Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)

1847-05-08 / 19. szám

szólította, de ezt kereken kimondta, hogy vele nem tánczol. Fordult más leányhoz; az nem szólt, hanem kiszaladt. Ment a’ harmadikhoz . . . Biró Julcsához, ki a’ legszebb leány volt a’ faluban. Julcsa egy pillanatig sem kételkedett, hanem előállt, ’s úgy megtánczolt vele, mintha ő lett volna a’ legénység dísze. Jól is esett ez szegény Mártonnak, hogy is­te­m minden ember kigunyolta, minden leány elfordult tőle, ’s ime a’ leányok leggyö­­nyörűbbike kész vele tánczolni, még pedig vidám arczczal és mosolyogva. Márton soha életében nem volt illyen boldog, vagy igazság szerint életé­ben most volt boldog először. Késő este táncz végével ollyan örömmel ment haza, mint valami hadvezér a’ csatából, mellyet ő nyert meg. Mond­hatni, hogy a’ következő éjszaka még boldogabb volt, mint ez nap. Ollyan szépeket álmodott, hogy maga is megsokalta. Azt álmodta, hogy Biró Julcsa, a’ szép Julcsa, a’ legszebb leánya’ faluban, bele szeretett és neki adta kezét. Mentek esküvőre a’ templomba; az egész falu kisérte őket, ’s minden szemből illyesmit lehetett olvasni : hát a’ szép Julcsa valóban sze­reti e’ rút legényt és csakugyan felesége lesz ? Márton pedig csak foly­tatta útját a’ templom felé, ’s szerette volna ezt mondani a’ csodálkozók­­nak : úgy van úgy, mit bámultok? a’ szép Julcsa szeret engemet, kit ti mindnyájan gyűlöltök és utáltok, ő szeret engem és feleségem lesz, és mi boldogok leszünk holtunk napjáig ! Más­nap reggel igy gondolkodott Márton, a’ mint fölébredt: — Hm, ez az álom Isten intése. Ébren a’ világért sem mertem volna ennyire menni. Az igaz, hogy tegnap este Julcsa volt eszemben, mikor elaluttam, de szerelme vagy épen házasságunk, már ez eszem ágában sem volt. Ki tudja? ki tudja? . . . Oh Istenem, édes jó Istenem, ha betelnék álmom, ha Juliska szeretne engem, ha hozzám jőne ! ki lenne akkor ollyan boldog, mint te Márton, kit az egész világ csúfol, gyaláz, utál, üldöz ? Ez időtől nem volt Mártonnak más gondolata, mint Biró Julcsa. Reggelenként ez a’ gondolat keltette föl, estenként ez a’ gondolat altatta el. Julcsa iránt ollyan szerelem támadt benne, millyenről kovácslegény eddig nem is álmodott. Ollyanokat sóhajtott munka közben a’ műhelyben, mint a’ fúvó, melly a’ szenet élesztette; ’s ha szikrázott kalapácsa alatt az izzó vas, saját szive jutott eszébe, melly még tüzesebb volt a’ vasnál, ’s igy elmélkedett : ha szivemet vernék igy, még jobban sziporkáznék, és ez nem tűz-, hanem gyémánt-szikrákat szórna, ’s én e’ gyémántokat mind Julcsá­­nak adnám. Mint leste a’ jó fiú a’ kedves szép leányt naphosszat! mindun­talan ki-kipillantott : nem megy-e el a’ műhely előtt ? és ha története­sen meglátta, milly örömmel kívánt neki jó napot! ’s a’leányka mindég nyájasan, mosolyogva fogadta, ’s Mártonnak aztán egész napra ollyan jó kedve kerekedett, mintha minden munkáját aranynyal fizették volna. Egy­szer Julcsa egy dézsát hozott hozzá, me­­lynek abroncsai hullófélben voltak. No hiszen meg lett az a’ dézsa abroncsolva, úgy, hogy tán még mai napig is tart. (Vége követk.) Petőfi Sándor.

Next