” ezért nem alkalmas a „nyugati” demokráciára. Mi­vel pedig a sokmilliónyi magyar válasz­tópolgár nem tudja, mi jó neki, elő kell írni számára a teendőket. Meg kell fog­ni a kezét, mert a „külső” és a „belső” rosszakarók csak megzavarják és félre­vezetik. Ha lehet, trükkökkel, de ha nem megy, utasításokkal kell rávenni őket, hogy tegyék meg azt - saját érdekükben­­, amit a bölcsebbek és arra érdemesek, számukra előírtak. Az „írd elő” politikai „világképe”­­ a paternalizmus­­ évszázadokon keresz­tül uralkodó kormányzási filozófia volt. A paternalista a neki valamilyen okból alárendeltet - miként az apa a gyerme­két - a maga ügyeiben önállóan eljár­ni éretlennek, önmagát viszont arra fel­hatalmazottnak tekinti. Úgy gondol­ja, jogában áll előírni mások számára, mit tegyenek, mit olvassanak, mit gon­doljanak és mit válasszanak. Pontosan így kezeli Orbán Viktor a magyar tár­sadalmat. Az elmúlt több mint két év eseményei és intézkedései, az elfoga­dott törvények, az elfogadás módja, a kialakított intézmények, a példakép­ként felkínált személyek, a felállított szimbólumok ebből a „világképből” vezethetők le. Ezt tükrözi Orbán Viktor minden döntése, kezdve az államelnök vagy a Nemzeti Bank-elnök jelölésétől az aze­­ri baltás gyilkos kiadásán, a Nemzeti Színház vezetőjének kiválasztásán, a keretszámok vagy a minimálbér eldön­tésén, a játékautomaták begyűjtésén vagy a bérkompenzáció mértékének meghatározásán keresztül egészen a ba­lett-társulat támogatásáig és a kórházi orvosok „tovább­szolgálásának” enge­délyezéséig. Még „konzultációs” is­­ a Fidelitas-tagokkal a romkocsmában, a Bankszövetség bankáraival, a „néppel” a Nemzeti Konzultáció keretében­­ pusztán a „írd elő” stratégia némi ma­nipulációval vegyített változata. A részt­vevők soha nem partnerek, pusztán „bio-díszletek”. Szerepük kizárólag az előzetesen meghozott és megmásítha­tatlan döntés legitimálása. Az ő látha­tatlan „beintésére” változtatja meg vé­leményét Navracsics a Bayer-ügyben, nyilatkozik a tegnapival homlokegye­nest ellenkezően Hoffmann Rózsa, szó­lal meg Martonyi a magyar demokrá­cia védelmében, ír választ a helyi újság­ban a nagykövet, vesz részt Rogán az antiszemitizmus elleni tüntetésen, és mond őrültebbnél őrültebb - ráadásul rendszer nélküli - szöveget Matolcsy. A demokrácia több évszázados fej­lődésének eredményeként a paterna­­lizmusnak, a polgárok döntési lehető­ségeit alapvetően korlátozó változata mellett, fokozatosan kialakult a na­gyobb mozgásteret engedő - de alap­jában véve manipulatív - „Vedd rá” változata is. A XX. században azon­ban először a gazdaságban, majd a tár­sadalmi élet egyre több területén, így a politikában is, a választási lehetősé­gek tovább szélesedtek. A választható termékek köre, majd a lakóhely és a tárgyi környezet, azután a szórakozá­si lehetőségek, végül a viselkedési for­mák és az életmodellek választéka egy­re bővült. Az emberek pedig felbáto­rodtak, és alapvető kérdésekben - pl. kivel és hogyan kívánnak élni - mind öntudatosabban utasították vissza, hogy „kívülről” bárki beleszóljon éle­tükbe. S ahogyan sorsukat mindin­kább saját kezükbe vették, úgy kapott egyre nagyobb súlyt a demokrácia al­kalmazott modelljei között a „Vond be”, majd a „Hagyd rá” stratégia. Ám, szinte észrevétlenül, a XX. szá­zad vége felé egy különös probléma