Ellenőr, 1870. szeptember (2. évfolyam, 1-15. szám)
1870-09-17 / 2. szám
2. sz. Előfizetési árak: Egész évre . • 20 ft. — kr. I Évnegyedre . 5 ft. — kr. Félévre . . . 10 „— „ Egy hónapra . 1 „ 80 „ Szerkesztési iroda: Pesten, országút 38. szám. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn s ünnepre következő napon. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Szombat, September 17. Hirdetési dijak: Tizhasábos petit sor egyszeri A nyílt tér egy petit sora 30 kr. beigtatásért . . . 10 kr. Bélyegdij minden beigtatásért 30 „ Kiadóhivatal: 3P 0 - en kétsas-utcza X4* szám. Hirdetések felvétetnek: az „Ellenőr“ kiadó hivatalában kétsasutcza 14. sz. és Légrády testvérek nyomdájában Pest 2 sas utcza 24. sz. 1870. Az „Ellenőr“ ára egy évre .... 20 forint — kr. félévre....................10 „ — „ év negyedre .... 5 „ — „ egy hóra .... 1 „ 80 „ Az előfizetést — postai utón vagy személyesen — nyugtázza Az Ellenőr kiadó hivatala (Pesten, Két Sas utcza 14. sz.) . Azon t. ez. előfizetőink, kik a lapot September utánra is megrendelték, méltóztassanak az „Ellenőr“ eddigi és ezután árai közt létező különbséget (mely octóber-decemberi előfizetőink részére egy forintot tesz) akár előlegesen akár utólagossan, tetszésük szerint pótolni. Százalék a könyvárusi úton történő megrendelések után az „Ellenőr“ részéről nem adatik. A muszka rém. Valóságos lidérczként ül a magyar nemzet mellén a muszkától való félelem. S most, minél nagyobb diadalokat arat a porosz, Francziaországban, annál jobban látszik ama lidércz a közvéleményre nehézkedni. Francziaország iránt felébredtek a rokonszenvek, mióta oly hallatlan szerencsétlenségek érik, mióta kidobta magából a bonapartismust, mióta kikiáltotta a köztársaságot; mert különösen ez utóbbival oly kurt pendített meg Európa minden népeinek keblében — kivétel nélkül — melynek rezgése a kedélyek legmélyebb rejtekében idéz elő rokonszenves rezegést. Míg Francziaország irányában felébredt a rokonszenv, nőttön nő az aggodalom Poroszország sikerei miatt s akik leghatározottabban léptek is fel a semlegesség mellett, most már azt óhajtják, hogy bárcsak érné már oly csapás Poroszországot, hogy szarvai túlságos nagyokra ne nőjjenek. Mert — igy okoskodnak — porosz és orosz szövetségesek voltak mindig, most is azok, s ha a porosz túlságos erőre kap, osztozni fog az oroszszal Európa felett s akkor nekünk végünk van. Remélhető, hogy a feléledt franczia sympathiák nem fognak leverő befolyást gyakorolhatni eddig elfoglalt magunk tartására. Amely okok léteztek eddig részünkről a semlegesség mellett, ugyanazok fennállanak most is s nem hiszem, hogy valaki vállalkozik arra a birodalomnak két felében, hogy coalitiót sürgessen a győzedelmes porosz ellen most, adjőn a coalitiónak egyik leendett oszlopa — maga Francziaország — egyidőre tehetetlenségre lesz kárhoztatva, történjék bármi kebelében. Elmulasztották a kellő időt, melyben lehetséges lett volna a fellépés a porosz német egység ellen s most már azon bevégzett tényhez kell szabni magatartását mindenkinek, hogy az egyesülendő Németország fogja ki tudja meddig játszani Európában a vezér szerepet. De hát roszabb lett-e ez által a mi helyzetünk szemben a muszkával s van-e ok arra, hogy azon nagy aggodalom, mely már valóban émelygős alakban mutatkozik s mely egy oly nagy ország részéről, mint Magyarország, egy oly nép részéről, mint a magyar nemzet, valóságos szégyen minden körülmények közt, az uj helyzet következtében