Ellenőr, 1871. január (3. évfolyam, 108-138. szám)

1871-01-01 / 108. szám

Négy év előtt, midőn közvetlen az absolut uralom mindent romboló kezei közül vettük át az államjavakat, lehetett okokat találni a jövede­lem csekélységének mentegetésére; de hogy még ma is, midőn már négy éve saját kormányunk kezeli e javakat, hogy még ma is oly állapotban vagyunk, miszerint két millió hold államvagyon után összesen 8962 fontot vagyunk csak képesek felmutatni, ez a tény magában elegendő a kor­mányi élhetetlenség elítélésére. Nem értékesíthetők az erdők, úgymond, mert a kézi és szállítási munkaerő hiányzik. Mert nem teljesíti tehát a kormány a tanácsot, melyet már évek óta osztogatnak neki, hogyha máskép nem bírja megszerezni a munkaerőt, szerezze meg telepítések által- Ott rothadni engedik a tö­mérdek sok szép erdőt, a­helyett, hogy felállítan­dó telepítvényesek által mielőbb értékesítenék. Kisebb nagyobb mértékben ilyen állapotban vannak a mezei gazdaságok és államépületek is. Különös, hogy az „államépü­letek“ rovata alatt a kiadások között néhány száz forint utazási költsé­gekre is föl van véve. Hát az államépületek is szoktak utazgatni? Mert hiszen Magyarországon nincs oly államhiva­tal, melynek budgetjében utazási költségek elő ne fordulnának; ha tehát az épületek megvizsgálá­sára vagy javítására egyik másik államhivatalnok kimegy, annak a számára már saját költségvetésé­ben föl van véve az utazási költség; ki utazik te­hát azon költségeken, melyek az épületeknél számíttatnak föl ? A bánrév-dobsinai vasút építésére nyújtandó államsegély fejében a jövő évre 300,000 frtot kér a pénzügyminiszter. Ezen vaspálya építése Pulszky, Bánó és tár­sainak engedélyeztetett. Az engedélyesek kötele­sek az 1870. évi 31 ik törvényc­ikk 6 §-a ér­telmében a törvény hatályba lépésétől számítandó 14 nap alatt 300.000 frt biztosítékot letenni. A törvény hatályba lépése óta már elmúlt nem csak­­ a 14 nap, de elmúlt hat h­ó­­nap , és az engedélyesek még mai napig sem tet­ték le a biztosítékot, hanem a helyett meg akar­ják nekik adni már most az államsegélyt. Nem mondjuk mi, hogy az engedélyesek, kik egy kraj­­czár biztosítékot sem tettek még le, az előre föl­vett államsegélylyel megszökhetnek valamelyik szép reggelen, ámbár a mai világban semmi sem lehetetlen, de mikép történhetik az, hogy a minisz­ter bátorságot vesz magának, megszavaztatni az államsegélyt, mielőtt a törvény által kiszabott kö­telezettségnek az engedélyesek eleget tettek volna. Csávolszky Lajos. A TÁRCZA.­ talakulás, vagy a Monte Beni családrége. Irta HAWTHORNE NÁTHÁNIEL. IE 1 s ő kötet. I. Fejezet: Miriam,­­Hilda, Kenyon, Donatello. Négy egyén, a­kiknek sorsa iránt érdekelt­séget kelteni az olvasóban nagy örömünkre szol­gálna, állott a római kapitolium szobrászati csar­nokának egyik termében (a lépcsőkön felmenve az elsőben). Azon terem volt ez, melynek köze­pén a haldokló Gladiátor nemes és valóban meg­ható alakja látható, amint épen halálos eszmélet­lenségben aláhanyatlik. A fal­ körül állanak: Anti­­nous, az Amazon, a lyciai Apollo és Juno, mind­annyian az őskori szobrászat híres teremtményei, eszményi életükben még mindig csorbátlan fönsé­­ge és szépségében, noha a márvány, mely nekik testet kölcsönzött, az idővel megsárgult s talán korhadásnak is indult a nedves földtől, melyben századokon át eltemetve feküdt. Itt látható ugyan­csak az Emberi Lélek jelképe (époly jó korban e pillanatban, mint kétezer évvel ezelőtt, amint az Ártatlanság és Gonoszság között választ, egy gyönyörű gyermek alakjában, ki galambot szőrít keblére, míg más részről kígyó rohanja meg. E terem egyik ablakából látható a széles kő­­lépcsőzet egyik szakasza, mely az Ősrégi és tömör építményű kapitolium hosszában halad lefelé Septimius Severus porladozó diadalíve felé itt épen alattunk. Távolabb a szem az elhagyatott forum körvonalain akad meg (hol a római mosó­nők teregetik ki a napra fehérneműiket) áthatva a modern építmények alaktalan tömkelege fölött, melyek régi téglákból és kövekből durván halmoz­­vák föl s a keresztény egyházak kúpjai fölött, melyek pogány