bukkant elő: az átlagember naponta legalább 10 ezer (!), nagyon eltérő fon­tosságú döntést kénytelen meghozni. A XXI. századba lépve a lehetőségek választéka végképp áttekinthetetlen­né szélesedett. Ez pedig nem várt kö­vetkezményhez vezetett: a túl sok dön­tés tanácstalanná, a tanácstalanság pe­dig döntésképtelenné tett, a döntés­­képtelenség azután részben frusztrá­ciót, részben közömbösséget eredmé­nyezett. Az emberek kiábrándultak a politikából, választói aktivitásuk le­csökkent, a politikai rendszer iránti bi­zalmuk megszűnt. Ebben a helyzet­ben a választópolgárt döntési helyzet elé állító - a választási, a munkaügyi, a nyugdíj-, oktatási vagy egészségügyi rendszert kialakító - kormányoknak és a parlamentnek újra kellett gondol­nia a befolyásolás stratégiáját. Lehet próbálkozni a régen bevált, tekintélyelvű paternalizmus felélesztésé­vel. A paternalista jogosnak, sőt kívá­natosnak hiszi, hogy az embereket - akik meggondolatlanok és tudatlanok - rávegyük arra, viselkedjenek vagy él­jenek úgy, amint a bölcsebbek számuk­ra megfelelőnek ítélik. A paternalista előír, nyomást gyakorol, vagy ha más utat nem lát, utasít, és így kényszenti az embereket, hogy azt válasszák, amit a tekintélyek - a szülők, a hivatalok, az egyház, az állam - az ő érdekükben jónak tekint. A másik lehetőség a liber­­tárius modell alkalmazása: rendületle­nül továbbhaladni a szabadság széle­sítésének útján. A libertárius bővíti a választási lehetőségek körét, mert úgy tartja, ezzel segítjük leginkább, hogy az emberek szabadon megtehessék azt, amit akarnak. Elutasítja, hogy bárki „rátukmálja” a másikra, ami szerinte helyes. Inkább minél több lehetőséget kínál fel, és ráhagyja az emberekre, hogy a számtalan lehetőség között ta­lálják meg, és kövessék azt, ami saját érdekükben áll. Láttuk azonban, hogy a választási lehetőségek bővülése nem szükségkép­pen vezet a szabadság növekedéséhez. Ebben a helyzetben vetődik fel a liber­tárius paternalizmus - első pillantásra el­lentmondásosnak tűnő - befolyásolá­si stratégiája. Ez a „szabadság-megőr­ző” módszer egyszerre kívánja szélesí­teni az emberek választási lehetősége­it, és ugyanakkor - szinte észrevétlen módon - úgy formálja meg a döntési helyzetet, hogy az egyén választása végső soron saját érdekét szolgálja. A libertárius maternalizmus kifejezés egy nem­rég megjelent könyvben - Nudge: Jobb döntések egészségről, pénzről és boldogságról, Manager Kiadó 2011 - bukkant elő. A szerzők - R. Thaler és C. Sunstein - ezzel a fogalommal írják körül azt a módszert, amikor nem parancsokkal és utasításokkal kényszerítenek vala­kit, hanem finoman befolyásolják - szinte észrevétlen ösztökélik -, hogy a felkínált lehetőségek közül melyik mel­lett döntsön, meghagyva, hogy egyéb­ként szabadon választhasson. A paternalista és a „libertárius pa­ternalista” megközelítés különbségét éppen Orbán Viktor „kedvencének ” - az Alkotmánybíróság által nemrég „el­utált” -, választási regisztrációnak és egy másik, szintén az állampolgárok választási lehetőségeit érintő projekt­nek az összevetésével lehet leginkább szemléltetni. Kevesen figyeltek fel arra, hogy 2012. november 15-én - London kivételével - egész Angliában válasz­tást tartottak. Ennek során a helyi la­kosok - nemcsak az angol, hanem a helyben lakó EU-s tagországok pol­gárai is­­ „Rendőrségi