Ellenőr, 1870. szeptember (2. évfolyam, 1-15. szám)

1870-09-17 / 2. szám

2. sz. Előfizetési árak: Egész évre . • 20 ft. — kr. I Évnegyedre . 5 ft. — kr. Félévre . . . 10 „— „­­ Egy hónapra . 1 „ 80 „ Szerkesztési iroda: Pesten, országút 38. szám. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn s ünnepre következő napon. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Szombat, September 17. Hirdetési dijak: Tizhasábos petit sor egyszeri A nyílt tér egy petit sora 30 kr. beigtatásért . .­­ . 10 kr. Bélyegdij minden beigtatásért 30 „ Kiadóhivatal: 3P 0 -­­ en­­ kétsas-u­tcza X4* szá­m. Hirdetések felvétetnek: az „Ellenőr“ kiadó­ hivatalában kétsasutcza 14. sz. és Légrády testvérek nyomdájában Pest 2 sas utcza 24. sz. 1870. Az „Ellenőr“ ára egy évre .... 20 forint — kr. félévre....................10 „ — „ év negyedre .... 5 „ — „ eg­y hóra .... 1 „ 80 „ A­z előfizetést — postai utón vagy személyesen — nyugtázza Az Ellenőr kiadó hivatala (Pesten, Két Sas utcza 14. sz.) . Azon t. ez. előfizetőink, kik a lapot September utánra is megrendelték, méltóztassanak az „Ellenőr“ eddigi és ezután­ árai közt létező különbséget (mely octóber-decemberi előfizetőink részére egy forintot tesz) akár előlege­­sen akár utólagossan, tetszésük sze­rint pótolni. Százalék a könyvárusi úton történő meg­rendelések után az „Ellenőr“ részéről nem adatik. A muszka rém. Valóságos lidérczként ül a magyar nem­zet mellén a muszkától való félelem. S most, minél nagyobb diadalokat arat a porosz, Francziaországban, annál jobban látszik ama lidércz a közvéleményre nehézkedni. Fran­­cziaország iránt felébredtek a rokonszenvek, mióta oly hallatlan szerencsétlenségek érik, mióta kidobta magából a bonapartismust, mióta kikiáltotta a köztársaságot; mert különösen ez utóbbival oly kurt pendített meg Európa minden népeinek keblében — kivétel nélkül — melynek rezgése a kedé­lyek legmélyebb rejtekében idéz elő rokon­szenves rezegést. Míg Francziaország irányában felébredt a rokonszenv, nőttön nő az aggodalom Po­roszország sikerei miatt s a­kik leghatáro­zottabban léptek is fel a semlegesség mel­lett, most már azt óhajtják, hogy bárcsak érné már oly csapás Poroszországot, hogy szarvai túlságos nagyokra ne nőjjenek. Mert — igy okoskod­nak — porosz és orosz szövet­ségesek voltak mindig, most is azok, s ha a porosz túlságos erőre kap, osztozni fog az oroszszal Európa felett s akkor nekünk végünk van. Remélhető, hogy a feléledt franczia sym­­pathiák nem fognak leverő befolyást gyako­rolhatni eddig elfoglalt magunk tartására. A­mely okok léteztek eddig részünkről a semlegesség mellett, ugyanazok fennállanak most is s nem hiszem, hogy valaki vállal­kozik arra a birodalomnak két felében, hogy coalitiót sürgessen a győzedelmes porosz el­len most, adjőn a coalitiónak egyik leen­­dett oszlopa — maga Francziaország — egy­­időre tehetetlenségre lesz kárhoztatva, tör­ténjék bármi kebelében. Elmulasztották a kellő időt, melyben lehetséges lett volna a fellépés a porosz német egység ellen s most már azon be­végzett tényhez kell szabni ma­gatartását mindenkinek, hogy az egyesülendő Németország fogja ki tudja meddig játszani Európában a vezér szerepet. De hát roszabb lett-e ez által a mi helyzetünk szemben a muszkával s van-e ok arra, hogy azon nagy aggodalom, mely már valóban émelygős alakban mutatkozik s mely egy oly nagy ország részéről, mint Magyar­­ország, egy oly nép részéről, mint a magyar nemzet, valóságos szégyen minden körülmé­nyek közt,­­ az uj helyzet következtében