templomok régi alapjain emelked­tek s ugyanazon oszlopokon nyugosznak, a me­lyeken nyugodtak volt emezek. Tuluau bizonyos távolságra — de csak csekélyre, tekintve, mi sok mindent halmozott össze a történelem a közbe­eső téren, magaslik fel a Colosseum nagy boltozata, a­mint a kéklő ég­­vezeteinek felső sorát megvi­lágítja. A messze távolban a kilátást az albai he­gyek zárják el, mellyek minden hanyatlásuk és változásuk mellett is épen úgy néznek ki, mint midőn Romulus feléjök szegezte tekintetét félig felépült falairól. Gyorsan repüljük át tekintetünkkel a tár­gyakat — a derült eget, ama kékelő, távoli hegy­ségeket, az etrusk, római, keresztény,hármas ré­giség által tiszteletreméltó romokat, a teremben levő világhírű szobrok csoportját — remélvén, hogy olvasóinkban oly érzést támasztunk, a minő Rómában idegeneknél igen gyakran tapasztalható. A nagyszerű visszaemlékezések téveteg érzése ez; egy lefolyt élet oly hatalmának és tömörségének tudata, mely a jelen pillanatot lenyomja, vagy túl­­árasztja, és magán ügyeink és érdekeink csak fé­lig oly reálisak itt, mint máshol. E szempontból tekintve, elbeszélésünk — melybe több gyenge és lényegtelen szálak is szővek s másokkal vegyítve az emberi lét legközönségesebb anyagává dol­­gozvák fel — nem sokat fog különbözni minden­napi életünk szövegétől. A római múlt tömörségével párhuzamba ál­lítva, minden tárgy, melyekkel jelenleg foglalko­zunk avagy álmodunk, mint eltűnők, mint álomké­pek merülnek fel. Meglehet, hogy a négy egyén, kiket itt be akarunk vezetni, tudomással bírt a jelen ez álom­­képszerű jellegéről, egybehasonlítva azon négyszö­­gű gránitdarabokkal, melyekkel a rómaiak életö­­ket építették. Talán épen az okozta gondtalan vigságukat, a­melyben épen most találjuk őket. Midőn árnyak és ködképekkel kell szembe néz­nünk, legkevésbbé sem méltó búslakodnunk, sőt inkább minél vigabban kell nevetnünk s nem ke­resnünk az okot, miért. E négy barátunk közöl három művész volt, vagy pedig a művészethez viszonyban állott, és e pillanatban egyszerre mindnyájukat meglepte a hasonlatosság egy ősrégi szobor, a görög szobrá­szat egy jól ismert mesterműve és egy ifjú olasz, társaságuk negyedik tagja közt. „Vallja be, Kenyon, mondá egy sötétszemü ifjú hölgy, kit barátai Miriamnak szólítottak, hogy ön sohasem vésett márványba s nem dolgozott agyagba élethűbb hasonlatosságot ennél, bármily ügyes mellszobor-készítőnek képzelje is ön­magát. Az arczképezés tökéletes jellegben, érzeményben — Sylvester délutánja nagyon élénk­ké tette a főváros utczáit s az újévi ajándékok bevásárlása után futkosott mindenki, hogy készen legyen az újévre, melyre mindenki panaszkodni szokott, hogy sokat könnyít a zsebeken és nem Az állati természet valóban leglényegesebb része a Faun természetének, mert a durva teremt­mény jellemvonásai találkoznak s összevegyülnek az emberiségeivel az ősrégi költészet és művészet ez idegenszerű, de hű és természetes alakzatában. Paraxitéles ügyesen árasztá el művén azon néma rejtélyt, mely oly kimagyarázhatlanul zavar meg bennünket, valahányszor értelmi vagy rokonszen­ves ismeretet igyekszünk nyerni a teremtés al­sóbb osztályairól. A talányt mindamellett csak két határozott jel árulja el s ez a Faun két füle, melyek levél alakúak picziny hegybe végződve, hasonlóan némely állatokéhoz. S noha a márvány­ban nem látható, bőrük valószínűleg finom és pely­­lyes. A mythologiai teremtmények ez osztályának durvább alakzatainál van még egy más ismertető jele is az állati rokonságnak — bizonyos farkféle függelék, melyet, ha átalában felteszszük, hogy azzal Praxiteles Faunjának is bírnia kellett, elföd az oroszlánbőr, mely mezét képezi. A helyes és szőrös fülek tehát egyetlen ismertető jelei vad, erdei természetének. Egyedül a legfinomabb képzelőtehetségű, a leggyöngédebb ízlésű, a legszelídebb érzelmű és a legritkább művészi Ügyességű szobrász, — szóval egy szobrász és költő is egyszersmind — gondol­hatott legelőször ily kinézésű Faunra, azután sike­rült a játszi és fürge lényt márványba foglalni. Sem nem ember, sem nem állat és mégsem szörny, de oly