Életképek, 1848. július-december (6. évfolyam, 2/1-25. szám)

1848-11-05 / 19. szám

596 Válasszon ön a’ két csapat közül egyet, mellyben ön hazafiúi kötelessé­gének meg akar felelni. — Ott van , uram ! pisztolya, mellyet ma reggel elvet­tek öntől. — Isten önnel! ! Dejszen , mentem is ám ! barátom ! A’ kik ismertek meg akartak szólitani, kérden­: mi baj történt, ámbár nagyon jól tudták egész balesetemet. .... az egész kis város nem beszélt egyébről, mint az én fatális őrségemről. Szégyenletemben tehát eltökélem magamban , hogy nem megyek többé szállásomra, hanem útnak indultam falusi jószágunkra, hol akkor már szüleim laktan­ak. De a’ polgármester miként tudta meg kutforrását a’ sok balsorsodnak ? — kérdém én. Miként ? — Hallod, barátom, szeretném , ha annyi drámai tehetség volna bennem , mennyi lyrikai van , csupán csak azért, hogy azon jelenetet, melly által balsorsom kutforrására akadtak, a’ közönség elébe állíthatnám. Azonban megkisérlem, elbeszélem. — A’ mit hiányosan találnék festeni, egészitse ki képzelmed. De , pajtás, kérlek feszítsd meg éber telkednek minden vitorláit, különben kétlem, hogy utoléred a’ valóságot. Ugyan az nap, midőn elitéltetém, a’ fekete sasban, melly tudod nálunk a’ legelőkelőbb fogadó, az ebédnél ülő vendégek egyike így szóla éttársaihoz : Apropos! hallottak önök már arról az utonsült katonáról, ki ma megszö­kött őrhelyéről, hah­aha! Kérem azt én jobban tudom — szólalja meg egyszerre két úr. ’S ezek az 1-e és 3-dik század kapitányai valának. A’ két jó lélek egymásra nézett; — egyik sem tudá, hogy’ értse át ellensé­nek szavát. Hát beszéljék uraim — szólíták őket a’ vendégek. Ez felébreszté őket bámultokból. A’ fiú az én századomba való! — szóla mint a’ két kapitány egyszerre. A’ ön századába, uram? kiálta a' két úr kimondhatlan bámulattal szinte egyszerre. Igenis! Szolgálatjára! Ma alattam strázsált. Múlt éjjel az én századomban őrködött. Tegnap nálam volt. Hétfőn éjjel nálam! Vasárnap én vittem a’ lőportoronyhoz. Szombaton éjjel én a’ kaszárnyába!! Most értem! . . . . Most tudom! . . . . Hahaha! Hihihi! Hahaha ! . . . . Majd megpukkadtak nevettekbe . . . felugortak, ellökék székeiket, és hahotázva játottak ide ’s tova az étteremben , mintha megbolondúltak volna. A’ vendégek is elhagyák helyeiket, kérdeztek, kunyeráltak, hogy mi tör­tént, mit nevetnek ? végtére ellankasztva a’ nevetéstől, kimondák a’ kapitányok hogy a’ szegény fiú, — már mint én —­ két századba van besorozva ,­­ éj és három napig volt strázsán, és egyebet, mit ők még következtettek maguknak, és a’ mit te már tudsz. A’ jelenlevő nők , megsajnálván a’ „szegény párát“ — a’ mint engem elkeresztelni méltóztattak, ráblták a’ kapitány-párt, hogy felsiettek a’ város­házba, ott jelentendők a’ mit tudtak.

Next