fokozott mértékben mutatkozzék. Én azt hiszem, hogy helyzetünk még így is tetemesen javult, hogy sokkal keve­sebb okunk van félni a muszkától, mint ed­dig volt. Nagyon felületesnek tartom ama po­rosz-orosz osztozkodási combinatiót. Mi oka volna Németországnak arra, hogy növelje Oroszországnak hatalmát? Felülkerekedett Francziaországon, Austria részéről biztosítva van, első hatalom Európában, szerénység­ből, istenfélő önmérséklésből a nagy szeren­cse irányában, régi barátságból a muszka iránt neveljen magának vetélytársat, mely kétségessé tegye első hatalmi állását? Mi­ért osztoznék abban, a­mit lebírhat egyedül? Mi szüksége van arra, hogy Polycratesként a Pontusba dobja legértékesebb kincsét, mely­ért most két nagy nép vérzik a csatamezőn — az európai hegemóniát? Szövetségesekre jövőre mégis lesz szük­sége. De hát nem talál-e szövetségeseket, olyanokat, kiktől nem kell félnie, mint fél­hetne az ajándékhozó muszka Danausoktól? Ha a jövőt tekintetbe veszik, én nem hihe­­tem, hogy Alsace és Lorraine bekeblezése komoly dolog. Légberöpítik Metz, Strassburg stb. . . sánczait, tán zálogban tartják ama tartományokat, míg Francziaország a sar­­ezot kifizeti, de annyi belátása lesz Bismark­­nak, hogy nem fog hagyni oly háború-ko­vászt, melynek kiforrását nem volna képes elfojtani semmi hatalom. Magasan hagyja kezdeni az alkut a nép részéről, ez az egész­ Francziaország részéről nem tarthat egyha­mar Németország. Austriát vagy Oroszor­szágot válaszsza-e szövetségesül, az Austriá­­tól függ. Akár melyikre a másik ellen van szüksége s szívesebben választja azt, mely nem nőhet saját fejére. Sokkal szívesebben fg szövetkezni Austriával a muszka túlter­jeszkedése ellen, mint Oroszországgal Austria megsemmisítésére, ha Austria aként viseli magát. Az orosz szövetségre Németországnak vagyis Poroszországnak — mert hiszen az új Németország még porosz s az is marad egy ideig — csak Austria ellen lehetene szüksége. Ez előállana akkor, ha Austria nem nyugodhatnék meg abban, hogy elvesztette németországi állását; ha még mindazok után is a mik történtek vissza akarná szerezni állását, ha nem foglalná el a helyet, melyet számára a sors rendelt, hogy t. i. egy poly­glott államrendszernek legyen szövetségi for­mája, oly államoknak, melyek egymagokra nem vélnek biztos létet megállapíthatni s melyek helyzetöknél fogva állandó szövetségre vannak utalva. Ott leszünk, hogy Austriát erre emlékeztessük, mi, s ha már most is daczára annak, hogy korántsem bírunk a bi­rodalomban azon sulylyal, melylyel bírnunk kellene, ki tudott vinni a nemzet egyhangú szava, annyit, hogy Austriát a háborútól visszatartóztassa, még inkább remélhetjük jövőre, hogy kellő súlyt fognak dobni Aus­tria politikájának mérlegébe. Az ily Austriá­­ról nincs mit tartania Németországnak, az ily Austria lesz Németországnak legtermé­szetesebb és legbiztosabb szövetségese. S az ily Austria ellen nem kell neki se Bukarest­ben, se Belgrádban intrigálni; nem lesz szük­sége rá, hogy az aldunai országokat Aus­tria ellen fordítsa, hanem igenis érdekében állhat az, hogy ezek önállóságra vergődjenek s ne a muszkától várjanak kétes jövőt, ha­nem ellenkezőleg Németországtól, s az osz­trák-magyar szövetségtől várjuk önállósá­guknak biztosítását. Ezen tartományokat nem köti egyéb Oroszországhoz, mint a török járomból va­ló szabadulás érdeke. Kapjanak ez ellen biztosítékot a Németországgal egyetértés­ben álló osztrák-magyar szövetségtől s nem lesznek többé Oroszországnak előretolt had­seregei. Romániát semmi