lény, melyben mindkét faj barátságos ta­lajon találkozik. Ez eszme eldurvul kezelésünk alatt és megkeményül a mint fogdossuk. De ha a szemlélő hosszan elmereng a szobron, be fogja ismerni annak bűverejét; az erdei élet minden kelleme, az erdőkben és mezőkön tartózkodó te­remtmények minden vonzalmas és boldog jellege egy anyaggá látszik összevegyítve és összegyúrva az emberi lélekben feltalálható rokon minőségekkel együtt. Fák, füvek, virágok, erdei csermelyek bar­mok, szarvasok és természetességből ki nem vet­­kőztetett ember! Mindennek lénye már rég idő idő előtt egybefoglaltatott és még ma is megvan Praxiteles Faunjának színtelen márványalakján. És mindezek után ez eszme nem puszta ál­lam, hanem inkább a költő visszaemlékezése azon korra lehetett, midőn az ember sokkal szorosabb rokonságban állott a természettel s összeköttetése minden élő­lénynyel sokkal bensőbb és rokonibb volt. (Folyt. köv.) Lapszemle. A P. Lloyd a lefolyt évre pillantva vissza kívánja, hogy parlamentünk és annak többsége lássa be végre az egy, határozott czélra való egy­séges törekvés szükségességét s gondolja meg, hogy nem a parlament tartozik a kormányhoz, ha­nem igenis ez amához. A Reform az osztrák német tartományokat egyelőre nem félti a porosztól, de ott van a keleti kérdés, mely éget; ha itt támogat bennünket a porosz, úgy hihetünk barátságában, ellenkező­leg nem. Az U. Lloyd a Pesten alakulandó egyh. re­form-egyletről szólván, bármennyire méltányolni tudja is e lépés indokait, kénytelen kijelenteni, hogy ez egyletnek jövője nem lehet. Egyh. egy­letek szükségkép egyh. uj alakulásokra vezetnek, tehát uj felekezetekre, uj dogmákra, uj alapsza­bályok és orgánumokra. A P. Napló visszapillantásában az 1870. évre a roppant fontosságú teendők egész halmazát látja még előttünk: az állam és egyház közötti viszony még szabályozatlan, az országban táborral állnak az elégületlenek, népnevelésünk pang, magánjo­gunk bizonytalan. A Hon. Létünk, úgymond, megrázkódott, ez év eseményei által Európa így kiált hozzánk: Ha élni akarsz, légy európai! Ha Európára s a de­mokratára nézve szükségessé tudjuk magunkat tenni, úgy megélünk. A N. fr. Lloyd szerint Amadé spanyol király­nak világosabb memento mori-t nem tarthattak volna szeme elé a spanyol republikánusok, mint * * * ‘ s mine­d Prim ellen irányzott merénylet volt; ebből meggyőződhetett, hogy az ellene hallatszott fenye­getések is megvalósulhatnak. A M. Újság lefolyt évi szemléjében úgy lát­ja, hogy a magyar kormány Ausztria nagyhatalmi állásának dicsőségére foganatosítá nálunk az osztrákoktól eltanult elszegényítés, elerkölcstelení­­tés és elbutítás átkos rendszerét. A M. Állam a N. fr. Pr.-vel szemben meg­jegyzi, hogy a personális unióval várhatunk, mig a habsburgi birodalom összesége ismét biztosítva s a dynastia környezete a megbizhatlan elemektől megtisztítva lesz. A Sz. Egyház a kiváltság és szabadságról elmélkedve természetesnek tartja a politikai és vallási szabadság állapotát; küzdjön az emberi tehetség a szabad eszmék s tudomány ész- és ok­szerű fegyverével s győzzön ami jobb. A M. Polgár a tisztviselők korteskedését vá­lasztások alkalmával felette károsnak látja, mert befolyásuknál fogva a népre, veszélyeztetik a vá­lasztás szabadságát s mert igy alkalmat nyújtanak egy pártkormány állandósítására. A Debreczen azon hírekben, hogy a német haderő apad s a franczia növekszik, csak cselfo­gást lát Bismarck részéről, ki így akarja leplezni a németek kellemetlen helyzetét s visszatartani a diplomatiát minden fellépéstől. Déli posta. Párisi hírek szerint dec. 29-étől a poro­szok az­nap heves támadást intéztek Nogent, Rosny erődök és az avroni fensik ellen s a bombázást is megkísértették, azonban jelentékeny veszteséggel visszavetettek. Párisban a hangulat kitűnő. Avron ellen a tüzérségi támadást Hohen­lohe Károly hg vezette. Páris déli erődeinek bom­­báztatása, berlini dec. 30-iki tudósítás szerint, dec. 31-én venné kezdetét. A L­o­i­r­e és Sarthe mellett szenvedett bor­zasztó veszteségek következtében, mint Mün­chenből írják, Tann Ibk. távirati után 25.000 em­bert