Élet és Irodalom, 2014. július-december (58. évfolyam, 27-52. szám)

2014-12-12 / 50. szám

drMÁRIÁS: Tárlat Vidám haláltánc Kerekes székben ülve, elektromos segédeszközzel mozgatott kézzel rajzol. Néha elé tartanak egy poharat, szájába tesznek egy szívószálat, hogy azon keresztül magába szívja a táplálékot. Haldoklik. A teste, akár egy kiöregedett, meghibásodott gép, szép lassan leáll, miközben a lélek ugyanolyan frissen, termékenyen és játékosan zakatol, mint születésétől egész életén át. Jörg Immendorf leghíresebb, legemblematikusabb képei, ahogy a Café Deutschland sorozat mindegyike, színházi helyzetet idéz. A kávéházat, amely egyszerre politikai csatatér és kupleráj, szórakozóhely és börtön, szerelmi találkák zuga és nagy álmok tömegsírja. Egy színpad, amelyen állandóan pörögnek a jelenetek, váltakoznak a szereplők, korok, témák, történetek, de a lényeg megmarad: a szabadságvágy. Immendorf pályája kezdetén még aktivista tacepao-szerű festményeken szólítja fel az embereket a társadalom mielőbbi megváltoztatására, a kapitalista elnyomás felszámolására, majd hamarosan kilép a didaktikus börtönből, s háromszor négyméteres festményen mutatja viccesen, ahogyan egy tüntető amazon nő a fölötte lebegő festőcskét a lábánál fogva akarja a földre rángatni, hogy álmodozásából az agitáció világába térjen vissza, de szerencsére már késő. Nem landol a földön, hanem szabadon felszáll, s a banális vonalat felváltja a komoly elmélyülés a valós történelmi, politikai, társadalmi kérdésekben, amivel kezdetét veszi egy lenyűgöző és megható festészeti opus, amelyben Immendorf megpróbálja festményeivel lebontani a berlini falat. Festménypárt alkot, melyek egyikén zord téli hangulatban magát festi meg a fal egyik oldalán, ahogyan hatalmas birodalmi sast mázol, ennek címe Brrrdfestő, míg a párján A. R. Penck katonai megfigyelőpontot, ennek a címe DDrrrfestő. A festménypár létrejöttét Penckkel való személyes találkozója ihlette a Brandenburgi kapu közelében a keleti oldalon, mely során rádöbbent, hogy ahogyan ő és Penck nem értik meg egymást, ugyanúgy a keleti és nyugati világ is kapcsolódási pont nélkül „halad el” egymás mellett. Mégis a lényeg, a vágy, a létélmény közös, így együtt indítják útjára a „fiatal vad festészet” mozgalmát. Ahogy múlnak az évek, Immendorf festészetében egyre inkább befelé fordul, s miközben színpadán ugyanúgy pezseg az élet, ahogy körülötte a valóságban, hatalmas bulik, rengeteg nő, pezsgő és kacagás, szívébe egyre jobban beköltözik a világ megváltoztatásába vetett álmából való kiábrándulás, melynek helyét felváltja a történelmi és művészeti játékosság. Egykori tanárával, Joseph Beuys-szal és Marcel Duchamp-mal iszogat egyik festményén, a másikon meg ő maga fenekli el Duchamp-t, kicsit úgy, ahogy Max Ernst festményén Szűz Mária a kis Jézust. De Duchamp különböző motívumai, a piszoártól a kerékpáros motívumokig továbbra sem hagyják nyugodni, mert állandóan azt a marcangoló gondolatot keltik benne, hogy a történelem is egy ready-made, amelyen nem változtathatunk, s legjobb belenyugodni abba, ahogy éppen van, s legfeljebb nézni, akár egy magatehetetlenül hömpölygő folyót. Következő képén már látjuk is őt Marcellel együtt iszogatni a mennyei kávéházban, ahol feltehetően éppen erről a témáról vitatkoznak. Majd hamarosan megtudja, hogy halálos beteg, s miközben festményein az embereket felváltják a majmok, amelyek az emberiségből való végső kiábrándulás egyszerre vicces és kegyetlen megtestesítői, ő ugyanolyan hatalmas hévvel és optimizmussal dolgozik tovább, hogy legyőzze az időt. Egészen elképesztő módon összetett, kidolgozott, friss és mellbe vágó képeket fest még néhány évvel a halála előtt, gyermeke születik, tanít, vitázik, magyaráz, ezer fokon ég. Lenyűgöző, ezt a szót ismétlem magamban, miközben a festményei előtt végighaladok, akár egy gyönyörű, vidám temetésen, ahol éppen azt gyászoljuk, aki a legnagyobb