fokozott mértékben mutatkozzék. Én azt hiszem, hogy helyzetünk még így is tetemesen javult, hogy sokkal kevesebb okunk van félni a muszkától, mint eddig volt. Nagyon felületesnek tartom ama porosz-orosz osztozkodási combinatiót. Mi oka volna Németországnak arra, hogy növelje Oroszországnak hatalmát? Felülkerekedett Francziaországon, Austria részéről biztosítva van, első hatalom Európában, szerénységből, istenfélő önmérséklésből a nagy szerencse irányában, régi barátságból a muszka iránt neveljen magának vetélytársat, mely kétségessé tegye első hatalmi állását? Miért osztoznék abban, amit lebírhat egyedül? Mi szüksége van arra, hogy Polycratesként a Pontusba dobja legértékesebb kincsét, melyért most két nagy nép vérzik a csatamezőn — az európai hegemóniát? Szövetségesekre jövőre mégis lesz szüksége. De hát nem talál-e szövetségeseket, olyanokat, kiktől nem kell félnie, mint félhetne az ajándékhozó muszka Danausoktól? Ha a jövőt tekintetbe veszik, én nem hihetem, hogy Alsace és Lorraine bekeblezése komoly dolog. Légberöpítik Metz, Strassburg stb. . . sánczait, tán zálogban tartják ama tartományokat, míg Francziaország a sarezot kifizeti, de annyi belátása lesz Bismarknak, hogy nem fog hagyni oly háború-kovászt, melynek kiforrását nem volna képes elfojtani semmi hatalom. Magasan hagyja kezdeni az alkut a nép részéről, ez az egész Francziaország részéről nem tarthat egyhamar Németország. Austriát vagy Oroszországot válaszsza-e szövetségesül, az Austriától függ. Akár melyikre a másik ellen van szüksége s szívesebben választja azt, mely nem nőhet saját fejére. Sokkal szívesebben fg szövetkezni Austriával a muszka túlterjeszkedése ellen, mint Oroszországgal Austria megsemmisítésére, ha Austria aként viseli magát. Az orosz szövetségre Németországnak vagyis Poroszországnak — mert hiszen az új Németország még porosz s az is marad egy ideig — csak Austria ellen lehetene szüksége. Ez előállana akkor, ha Austria nem nyugodhatnék meg abban, hogy elvesztette németországi állását; ha még mindazok után is a mik történtek vissza akarná szerezni állását, ha nem foglalná el a helyet, melyet számára a sors rendelt, hogy t. i. egy polyglott államrendszernek legyen szövetségi formája, oly államoknak, melyek egymagokra nem vélnek biztos létet megállapíthatni s melyek helyzetöknél fogva állandó szövetségre vannak utalva. Ott leszünk, hogy Austriát erre emlékeztessük, mi, s ha már most is daczára annak, hogy korántsem bírunk a birodalomban azon sulylyal, melylyel bírnunk kellene, ki tudott vinni a nemzet egyhangú szava, annyit, hogy Austriát a háborútól visszatartóztassa, még inkább remélhetjük jövőre, hogy kellő súlyt fognak dobni Austria politikájának mérlegébe. Az ily Austriáról nincs mit tartania Németországnak, az ily Austria lesz Németországnak legtermészetesebb és legbiztosabb szövetségese. S az ily Austria ellen nem kell neki se Bukarestben, se Belgrádban intrigálni; nem lesz szüksége rá, hogy az aldunai országokat Austria ellen fordítsa, hanem igenis érdekében állhat az, hogy ezek önállóságra vergődjenek s ne a muszkától várjanak kétes jövőt, hanem ellenkezőleg Németországtól, s az osztrák-magyar szövetségtől várjuk önállóságuknak biztosítását. Ezen tartományokat nem köti egyéb Oroszországhoz, mint a török járomból való szabadulás érdeke. Kapjanak ez ellen biztosítékot a Németországgal egyetértésben álló osztrák-magyar szövetségtől s nem lesznek többé Oroszországnak előretolt hadseregei. Romániát