kért erődítésül. A mecklenburgi nagyhg, azonban még dec. 30-án is Versaillesban időzött, s így a Loirenál most teljes nyugalom uralkodik. Dijon körül Garibaldi és Zastrow­s Wer­der egyesült hadtestei között nagy csata várható. Monteuffel veszteségei északon dec. 24-én­ sokkal jelentékenyebbek, semmint eleinte hitték; több mint 20 szekér ellenséges sebesült és halott szállíttatott el s csak a halottak száma 200-ra megy. Mezséres erőd ágyúi nagy veszteséget okoztak az ostromló poroszoknak, kik e szerint nem képesek ágyúikat felállítani. Az elsassiakat a poroszok folytonos erőszakoskodásai és sanyargatásai sem csüggesz­­tik el, sőt hazafiságuk naponként növekedik. Vendéeban Aklard mellett egy párisi léghajó szállott le. A franczia foglyok a Rajna mellől konstatált szökési kísérlet miatt az északnémet erődökbe szállíttatnak. Az újabban megszökött 25 franczia tiszt közöt­t elfogatott. Bajorország 16 landwehr-zászlóalj moz­gósítását rendelte el s az eddig a foglyok őrzésé­nél alkalmazott 16 zászlóalj Francziaországba fog indíttatni. Bismarck meghagyta Poroszország képviselőjének a londoni konferencián, hogy a Dunatorkolat kérdésében az osztrák-magyar kép­viselővel szavazzon. A Mont-Cenis átfúrása alkalmából tartott lakomán Savoya profetje nagyszerű toastot mon­dott, melyben kiemelte, hogy Francziaország jelen borzasztó helyzetében is részt vett e nagy civilcsá­­tori mű­ben. Felköszöntések mondattak Rómára, melyet Olaszország visszaszerzett s Párisra, melyet Francziaország nem fog elveszteni. Victor Emanuel dec. 30-án a minisz­terelnök, a kül- és a pénzügyér kiséretében Ró­mába utazott ; a tanács jóváhagyta a rómaiak ple­­biscitumát. Garibaldi Dijontól 3 mértföldnyire utólérte dec. 27-én a 14 porosz hadtest fedezetét s attól 13 társzekeret és számos élelmezési kocsit elvett. P­á­r I­I. Lilléből írják dec. 26-áról, hogy bár­mily ellenkezők is a hírek a Pont-Noyelles mellett vívott csatáról, annyi bizonyos, hogy ez ütközet nem volt előnyös a németekre nézve. Moulac fran­czia hadosztálya, szemtanú állítása szerint, szurony­támadásával különösen roppant öldöklést vitt vég­hez az ellenség soraiban; e hadosztály tengeré­ s székből és gyalog vadászokból állott, e mellett azonban mint ujonczok, az északi mozgók is dere­kasan kiállották az első tüzet s átalában vitézül tartották magukat. Ami magát a tábornokot illeti, Ő oly rendithetlenséget árult el, aminőt inkább csapat­vezérnél, mint főparancsnoknál kellene keresnünk. Mindenütt személyesen volt jelen, hol katonái bá­torságát hanyatlani látta s így lőtték ki alóla lovát, mig ruhája foszlányokra volt szaggatva. Az északi hadsereg jelenleg Albert és Arras között állomásoz, a főhadiszállás ez utóbbi városban van. Corbieból teljesen kivonultak a francziák, mi­vel hire járt, hogy Páris alól 60,000-nyi erődítést kapott Manteuffel, noha az egészben csak annyi volt igaz, miszerint Montmédi-ből St.-Quentinen át 6000 porosz csatlakozott újabban az ellenséghez. A „Corresp. Havas“ írja dec. 19-ről : Pá­ris ma reggel ismét oly harczias színezettel bír, mint a nov. 30-ki és dec. 2-ki napok előtt. Teg­nap este hivatalos falragaszokkal közhírré tették, hogy valamennyi kapu be fog záratni ma délben, és a nép ebből új hadműveletekre következtetett. A hadcsapatok mozgalma, melyről tüzetes felvilá­gosításokat nem adhatunk, megerősíti a népet azon hiedelmében hogy újabb drámák fognak szemei előtt lefolyni. A magasabb körökben, úgy látszik, meg vannak elégedve az ügyek jelen állásával. Teg­nap délután a hadtestek parancsnokai haditaná­csot tartottak és ebben oly határozatokat hoztak, a­melyekhez a legszebb reményeket kötik. Tegnap reggel a következőket mondá egy tábornok törzskarának: „Ha Páris türelmesen tart­ja magát, január 15 ig egy oly hadsergünk lesz, mely 900.000 emberből fog állni.E­hhez hozzá­fűzhetjük, hogy a legújabb kutatásoknál sok füs­tölt húst és sajtot találtak. E körülménynek le­het köszönni, hogy tegnap „boeuf á la mode“-t osztottak ki Páris egyik járásában. Nevezett „Correspondance“ e hó 20-ról kö­vetkező híreket hozta: Két tényt fel kell jegyez­nünk az ostromállapot történetébe: 1-ször, hogy a szokásos újévi sátrakat felépitik a boulevardo­­kon; 2-ször, hogy karácsony­fákat lehet az utczá­­kon látni.