sem indíthatja arra, hogy orosz tartománynyá legyen, az ő életkérdése az önállóság s azt tőlünk sokkal inkább remélheti, mint bárkitől. S hogy Ausztria részéről dynastikus nagyob­­bodási vágyak ellen biztosítva legyen, ott kell ismét, hogy helyt álljunk mi Magyar­­ország. S ránk nézve Románia csak is ad­dig lehet veszélyes, míg muszka zsoldban állhat, de megszűnik veszélyes lenni azon­nal, mihelyt ellenkezőleg oltalmunk alatt áll. Az ő természetes helyzete a magyar szövetség, a muszka előőrsi szolgálat rá­nézve természetellenes helyzet, mit belátnak most is a román nemzet értelmesbjei s a belátásnak előbb utóbb közvéleménynyé kell lenni, mert politikai szükségesség. A német-osztrák-magyar szövetség tán lehetetlennek látszik szemben a német egy­séggel, mert hiszen hogy volna az remél­hető, hogy Poroszország, mely épen a né­met egység alapján alakul nagy birodalom­má, itt hagyjon kihagyjon, 8 millió néme­tet; a német egység természetes követke­zése, hogy elszakasztja Austriától német tartományait, a német egység Ausztria fel­bomlásával egyértelmű. Nagy valószínűséggel hozható fel ezen kisebbítés. De csak is akkor, ha csak amúgy nagyjában veszszük a dolgokat s nem veszszük fontolóra a részleteket s a dolgok gyakorlati s politikai oldalát. Soha nem kell feledni, hogy Poroszországgal s nem a Sänger,­ Turner­ és Schützen­festek ara­ny-fekete-véres lobogós németjével van dolgunk. Mindent, mi német, bárhol legyen is belő­le ■ egy csoport, egy kalap alá hozni politi­kailag — e gondolat alig fordulhat meg bármely német politikus agyában. Akkor nem volna Elsass és Lothringen bekebele­zése, be kellene kebelezni Svájczot, a kelet­tengeri tartományokat, fel majdnem Peters­burg közeléig, talán még Hollandot is, sőt hogy hagynák ott még a mi erdélyi szászföldün­ket is ? A római szentbirodalom lépne elő világ­uralmi mythosával s pompázó tehetetlensé­gével. Ilyenért alig rajong bárki, ha még oly lelkesedéssel énekli is a „Wo ist des deut­schen Vaterland ?-ot“ De egy Bismarck és iskolája bizonyosan nem. Ők igenis felhasz­nálták a nemzetegységi eszmerajongást, fel­használták annak pozitív alapját, hogy Po­roszországot nagggyá tegyék, de ők mint igen éber és gyakorlati emberek, bizonyosan nem fognak tovább menni, mint a józan politika megengedi. Alig hihető, hogy többet akar­janak markolni, mint a­mit szorítani képe­sek s ha módjukban van egy úgy is nagy és hatalmas államot alakítani compact elemek­ből, nem fognak vágyni a nemzetiségi ba­jokkal küzdő államok boldogságára. Azon kis uralkodókkal, kiket Németországban el­kergetnek vagy bekebleznek, praetenden­­sektől nincs mit tartaniok, egészen más baj vol­na, ha nemzeteket és kifosztott nagy dynastiá­­kat hagynának meg kiengesztelhetlen ellensé­gek gyanánt. Németország első hatalmassága lesz Európának, ha elhagy is itt-ott darabot a német nemzetből; mire való volna hát a túlterjeszkedés ? Ennélfogva egyátalában nem szükséges, hogy elvegye Austriának német tar­tományait, s épen nem valószínű, hogy beke­belezni akarja Csehországot, mely máris bé­­mlékenyebb húrokat penget nagyon jellem­­zőleg Austria irányában, a­mint közeledni útja Németországba olvasztatásának veszé­­l­yét; s csakis a szerencsétlen bécsi politika akadályozza, hogy a birodalomnak egyik leg­biztosabb oszlopává váljék. Hol van mindezeknél fogva annak szük­ségessége, hogy a porosz a muszkával osz­tozzék Európa uralma felett, és hol van szükséges volta annak, hogy a porosz Ausz­triának halálos ellensége maradjon jövőre is ? És ha