Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-01-30 / 5. szám
143 EGY CONVICTUSI EBÉD. (Életkép barátom emléklapjaiból.) ELŐJÁTÉK. A’ meseként: egy fehér és fekete agártól üldözött nyúl a’ fehér agártól jobban fél, gondolván, hogy a’ fehér őt könnyebben elfogandó, már szinte pőrére vetkezett. Hányszor láttam ez életben nyargaló nyulat, bátran hagyám futni a’ nyomorultat; miért üldözném őt ? bizton tudám, hogy az én birtokomon ki nem fárad egy szeles nyúl. Nyúlszőrből készült kalapot hányat szakgattam én el ? bizony sokat; korunkban változott a’ divat: a’ nyúlszőr kiment a’ módiból, de annál kapósabb a’ rókabőr ! a’ rókabőrnek azon része legkapósabb és legdrágább , mellyen a’ ravasz állat legtöbbet csúszott, mászott. Furcsának tetszik önök előtt, hogy leírásomat épen a’ nyúlnál kezdém ; csupa visszaemlékezés a’ szelíd teremtésre ; a’ convictusban vele az unalomig sokszor találkoztam. Oh ti szomorú idők ! Értem én is boldog időket, mikor édesapámmal voltam egy kenyéren. Apám szántatott, vettetett, arattatott, anyám őröltetett, süttetett, én pedig vettem. Volt is látszatja, tizennégy éves koromban már kilenczvenhét fontot nyomtam. Jól tudom, mintha ma látnám, édes apám megmázsáltatott, (volt t. i. édes apámnak egy mázsáiója száz fontig) ; minthogy azonban az én kurtanyelü késem legnagyobb karajt fogott, biztos lehetett az egész ház , hogy a’ hátra levő három fontig nem sokára meghízom ; apám pedig uj mázsáiét venni nem akart, tehát, nagy bölcsen , más kosztjára adott. — Kiadta anyai ingóságomat, mellynek lajstroma a’ plébánia matriculájából hiteles alakban kezembe nyomattatván, apai örökségképen e’ jó tanácsot kaptam ,kaparj kurta , neked is lesz; az ajtó küszöbén dajkám rohant nyakamba, keserves könyek közt súgván fülembe azon élet-elvet ,holtig bizonyosan megélünk, addig ki nem vernek a’ világból." Diák valék; lelkemnek tápláléka hiány nélkül kijárt; a’ lélek gyarapult ismereteiben, annál inkább hátra maradt a’ test; kosztos gazdáim elhibázták rajtam a’ konyhacalculust. — Vagy három esztendeig a’ vizet okozták, pedig mit véthetett volna nekem a’ szőke Duna ? utolsó gazdám egy élő kikoplalt szent volt, ellensége minden rágalomnak. Unalmasnak kezdém találni a’ világot, mégis fonákságnak tartom kétségbeesésből addig inni a’ Dunát, mig a’ malomkereket megállíthatnám. Tűrtem, faltam a’ betűket, legjava időmet egy tanítványra pazarnám, kit Isten olly nagy szamárrá teremtett, hogy sem apja, sem én nem valánk képesek lóvá tenni. Keserves kínok közt értem el az 1843-dik évi September hónapnak utolsó napját, elszánván magamat, a’ kegyelemkoszt minden bajainak magamat feláldozni, csak ne kénytelenitessem makranczos kölykek közt keresztül pofozkodni hátra levő tanulmányaimnak keserves két esztendejét. EGY CSÓK A’ KULCSÁRÁK KEZEFEJÉRE. Bús kedvetlen óráimban érzém, milly vigasztalás az égről gondolkozni, ’s egyes pillanatokban az ájtatossághoz vonzódni; mert mióta az emberek déli harangszóra keresztet vetnek, aztán pedig okvetetlenül esznek is , csodaként tűnt fel előttem, milly jó húsban vannak azon jó urak, kik állítólag sokat imádkoznak. E’ tárgyon futtatom elmémet, emlékezni kezdék bizonyos megboldogult arra, kinek azon okos gondolat villant agyába, hogy ha ő jóllakott, nem épen természetes következmény, hogy más is jóllakjék. Elhatározó azért huszonnégy szegény, jó eszü, de éhes diákot saját költségén kitartani, nevelendő a’ hazának