Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-06-05 / 23. szám
vén a’ várost, mentem mendegéltem bámulva, élvezve az est pompáját. Andalgásomból egyszer csak a’ szökőkút locsogása ébresztett föl. Igenis ott voltam, közel, néhány lépésnyire az én Harcsám lakóhelyéhez. Sokáig néztem álltomban a’ csinos kőházra . . . lám ! lám! a’ kit az Isten szeret, meg van az szeretve. Ezek a’ Marcsáék csak kenyérsütők, azok is voltak, azok is lesznek tán mindörökké ; mégis milly rend! milly jóllét? ! ez a’ ház oda illenék akármi tekintetes úrénak; ez az udvar túltesz az egész utcza udvarán; ez a’ kis kert kitanult kertészt is megdicsérne ; — hát még az a’ gyémánt, az a’ rubintarku drágaság ! ? Oh Harcsa! többet érsz te a’ világnak minden fehér czipójánál és házánál és udvaránál és kerténél! . . . Sususu ! . . titkos beszélgetés jött a’ fülembe , közelebb billegtem a’ rácsos kerthez és kihallgattam titkát a’ májusi holdvilágos estvének. — Ah Harcsa ! Harcsa! — Kissé félrébb csúsztam; mert ez az egy sóhajtás is majd lehordta fejemről a’ kalapot, hátha még több is következik! Tehát: Ah Harcsa ! Harcsa ! . . . — Ah Johan! Johan ! — Uram Isten, váljon mi akar itt történni? — Látja Harcsám ! én magába mindig úgy biztam, mindig úgy hittem , és most — — — — — Talán bánja, hogy bizott és hitt? Sajnálom , de nem tehetek róla ! — Fájdalom, ha nem tehet róla! mikor egy szava, fejének egy biczczentése mindent jóvá tenne ! Oh én nagyon, nagyon csalatkoztam. Mikor már azt hinném, hogy közel vagyon az idvezülés órája , akkor nyilnak föl szemeim látására az legsúlyosabb büntetésnek ... Weh mir ! das kann ich nicht aushalten ! ! Harcsa ! maga engem nem szeret ! (No lám ! hogy ki tudja rakni ez a’ Johan !) — Ez kellett még ja! kételkedni egy szegény leány ígéretében ! Adtam-e rá okot ? mi indította magát ezen megtámadásra? most már komolyan kérdem, Johan. (Jól teszed szivem Harcsa!) — Hát látja, én csak elnéztem a’ bálban is, azóta is, hogy az az úri ember, kivel a’ Walzerben belemaradtak (már ekkor majd elolvadtam a’ palánk mellett), igen nem kedvem szerint jár maga körül (t. i. Harcsa körül); pedig itt a’ nyakam ! ha annak az fiatalnak nem falsdi fogásai vannak. Az illyenek egy darabig ámítják a’ fehérszemélyeket, aztán odébb állnak (már ekkor igen türelmetlenül viseltem magamat). — Ohó, édes Johankám ! bizony mosolygásra méltó, a’ mit beszél. Szerelemről köztünk szó sem volt, az az úr még küszöbünket sem lépte át; édes atyus be sem is bocsátaná az ollyat, ki nem hozzám való . . . — Az angyali lélek! tehát ismét van reménység! tehát nem vesztem el örökre ! . . . Gott sei Dank! ’s most ollyan czuppanás-félét hallottam ; felütöm a’ fejem, hát látom, hogy Johan kínozza a’ szegény Harcsa kezét! — Csak csöndesen, mert meg találják hallani!— Adjon kezet tehát, hogy ezután azzal a’ fiatal emberrel discurálni ’s neki szerelmet ígérni soha sem fog! (Holló !) — Azt nem ígérem, hogy nem szólok hozzá; hisz, ha ő szól, csak nem lehetek olly goromba, hogy feleletet ne adnék ! (Igazad van, kincsem Harcsám.) De hogy szerelmet nem fogok neki ígérni, arra itt a’ kezem! Különben az, igen derék fiatal ember! (Ez is igaz édes Harcsám.) •— Hiszek — és boldog vagyok ! . . . Most próbáld már elcsábítani mézesbúzádba a’ galambot, hízelkedő penna-rágó ! . . majd megmutatom én, melylyik a’ botnak vastagabb vége ! ! (Hát ekkor alig állhattam meg, hogy a’ rácson be ne nyúljak Johan üstöke után; azonban nem nyúltam be, hanem szép csendesen haza ballagtam és lefeküdtem.) Másnap — úgy emlékszem rá, mintha most volna, hétfői nap volt, melly a’ szabólegények kalendáriumában ,szentheverd el‘ napjának iratik — ismét