nincs meg ezen szükségesség, mi­ért és mennyiben növekedett volna ránk néz­ve a muszka veszély ? Nem növekedett, de ellenkezőleg kiseb­­bedett. Ausztria egymagában nem lett volna képes a veszedelmet elhárítani, épen ennek tudata okozta nálunk mindaddig a páni ret­tegést. Ausztria mindaddig nem akart oly politikát követni Magyarország irányában, hogy ennek teljes erejét ki lehessen fejteni a muszka ellen; nem adott magyar hadse­reget, a nagy bajjal kicsikart honvédséget egy félszeg institutio gyanánt hagyta meg, s kancsal szemekkel tekinté meg uralmi te­hetetlenségében is. Talán most majd inkább lesz várható, hogy feltalálja a dynastia, ki­nek táborában van „Austria“, s ha végre teljesen tisztában lesz előtte németországi állása, oly helyzetbe teszi Magyarországot, hogy ez fel fogja vállalni a muszkát még egymagában is. A muszka számíthatott volna Poroszország segélyére mindaddig, mig ez Ausztriában látta czéljának legtöbb akadályát, de nem számí­that azon Németországra, mely nem tartja többé Austriát magára nézve ve­szélyesnek s nem szorul Ausztria ellen musz­ka szövetségre. A háború egészen új helyzetet terem­tett Európában. Új rendszere következik a viszonyoknak a nagyhatalmak között. Ba­rátokból ellenségek, ellenségekből barátok lesznek, mert politika az exigeniták tudo­mánya. Mi nem vesztünk, hanem nyerünk e változásnál. Hanem hát természetesen ré­sen kell lennünk, legényeknek kell lennünk a gáton. A világon semmi sem történik, hanem csináltatik; a háborúk csak fél munka, a munkának másik fele az előállott helyzetnek felhasználása, a kedvező esélyek­nek kizsákmányolása. Legyenek talpon, a­kikre van bízva közvetlenül az ügyek ve­zetése. Legyen talpon a nemzet is, s ne legyen egy jaj­vészé­kelő rémektől remegő tö­meg — a sopánkodás vén asszonyok dolga —, hanem mutasson önbizalmat és erély­t s vegye kezébe saját sorsának intézését. Mocsáry Lajos, Pest, sept. 16. Távirati tudósítások azt jelentik, h­ogy a po­rosz csapatok megérkeztek Paris falai alá, s már már előkészületeket tesznek a franczia főváros ostromlására. Bár­mennyire özönlenek is az efféle tudósítá­sok, még­sem akarjuk elhinni, hogy Páris ostroma csakugyan be fog következni. A porosz félhivatalos lapok hiába tagadják, Vilmos király több ízben nyilvánította azt, hogy ő nem a franczia nemzet, nem a nép, hanem azon hatalom ellen szállt síkra, mely jogtalanul a hábo­rút megindította. A porosz király saját maga oldotta fel a franczia népet a felelősség alól, ráhá­­rítván azt egészen a volt franczia uralkodóra. Nem a csatatéren tett proklamátiójára hi­vatkozunk, hanem hivatkozunk azon trónbeszédre, melyet az észak-német szövetség gyűlésén tartott jul. 19-én, ama napon, midőn Francziaországból a a hadüzenet megérkezett. Trónbeszédében ezeket mondja a porosz király: „A német úgy mint a franczia nép az isten áldásait és a növekvő jólétet egyaránt élvezve és óhajtva üdvösebb verse­ny-harczra vol­nának hivatva, mint a fegyverek ily véres harczára. Hanem Francziaország uralkodói értettek hozzá, mint kell e nagy szomszéd nép, jogosult de köny­­nyen izgatható önérzetét kiszámított félrevezetés által magán­érdekek és szenvedélyekre kizsákmányolni.