alkotói lázban égve jutott el a maoizmustól orgiákon és kokainon át a Biblia illusztrálásáig, hogy az életet minden oldaláról kivesézve hagyja ránk saját színházát mint a legvidámabb haláltáncot. (Az Immendorff: Éljen a festészet! című kiállítás 2015. február 15-ig látható a Szépművészeti Múzeumban.) TORMA TAMÁS: Építészet Wellness dizájn Zavar van az erőben. Épületkritikusként eddig viszonylag könnyen szét tudtam választani magát a hardvert és a benne folyó tevékenységet az enyémtől eltérő galaxisban mozgó áraival - és ha érzékeltem is a neogazdagság bántóan pöffeszkedő jeleit, tudatosan a figyelő tekintet perifériáján tartottam. Kapitalizmus van, nem kell minden építkezéshez a személyes beleegyezésem. A Rudassal viszont afféle megcsalt szeretői viszonyban vagyok. Lassan tíz éve, hogy a gőzszekcióhoz tartozó törökfürdő részt átalakították, de közben szép lassan leszoktam róla. Pontosabban máshová szoktam át. Valaha - a régi szép időkben - egy belépővel akár az egész napot ott tölthette az ember, aztán az áremelések mellé egyre szűkebb időkorlátok jöttek - ahogy Woody Allen mondta, jó, jó a lelazulás, de a fél szememet azért a taxiórán kell tartanom. A 3-4 ezer forintos belépőjegyárak nekem mindenképpen azt üzenik, hogy a Rudas (és tulajdonosa, a Budapest Gyógyfürdői és Hévizei Zrt., amit a főváros amúgy évek óta szaporán csilingelő kasszagépnek tart) már nem engem, hanem azt az angol vagy német turistát tartja igazi kuncsaftjának, akinek ezt az összeget semmiség rendszeresen leperkálni. Ezzel a kacskaringóval jutunk el tehát oda, hogy hiába gazdagodott a Rudas a felújított szárnnyal, szociális alapon nálam mégis kiverte a biztosítékot. Méghozzá egy apró, de fontos pontján: a felújítás afféle koronájaként használt tetőtéri jakuzzi panorámamedencénél, amely koronaíveivel nemcsak vizuálisan zavaros, de mint valami státusszimbólum ül a táj fölé. (Amúgy a két oldalról dübörgő utcai forgalomba.) A Rudas egyébként mindig küzdött a sorsával: itt állhat a Duna-part kivételes pontján, a történelem mégsem kényeztette. Aki ma szemben áll vele, alighanem elcsodálkozik, hogy amit mi Rudas fürdőnek hívunk, az hat-hét teljesen különböző épületmaradványból áll össze, és inkább esetlenül, mint szerencsésen. Lelki szemeink előtt a mi fantasztikus, világhíres törökfürdőnk, de annak egyik oldalát ’44-45-ben lebombázták, ma pedig egy jellegtelen, földszintes épületrész fogja körbe. Dél irányába haladva utána a klasszicista szárny jön, majd rögtön a hatvanas évekbeli silány előcsarnokbetoldás rondít bele, ami egyben ketté is vágta a korábbi épületet. A főbejárattól balra a jó 130 éves uszodaszárny, majd az, ami az egykori Aranybárány Szállóból megmaradt, és ami régen egészen a Gellérthegy szikláiig ért. A bombázások itt is sok mindent eltakarítottak, átrendeztek, de a Rudas fejlődésének az Erzsébet híd megépítése sem tett jót: mivel túl közel került a fürdőhöz, az csak dél felé és egy szűk sávban terjeszkedhetett tovább. Ezen orvosol valamit a mostani felújítás, ami nemcsak visszafoglalta az évek óta kiürített, déli palackozóüzemi szárnyat (1916 óta palackoztak itt ásványvizeket), de addig kihasználatlan területeket is újraélesztett, bevont a fürdőtérbe. Eltűnt a főbejárat legsúlyosabb Kádár-kort idéző, alumíniumvázas portálja, és az előcsarnok fölé épített átjáróval a revitalizált részhez tudták kapcsolni az ún. klasszicista Juventus-szárny felső szintjét is, a korábbi nappali kórház termeit. A legnagyobb változások a déli szárnyat érintették. És nem csak a homlokzat változott: étterem nyílt, a korábbi palackozóban megépült wellness-medence pedig kissé merészen ki is köszön a forgalomba a dunai panorámába. Ebben is van némi túlzás, ami az új idők szellemében felmondja a törökfürdős Rudas korábbi, inkább elzárkózó intimitását, mégis vállalható, mert a vezető tervező Vékony Péter és a Nirmann Építésziroda (a belsőépítész Medveczky