Életképek, 1844. július-december (2. évfolyam, 1-26. szám)
1844-11-20 / 21. szám
elémutatott (vagy arra hivatkozott) levelére Alexynak azt határozá, hogy előbb ki nem adathatik a’ mintaszobor, mig az iránt maga a’ művész a’ választmányt föl nem hatalmazza; különben is az lévén a’szokás, hogy a’ megvett műtárgyak az egyesület pénztárnokának fizettetnek ki, ’s azokért csak a’ pénztárnok által mint legegyenesebb ’s legérvényesebb után veszi kezéhez diját az illető művész: — a’ választmány sua forma nem adhatta át a’szoborkát, mert az egész dolog csak alku volt, de be nem fejezett, tettleg nem teljesített alku, ’s igy a’ szoborka sem volt P. H. L. urnak valóságos és elvitathatlan sajátja; tehát minden zaj csak vak lárma volt, melly az avatatlanok elámitására vala számítva, tehát minden piszkolódások, mellyek árva fejünket érték, alapnélküliek, méltatlanok, haszontalan incselkedések. Azt is hallottuk, mintha a’ háromszáz égő forint, bizonyos föltételek mellett, csak harmincz aranyra olvadott volna le, a mi természetesen kis különbséget tenne a’ kikürtölt és kifizetett öszveg közt — de ennek feszegetését jelenleg mellőzve, más, egészen fris dolgokra terünk, mik azóta a‘ mennynek országában történtek ’s mellyeket azonnal sietünk tudatni t. ez. közönségünkkel, nehogy azt találja hinni, miszerint a’ Honderű urának mű fogalmai öt héti nyugalom után föltámadtak légyen: oh,nem;mély álomba meridvék még azok ; mert a’ hatalmas szózat sokáig késik! Bizonyítja ezt fényesen (vagy inkább homályosan) a’ múlt számú (19d.) Honderű, mellyben a’ tisztelt igazgató úr, ,többfelöli fölhivatásnak engedve, a’ felállítandó Mátyás szoborról hallatja véleményét, melly olly rettenetes szép, hogy annak végsorait lehetetlen ide nem iktatnunk — épülésül. Hangzanak pedig azok imigyen: ,Ha csakugyan Mátyás szobrára elegendő pénzt gyűjthetni a’ valószínűség körét túl nem haladná, ha csakugyan (ad normám magyar színház) a nemzet magáévá tenni hajlandana ezen nélküle netán dugába dülendett ügyet is, és akkor nem a’ hasonló alkalmaknál legtanácsosabb csőd útján, hanem honi művészek által kívánná elérni czélját; azon esetben véleményünk röviden az volna (most jön a’ java!): választani egyet Alexy, Casagrande vagy Ferenczy urnák már készen álló vagy netán ezentúl készítendő új terveiből’s azt minden arravaló honi szobrászok közremunkálata (!) által olly kikötés mellett készíttetni el, miszerint mindazon munkarészletek, mellyek a’ társaság költségein Ferenczy ur műhelyében eddigelé elkészültek, és egy nagy nemzeti emlékhez illőknek lenni találtatandónak (oh!), habár némi módosításokkal is okvetlen fölhasználva legyenek ( ! ! ! és még egyszer ! ! ! ! in infinitum ! !).‘ — No már most, kinek eddig nem volt tiszta fogalma a’ Honderű urának műértőségéröl, az pirulva fogja megvallani, mikép ez minden fogalmat túlhalad ; ’s a’ ki kételkedik, hogy daczára a’ régi közmondásnak ,semmi uj a’ hold alatt! — vannak még eredeti gondolatok, az e’ geniális véleményben élő példáját láthatja ennek, melly bizonyosan egyetlen a’ maga nemében! — Nem volna tehát most már egyéb hátra, mint a’ haza valamennyi művészeit egy nagy ,Mátyás alkotási gyűlésre összehívni, mellynek elnöke természetesen Petrichevich Horváth Lázár ur lenne közfelkiáltással. Ezen gyűlésben aztán a’ hazának valamennyi kőfaragói ’s egyéb művészei összeszednek minden tehetségöket, hogy egy nagyszerű egyvelegművet alkothassanak. Az antik kedvelök, például Horácznak azon ismeretes verse szerint ,humano capiti cervicem pictor equinam, a’ terehhordó lónak fejénél kezdhetnék meg; a’ természetvizsgálók azután annak többi alkatrészeit vállalnák magukra, igy egyik lábát az anthropologus, a’ másikat a’ mamakiologus, a’ harmadikat az ornithologus, a’ negyediket az enthomologus faragná ki, hátulsó része pedig az ichtiologusra bízatnék. A’ lovagalak alkotásával, mint illik *s többnyire minden gyűlésen megtör