Életképek, 1848. január-június (6. évfolyam, 1/1-28. szám)
1848-04-30 / 19. szám
553 De boldogok is vagyunk ám, Ugye lelkem kis Juliskám? Meg se várjuk a’ halálunk, Elevenen égbe szállunk! PETŐFI SÁNDOR: A’ POZSONYI VÁRBAN. Februar 14-kén 1848. Lenéz a’ Duna tükörébe, Naponként látja ottan önmagát. Nem ez volt hajdan az ő képe, Mellyet most a’ viz tükörébe’ lát, Nem ez volt, nem! ’s talán épen Azért bámul illy sötéten, Mintha azt suttogná zordonul magába’: ,,Nem való vagyok én a’ mai világba!“ Erős volt hajdan, ’s most olly gyenge, Mint egy öreg, ki sírja szélén áll. Fény ’s pompa volt hajdanra benne, Most mind annak csak puszta híre már. Enyészet küzd itt a’ kővel Megtörhetlen vad erővel . . . Csak hogy egymással nem birkóznak sokáig, Helyéből kimozdul a’ kő ’s a porrá válik. Ám itt a’ palota, ha annak Neveznek négy omladozó falat, Játékául szélnek, viharnak, Fedelék nélkül, puszta ég alatt. Hogy már lakója is lenne, Nehány vad fa nőtt fel benne . . . Ezen vad fák talán hamvaiból keltek A’ hajdan itt kigyűlt nagy lelkesedésnek!? Mert ez a’ hely, hova belépett Az összegyűlt urakhoz Mária, ’S midőn elkezdte a’ beszédet, Az érzés könyben ült pilláira . . . És apáink ajánlának Vért, életet Osztriának. E’ falak tanúi voltak a’ beszédnek, Azért, épen azért most illyen sötétek! Amott a’ zug, mellyben tartatott Erős zár alatt a’ szent korona, Érette titkosan becsapott Az idő, e’ vén rabló katona. ’S mivel semmit nem talált ott, Mérgében a’ falba vágott ’S a’ hol egykor állt az ország koronája , Kóbor bagoly ül most oda éjszakára.