Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)
1847-07-11 / 2. szám
44 SÁRI NÉNI. A’ küszöbön guggol Sári néni, Guggol ’s nem áll; nem akar már nőni. Van nyergelve pápaszemmel orra, Varrogat . . . tán szemfedőjét varrja. Sári néni, kejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték! A’ mi eddig ott lenn volt ruháján, Odafenn van most a’ ránéz orczáján. Csak úgy líg lóg derekán ruhája, Mintha rá villával volna hányva. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték! Haja tél, — ha látom, szinte fázom — Fejér, mint a’ fejéritett vászon, ’S borzasan ül feje tetejében, Mint a’ gólyafészek a’ kéményen. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték ! Befelé vette az útját szeme, Rá unt régi születőhelyire, Ott benn pislog szomorún,nem vígan, Mint a’ lámpa a’ beroskadt sírban. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték! Keble róna, puszta ’s csendes róna, Mintha már alatta szív se’ róna; Ott van még a’ szív, de mozdulatlan, Csak nagy néha, csak elvétve dobban. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték ! Vad, tékozló fiú az ifjúság, Két marokkal szólja gazdagságát, De jön apja, a’ zsugori vénség, ’S visszaszedi elpazarlott kincsét. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték ! Petőfi Sándor.