­­ A bretagnei mozgók között egy le­vél kering, mely állítólag Chambord gróftól szár­mazik. E levelet, mely Bernből f. hó 7-ről van keltezve, közönynyel fogadták. A. Louvre termei ritka kinézéssel bírnak. A falak pusztán állanak, a képeket és különféle drágaköveket messze el­vitték. Csak az üres arany keretek, melyek a falak mellett állanak, mutatják, hogy itt voltak azelőtt Francziaországnak legértékesb műkincsei. A csá­szárnak utolsó, vagy jobban mondva utolsóelőtti minisztereire, kik „könnyű szívvel“ szenték meg a a jelen háborút, kínos csapásokat mért a sors keze. A volt szépművészeti miniszter Maurice Ri­­chardsnak fivére tegnap halt meg. Grammont herczeg­­nek egyik fivére lábát vesztette, a másik fogság­ba jutott, végre Olliviernek legifjabb öcscse meg­őrült. Ketterer Jenő, az ismert zongoraművész és zeneszerző meghalt himlő következében. Ma volt halotti szertartása a Notre-Dame de Lorette nevű templomban. Vasárnap est­e múlt ki egy hírhedt párisi hölgy egy szegény hotelben a legnagyobb nyomor között. E hölgy özvegye volt Hamelin úrnak, ki franczia nagykövet volt Konstantinápolyban, Lajos Fülöp idejében és sógornője Hamelin tengernagynak. Mint beszélik, holnaptól fogva zárva maradnak a színházak, hogy a lakosok a sebesültek átvéte­lére és ápolására készen tarthassák magukat. A lefolyt héten derekasan működött a halál. A ha­lottak száma 2,45- ről 11­17-ig 272- re emelke­dett. A himlő­esetek nem csökkennek. Legtöbb ha­lált okoz a hagymáz, a torok és tüdőgyulladás. Ma reggel 2 órakor utazott el a „General Chan­­zy“ nevű léggömb egy légutas s több utazóval. Sürgönyt nem vitt magával. Az idő még mindig lanyha, de borult. Ma éjjel úgyszólván folytonosan ágyúztak St. Quen, Billancourt, Issy és főkép a Mont-Valé­­rien nevű erődből. Több helyről egészen eltűntek a porosz örök, bár máskor sűrűen láthatók. E hó 17-én színi előadást rendezett vanves-i erőd helyőrsége egy fiatal mozgó javára, ki súlyos sebet kapott a sánczokon. A román­­czok éneklői és az előadott vaudeville szereplői élénk tapsot nyertek. Azonban a legtöbb kitüntetés egy fiatal mozgónak jutott, ki egészen felvilla­nyozta a helyőrséget a „Reichshoffeni vértesek" czímű költeményével. Mint mondják, Suzanne Iöok fogja a tüzéri osztály vezetését átvenni a had­ügyminisztériumban és a tüzéri főnökséget az ösz­­szes párisi hadseregeknél. Gustave Floureus, kit két váddal, t. i. az oct. 31 lázadás és a cre­­teli-i bitorlás vádjával terhelnek, e hét végén fog a haditörvényszék elé állíttatni. A L’Iudép. párisi levelezője e hó 21-ről írja, hogy e nap reggelén 127-kor a Mont-Valérien és Nogent közti vonalon csatáztak. Beszélik, hogy Bourget-t visszavették a francziák, kik 100 porosz foglyot vittek onnan Saint-Denisbe. A csatát est­e 6 óráig folytatták. Maga Trochu állt a hadcsapat és vonásokban. Ha festmény lenne, a hasonlat fé­lig csalódásszerű és képzeleti volna, de itt, e pentelicai márványban, kézzel fogható tény fek­szik előttünk, melyről meggyőződést szerezhetünk határozott érintés és mérés által. A mi Donatello barátunk valósággal olyan mint Praziteles faunja. Nemde, Hilda?“ „Nem épen — de mégis — igen, csakugyan, úgy hiszem,“ válaszolt Hilda, egy nyúlánk, barna­­hajú új-angliai leány, kinek egész alakja és arcz­­kifejezése csodálatosan nyilt és gyöngéd volt. „Ha van valami különbség a két arcz között, annak oka szerintem az lehet, hogy a faun erdőkben és mezőkön tartózkodott s magához hasonlókkal tár­sult , míg Donatello látott egy kissé városokat és embereket, aminek mi magunk is vagyunk. De a hasonlat valóban szoros és meglepő.“ „Nem igen meglepő, suttogó Miriam, pajzá­nul, mert Arcadia faunja soha együgyűbb nem volt, mint az a Donatello. Nehezen van meg nála a férfi értelem rendes adaga, bármily csekély legyen is az különben. Valóban sajnálatos, hogy nincs meg többé ez egyszerű teremtmények elme­rokon faja, hogy barátunk társulhatna vele!“ „Csitt, gonosz!