semmi sem indíthatja arra, hogy orosz tartománynyá legyen, az ő életkérdése az önállóság s azt tőlünk sokkal inkább remélheti, mint bárkitől. S hogy Ausztria részéről dynastikus nagyobbodási vágyak ellen biztosítva legyen, ott kell ismét, hogy helyt álljunk mi Magyarország. S ránk nézve Románia csak is addig lehet veszélyes, míg muszka zsoldban állhat, de megszűnik veszélyes lenni azonnal, mihelyt ellenkezőleg oltalmunk alatt áll. Az ő természetes helyzete a magyar szövetség, a muszka előőrsi szolgálat ránézve természetellenes helyzet, mit belátnak most is a román nemzet értelmesbjei s a belátásnak előbb utóbb közvéleménynyé kell lenni, mert politikai szükségesség. A német-osztrák-magyar szövetség tán lehetetlennek látszik szemben a német egységgel, mert hiszen hogy volna az remélhető, hogy Poroszország, mely épen a német egység alapján alakul nagy birodalommá, itt hagyjon kihagyjon, 8 millió németet; a német egység természetes következése, hogy elszakasztja Austriától német tartományait, a német egység Ausztria felbomlásával egyértelmű. Nagy valószínűséggel hozható fel ezen kisebbítés. De csak is akkor, ha csak amúgy nagyjában veszszük a dolgokat s nem veszszük fontolóra a részleteket s a dolgok gyakorlati s politikai oldalát. Soha nem kell feledni, hogy Poroszországgal s nem a Sänger, Turner és Schützenfestek arany-fekete-véres lobogós németjével van dolgunk. Mindent, mi német, bárhol legyen is belőle ■ egy csoport, egy kalap alá hozni politikailag — e gondolat alig fordulhat meg bármely német politikus agyában. Akkor nem volna Elsass és Lothringen bekebelezése, be kellene kebelezni Svájczot, a kelettengeri tartományokat, fel majdnem Petersburg közeléig, talán még Hollandot is, sőt hogy hagynák ott még a mi erdélyi szászföldünket is ? A római szentbirodalom lépne elő világuralmi mythosával s pompázó tehetetlenségével. Ilyenért alig rajong bárki, ha még oly lelkesedéssel énekli is a „Wo ist des deutschen Vaterland ?-ot“ De egy Bismarck és iskolája bizonyosan nem. Ők igenis felhasználták a nemzetegységi eszmerajongást, felhasználták annak pozitív alapját, hogy Poroszországot nagggyá tegyék, de ők mint igen éber és gyakorlati emberek, bizonyosan nem fognak tovább menni, mint a józan politika megengedi. Alig hihető, hogy többet akarjanak markolni, mint amit szorítani képesek s ha módjukban van egy úgy is nagy és hatalmas államot alakítani compact elemekből, nem fognak vágyni a nemzetiségi bajokkal küzdő államok boldogságára. Azon kis uralkodókkal, kiket Németországban elkergetnek vagy bekebleznek, praetendensektől nincs mit tartaniok, egészen más baj volna, ha nemzeteket és kifosztott nagy dynastiákat hagynának meg kiengesztelhetlen ellenségek gyanánt. Németország első hatalmassága lesz Európának, ha elhagy is itt-ott darabot a német nemzetből; mire való volna hát a túlterjeszkedés ? Ennélfogva egyátalában nem szükséges, hogy elvegye Austriának német tartományait, s épen nem valószínű, hogy bekebelezni akarja Csehországot, mely máris bémlékenyebb húrokat penget nagyon jellemzőleg Austria irányában, amint közeledni útja Németországba olvasztatásának veszélyét; s csakis a szerencsétlen bécsi politika akadályozza, hogy a birodalomnak egyik legbiztosabb oszlopává váljék. Hol van mindezeknél fogva annak szükségessége, hogy a porosz a muszkával osztozzék Európa uralma felett, és hol van szükséges volta annak, hogy a porosz Ausztriának halálos ellensége maradjon jövőre is ? És ha nincs meg