Életképek, 1848. január-június (6. évfolyam, 1/1-28. szám)

1848-04-30 / 19. szám

554 Oh midőn e’ pompás erkélyre Kijött a’ vár ékes kisasszonya ’S tiszta nyári estvén lenéze A’ vidék holdsugáros halmira , Illy magános merengésben Mik forogtak elméjében? Hallgatta a’ parasztlegények danáját, Vagy az öreg Duna csöndes locsogását ? Ekkor adott hangot szivébe’ Egy titkos húr, a’ tündérszerelem ’S ha lovagja jutott eszébe, Szép arcza elpirult önkénytelen . . . Itt volt, itt ragyogott maga E’ várnak hajnalcsillaga ’S tán most is itt lebeg a’ szerelmes lélek Halk suttogásában az alkonyi szélnek! Megjártam a’ mély kutas pinczét . . . Még most is látszik a’ viz fölszine, Mintha az elnyomottak könyét Temették volna el titkon ide. ’S az a’ szörnyű mélység! azok Az omlott barlangnyilatok!.. Föl innen! föl a’ nap szabad világára! Ez itt a’ kárhozat, a’ pokol tanyája!.. Nem kér e’ vár többé védelmet, Elpusztuland magában csöndesen. Miért van mégis fala mellett Kiszögezve az ágyú szüntelen ? A’ vár alatt egész váras Szinte szerfölött nyugalmas, Valami kis lárma egy házban van épen, Magyar honfiak közt, az országgyűlésen . . . És mi tűrjük, miként a’ bárány, Mellynek gazdájától függ élete . . . Egy omladozó várnak sánczán Minek a’ töltött ágyú f­el vele! Hogyha jó nyilt ellenségünk, Annak majd szemébe nézünk; De az ágyú végét éjszak vagy nyugotra Fogjuk fordítani, ’s nem önmagunkra! NAGYJAINK. Mi voltál mindeddig, szülő honom ? Asztal, melly állt terítve gazdagon; Áldásaid: bor és kenyér ; Arany pohárban sárga tűz borod, Kenyered mint a’ hó fehér. LÉVAI JÓZSEF.

Next