“ Nem azt jelentik-e e szavak, hogy a fran­czia nép ármány, cselszövény és félrevezetések ál­tal akarata ellenére harczoltatott háborúban nem azt látjuk e szavakból, hogy Vilmos porosz király a megindított háborúért — saját nemzete előtt is — Francziaország uralkodóját tette felelőssé, hogy egyedül Napóleonban látta ellen­­­ségét ? Ma a porosz király ezen ellensége már le van győzve. Meg van semmisítve az, ki Poroszország ellen feltámadott. Ki ellen akarja tehát Poroszország még tovább folytatni a há­borút? Ellensége, a volt franczia hatalom nem lé­tezik többé, az új hatalomnak , a köztársaságnak pedig legelső szava is az volt, hogy ő barátja a német önállóságnak, s tiszteletben tartja Német­ország jogait. Az új kormány, úgy mint a nép kész a békére, kész a legnagyobb áldozatokra, hogy a háborútól, melyet akarata ellenére és rom­lására egy gyalázatos kormány árulása hozott rá megszabaduljon. És a porosz király folytatni akarná a hábo­rút azon nép ellen, mely saját szavai szerint tel­jességel nem volt oka a háborúnak és most is a békét óhajtja ? Az erkölcsi alap, melyet teljes mértékben bírtak a németek a háború megindításakor, most a napóleoni hatalom megbukása után a háború további folytatására ez erkölcsi alap teljesen hiá­nyoznék. Azért Páris körülhálózását a poroszok által még e pillanatban sem tartjuk egyébnek, mint egy alkalmas eszköznek, minél kedvezőbb béke­föltételek kicsikarására. Azt pedig, hogy Vilmos király Napóleont visszavigye Párisba s­ ott ismét trónra ülni segítse, minden rész­vélemény daczára, melylyel az eu­rópai diplomatia iránt viseltetünk, lehetetlenség­nek tartjuk. E tekintetben osztjuk a bécsi új Presse véleményét, melyet pedig legkevésbé sem lehet vádolni a francziák iránti rokonszenvről. E gondolat, mond a fönnebb megnevezett lap, való­ban borzasztó cynismuson alapszik. Napóleont Francziaországnak német fegyve­rek által meghódított fővárosába a Sedannál száz­­ezerenkint foglyul ejtett francziák által kisérve visszavezetni és a császári trónra ismét visszahe­lyezni, eltekintve a franczia nemzet iránt tartozó minden tekintettel, tisztán erköl­csi szempontból véve valóságos alávalóság volna, mert ez oly bo­­szú gyakorlását jelentené, a­melyet Francziaország ha még egyszer annyi bűnt követett volna is el Németország ellen, nem érdemelne meg. De nem tűrné azt maga a nagy német nem­zet sem, melyben habozás nélkül föltételezünk annyi erkölcsi érzetet, hogy megsértett méltóságá­nak öntudatában haladéktalanul fölemelné fejét, ha látná, hogy honfiai, kiket egy dicső eszme, a német egység, a német önállóság, a német sza­badság eszméjének védelmére küldött a csata­térre, most, midőn az eszmék testet nyertek, Na­poleon restaurálásával egy gazkormány orgazdáivá akarnak fajulni. Csávolszky Lajos: A reichsrath megnyitása. Bécs, sept. 15. A birodalmi tanács mindkét háza ma meg­nyittatott. A képviselőház d. u. 1/21 órakor nyilt meg. Paskotini b. korelnök üdvözli a gyűlést s reményét fejezi ki a felett, hogy a birodalom je­len körülményei között is a haza javára egy­­értelműleg és sikeresen fog működni. Éljenzéssel fogadott beszéde után a képviselők anyanyelvü­kön leteszik az esküt s elnök arról értesíti a gyű­lést, hogy a birodalmi tanács ünnepélyes meg­nyitása szombaton 17-én, d. e. 11 órakor lesz. Az urak házát 1 óra 20 perczkor nyitja meg Kuefstein gr. üdvözlő beszédében kiemelt elő­dének Auersperg Károly herczegnek érdemeit s reményét fejezi ki, hogy a ház tagjai tőle nem fog­ják megvonni a bizalmat. Bár helye megváltozott, érzelmei s tisztelete­­a ház és egyes tagjai iránt változatlan maradt. Áttérve a jelen idő nagy fon­tosságú eseményeire azt mondja, hogy ez esemé­nyek nagy befolyást fognak gyakorolni Ausztriára. Kötelessége minden hazafinak, egy család tagjai­ként összetartani. A hazafiság úgymond nem senti­­mentalitás,hanem a