ezen szükségesség, miért és mennyiben növekedett volna ránk nézve a muszka veszély ? Nem növekedett, de ellenkezőleg kisebbedett. Ausztria egymagában nem lett volna képes a veszedelmet elhárítani, épen ennek tudata okozta nálunk mindaddig a páni rettegést. Ausztria mindaddig nem akart oly politikát követni Magyarország irányában, hogy ennek teljes erejét ki lehessen fejteni a muszka ellen; nem adott magyar hadsereget, a nagy bajjal kicsikart honvédséget egy félszeg institutio gyanánt hagyta meg, s kancsal szemekkel tekinté meg uralmi tehetetlenségében is. Talán most majd inkább lesz várható, hogy feltalálja a dynastia, kinek táborában van „Austria“, s ha végre teljesen tisztában lesz előtte németországi állása, oly helyzetbe teszi Magyarországot, hogy ez fel fogja vállalni a muszkát még egymagában is. A muszka számíthatott volna Poroszország segélyére mindaddig, mig ez Ausztriában látta czéljának legtöbb akadályát, de nem számíthat azon Németországra, mely nem tartja többé Austriát magára nézve veszélyesnek s nem szorul Ausztria ellen muszka szövetségre. A háború egészen új helyzetet teremtett Európában. Új rendszere következik a viszonyoknak a nagyhatalmak között. Barátokból ellenségek, ellenségekből barátok lesznek, mert politika az exigeniták tudománya. Mi nem vesztünk, hanem nyerünk e változásnál. Hanem hát természetesen résen kell lennünk, legényeknek kell lennünk a gáton. A világon semmi sem történik, hanem csináltatik; a háborúk csak fél munka, a munkának másik fele az előállott helyzetnek felhasználása, a kedvező esélyeknek kizsákmányolása. Legyenek talpon, akikre van bízva közvetlenül az ügyek vezetése. Legyen talpon a nemzet is, s ne legyen egy jajvészékelő rémektől remegő tömeg — a sopánkodás vén asszonyok dolga —, hanem mutasson önbizalmat és erélyt s vegye kezébe saját sorsának intézését. Mocsáry Lajos, Pest, sept. 16. Távirati tudósítások azt jelentik, hogy a porosz csapatok megérkeztek Paris falai alá, s már már előkészületeket tesznek a franczia főváros ostromlására. Bármennyire özönlenek is az efféle tudósítások, mégsem akarjuk elhinni, hogy Páris ostroma csakugyan be fog következni. A porosz félhivatalos lapok hiába tagadják, Vilmos király több ízben nyilvánította azt, hogy ő nem a franczia nemzet, nem a nép, hanem azon hatalom ellen szállt síkra, mely jogtalanul a háborút megindította. A porosz király saját maga oldotta fel a franczia népet a felelősség alól, ráhárítván azt egészen a volt franczia uralkodóra. Nem a csatatéren tett proklamátiójára hivatkozunk, hanem hivatkozunk azon trónbeszédre, melyet az észak-német szövetség gyűlésén tartott jul. 19-én, ama napon, midőn Francziaországból a a hadüzenet megérkezett. Trónbeszédében ezeket mondja a porosz király: „A német úgy mint a franczia nép az isten áldásait és a növekvő jólétet egyaránt élvezve és óhajtva üdvösebb verseny-harczra volnának hivatva, mint a fegyverek ily véres harczára. Hanem Francziaország uralkodói értettek hozzá, mint kell e nagy szomszéd nép, jogosult de könynyen izgatható önérzetét kiszámított félrevezetés által magánérdekek és szenvedélyekre kizsákmányolni.