Életképek, 1844. január-június (2. évfolyam)
Alföldi életképek - Gaal: Az urfii
AZ U H F 1. _ ALFÖLDI LLETKÉP. G A A L T . L. Soha sem járhattam az alföldi lápok partjain, hogy szivem édes andalodásba ne merült volna , mint semmi, bármilly regényes vidék látásánál sem éreztem. A’ víz csillogó tükre nem végtelen ugyan, mert sötétzöld sáserdők áthathatatlan tömege határozza, de épen ezért rejtélyes bájban tűnik fel, mert a’ nád között kanyargó keskeny csatornákon át szabadon vitorláz a’ képzelet, ’s túl, a’vizi növények suhogó lombjain, országába ér, hol tetszése szerint teremti varázsképeit, hol a’ liliomok szebbek, mint a’ parthoz közel virulok, ’s honnan a’ vadász fegyvere sohasem rezzenti fel a’ madarak miriádjait, mellyek a’ nád biztos tövében háborútlanul fészkelnek. A’ náderdő, melly látkörünket talán kevés lépésnyire szűkíti, nem mint határvonal áll a’ végtelenhez szokott szem előtt, mellyen csak innen élhetünk, ’s túl rajta örömeink, fájdalmaink nem honosak; sőt épen túl rajta képzelünk mindent, ’s néma áhítattal várjuk belőle minden perczben kilépni a’ sáskoszorúzott tündért, ki bennünket, az unalmas világ hőseit, a’ hűs fenékbe csaland, a’ mondák kristály-palotáiba, gyöngyház-padolattal, hol a’ szív, a szerelem őszintesége átlátszón tiszta, mint az elem, melly fedi; ’s bár rég elvonultak fölöttem boldog gyermekéveim, midőn eszem a’ tündéri hitet még képtelenségnek nem tartá, mégis órákig tudnék andalogni a’ láp partján a’ bájos hullám-istennő feltlvitét várandó, de megdördül mellettem a’ prózai puska , ’s a’ vizimadarak sáska-sürü falkája felrohog, ’s az irgalmatlan Nimrod agyonlőtte tündérálmaimat, ’s én ismét ott állok hihetetlenül a’ 19-dik század egész unalmával, ’s rögtön eszembe jut, hogy országgazdasági tekintetből jó lenne a mocsárt lecsapolni, é s akkor talán ott lelnek fenekén a’ szárazra jutott tündért, ki birodalmát vesztve, mint sülyedt aristocratia, talán örömestebb dőlne sovárgó emberi karjaimba. — Illyenek vagyunk mi emberek; imádjuk a’ magast, gyakran — ’s talán leggyakrabban a’ képzeltet is — de hozzá fölemelkedni nem bírván, a’ valót is szeretnék magunkhoz lehúzni.