Kazimir) invenciózusan és határozott kézzel hozta azokat a legújabb trendeket, amelyeket a fellendülő wellnessépítészet az utóbbi évtizedekben kitermelt. Színes és mondén, laza és örömelvű. „Hozzányúltak” - ez az eufémizmus ma már szerencsére nemcsak annyit jelent, hogy elvégezték a régóta halogatott műszaki felújításokat, hanem határozott víziót is. Az új szárny legszebb része a külső homlokzat finoman áttört iszlám mintázata, a „girih”, amely egyébként egy matematikailag is leírható, sokszögekből alkotott kristályszerkezet. Olyan finomság, amely méltó a fürdő túloldalán lévő, törökkori nyolcszögletű kupola egyszerre masszív és transzcendens világához, ami apró kupolaablakaival ha akarom dísz, ha akarom, maga az égbolt, a világmindenség. Persze az új idők ide is betörtek a 2006-os felújításkor: a be- és kijárat hangsúlyozásával ebbe az időtlen, körkörös térbe kissé türelmetlen tengelyt húztak, mintha minél gyorsabb távozásra akarnának ösztönözni. Végül jöjjön újra a kívülálló szenvtelen tekintete: a Rudas uszoda, török- és gőzfürdő, szauna egyszerre, ráadásul különleges termálvizekkel, amelyekhez most még wellness, étterem és napozós-medencés tetőrészek is kapcsolódnak. Ez is egy világörökség része, gazdagodás - még ha ezt a gazdagodást én nem is tudom megfizetni. Hungarikum ez is, az is. (Az átalakított Rudas Gyógyfürdő Budán) RÉVÉSZ EMESE: Tárlat Harcművészet Hayden White említésével kezdeni egy első világháborús kiállítást: jelen idejű olvasatot jelent. Az ezredforduló történettudományát alapjaiban megújító gondolkodó elmélete szerint a múltról alkotott képünket szükségszerűen a jelen narratívái alakítják. A múlt megismerésében kételkedő szkepszise felől nézve a historizmus öntelt színjáték, a pozitivizmus pedig abszurd önámítás, így hát aki a politikai kultuszok parasztvakító illuzionizmusára vágyik, az emlékezés önfényező akolmelegére áhítozik vagy a nemzeti mártírium passiójátékát kívánja újraélni, az ne ezen a kiállításon keresse a vigaszt nyújtó igét. Róka Enikő és Szűcs György kurátori koncepciója világos vizuális formát ölt a tárlat rendezésében: a kiállítás ugyanis az első világháborúra reflektáló kortárs művekkel indít, egyebek mellett a Société Réaliste művészcsoport döbbenetes erejű Európa-térképének folyamatosan átrajzolt határvonalaival (ellensúlyozva némiképp a Trianon-siratók növekvő tömegét, a térképnek igencsak helye lenne a középiskolai atlaszokban). A fordított időrend világossá teszi az egész kiállítás szemléleti alapállását, miszerint az eseményekről megformált kép természetszerűleg a jelen elbeszélése, s mint ilyen, csak egy a lehetséges elbeszélések közül. Ezáltal kapnak megnyugtatóan távolságtartó idézőjelet az első világháborús emlékművek képeslapokon, archív fotókon megidézett monumentumai. S miközben visszafelé menetelünk a képletes időalagútban, tudatosul bennünk, hogy az egykori események régészeti lelethez hasonlatosak, aminek már szerves részévé váltak a később rárakódott rétegek, rozsda, moha, iszap s a rajtuk megtelepedő élőlények. Mielőtt bárki is attól tartana, hogy végeláthatatlan csatajelenetek és térképek fogadják, vagy abban reménykedne, hogy kényelmesen belefeledkezhet a háborús jelenetek festői gyönyörűségeibe, jó, ha számol vele, hogy a tárlat folyamatos intellektuális interakcióra készteti a jelen szemlélőjét. Kurátorai történelemtől és művészettől egyenlő távolságban tartják a tárlatot, céljuk nem a história látványos illusztrációja, nem is háborús remekművek bombasztikus együttesének bemutatása, hanem annak körülhatárolása, hogy a magyar művészet s maguk a művészek milyen szerepet vállaltak az eseményekben. Merész és izgalmas rákérdezés ez művészet és hatalom, művészet és történelem viszonyára. Balázs Eszter bevezető tanulmányában a háborús évek vizuális kultúrájának egészét vizsgálva, külföldi példák sorával illusztrálja a művészek háborúhoz való változó viszonyát, a