“ Nem azt jelentik-e e szavak, hogy a franczia nép ármány, cselszövény és félrevezetések által akarata ellenére harczoltatott háborúban nem azt látjuk e szavakból, hogy Vilmos porosz király a megindított háborúért — saját nemzete előtt is — Francziaország uralkodóját tette felelőssé, hogy egyedül Napóleonban látta ellenségét ? Ma a porosz király ezen ellensége már le van győzve. Meg van semmisítve az, ki Poroszország ellen feltámadott. Ki ellen akarja tehát Poroszország még tovább folytatni a háborút? Ellensége, a volt franczia hatalom nem létezik többé, az új hatalomnak , a köztársaságnak pedig legelső szava is az volt, hogy ő barátja a német önállóságnak, s tiszteletben tartja Németország jogait. Az új kormány, úgy mint a nép kész a békére, kész a legnagyobb áldozatokra, hogy a háborútól, melyet akarata ellenére és romlására egy gyalázatos kormány árulása hozott rá megszabaduljon. És a porosz király folytatni akarná a háborút azon nép ellen, mely saját szavai szerint teljességel nem volt oka a háborúnak és most is a békét óhajtja ? Az erkölcsi alap, melyet teljes mértékben bírtak a németek a háború megindításakor, most a napóleoni hatalom megbukása után a háború további folytatására ez erkölcsi alap teljesen hiányoznék. Azért Páris körülhálózását a poroszok által még e pillanatban sem tartjuk egyébnek, mint egy alkalmas eszköznek, minél kedvezőbb békeföltételek kicsikarására. Azt pedig, hogy Vilmos király Napóleont visszavigye Párisba s ott ismét trónra ülni segítse, minden részvélemény daczára, melylyel az európai diplomatia iránt viseltetünk, lehetetlenségnek tartjuk. E tekintetben osztjuk a bécsi új Presse véleményét, melyet pedig legkevésbé sem lehet vádolni a francziák iránti rokonszenvről. E gondolat, mond a fönnebb megnevezett lap, valóban borzasztó cynismuson alapszik. Napóleont Francziaországnak német fegyverek által meghódított fővárosába a Sedannál százezerenkint foglyul ejtett francziák által kisérve visszavezetni és a császári trónra ismét visszahelyezni, eltekintve a franczia nemzet iránt tartozó minden tekintettel, tisztán erkölcsi szempontból véve valóságos alávalóság volna, mert ez oly boszú gyakorlását jelentené, amelyet Francziaország ha még egyszer annyi bűnt követett volna is el Németország ellen, nem érdemelne meg. De nem tűrné azt maga a nagy német nemzet sem, melyben habozás nélkül föltételezünk annyi erkölcsi érzetet, hogy megsértett méltóságának öntudatában haladéktalanul fölemelné fejét, ha látná, hogy honfiai, kiket egy dicső eszme, a német egység, a német önállóság, a német szabadság eszméjének védelmére küldött a csatatérre, most, midőn az eszmék testet nyertek, Napoleon restaurálásával egy gazkormány orgazdáivá akarnak fajulni. Csávolszky Lajos: A reichsrath megnyitása. Bécs, sept. 15. A birodalmi tanács mindkét háza ma megnyittatott. A képviselőház d. u. 1/21 órakor nyilt meg. Paskotini b. korelnök üdvözli a gyűlést s reményét fejezi ki a felett, hogy a birodalom jelen körülményei között is a haza javára egyértelműleg és sikeresen fog működni. Éljenzéssel fogadott beszéde után a képviselők anyanyelvükön leteszik az esküt s elnök arról értesíti a gyűlést, hogy a birodalmi tanács ünnepélyes megnyitása szombaton 17-én, d. e. 11 órakor lesz. Az urak házát 1 óra 20 perczkor nyitja meg Kuefstein gr. üdvözlő beszédében kiemelt elődének Auersperg Károly herczegnek érdemeit s reményét fejezi ki, hogy a ház tagjai tőle nem fogják megvonni a bizalmat. Bár helye megváltozott, érzelmei s tiszteletea ház és egyes tagjai iránt változatlan maradt. Áttérve a jelen idő nagy fontosságú eseményeire azt mondja, hogy ez események nagy befolyást fognak gyakorolni Ausztriára. Kötelessége minden hazafinak, egy család tagjaiként összetartani. A hazafiság úgymond nem sentimentalitás,hanem a legnemesebb