Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-02-13 / 7. szám
209 . most már hatvan esztendős, ’s mést most is szebbnek tartom, mint minden leányt, a’ kit valaha láttam. — Minden czigány a’ maga lovát dicséri, gondolta Ferkó, ’s Pannira pillantott, a’ kit meg ő tartott a’ legszebb leánynak a’ nap alatt, ’s volt is benne valami, ha nem egészen volt is igaz, a’ mit hitt. — Gazdaságunk folyvást szaporodott, folytatta Pergő Péter, ’s mikor szépen megnőtt, és Marczi is meglegényedett, őt megházasitottuk, mi pedig ebbe a’ faluba jöttünk, megvettük e’ házat, és beletelepedtünk, ’s míg én a’ gazdaság után láttam, feleségem egyetlen fiunkat, Mihályt, nevelte, ’s hogy nem hiába forditott rá annyi gondot, megtetszik, mert apátok, kis unokáim, talpig becsületes ember és még tán jobb gazda , mint mi voltunk, mert most hat akkora a’ gazdaság, mint akkor volt, mikor mi neki átadtuk. — Nem tudom, volt-e még valami mondani valója a’ nagyapának vagy elvégezte már ? e’ pillanatban megjöttek a’ disznótorból a’ kis unokák szülei ’s nagyanyja. A’ kisebbik leányka, Erzsi, már jó izün alatt a’ nagyapa ölében; testvére, Katicza, fölvette őt onnan ’s az ágyba fektette, Peti pedig azzal állt elő, hogy mit hoztak neki a’ disznótorból ? A’ két cseléd ment lefekünni: egyik a’ konyhába, másik az istállóba. A’ mint a’ szobából kiléptek, Ferkó megfogta Panni kezét, ’s ezt kérdezte tőle súgva : — Szólj igazat, Pannikám, ha engem katonának vinnének, mint az öreg gazd’uramat, várnál-e rám négy esztendeig hűségesen, mint ő rá a’ nagyasszony ? ne hazudj, Panni, hanem lelkedből beszélj ! — Várnék rád, Feri, igazán mondom, felelt a’ kis leány, várnék rád nemcsak négy esztendeig, halálom — halálom napjáig is ! — Édes jó kis Pannikám! szólt Ferkó, ’s dalolva ment az istállóba. Odabenn megmondta fiának és menyének a’ nagyapa, hogy ez a’ szegény öreg koldus hálásra jött, hát vessenek neki valami ágyat a' kemencze mellett, ’s Mihályné ezt szivesen tette. — Úgy, igaz, nagyapám, szólalt föl a’ kis Katicza , hát abból a’ gonosz urfiból mi lett, a’ ki miatt nagyapám és nagyanyám annyit szenvedett ? — Biz én nem tudom, felelt a’ nagyapa, mert nem is igen kérdezősködtem utána. — Tudom én, mi lett belőle, szólt az öreg koldus. — Kelmed tudja ? kérdé Péter gazda. — Igen, tudom; apja halála után mindenét eltékozolta gonosz czélokra, ’s végre arra jutott, hogy most kopasz és mezitelen fővel, hóna alatt mankóival, lábán csizma helyett szalmatekercscsel itt áll kegyelmed előtt, szánva-bánva tetteit, mikor már késő ! A’ nagyapa meglepetve és egyszersmind sajnálkozva tekintett a’ nyomom koldussá lett nagyurra, ’s ezt mormogta magában: Isten, nagy a’ te hatalmad és a’ te igazságod ! Petőfi Sándor: 14