Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)

1847-05-08 / 19. szám

007 VÁLASZ PETŐFINEK. Zavarva lelkem, mint a’ bomlott czimbalom ; Örül a’ szívem és mégis sajog belé, Hányj­a-veti a’ hab , mért e’ nagy jutalom ? PETŐFIT barátul mégsem érdemesé. Hiszen pályadijul ez nem volt kitűzve . . . Szerencse, isteni jó szerencse nékem ! Máskép szerény művem velém vala tűzbe, Mert hogyan lett volna nyerni reménységem ? És milly sokat nyerek ! Pusztán a’ pályabér Majd elhomályosít, midőn felém ragyog : De hát a’ ráadás!.. Lelkem lelkéig ér, Hogy drága jobb kezed osztályosa vagyok. ’S mi vagyok én, kérded ? Egy népi sarjadék, Ki törzsömnek élek, érette, általa. Sorsa az én sorsom, ’s ha dalra olvadék, Otthon leli magát ajakimon dala. Akartam köréből el-kivándorolni. Jött a’ sors kereke és útfélre vágott, ’S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi Tüske közül szedtem egynéhány virágot. Jöttek a’ bűgondok úti czimborának, Összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen , Én koszorút fűztem, ők hamiskodának, Eltépték füzérem fél elkészültében. Végre kincset leltem , házi boldogságot, Melly annál becsesb, mert nem szükség érzeni, És az Iza partján ama hű barátot . . . Nem is mertem volna többet remélem­. Most mintha üstökös csapna szűk lakomba, Éget is világit lelkemben leveled : Oh, mondd meg nevemmel, ha fölkeres lámpa, Milly igen szeretlek téged ’s őt is veled.­­ Arany János: A’ TISZTTARTÓ VEJE. (Folytatás.) IV. A’ mint láthatja az olvasó, ő nagysága szépen a’ faképnél maradt. Kálmán kijött az utczára, és tulajdonképen csak most lett ideje gondol­kozni, mi tevő legyen; arra eszmélni, hogy ezen vitzből mi következhetik, ter­mészetesen szó se lévén.

Next