érzet. A hazafiságtól gyakran követelnek áldozatokat, jelenleg a hazafiság nyereség. Fájdalommal látja, hogy a háznak számos tagja hiánzik kiket örömmel üdvözölné e tető alatt, melyen az alkotmány zászlója leng. Az alkotmány kellően méltányolva jótékony kötelék mely az országokat egymáshoz fűzi s nem láncz, melyhez le akarnák azokat aljasitani. Az itt egybegyűltekre nagy kötelességek várnak s ezek közt első lesz a delegatio választása. Beszéde több helyen éljenzéssel fogadtatott. Végül jelenti, hogy a reichsrath szombaton d. e. 11 órakor fog ő felsége által ünnepélyesen megnyittatni. Milano, sept. 13. A nagy esemény beteljesedett. Tegnapelőtt, sept. 11-én az olasz királyi csapatok átkeltek az egyszeri pápai álladalom határain. A chinai fal le van döntve, s rövid napok múlva a római nép szavazata ünnepélyesen szentesítendi a pápa-király trónveszteségét. Ha föl lehetne tenni III. Napóleonról, hogy wilhelmshohei magányában, ahelyett, hogy holmi gyalázatos intrigyeken törné a fejét magába szállana s egy részrehajlatlan pillantást vetne eseménydús pályájára: némi vigasztalást kellene meríteni annak látásából, hogy mennyit használt nemzetének és az emberiségnek a bukásával. Hogy a papi uralom bukása természetes következése volt az ő bukásának, legjobban jellemzi azt az ádáz befolyást, melyet a napoleonismus a szabadságra, a haladásra gyakorolt. A történetíró nem lesz képes e két dolgot egymástól elválasztani. A német egység, az olasz egység, a franczia nemzet jövendőbeli szabadsága és a szellem szabadsága — Íme ezek a napoleonismus bukásának fő következményei. Ezért tölté el minden szabadelvű ember szívét őszinte örömmel e bukásnak hite. Miután már e tárgynál vagyok — mert hiszen mi egyébbről is szólna most az ember — engedd meg kedves barátom, hogy engedjem át a szót egy másik honfitársunknak, ki, mint épen e következő szavaiból kitűnik, akkor is megérdemlené a meghallgatást, ha nem birna is olyan fényesen hangzó névvel. Alkalmam volt tegnap Kossuth Lajos Tódornak egy barátságos magánlevelét olvasni Susából, melyben amúgy pongyolán leírja azon impressiókat, miket a sedáni catastropha és a rákövetkezett események benne előidéztek. Én oly jeles talpraesett megjegyzéseket találtam e levélben, hogy indítva érzem magamat a mes risques et périls egy kis indrcscretiót elkövetni s a megjegyzéseket kiírni, melyek imigy hangzanak : „Valóban roppant esemény az a sedani katastropha, ily mérvű katastophát azt hiszem senkisem várt. „Hogy oly egyének, kik életöket a katonai tudományok tanulmányozásában töltötték, kik mással sem bíbelődtek mint fegyverkezéssel, készülődéssel, harczi tervekkel, oly leírhatatlan óriási hibákat kövessenek el mint aminőket a franczia tábornagyok elkövettek, az hihetetlen, megfoghatatlan. „S ami még ennél is megfoghatatlanabb s tán még ennél is botrányosabb, az Napóleon magaviselete. Hogy ő húsz évig ura volt 38 millió embernek, s Európának éveken át diplomatikai dictátora; ő kiről, bár sok fekete pont volt is életében, nem egy nagyszerű esemény teszen bizonyságot hogy nem tartozik a mindennapi emberek közé; hogy ő letegye kardját, hogy elhagyja magát fogni, hogy ne legyen benne annyi önérzet, annyi nem mondom császári, de emberi büszkeség, miszerint inkább vesszen mint megalázva éljen, ez valóban megfoghatatlan. ,De tán a sors, a véletlen, a Nemesis akarata, hogy mert rutul kezdte a császári szerepet, rutul is végezze. „Neki és a császárságnak vége. És ez jól van így. Hanem aztán ? mi aztán ? egy óriási kérdőjel, ki merne rá felelni? „A Gaulois azt mondja hogy amint a nép betört a gyűlésterembe, Schneidernek azt kiabálta: „Vous étes l’assassin du travailleur !