Életképek, 1848. július-december (6. évfolyam, 2/1-25. szám)

1848-07-23 / 4. szám

Fölállott Lehel. Nagy, kopasz homlokára Rá szállt a’ bor lelke rózsaszín sugára, ’S lenn a’ képe alján torzonborz bajusza ’S rengeteg szakálla széles hosszan ásza; Ollyan volt, mint mikor az ég egyik fele A’ pirulni kezdő hajnallal van tele, A’ másik felén meg szürke felhőtábor Lengeti nagy szárnyát szellők játékától. Fölállott Lehel szép lassan, és fölállván Egy hosszút simított bajuszán szakállán, Vesződött arczával, hogy mogorva legyen, Mert az volt ő neki a’ természetiben , Hogy a’ jó kedvet és a’ tréfát szerette, De illyenkor képét szörnyen ránczba szedte ; Minél komorabb volt szeme pillantása , Lelke annál inkább hajlott a’ vigságra. Szólt pedig ekképen, a’ kupát emelve, A’ melly szinültig volt sötét borral telve, „Fűnek fának ittunk már egészségére, Talán el is fogyott már a’ hordók vére , Pedig még hátra van egy nagy isten­ éltess’, Mit el nem hagyhatok, hogy ne legyek vétkes, És a’ kiért inni nekem áll tisztemben , Minden jó magyarnak részt kell venni ebben. A’ mi szerelmetes szomszédunk, a’ német, A’ kiért ezennel csavarom elmémet, Hogy találjak hozzá nem-méltatlan szókat, Mire engem forró barátságom nógat ; Mert barátja vagyok a’ német sógornak , Mint e’ tolakodó légy itt az orromnak; Noha neki nem kell az én barátságom, Oda tolakodom és reá tukmálom. Nem tehetek róla, hogy engem nem kedvel, Én a’ lelkén függök teljes szeretettel...... Bár szeretetemnek ollyan súlya volna, Hogy lezúzhatnám őt véle a’ pokolba. Kedves németjeim, hogy ne szeretnélek, Legvigabb napjaim nálatok telének, ’S kiknek boldogságom részét köszönhetem, Hogyan állhatnám meg, föl nem köszöntenem ? Jámbor szomszéd német, világ minden kincsét Szerencse markai országodra hintsék , Legyen olly bőséged , annyi gazdagságod , Hogy színig megtöltsön minden magyar zsákot, Adjon isten neked mindig bő nadrágot, Hogy elférjen benne egész bátorságod, ’S a’ mennydörgés mennykő ne üssön meg téged, Bízza a’ magyarra ezt a’ mesterséget!“ PETŐFI SÁNDOR.

Next