Életképek, 1848. január-június (6. évfolyam, 1/1-28. szám)
1848-03-23 / 13. szám
Emlékeik is csak azért maradnak meg évezredek óta, hogy a’késő utókor tanulja őket megutálni ’s átkaival kergesse futó lelkeiket a’ hazátlan ég alatt. Claudius Tiberius Drusus! Minő álmaik vannak a’ Caesaroknak a’ halál után ? Szomjazod-e még a’ túlvilágon is a’ vért, reszket-e szived a’ vágy miatt, midőn az esti szellő az olasz égöv tüzszemü leányainak keblén árnytalan szellemed végig fuvallja, kiknek ősanyjaik egykor olly forrón ölelték királyi melledet ? sirsz-e, midőn a’ felszabadult helota királyi sírodat mezetlen lábával megtapodja? kinek ősapját egykor vadakkal tépetted össze? Élj örökké ’s legyen homlokodhoz nőve a’ véres korona, hogy messziről megismerjen róla minden lélek és kikerüljön!........... A’ circusban ordított a’ nép. Az imperator közmulatságot tartott. Elefántok küzdöttek tigrisekkel; pokoli bögés reszketteté az eget; az óriás vadak szörnyű lábainak tombolása alatt rengett a’ föld, a’ csíkos fenevadak fölfölreppentek a’magasba, elhajítva a’ bőszült elefánt véressé tépett ormánya által. A’ nép ordított és embervért akart látni. Izmos, mezetlen férfi löketék a’ circus közepére, kezében széles, rövid kard, feje fedetlen, izmai vaskemények , arcza merész. Egy szemközti kalitka csapó-ajtaja felvonatik ’s méltóságos léptekkel mozdul ki belőle a’ puszták királya, az afrikai oroszlán. Hosszú fényes sörénye a’ nap fényében aranyat játszik , piros nyelve kilógg szájából, mozgása, mint a’ távoli mennydörgés, farkával a’ földet korbácsolja. Szemközt állanak, a’ férfi és az oroszlán. Mindenik érzi, hogy méltó ellenére talált. Az oroszlán meghajtja derekát, földnek feszíti fejét, sörénye egyik oldaláról a’ másikra repül, ordításától végig reszket a’ circus épülete. — Biafora! kiáltja a’ férfi, lábával a’ földre dobbant, nagy melle kifeszül ’s érczkarját fölemeli a’ ragyogó karddal. Egy szökés, — mindkét királyi állat egymásra rohan, az oroszlán iszonyú körmeit a’ férfi vállába csapja, ez pedig torkon ragadja őt ’s a’ földre tiporva, vas térdeivel gyomrára gázol ’s míg a’ pusztai fenevad balkarját széttépi, hideg vasát szivébe taszítja. A’ nép tapsol. A’ férfi föláll, diadalmas arczczal mutatja föl a’ vértől gőzölgő kardot,lábát a’ holt oroszlán fejére teszi A’ nép tapsol, — a’ gladiator leesik legyőzött ellene mellé — és meghal. A’ nép tapsol. Több vért, több vért akarnak látni. Fehérbe öltözött nők csoportjai hajtatnak a’ térre. A’ keresztyénség martyrai, kik, mert nem akartak áldozni a’ bálványisteneknek, maguk hozattak áldozatul nekik. A’ martyrnök egymást sírva karolják át ’s szent hymnust énekelnek a’ magasságban uralkodó nagy lélek dicséretére. A’ halál percze nem olly irtózatos előttük, mint a’ túlvilág gyönyörei. Hirtelen több rekesz nyittatik meg. Hetekig éheztetett hyenák bocsáttatnak elő, száz fenevad, melly emberarczhoz soha nem szokott ’s mellyeket tüzes vasakkal tettek dühösekké. Halálhirdető vonítás hangzik e’ sírásó vadak tajtékzó szájából, vegyülve a’ nép tapsaival ’s a’ vértanúk szent énekével. Ki az, ki ott a’ középen leghangosabban tapsol ? Ő az , Roma zsarnoka, fején a’ ragyogó diadém. A’ hyenák előrohannak a’ térre. A’zsarnok kihajlik erkélyéből, ’s úgy tapsol és palástja lobogtatásával uszítja a’ vadakat.