“ Symptomas pedig minő! ! A porosz fegyverek rémületes győzelmeinek benyomása alatt elaludt egy perezre a sociális kérdés, de ha vége lesz a háborúnak felébredés aztán? hol van az a bölcs, ki ez enigmához megoldást talál, mely meggyógyítja a társadalomnak évezredeken át összetorlódott betegségeit a nélkül, hogy rakásra döntené a társadalmat ? „Egyébiránt „advienne que pourra.“De van a dolognak comicus oldala is. „Aki nagyravágyó, annak az a vigasza van, hogy ezentúl senki sem tudja, mikor lesz nagy emberré. Egész Francziaország Trochuról beszél, Trochut kiabál, Trochuban bízik, Trochuban remél. Presidenssé teszik, hőssé teszik, óriássá, győzhetetlenné ; egész Francziaország reá támaszkodik ; ő a nemzet reményének horgonya! S én, ki itt sokat érintkezem francziákkal, fűtől fától kérdem hogy ki az a Trochu ? ki? „ma foi je n’en sais rien“, mondja mindenki. Hol nyert csatákat, hol parancsnokolt, hol hódított ? — ma toi personne n’en sais rien! De azért mégis ő a „gondviselésszerű férfiú“, quasi országbölcs s egyetlen reménye Francziaországnak ! „De hát nem egyszer történt a históriában, hogy válságos perczekben a nép bámulatos tapintattal, ösztönszerüleg eltalálta a helyzet emberét, s az sem hallatlan, hogy a nép akkor tesz csodadolgokat mikor nincs nagy embere, de a vész oly nagy, hogy a nép leszen nagggyá annak súlya alatt! „Facit Deus“,mert Napóleon bukásával, a köztársaság kikiáltásával a háború hordereje megváltozott. Azt senkinek sem lehetett óhajtani Európában, legkevésbbé magyar embernek, hogy a háború a német nemzet egységesítésének megakasztásával,vagy hátra lökésével végződjék. Hanem ezen már túl vagyunk, túl még azon esetre is ha a franczia nemzet magasztos desperatiója kiűzné Francziaországból Vilmos királyt. Most már a sors mérő serpenyőjében más dolgok lebegnek. Egyikben a democratiai elv uralma, a másikban az „isteni jog“-nak csúfolt reaetió uralma. E kettő közt a népek óhaja nem habozhat a választásban.“ így ír barátom egy fiatal ember, egy a nyilvánosságra nem szánt magánlevélben és — Susából, a mont-cenisi munkálatok szünóráiban! Ugyebár hogy e levél megérdemlette az indiscretiót ?* S most leteszem az emigrationalis tollat. Búcsút veszek ez oszágtól melyet láttam elnyomatásában, feltámadásában, fejlődésében, s örülök hogy jelen lehetek a nagy mű befejezésénél is. E tapasztalás bátorságot öntend belém azon küzdtéren, melyre honfitársaim bizalma hívott. E tapasztalás arra tanít, hogy a függetlenségre törekvő nemzetek minden akadályt képesek legyőzni, csak komolyan és állhatatosan akarniok kell. Viszonlátásra He 1 f g. * Délben érkezett táviratok. (Sept. 16.) Béres, sept. 16. Eugenia császárné élénk közlekedésben van Wilhelmshöhével. A legszigorúbb inCognitóban és lehetőleg magát megvonva el. Kasselből tudósítanak, hogy Napoleon a német főhadiszállással levelezésben van. Bécs, sept. 16. A mai „Presse« hoz egy táviratot Athénből, mely jelenti: Hallatszik, hogy Anglia kívánja egy bizottság ismért összeillését Görögország belviszonyai megvizsgálására. — A rablók üldözése végett három hadoszlop alakult. Berlin, sept. 16. Francziaországból kiutasított németek a porosz királyhoz kérvényt intéztek, hogy a kiűzés folytán szenvedett egy mill’' ’, kár a németekre nézve na menjen .-