lelkes támogatástól a propagandagépezet kiszolgálásán át a teljes csömörig. A művek jó részének születését itthon az osztrákok által felállított Sajtóhadiszállás ösztönözte, amely lehetőséget adott az alkotóknak arra, hogy személyes tapasztalatokat szerezve formáljanak képet a harcterekről. Persze ez közel sem jelentett frontszolgálatot, a művészek többsége a lövészárkoktól távolabb a nyugalmasabb hátországban keverhette festékeit. Csekélyebb részük besorozott katonaként - sokszor a lélektani túlélés eszközeként - rögzítette a látottakat. A Sajtóhadiszállás kötelékében elkészült műveket több nagyszabású tárlat keretében mutatták be Bécsben és Budapesten, így szolgálva a hátország informálását, mozgósítását és manipulálását. A hivatalos elvárás természetszerűleg a háború glorifikálását sürgette, amire a képalkotóknak rendelkezésükre állt a művészet történetének kétezer éves tradíciója. Helbing Ferenc például Dürer Apokalipszisinak lovasait ültette át a jelenbe, Bortnyik Sándor a kígyóölő archetípusából formálta meg az antanttal elbánó héroszát, az antik Haldokló gallus szobrának pedig tucatnyi leszármazottja népesítette be a háborús plakátokat és szobortalapzatokat. Az elkészült művek többsége azonban a biztonságos középutat választotta, egyenlő távolságban a véresszájú propagandától és a leleplező erejű háborúellenességtől, megelégedett a háborús mindennapok (több olvasató) képi dokumentálásával, a sorozás vagy a romok ábrázolásával, katonatársai arcának megörökítésével. Ugyanakkor nagy művészek kezében a látszólag ártalmatlan témák is felkavaró erővel hatnak ma is, ilyenek Nagy István katonaportréi, Mednyánszky László vonuló trénjei, Vaszary János orosz foglyai vagy Uitz Béla sorozási jelenete. A nemcsak méreteikben, hanem hatásukban is monumentális festmények mellett sokszorosított grafikai sorozatok is dokumentálták az eseményeket, köztük Barta Ernő elnémult csataterei vagy Biró Mihály harctéri jelenetei. E műveken elemi erővel érvényesült a szemtanúság jelenléte, a személyesen megélt rettenet drámája. Mindez a hátországban érzelmes pátosszá vagy agresszív propagandává változott. Az állami „imázskampány” leghatékonyabb hordozói a plakátok voltak, amelyek a nyugati képi tradíció teljes eszköztárát latba vetették, legyen szó hadikölcsön jegyzéséről, rokkant katonák Mikulás-ünnepségéről vagy a „Szanitéc tetűporról”. Számtalan ritkaság, igazi képi kuriózum mellett a balatonfüredi tárlat a magyar képzőművészet háborús műveinek legjavát is felvonultatja. A háborúhoz kötődő remekművek 2014-ben sehol ilyen koncentráltan és sehol ilyen átgondoltan nem jelentek meg az országban, mint itt. De miért éppen Balatonfüred? A település háborús szerepe nem indokolja ezt. Marad a kérdés, hogy a Szépművészeti Múzeumba bedarált Magyar Nemzeti Galéria miért nem talált pár termet a budai Várban egy efféle kulcsfontosságú (a saját anyagából és a saját munkatársai által rendezett) tárlatnak? Az év legjobb első világháborús kiállítása miért nem látható a fővárosban is? Ahogy az Itália-járó magyarok kiállítása, ez is kiszorult az anyaintézményből. Ahogy oly sok jelenség, ez is csak azt sugallja, hogy az újrakreált MNG nem teljesíti szakmai szerepét, elvesztette centrális kulturális pozícióját. A klasszikus modernizmus, 1945 előtti magyar művészet bemutatásának tere mára drámain összeszűkült: a Kogart és a Modem „elesett”, marad a füredi Vaszary Villa, a „Gondolkodó Kiállítások” menedéke. (A Művészet és művészek az első világháborúban című kiállítás Balatonfüreden, a Vaszary Galériában 2015. január 4-ig tekinthető meg.) 22 IRODALOM2014. DECEMBER 12. ÉLET ÉS|# a Zeneakadémia Nagytermében" 2010. december 31*1 . ............- — ■ ■ ■ - - —— —- ni—■ [UNK] [UNK] [UNK] ni. " * 1 — <X inforádió fidelto media páftHBTSRí _ hvg ÉLET IRODALOM -------------------a Zeneakadémia jegypénztárában, valamint online a jegy.hu és a www.zeneakademia.hu oldalon.