“ viszonzá Hilda. „Ön nagyon hálátlan, mert jól tudja, miszerint mindenesetre elég okos arra, hogy önt imádja.“ „Egy annál nagyobb bolond !“ mondá Miri­­ám annyi keserűséggel, hogy Hilda nyugodt sze­mei némileg megzavarodtak. „Donatello, kedves barátom, mondá Kenyon olaszul, kérem tegye meg nekünk azon szívessé­get, helyezze magát tökéletesen e szobor állásába.“ Az ifjú nevetett, s azon állásba helyezte ma­gát, melyben a szobor két avagy három ezer esz­tendőn át állott. S valóban, nem tekintve a mez eltérését s ha oroszlánbőr pótolhatta volna diva­tos köpenyét és egyszerű furulya, sétabotját, Do­natello teljesen ott figurálhatott, volna mint a már­vány faun, csodálatos módon hússá és vérré pu­­hulva. „Igen, e hasonlat csodálatos, jegyzé meg Kenyon, miután a márványt és az ifjút a szobrász szemmértékének szabatosságával vizsgálta volna. Van azonban egy, vagyis inkább két pont, me­lyekre nézve Donatello barátunk sűrű hajfürtét nem engedik meghatároznunk, áll-e a hasonlat ap­róbb részletekben is.“ S a szobrász a kis társaság figyelmét a gyö­­­­nyörű­ szobor füleire irányza,a­melyet épen szemléltek. De nekü­nk nem lehet e finom műkincs ! Francziaország. Lotharingián keresztül a vasutak elég­telensége következtében jelenleg egymást érő vég­telen szekérsorok szállítják az élelmiszereket a né­met hadsereg számára. Franczia földön ugyanis most mintegy 650,000 főnyi német sereg műkö­dik s a vasutak a roppant hadiszer-készlet szállí­tásának is alig képesek lévén megfelelni. 150— 200 közönséges kétfogatu szekér indittatik egy-egy csapatban útnak Dresdából és Lipcséből egyene­sen Páris alá. Dresdától Nancyig egy ily szekér 41­, hét alatt ér, s innen Versaillesig 14 nap alatt, azaz körülbelül hét hét kívántatik, mig az illető szállítmány rendeltetése helyére érkezik; az ezzel járó költségek természetesen roppant magasságra rúgnak. A 10 — 12 foknyi megátalkodott hideg még inkább növeli a német csapatok szenvedéseit. Kü­lönösen a betegek és sebesülők, kik gyakran egész napon át nyitott áruszállító kocsikban utaz­nak s az ezrekre menő franczia foglyok, kik vag­­yonok hiányában fedetlen kőszénes szekereken vi­tetnek, meleg ruha s elegendő élelem hiányában borzasztó nyomornak vannak kitéve. Lilléi lapok a franczia hadügyér kör. rendeletét közüik . Az Orléans környékén ejtett német foglyoknál oly ékszerek, pénzek s egyéb tárgyak találtattak, melyek valószínűleg fosztoga­tás útján jutottak birtokukba. Hasonló esetek for­dultak elő egyebütt is, hol az ellenség megfor­dult, miért is köteleségemnek tartom felszólítani a franczia hadsereg tábornokait és csapatvezetőit, hogy a jövőben kezekbe eső német foglyokat szorosan megvizsgáltassák s engemet erről érte­sítsenek, egyszersmind a netalán rablottaknak vélt tárgyak jegyzékét is megküldvén. A to­u­lousei tábor főnökei, Demay, Lissagarai és Perin a köv. proklamatiót intézték csapataikhoz : „A délnyugati hadsereg katonái ! Táborba! Ez legyen egyetlen feleletünk az ellen­ség győzelmeire. Keményítsük meg szívünket a szerencsétlenségek ellen. Minél nagyobb a szeren­csétlenség, annál inkább kell esküdnünk, hogy a hazát meg fogjuk menteni! Táborba! Ez az út a Loireshoz ! Ez az út Párisba! Egész Németor­szág reánk rontott, gyermekek, apák, poroszok, bajorok, szászok, würtembergiek, badeniak, han­­noveriak. Már 79 napja, hogy hősies fővárosunk felénk tárja ki kezeit. „Katonák­ ti tudjátok ezt. Páris bevétele egyértelmű a világ világosságának kioltásával, a népek szabadságának száz évvel leendő visszaveté­sével, az 1789 -i forradalom megsemmitésével. De mi ismerjük e poroszokat, 1792-ben szintén győ­zők voltak s megfutottak az ifjú köztársaság lo­bogói előtt; akkor is bevették erődeinket, meg­vesztegették tábornokainkat, mégis megfutottak me­­zétlábas és roszul fegyverzett atyáink előtt,­a Cham­pagne mocsaraiban hagyván ágyúikat és fegyel­mezett legióikat.” „Katonák! Ezek ugyanazon poroszok s ti ugyanazon francziák vagytok! A mit atyáink vég­rehajtottak,mi is végrehajtjuk. Mi egy hó leforgása előtt régi hadsereget fogunk képezni. Munkára fel! Előre katonák, a szabadságért és hazáért! Toulouse 1870 dec. 6.