Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)
1847-09-12 / 11. szám
339 kezében jött be hozzám ’s monda, barátihoz igérkezék whistre, ’s hogy, ha jókor nem találna hazajőni, miatta ne aggódjam, mert barátinak ez estére odaajánlá magát. — Nekem némi kedvetlenségem vala ’s már-már arra kérem, hogy ne hagyjon épen mostan el, de eszembe jutott, hogy ez által neki tán kellemetlenséget okoznék ’s jó szint mutatva adtam megegyezésemet. Meglehet : a’ redouteba is elfordulunk , mellyhez ugyan most nekem semmi kedvem sincs, mondá távozása közben ’s engem egyedül hagya. Gondolám, estvélig valaki csak fog jöni látogatómul; azonban mintegy tizedfél óráig egyedül maradtam. Unalmamban egy jó gondolat ötlék eszembe, az t. i. hogy álarczot, dominót öltsek, látogassam meg a’ redouteot, ’s ha Alfrédem ott leszen, pajzánkodjam vele igy eltakart ismeretlen külsővel. Gondolatomat mi hirtelen betöltőm, felvevőm a’ fekete dominót és álarczot, bérkocsit hozattam ’s egyedül, titkomat első szobaleányomon kivül senkivel sem tudatva, elindultam a’ német szinház épülete felé. Előttünk egy perczczel robogott el szinte azon háztól egy másik bérkocsi is. A’ fényes teremek tömve voltak látogatókkal, — mindkét nemű vendégek álarczosan ’s a’ nélkül mulatoztak, enyelegtek, nyájaskodtak egymás között ’s a’ nagy tömeg csoportokra oszolva bámulá az itt-ott feltűnő érdekesebb álarczokat. Alfrédet sehol sem látám, hasztalan jártam mintegy másfél órát a’ sűrű rendben, ő nem valt sehol. Már azt hittem, hogy barátitól egyenesen haza ment ’s talán nyugtalankodni is fog miattam, hogy tudta nélkül távoztam a’ redouteot látogatni; igy gondolkodtam, mondom,’s otthon hirtelen támadt szeszélyemet mintegy megbánva el akarám hagyni a’ teremet. — A’ középajtó felé irányzom e’ végből tolakodásomat, mert a’ nép, mellyen keresztül kelle hatnom, sűrűen együtt vala ; de midőn véletlenül oldalra pillantanék, megláttam Alfrédet egy neálarczczal magánosan közelíteni. — Szándékom gyorsan megváltozott , nem mentem haza, de mintegy megütközve a’ bizalmas társalgáson, melly közöttök folyt, utánok lestem. Szakadatlanul kisérém nyomaikat; mindig együtt valának, senki sem ment hozzájok, ’s ők sem állítának meg szóért senkit ; éjfél felé a’ mellékterembe vonultak, az oszlopzat alá ültek ’s látszék, hogy Alfréd mindenkép forgolódék a’ nő körül. Hah ! mondám magamban, ez különös ! Alfréd annyira elfelejtkezhetnék magáról, hogy kivülem egy nővel olly hosszasan édeleg? — A’ titoknak nyomára kell jutnom bármi áron, ha ő hütelen tudna lenni! Szörnyű gondolat ! Énnekem egész életboldogságom egyszerre fel volna dúlva! És ki lehet a’ nő? — Termete szintolly magas vala, mint enyém, de tán kevéssé véknyabb, arcza, hajának színe mind fedve voltak, öltözete nekem sem kitűnő, sem ízletesnek nem látszék, viselete igen bizalmas vala Frédim iránt’s mi engem leginkább sértett, e’ bizalmasság, e’ meghittség Frédim által is viszonoztaték. Ah bubiskám, szentem, mondá a’ nőnek az oszlopzat alatt, épen midőn a’ végből, hogy beszédüket halljam, mellettök elhaladék — engedje arczát látnom, vegye le az irigy maszkot, melly engem annyi kellemek csodálhatásától foszt meg. — Bubiskám ! szentem ! tehát még a’ szavak is épen azok , mellyekkel engem szokott édelgéseiben szólítani?! — Féltékenységem egész hatalomban felébredt, a’ selyem álarcz majd hogy meg nem gyuladott izzó arczom felett, le akartam leplezni a’ szemtelen nő titkát, ki Alfrédem szerelméhez való jogaimból annyit el mert fogadni; düh és méreg forogtak már mellemben, de a’ sokaság tekintete mégis feltartott ’s azonfelül az, hogy gyanúmnak bizonyosságot adhatott a’ játék kimenetele. Engemet ők sohsem vehettek észre, szorgosan ki tudám kerülni tekinteteteiket, ’s mint látszék, nem is igen ügyeltek másra. Éjfél előtt egy negyeddel felkeltek az oszlopzat alól; a’ nő a’ középső teremben egy időre megállótt, míg Alfréd eltávozék , kis vártatva visszajött 's az álarcznak jelentvén, hogy bérkocsit rendelt, karját nyujtá neki ’s mindketten megindultak. — Én az alatt, míg ezek történtek, egy lépésnyire sem állok a’ nőtől, óvatosan követőm távozásuk-