legnemesebb érzet. A hazafiságtól gyakran követelnek áldozatokat, jelenleg a hazafi­­ság nyereség. Fájdalommal látja, hogy a háznak számos tagja hiánzik kiket örömmel üdvözölné e te­tő alatt, melyen az alkotmány zászlója leng. Az alkotmány kellően méltányolva jótékony kötelék mely az országokat egymáshoz fűzi s nem láncz, melyhez le akarnák azokat aljasitani. Az itt egy­begyűltekre nagy kötelességek várnak s ezek közt első lesz a delegatio választása. Beszéde több helyen éljenzéssel fogadtatott. Végül jelenti, hogy a reichsrath szombaton d. e. 11 órakor fog ő felsége által ünnepélyesen megnyittatni. Milano, sept. 13. A nagy esemény beteljesedett. Tegnapelőtt, sept. 11-én az olasz királyi csapatok átkeltek az egyszeri pápai álladalom határain. A chinai fal le van döntve, s rövid napok múlva a római nép szavazata ünnepélyesen szentesítendi a pápa-király trónveszteségét. Ha föl lehetne tenni III. Napóleonról, hogy wilhelmshohei magányában, a­helyett, hogy­ holmi gyalázatos intrigyeken törné a fejét magába szál­lana s egy részrehajlatlan pillantást vetne ese­­ménydús pályájára: némi vigasztalást kellene me­ríteni annak látásából, hogy mennyit használt nemzetének és az emberiségnek a bukásával. Hogy a papi uralom bukása természetes kö­vetkezése volt az ő bukásának, legjobban jellemzi azt az ádáz befolyást, melyet a napoleonismus a szabadságra, a haladásra gyakorolt. A történetíró nem lesz képes e két dolgot egymástól elvá­lasztani. A német egység, az olasz egység, a franczia nemzet jövendőbeli szabadsága és a szellem szabadsága — Íme ezek a napoleonismus bukásá­nak fő következményei. Ezért tölté el minden szabadelvű ember szívét őszinte örömmel e bukás­nak hite. Miután már e tárgynál vagyok — mert hiszen mi egyébbről is szólna most az ember — engedd meg kedves barátom, hogy engedjem át a szót egy másik honfitársunknak, ki, mint épen e kö­vetkező szavaiból kitűnik, akkor is megérdemlené a meghallgatást, ha nem birna is olyan fényesen hangzó névvel. Alkalmam volt tegnap Kossuth Lajos Tó­dornak egy barátságos magán­levelét olvasni Susából, melyben amúgy pongyolán leírja azon impressiókat, miket a sedáni catastropha és a rá­következett események benne előidéztek. Én oly jeles talpraesett megjegyzéseket találtam e levél­ben, hogy indítva érzem magamat a mes risques et périls egy kis indrcscretiót elkövetni s a megjegyzéseket kiírni, melyek imigy hangzanak : „Valóban roppant esemény az a sedani kata­­stropha, ily mérvű katastophát azt hiszem senki­­sem várt. „Hogy oly egyének, kik életöket a katonai tudományok tanulmányozásában töltötték, kik mással sem bíbelődtek mint fegyverkezéssel, ké­szülődéssel, harczi tervekkel, oly leírhatatlan óriá­si hibákat kövessenek el mint a­minőket a fran­czia tábornagyok elkövettek, az hihetetlen, meg­­foghatatlan. „S a­mi még ennél is megfoghatatlanabb s tán még ennél is botrányosabb, az Napóleon ma­gaviselete. Hogy ő húsz évig ura volt 38 millió embernek, s Európának éveken át diplomatikai dictátora; ő kiről, bár sok fekete pont volt is éle­tében, nem egy nagyszerű esemény teszen bi­zonyságot hogy nem tartozik a mindennapi embe­rek közé; hogy ő letegye kardját, hogy elhagyja magát fogni, hogy ne legyen benne annyi önérzet, annyi nem mondom császári, de emberi büszkeség, miszerint inkább vesszen mint megalázva éljen, ez valóban megfoghatatlan. ,De tán a sors, a véletlen, a Nemesis aka­rata, hogy mert rutul kezdte a császári szerepet, rutul is végezze. „Neki és a császárságnak vége. És ez jól van így. Hanem aztán ? mi aztán ? egy óriási kérdőjel, ki merne rá felelni? „A Gaulois azt mondja hogy a­mint a nép be­tört a gyűlés­terembe, Schneidernek azt kiabálta: „Vous étes l’assassin du travailleur !