Életképek, 1848. január-június (6. évfolyam, 1/1-28. szám)
1848-06-18 / 27. szám
A nagykárolyi derék zenekar pedig (de nem a’ Potok Józsié) föltette a koronát a’ növekedő vigalomra. Éj fél tájban a’ lak udvarán egy négylovas előfogattal több lett. „Uj vendég!“ kiáltának a’ lakomázók egyszerre, ’s Endre becsületes képe a’ vigadó közönséget nagyon meglepte. Endre a’lak asszonyáról tudakozódott, ki egy főrangú hölgygyel, a’ lak keleti szegletében társalgott, — ’s ülőhelyéről felegyenesedve, az érkező elébe lépett. ,,Áldás lakodva asszonyom! Üdv neked kedves szép Klárám!“ Az úrfiak szemeikkel csiptettek, a’ hajlottabb korú nők egymásra rakott négy ujjukat szemöldökük felé helyezték, a’ kisasszonyok az új jelenethez közelebb siettek. Hidegen bólintott Kotáryné asszony, és Klára kisasszony olly arczot csinált, minőt akkor szokott, midőn érdektelen halandó közelében állott. „Szilárdy Endre úr! — mondá az önhitt nő — házunk régi jó barátja, — elhunyt férjem kedven ez embere.“ „Úgy jeles és becsületes embernek kell lennie,“ mondá minden alak egyszerre. „Isten hozta Szilárdy úr!“ szóla Klára eltanult udvariassággal. „Ez megfoghatlan mond Endre elképedve. „Fel fogod fogni az egészet barátom,“ mond pater Gondosy, ki kedves barátja érkeztével hivatala méltóságáról is megfeledkezve, meg nem állhatá, hogy a’ kétségbeesés szélén tántorgó barátjának szivére ne boruljon. A’ vendégek kézcsókok, ígéretek, hálálkodások közt, reggel eltávozának. A’búcsúzok közt legutósó Endre vala, ki kedvetlenül nyilvánító, miszerint esküjét szinte megbánta. — Mert nem képzelé a’ véletlent, miszerint egy becsületes ház egy rövid év alatt illy tetemes változást szenvedhessen. Kotáryné hidegen adá értésére, miszerint esküje alól ezennel fölmenti. Klára sóhajtott, és szemkelyhéből, akarata ellenére is, nagy cseppek hullának. ,Még ez nincs elveszve/ mond Gondospater meggyőződve. „Ki tudja?“ Iön a’ kétkedő Endre válasza. VI. Levelek és kérők. Szomorú tavasz követte a’ víg telet. Klára kórágyon sóhajtozik vissza a boldog napokhoz, mellyek akkor kelének életére, midőn atyja halála után szerelme hajnala feltűnt, biztatásából egy igaz kebelnek. Oh mert a’napok és éjek, mellyek lelkét elkábitották, mint csapongó lidérczek, csak csalódásainak emlékét hordák vissza elcsigázott szivére!! Átkozó anyja és saját könnyelműségét, melly őt csalaton a’ siralom völgyébe