és bűnmegelő­zési megbízottat” választhattak. A múlt év októberében, Sheffieldben dolgo­zó fiam meglátogatása alkalmával, egyetlen hét alatt több, az egyébként elismert angol rendőrséget megrázó botrány - pedofilügyek elhallgatása, sztrájkolók elleni jogellenes intézkedé­sek, a közvélemény nem megfelelő tá­jékoztatása - pattant ki. Ilyen esetek szerte a világon előfordulnak, és érthe­tő módon igen kellemetlenek az ép­pen hatalmon levő pártok számára. Ám - és most ez a legérdekesebb szá­munkra - a különböző kormányok alap­vetőn eltérően reagálnak a botrányok­ra. Akiket a paternalista politikai filozó­fia vezet, azok a botrányokra, az ellen­őrzés szigorításával, a kinevezések köz­­pontosításával, az információk titkosí­tásával, a tények el­tagadásával, a kiszi­várogtatás megakadályozásával vála­szolnak. Az ügyben érintetteket pedig - a tényektől és személyes felelősségük­től függetlenül - pillanatnyi érdekek vagy a korábbi személyes kapcsolat alap­ján rúgják ki vagy erősítik meg. Anglia azonban - mint egy nem csak szavakban demokratikus európai tár­sadalom - alapvetően a libertárius pater­­nalizmus szabadságbővítő megoldását választotta. Központosítás helyett a helyi közösség jogait kívánta szélesíte­ni. Olyasféle jogokat kaptak a polgá­rok akaratuk kifejezésére, mint egy rész­vénytársaság részvényesei, akik a köz­gyűlésen megválaszthatják, illetve le­válthatják az igazgatóság és a felügye­lő bizottság tagjait, meghatározhatják a vezetők jövedelmét, és közvetlenül ellenőrizhetik teljesítményét. A rend­őrség irányításának­­ beleszólást enge­dő, átláthatóságot teremtő és a szá­monkérés lehetőségét szélesítő­­ meg­változtatása azt mutatja, az angol po­litikai rendszer a polgárokat tekinti az állam végső „tulajdonosainak”. Lehe­tőséget nyitottak a helyi közösség szá­mára, hogy - választott képviselőin ke­resztül - közvetlenül beleszóljon a bű­nözés visszaszorítására szolgáló forrá­sok felosztásába, a rendőrségi vezetők kinevezésébe és tevékenységük folya­matos ellenőrzésébe. A „bűnmegelőző népképviselők” angliai választásának rendszere - Or­bán Viktor zátonyra futott választási rendszeréhez hasonlóan - előzetes re­gisztrációra épült. Aki fontosnak érez­te, hogy hallassa hangját a helyi közös­ség biztonságát meghatározó feltéte­lek alakulásáról, az lehetőséget kapott erre. Ez a regisztráció azonban - szem­ben Orbán Viktor minden területen érvényesülő „szabadság­szűkítő” po­litikai gyakorlatával­­ alapvetően nem korlátozni, hanem bevonni igyekezett a polgárokat az ügyek intézésébe. A választás felkínálásával nem eltántorí­tani, hanem ösztönözni próbálta a he­lyi lakosok aktivitását. A rendszer nem „kiszűrni” akarta a helyi polgárok kö­zül azokat, akiknek véleményére nem „érdemes odafigyelni”, hanem minél több embert akart rávenni arra, hogy nyilvánítsa ki akaratát. Ám az, hogy milyen nehéz megmoz­gatni a polgárt, mutatja az angliai vá­lasztások eredménye. A „szabadság­megőrző” ösztökélés ellenére, az an­gol polgároknak alig 10-20 százaléka ment el szavazni. Ezt a még a pesszi­mista jóslatoktól is elmaradó eredményt (magam 40 százalékos részvételt tip­peltem) sokan lehangolónak tekintik. Ám szemlélhető az eredmény másként is. A „bűnmegelőző népképviselő” vá­lasztás rendszere a libertárius paterna­lizmus modelljét alkalmazta: a regiszt­ráció