“ Symptoma­­­s pedig minő! ! A porosz fegyverek rémületes győzelmeinek benyomása alatt elaludt egy perezre a sociális kérdés, de ha vége lesz a háborúnak felébred­é­s aztán? hol van az a bölcs, ki ez enigmához megoldást talál, mely meggyógyítja a társadalomnak évezredeken át összetorlódott be­tegségeit a nélkül, hogy rakásra döntené a társa­dalmat ? „Egyébiránt „advienne que pourra.“De van a dolognak comicus oldala is. „A­ki nagyravágyó, annak az a vigasza van, hogy ezentúl senki sem tudja, mikor lesz nagy em­berré. Egész Francziaország Trochuról beszél, Tro­­chut kiabál, Trochuban bízik, Trochuban remél. Presidenssé teszik, hőssé teszik, óriássá, győzhetet­lenné ; egész Francziaország reá támaszkodik ; ő a nemzet reményének horgonya! S én, ki itt so­kat érintkezem francziákkal, fűtől fától kérdem hogy ki az a Trochu ? ki? „ma foi je n’en sais rien“, mondja mindenki. Hol nyert csatákat, hol parancsnokolt, hol hódított ? — ma toi personne n’en sais rien! De azért mégis ő a „gondviselés­­szerű­ férfiú“, quasi országbölcs s egyetlen remé­nye Francziaországnak ! „De hát nem egyszer történt a históriában, hogy válságos perczekben a nép bámulatos tapin­tattal, ösztönszerüleg eltalálta a helyzet emberét, s az sem hallatlan, hogy a nép akkor tesz csoda­­dolgokat mikor nincs nagy embere, de a vész oly nagy, hogy a nép leszen nagggyá annak súlya alatt! „Facit Deus“,mert Napóleon bukásával, a köztársaság kikiáltásával a háború hordereje meg­változott. Azt senkinek sem lehetett óhajtani Eu­­rópában, legkevésbbé magyar embernek, hogy a háború a német nemzet egységesítésének meg­­akasztásával,vagy hátra lökésével végződjék. Hanem ezen már túl vagyunk, túl még azon esetre is ha a franczia nemzet magasztos desperatiója kiűzné Francziaországból Vilmos királyt. Most már a sors mérő serpenyőjében más dolgok lebegnek. Egyikben a democratiai elv uralma, a másikban az „isteni jog“-nak csúfolt reaetió uralma. E kettő közt a népek óhaja nem habozhat a választásban.“ így ír barátom egy fiatal ember, egy a nyil­vánosságra nem szánt magán­levélben és — Su­sából, a mont-cenisi munkálatok szünóráiban! Ugy­ebár hogy e levél megérdemlette az­ indis­­cretiót ?* S most leteszem az emigrationalis tollat. Bú­csút veszek ez oszágtól melyet láttam elnyomatá­sában, feltámadásában, fejlődésében, s örülök hogy jelen lehetek a nagy mű befejezésénél is. E tapasz­talás bátorságot öntend belém azon küzdtéren, melyre honfitársaim bizalma hívott. E tapasztalás arra tanít, hogy a függetlenségre törekvő nemze­tek minden akadályt képesek legyőzni, csak ko­molyan és állhatatosan akarniok kell. Viszonlátásra H­e 1 f g. * Délben érkezett táviratok. (Sept. 16.) Béres, sept. 16. Eugenia császárné élénk közlekedésben van Wilhelmshöhével. A legszigo­rúbb inCognitóban és lehetőleg magát megvonva el. Kasselből tudósítanak, hogy Napoleon a német főhadiszállással levelezésben van. Bécs, sept. 16. A mai „Presse« hoz egy táviratot Athénből, mely jelenti: Hallatszik, hogy Anglia kívánja egy bizottság ismért összeillését Görögország belviszonyai megvizsgálására. — A rablók üldözése végett három hadoszlop alakult. Berlin, sept. 16. Francziaországból kiuta­­sított németek a porosz királyhoz kérvényt intéztek, hogy a kiűzés folytán szenvedett egy mill’­' ’, kár a németekre nézve na menjen .-

Next