“ A lyoni hadsereghez közelebb uj af­rikai csapatok fognak csatlakozni, melyekről az „Indép. Algérienne“ köv. nyilatkozik: „A gum­­iok“ Francziaországba érve két fő csapatra fog­nak oszlani s nehány németül beszélő tiszt és al­tiszt adatván melléjök a badeni nagyherczeget támadják meg, pusztítva s lángba boritva mindent. A gumiok egyedül lövegeket vittek magukkal, éllelmiszerről nem gondoskodnak s ezzel az egyes kirablandó helységekben fogják magukat ellátni. És ennek igy kellene lenni. Félre a könyörülettel! Félre az emberiségi érzelmekkel! Ne legyen ke­gyelem a modern barbárok számára, kik kegyet­lenségre a középkor hunjait s minden barbárjait fölülmúlják. Páris ostromának csak egy betörés Németországba vethet véget. Adjuk jelszavul a gumioknak : „Halál, rablás és gyújtogatás!“ egyszerű felemlítésénél megállapodunk; le kell­­ azt írni, bármily hiányos legyen is erőnk szavak-­­­ban kifejezni annak bűvészi sajátságait.­­ A Faun egy fiatal ember márvány alakja, jobb karját egy faderékra, vagy törzsre hajtva: egyik keze hanyagul lóg le oldala mellett, a másikban egy furulya, vagy más ily erdei hangszer marad­ványát tartja. Egyetlen öltönye — egy oroszlán­bőr, első körmeivel vállán — háta közepéről alá­lógva s meztelenül hagyva tagjait és alakjának egész előrészét. Az igy mutatkozó alak csodásan kecsteljes, körvonalai azonban telibbek és kerek­­dedebbek, több hús és kevesebb hősi izom van rajtuk, mint a­mennyit a régi szobrászok férfias szépségű típusaiknak kijelölni szoktak. Az arcz jellege az alakénak felel meg: körvonalaiban a legkellemesebb, de kerekded és némileg buján kifejlődött, főleg a torok és áll körül; az orr in­kább egyenes, de nagyon keveset befelé hajlik, ez által a vonzalmasság és kedélyesség leirhatlan báját nyervén. A száj teli, de finom ajkaival oly természetesen látszik mosolyogni, hogy viszont mosolyra készti a szemlélőt. Az egész szobor — hason­líthatlanul minden máshoz, mit valaha e ke­mény márvány anyagból kidolgoztak — egy ked­ves érzéki teremtmény eszméjét kelti fel bennünk ki fesztelen, vidám, kész a tréfára s mindamel­lett fogékony a meghatottságra is. Lehetetlen hosszabb ideig szemlélni e kőalakot anélkül, hogy szivélyes indulatot ne érezzünk iránta, mintha anyaga meleg volna érintésünkre s tényleges élet­tel lenne telve. Nagyon közel esik némely rend­kívül kellemes rokonszenveinkhez. Talán az erkölcsi szigor s némely magas és hősies alkatrészek teljes hiánya a Faun jellegé­ben, teszi azt oly bájos tárgygyá az emberi szem és az emberi szív gyarlósága előtt. Az itt élénk­be állított lény nem felel meg az erény semmi eszményletének és az ilyent meg sem értené, de azért egyszerűségénél fogva mégis hű és becsüle­tes maradna. Nem várhatnánk tőle semmi áldoza­tot avagy erőfeszítést valamely elvont dologért; a vértanú-anyagnak legcsekélyebb paránya sincs ebben az egész kicsiszolt márványban; de képes­séggel bír heves és szilárd vonzalomra s ahoz ra­gaszkodva cselekednék saját ösztöneik szerint, sőt szükség esetén kész lenne azért meg is halni. Az is lehetséges, hogy a Faun felindulásának köze­pette neveltethetnék fel úgy, hogy természetének durvább anyagi része esetleg háttérbe szorulna, noha végkép soha nem szetnék ki­ tok élén. 100 nemzetőri ezred volt a csatatéren. Nagyon valószínű, hogy Clement Thomas-t, ki túl­ságos szigorral viseltetik a nemzetőrök iránt, Mon­taign tbk. fogja helyettesíteni. Az élelmiszerek ára igen nagy, így egy drb. zeller 75 cent. — 1 frank 20, egy kis káposzta fej 1 fok és nagyok 6 fkba kerülnek. Egy tyúkért 25 frkot, egy házi nyálért 30 frkot, három galambért 24 frkot, adnak.