itt „szabadságbővítő” jellegű! Azok számára, akik hajlandók a kö­zösség ügyeinek intézésére időt és ener­giát szentelni, plusz jogokat biztosít. Lehetőséget a célok meghatározására, beleszólást a források elosztásába, be­tekintést azok felhasználásának ellenőr­zésébe, még a vezetők kiválasztásának és leváltásának jogát is a kezükbe adja. Akik erre nem kaphatók - mert nem ér­dekli őket, nem szánnak rá időt -, azok­tól nem von el jogot! Ez éppen ellen­téte Orbán Viktor paternalista filozó­fiájának. A szabadságszűkítő politikai filozó­fia következményei kiszámíthatóak: ha az emberek bizonytalanok vagy a döntés túl nehéz, velük született lus­taságuk győz, otthon maradnak, vagy azt választják, amit eléjük tesznek. Ép­pen erre játszott­­ volna­­ Orbán Vik­tor a regisztrációval: eltántorítani a ké­telkedőket, és elégedetleneket, ezzel biztosítva a maga számára a győzel­met. S ha a regisztrációról - ideiglene­sen - lemondott is, biztosak lehetünk, hogy számtalan ötletük lesz még, amely ugyanezt célozza. Ezért nem szabad finnyás lekicsinyléssel elintézni Orbán Viktor paternalizmusát. Nem elég fel­háborodva visszautasítani a miniszter­­elnök viselkedéséből kiolvasható ma­gyarságképet. Nem hunyhatjuk be sze­münket: ez a kép sokakra ráillik. Az ellenzéknek egyértelművé kell tennie, nem arra kívánja a választókat ráven­ni, hogy Orbán Viktor rendszerét egy „ellenkező előjelű”, de hasonlóan pa­ternalista rendszerrel váltsák fel. A cél, hogy a magyar politikai rend­szer egészében libertárius irányba moz­duljon el: a polgárok választási lehe­tőségei folyamatosan bővüljenek, ugyanakkor a libertárius paternalista ösz­tökélés segítse őket, hogy megtalálják az érdeküket szolgáló megoldást. Visz­­sza kell állítani annak lehetőségét, hogy az átlagpolgár helyi és országos szin­ten is beleszólhasson életét meghatá­rozó ügyekbe, és ellenőrizni tudja az általa választott képviselőket. Olyan intézményeket kell alkotni, amelyek megnyitják a polgárok előtt az utat, hogy maguk dönthessenek mindazok­ban a kérdésekben, amelyek rájuk tar­toznak, és amelyekben ráadásul kom­petensek is. Ebben - de csakis ebben­­ az értelemben reménykedhetünk, hogy 2014-ben forradalom lesz Magyaror­szágon, és ez a forradalom elsöpri Or­bán Viktor rendszerét. Max Ernst: Madáremlékmű, 1927 , VBK, Wien 2013 A márciusi szám tartalmából • Jeney Zoltán, Láng István és Dubrovay László köszöntése • Az Operaház sorsa - interjú Ókovács Szilveszterrel • Portré Claudio Abbadóról • Operaelőadások Budapesten, New Yorkban és Szegeden • Mini Fesztivál, huszonötödször ÉLET ÉS Í» IRODALOM 4 A februári szám tartalmából Már megint Wass Albert a Jelenkorban? Újabb konferenciaszövegek a nem­zeti konzervativizmus irodalomszemléletéről. Karafiáth Judit, Rákai Orsolya, Szolláth Dávid, Földes Györgyi tanulmánya LÍRA - Gergely Ágnes, Vörös István, Gerevich András, Krusovszky Dénes, Visky András, Payer Imre versei SZÉPPRÓZA - V. S. Naipaul novellája (Farkas Krisztina fordításában), Grendel La­jos regényrészlete, Potozky László és Patak Márta novellái TANULMÁNY, BESZÉLGETÉS - Gelencsér Gábor tanulmánya, Sz. Koncz István beszélgetése Nyárády Józseffel BÍRÁLAT - Bedecs László Tőzsér Árpádról, Pál Marianna Herta Müllerről, Ágoston Zoltán Gállos Orsolyáról, Lozsányi Roland Jonathan Garfinkelről 2013. MÁRCIUS 1.

Next