­­ Éjjel 11 órakor úgy hirlett, hogy a francziák elhagyták Bourget , s ennek helyébe elfoglalták az evrardi villát, Neuilly-sur Marne-t és a Groslay- Drancy moűl majort. A mozgók kitűnően harczol­­tak. Van sok sebesült, köztük Favé­­rik­ is. A franczia ágyuk 300 métre­vel továbbra visznek, mint a poroszok ágyúi. Olaszország: Florenczből Amadé spanyol király decz. 26-án indult Speziába, hogy onnan országába ha­józzon. A miniszterek, a diplomatia, a senatus és a képviselőház elnökei, Flórencz profetje és pol­gármestere, a municipalis junta, Cadorna tk., Or­sim­ig és neje, Aghenio parancsnok s számos nem­zetőr és sorkatonasági tisztek, nem különben a spanyol küldöttség tagjai, Montomar s a spanyol követség személyzete gyűltek össze az indóház­­ban, hogy hódolatukat kifejezzék az ifjú király iránt. Midőn ő felsége a piemonti és Carignan hgekkel díszhintajába lépett a Pitti palotában, meg­dördültek az ágyuk. A palotától egész az indó­­házig a katonaság hosszú sorfalat képezett. Ki­érve az indóházhoz, Amadé király a váróteremben a nemzetőrség zenekara által a spanyol Riego­­hymnussal fogadtatott; ő felsége spanyol tábornoki egyenruhában jelent meg s miután rövid ideig be­szélgetett a miniszterelnökkel s a spanyol követ­tel, a piemonti és Carignan hgek társaságában helyet foglalt a királyi vonatban a nagy számmal összegyűlt tömeg: Éljen a spanyol király! Éljen I. Amadé­ lelkes felkiáltásai között. A két herczeg Pisáig kisérte a spanyol királyt, míg a szintén vele utazott olasz miniszterek s a spanyol követ egész Speziáig környezetében maradtak. Rómában erélyesen folynak a készülődé­sek a király fogadtatására a Corso egész hosszá­ban ; a gázlámpák a kivilágításhoz szükséges ké­szülékekkel láttattak el; s munkálatok a forum romanumon is folynak s nagyszámú munkás buz­­gólkodik mindenfelé. A Quirinal miután belül csaknem tökéletesen átalakíttatott, most kívülről is diszittetik s jelenleg méltó magába fogadni Olaszország királyát. Remé­lik, hogy ő felsége rövid ott tartózkodása alatt királyi háza számára némely tisztviselőket nevez ki. Az ünnepély előkészületeivel egyidejűleg az anyagi haladásnak is számos jele mutatkozik.. A vidékről számos gazdagabb kereskedő kezd meg­települni Rómában s pompás boltokat nyit minden­felé. Ezeknek példája aztán a római kereskedőket is arra indítja, hogy helyiségeiket javítsák és dí­szítsék. A pápa 26-án a belvedere udvarában szem­lét tartott a volt pápai hivatalnokok felett, kik nem fogadnak el alkalmazást a királyi kormány alatt. A megjelentek mindnyájan feketébe voltak öltözve fehér nyakkendővel. A pápa közöttök a szokásos karácsonyi ajándékokat osztotta ki. A pápa részéről felhatalmazott gyűjtők kö­­nyöradományokat szednek a pápa elutazásának költségeire. Bizonyosan állítják, hogy a pápa ma­gán könyvtárát és fontos iratait ládákba rakták. Antonelli egy újabb köriraton dolgozik, melyben a kir. kormány alatt hivatalt elvállalni vonakodott pápai tisztviselők nyilatkozata alapján tudatni akarja a világgal, miszerint Róma nem kíván Olaszországba kebeleztetni.­­ A pápai bronz­pénzek január hó végével hallomás szerint végleg kivonutnak a forgalomból. Róma polgármesteréül, hir szerint, Palla­vic ini Ferencz hg. van kiszemelve s kinevezése valószínű, miután korábbi elutasító válaszát oly okokkal indokolta, a­melyeket könnyen el lehet hárítani. A hivatalos lapból: Kozsehuba János szab. áll. honvédföhadnagy és C­zakó József szab. áll. hon­véd-gyaloghadnagy a honvédség létszámából kiterül­­tettek. Grünschaich Károly aradi reáltanár „Szőllösi“-re, Baraneczki Henrik Ferencz aradi lakos pedig „Pekker“­­re változtatta vezetéknevét. A n . hivatalos részben közöltetnek a következő sorok: A birodalmi tanácsban képviselt országok cs. kir. pénzügyminisztériuma 1871. évi január­­­tól fogva az ottani államterületre nézve utnemtt bélyegzett váltó­­ű­rlapokat bocsát forgalomba. Az ottan eddig használatban­­levő bélyegzett vál­­tóűrlapok 1871. évi február 1-én végkép használaton kí­vül helyeztetnek, úgy hogy az említett időpont után az eddigi váltóűrlapoknak használása illeték-lerovásnak nem fog tekintetni, hanem a bélyegcsonkitásra szabott terhes következményeket vonandja maga után A használaton kivül helyezett bélyegzett váltóür­­lapok a cs. kir bélyegraktári hivataloknál 1871. évi ja­nuár 1-től ápril 30-áig bezárólag uj bélyegzett váltóűr­­lapokkal fognak kicseréltetni, ezen id­őponton túl azon­ban sem kicserélésnek, sem megtérítésnek helye nem lészen. Budán, 1870. dec. hó 22-én. Hirak. Pest, dec. 31.

Next